A ​sátáni versek 124 csillagozás

Salman Rushdie: A sátáni versek Salman Rushdie: A sátáni versek Salman Rushdie: A sátáni versek

A Sátáni versek 1989-es megjelenése óta a szólásszabadság jelképe. Számos kiadást ért meg, népszerűsége mindmáig töretlen, ami azt bizonyítja, hogy nem botránykönyv, és nem istenkáromló fertelem, hanem a 20. század megkerülhetetlen, rendkívüli jelentőségű irodalmi alkotása. Valójában miről is szól a híres Sátáni versek? Arról, hogy a jó és a rossz édes útitársak, elválaszthatatlan kebelbarátok. És arról, hogy a világ korántsem fekete-fehér, igennem. A fátyolról, mely mögé halandónak nincsen betekintés.

Eredeti megjelenés éve: 1988

>!
Helikon, Budapest, 2017
780 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632278599 · Fordította: Greskovits Endre
>!
Helikon, Budapest, 2017
780 oldal · ISBN: 9789634790099 · Fordította: Greskovits Endre
>!
Ulpius-ház, Budapest, 2014
636 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633832288 · Fordította: Greskovits Endre

1 további kiadás


Enciklopédia 22

Helyszínek népszerűség szerint

London · Fekete Kő háza


Kedvencelte 22

Most olvassa 22

Várólistára tette 178

Kívánságlistára tette 135

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

eme>!
Salman Rushdie: A sátáni versek

Őrült egyveleg. Akár a világ. Összeegyeztethetetlen, kibékíthetetlen ellentétek katyvaléka. „Mindent bele” káosz.
Ha gyorsan olvasod, elveszíted a részleteket. Ha lassan olvasod, elveszíted a fonalat. Cikázol a szöveg és a lábjegyzetek közt, intertextualitás, történelmi, kulturális utalások, metaforák, allegóriák, szimbólumok útvesztőjében. Egy s mást felismersz, érteni vélsz, a többire a jegyzetek segítségével csodálkozol rá, és bizonyára akad ezeregy dolog, ami rejtve marad. Kicsit (jó kicsit) joyce-olvasós feeling. Közben meg nem kevésbé bulgakovos is, Sátánnal, költővel, látomásokkal, komikumba hajló zűrzavarral – kiömlő olaj helyett felrobbanó repülővel…
Ízig-vérig posztmodern, abból a fajtából, ami, bevallom, az én ízlésemnek már túlságosan is az. Rushdie regénye a részletekben való túlzott tobzódás, a párhuzamosan futó, kapcsolódási pontjaikat lassan felfedő történetek sokasága, az ellentétes, párhuzamos, szétváló, meghasadó, egymásba mosódó, átlényegülő karakterek sora rendkívül megnehezíti az olvasó dolgát.
Szerencsére fokozatosan kialakul egy cselekményváz, egy kerettörténet, melynek két fő alakja Gibreel és Saladin Chamcha. Két egymástól különböző, sőt ellentétes karakter, akik mégis annyira összetartoznak, hogy egymás árnyékává válnak. Két indiai származású színész, aki identitást próbál találni magának, helyet a világban. Az egyik szegény családból származik, álmodozó, csodákat kergető alak, aki bollywoodi produkciókban ezer istenség szerepét eljátszva, az újjászületés gondolatába merülve végül meghasonlik önmagával, de akit angyalként szeretnek és bármit tesz is, megbocsájtanak neki. A másik gazdag szülők gyereke, racionális típus, aki Londonban próbál azzá válni, ami apja soha nem lehet: angollá. Önként vállalja a gyökereivel való szakítást, a folytonosság hiányát, így a Gonosz megtestesülésévé válik. Boldogtalan emberke, aki el nem követett bűnökért bünhődik, majd többször is, Gibreeltől eltérően, nem színlelt, hanem valós átalakuláson megy át.
Angyal és ördög, látszat és valóság, világvége vagy megváltás – kinek higgyél, és honnan tudhatod, mikor ki beszél?
Ugyanzek a kérdések ismétlődnek meg a Gibreel látomásaiban megelevenedő két másik cselekményszálban, Mahomed próféta botrányt kiváltó, újraértelmezett történetében, illetve a pillangók kísérte Ayesha-zarándoklatban.
Ki sugallta a sátáni verseket? Melyik AZ ének? Tévedhet-e a Próféta? Kettéválik-e a tenger? Szabad-e kételkedni a megkérdőjelezhetetlennek hitt „bizonyosságokban”?
spoiler

Gibreel és Saladin alakjában, történetükben és Gibreel látomásaiban Rushdie metafizikai, társadalmi, történelmi, pszichológiai síkok bevonásával vizsgálja többek közt jó és rossz, angyali és ördögi, hit és kétség, irracionális és racionális, tradíció és az ezekkel való szakítás, a változás, az identitás kérdését. A regényben a posztkoloniális társadalmak megannyi fájó kérdése bukkan elő, meg persze az egész bolygót Coca-kolonizáló globalizációé, Rushdie pedig nem hátrál vissza ezek boncolgatásától, a volt gyarmatok szkizofrén állapotának lelki-szellemi traumájától a gyarmatosítók emigránspolitikájáig, beilleszkedéstől befogadásig és elutasításig. Néha gyilkosan éles szatirikus hangot üt meg, máskor, főként a regény vége felé lágyabb tónusra vált. Egy olyan valaki hangján szól, aki történetesen tudja az igazat. Az egészet végignézte. Mint mindenütt jelen lévő és mindenre ható mindenható. Mint saját metamorfózisai tapasztalatából építkező teremtő. Aki azonban csendben marad, visszahúzódik, és hagyja teremtett világát működni. Jól, rosszul, de saját útjára engedve.

13 hozzászólás
vicomte P>!
Salman Rushdie: A sátáni versek

Küszöbtipró regény.

A küszöb, ahogy ez tudott, nagyon sok nép mitológiájában rendelkezik baljós jelentőséggel.
Elválasztja és összeköti a dolgokat – a külvilágot és az otthont, az élőket és a holtakat. A ház küszöbe alatt isteni, vagy épp démoni hatalmú szellemlények lakoznak, ezért aztán a babonás hit szerint azt, aki a küszöbre hág, üldözni kezdi a balszerencse.

Ebben a könyvben is mindenkit üldöz a balsors. A szereplők koránt sincsenek a helyükön, de nem úton vannak, hanem megrettenve, vagy összezavarodva torpannak meg valahol a változás, változtatás előtt, és a döntő lépésre már nem képesek rászánni magukat.
Van, aki kilépni nem mer az eddigi életéből, van, aki teljes szívből belépni nem mer, mert fél az újba belekezdeni. Ez a küszöbidentitás adja a drámájuk és tragédiájuk fő mozgatórugóját. Ez a tipródás nemcsak a két főszereplő életében jelenik meg, hanem az egész regényen végigvonul, és valahol mélyen India (vagy, ha úgy tetszik, az egész XX. századi történelem) még ki tudja meddig feldolgozásra váró öröksége.

Az indiaiak – legalábbis az az értelmiségi réteg, akik közé Rushdie is tartozik – ott ragadtak két ( három, négy, vagy az isten tudja hány ) világ és életszemlélet között. A hagyományokból táplálkozó világképük, a vallásos hiten alapuló transzcendenciájuk, olyan keményen feszül ellen a egykori gyarmattartóiktól átvett racionális és pragmatikus szemléletének, hogy azoknak az identitását, akik a kettő között ragadtak, ez a szembenállás szinte szétmarcangolja.

Idomulni persze akármelyik oldalhoz lehet, ahogy azt Saladin Chamcha meg is próbálja. Ő meg akarja tagadni a múltat, fel akarja adni a gyökereit, de ez ugyanúgy esélytelen, mint Gibreel Farishta számtalan próbálkozása, hogy a valós és színészi énjének keveredéséből ép elmével kikeveredjen.

A könyv még a terjedelme és a híre által sugalltnál is több réteggel rendelkezik, és igazi posztmodern műként az olvasóra bízza, hogy az milyen szemszögből és hozzáállással akarja szemügyre venni. Az, hogy ki mit lát benne – gúnyos vitairatot, véres bosszúért kiáltó blaszfémiát, a civilizációk ütközésének, hol Kafka szürreális, hol Beckett abszurd stílusában megírt drámáját – már az olvasótól függ.

De az nem lehet az egyéni ízlés kérdése, hogy ennek a könyvnek ott kell lennie a XX. század legfontosabb és legnagyobb hatású regényeinek sorában.

2 hozzászólás
kaporszakall>!
Salman Rushdie: A sátáni versek

Egyszer már olvastam (az anonimizált kiadást, könyvtárból), és csak a betéttörténetek maradtak meg bennem, de a két színész alakja – azon kívül hogy két színész – szinte teljesen kiesett. Nem tudtam, miért.

Most már tudom: mert a regény legfontosabb, és legjobb részei a Dzsibríl látomásaként előadott Mahound-életrajz (a II. és VI. fejezet) illetve a lepkefaló Áisá zarándoklata (IV. és VIII. fejezet). A két színész kerettörténete viszont az első fejezetben – az ernyő nélküli ugrással – csodálatosan indul, de aztán ellaposodik, és nincs igazi kifutása. A saját identitását elvesztő illetve kereső, a Kelet és a Nyugat pólusai között vergődő két árva lélek viszontagságai nem adnak ki értelmes mintázatot, az író rövid pórázra fogja hőseit, és a legváratlanabb pillanatokban ráncigálja a pórázt. A cselekmény – aminek szálait Rushdie más regényeiben oly ügyesen tudja egybefonni – itt összegubancolódik. A keret mintája csak a végére simul ki újra: Szaládin Csamcsá kibékülése apjával egy letisztult, szép befejezés.

Az egész regény – mint azt már többen megjegyezték – emlékeztet Bulgakov A Mester és Margaritájára, (nekem még a Dzsibríl / Hontalan párhuzam is beugrott), de ez a munka a mintaképnél jóval gyengébb, tele festőien zagyva hasonlatokkal, és zsúfolt jelzős szerkezetekkel. És a kusza történetvezetés kifejezetten zavart.

A VI. rész (Visszatérés Dzsáhilíjjába), mely miatt a vén imám átka sújtotta a szerzőt, egyébként az egyik legfilozofikusabb és legköltőibb fejezet. Csak az író megfeledkezett arról, hogy a diktátoroknak és a vallási vezetőknek nincs humorérzékük. Rögtön felmerül itt némi gyanú is: egy rövid epizód (a IV. fejezet kezdete) magáról az imámról szól, és jóval gúnyosabb, mint az inkriminált VI. Meglehet, hogy az átok valódi oka nem is a blaszfémia volt, hanem a személyes bosszú? Ebben az esetben szimpla emberi gonoszsággal állunk szemben…

Egyetértek @vicomte értékelésével*: ez a regény megkerülhetetlen – odatartozik a XX. század emlékezetes munkái közé, de én hozzátenném: ez nem kis részben az átoknak tudható be. Mert Rushdie műveinek rangsorában ez az opusz nálam jóval a dobogósok mögött (Az éjfél gyermekei, Szégyen, Salimár bohóc) foglal helyet. Bonyolult problémákra próbál rávilágítani, bonyolultan. Ezzel együtt olvasni érdemes. De aki ismerkedni akar az íróval, annak Az éjfél gyermekeit javaslom először.

* … ami az anonim kiadás (Sátáni versek, így, névelő nélkül) adatlapjánál olvasható (https://moly.hu/ertekelesek/1044091), ennél a névelős címváltozatnál pedig nem; ami kár, mert ugyanarról a regényről van szó.

7 hozzászólás
szökött_csincsilla>!
Salman Rushdie: A sátáni versek

Előljáróban csak annyit – mert ez a legfontosabb –, hogy senkinek sem kell tartania ettől a regénytől. Nincs miért.
A sátáni versek nem csak egy nagyon jól megírt és felépített mű, hanem egy utazás is(közhely, de igaz). Olyan szellemi tájakon, síkságokon, völgyeken, csúcsokon és sugárutakon keresztül, amelyekben éppúgy lesznek ismerős, mint ismeretlen kalandok, félelmek, szerelmek, vagy szépen, ízlésesen csomagolt utalások.
Nem felgöngyölíthetetlen fonal által kijelölt út ez, és bőven van benne készségesen felkínált menekülési útvonal a nyugati ember, a nyugati olvasó számára. Ezért (is) jó Salman Rushdiet olvasni.

* Ami a regény iszlám-kritikáját illeti: Carole Hillenbrand Az iszlám c. könyvét ajánlanám elolvasni mindenkinek, aki hiányosnak gondolja felkészültségét e kérdésben. Én párhuzamosan olvastam a kettőt, és rengeteget segített. Külön kitér a Rushdie-botrányra is, de leginkább az iszlám korai történetének részletes leírása az, ami kellhet.
Bár a kora-középkori arábiai történetekben, amelyek a próféta életében játszódnak, a szereplők, és a helyszínek neveit a szerző megváltoztatta, azt azért el kell ismerni, hogy több, mint bátran nyúlt a Korán keletkezésének, és a személyesen Mohamed által folytatott térítés nem mindig gördülékeny folyamatának máig ellentmondásos történeteihez. Itt érzek némi provokatív szándékot is, főleg a második, ezen korban és helyszínen játszódó fejezetben. A botrány a megközelítésből adódóan kódolva volt, ha maga a józan ésszel fel nem fogható fatva nem is.
*
A regény előrehaladtával azonban más irányokba is elkalandozhatunk: a nyugatos, és a tradicionalista indiai férfi archetípusainak különös, viaskodásokkal tarkított kálváriáiba, Bombaytól Londonig, égő repülőgéproncsoktól a pokol kénköves tornácán át, egy, a gyermekkort szívfacsaróan megidéző kilátásig az Arab-tengerre. Ami a regény elején kaotikus, és nehezen követhető, az később a lebilincselő középrész, és a felemelő befejezés támasztékául szolgál majd, hiába nem értettük azt minden elemében.
Rushdie nagyon gyengéd író. Gyengéd a karaktereihez, finoman nyúl a csodákhoz(amelyek a mágikus realizmus szabályai szerint itt sem fordítják ki sarkaiból a világot, csak úgy megtörténnek), és a nőkhöz. A történet női alakjait olyan megfoghatatlan, a prózában fülöncsíphetetlen lírai atmoszféra lengi körül, amelyet csak középkori keleti költők tudtak megteremteni. Különösen a pillangószárnyakon élő, és pillangóruhában a tenger felé menetelő Áisá az, aki nagy hatást gyakorolt rám, pedig nem is kifejezetten pozitív karakter.
Nagyszerű, és nagyívű regény. És ami a legfurább: a regény felénél még nem hittem, hogy 3 csillagnál többet adok rá. Mi más érvet lehetne felhozni a végigolvasás mellett, ha nem ezt!? :)

A sátáni versek olvasásakor el kell(!!!) engedni a megértés görcsös szándékát, semmire sem mentek vele.
Tényleg.
Csak feküdjetek fel a víz tetejére, és engedjétek hogy sodorjon, amerre csak akar.

A végén bizonyosan felébredtek majd.

Habók P>!
Salman Rushdie: A sátáni versek

Nehéz olvasmány (fizikailag is, nem az a kötet, amit tömegközlekedésre célszerű vinni), megdolgoztam vele. Nem is tudom, hogy boldogultam volna, ha nem lenne már ennyi ismeretem a Koránról és Mohamedről. És nem olvastam volna korábban már annyit. Hiszen rengeteg benne az utalás, a célzás, kis mellékmondat, amiknek mindnek van mögöttes értelmük is. És mennyi lehet még, amit nem vettem észre! Hiszen nehéz pontosan követni a hosszas elmélkedéseket, a magyarázatokat, a fejtegetéseket. Viszont érdemes. Még ha nem is értek vele egyet, gondolkodásra késztet. Esetleg véleményem megváltoztatására.

Gedi>!
Salman Rushdie: A sátáni versek

„A Sátán így csavargóvá száműzve kóborol. Sosem nyugszik, nem tudni, hol lakozik éppen; mert bár neki angyali természetéből következően birodalma van az égi vizeken és a levegőben is, büntetésből … Ő maga egyetlen biztos helyet sem birtokol, sehol sem vetheti meg a lábát.”

Ezzel a Defoe-tól vett mottóval kezdődik a regény, mellyel elérkeztem Rushdie életművében a 3. állomáshoz (igaz, az első Grímuszt kihagytam, de majd pótolom), és minden eddiginél nehezebb dolgom volt vele. Másfél hónapig hurcoltam kádba, vonatra (kedvenc olvasóhelyek), ami tekintve a Biblia-méretű és –súlyú regényt, nem volt túl kényelmes, ráadásul nem az a könyv, amire mindig, minden körülmények között ugyanúgy lehet koncentrálni. Megkockáztatom, egyik legnehezebb olvasmány volt, amivel valaha összefutottam, és bár sajnos sem Rushdie-tól sem összességében nem a legjobb, mindenképpen megérte. Így is néha már túlságosan siettem, és közel sem vagyok ahhoz, hogy minden mélységében megértsem, de újra fogom olvasni (ami 10 évnél előbb nem következik be biztosan).

Sajnos a könyvről mindenki hallott, fókusz-szintű műsorok voltak annak idején tele a sztorival, holott feltehetőleg aki a botrány-szag miatt vette/veszi kezébe, erősen elcsodálkozik: első körben azon, hogy ezek nem versek, de még csak nem is sátánista; hogy pár oldal után elveszti a fonalat; hogy egy olyan álomszerű, lassan hömpölygő „katyvasz” ez a könyv, ami az én – úgy hittem – edzett (és Rushdie-t elég nagyra tartó) olvasókámat is próbára tette. És mindeközben a gyűlöletet kiváltó Mohamed-epizód az egyik legrövidebb fejezete a történetnek, egy álom, mely tudatosan, alattomosan illeszkedik a mondandóhoz, a történet keretéhez. (Bár a negatív Mohamed-alteregó az olvasatomban sem kap feloldozást, ezért megértem a muszlimok ellenérzését, persze nem a gyilkosságokat.)

A posztmodernben az a „jó”, hogy ha megkérdezik egy-egy műről, miről is szól, nem lehet egyértelmű választ adni. Ennél a regénynél ez többszörösen igaz. Szól két indiai emigránsról, fajgyűlöletről és befogadásról, kitaszítottságról és asszimilációról, identitásszakadásról, hitről és hitetlenségről, bizalomról és árulásról, gyűlöletről és szerelemről, jó és gonosz örökérvényű harcáról, újjászületésről, szabadságról és sorsról… Mindezek keretében pedig a kritika (mert hogy roppant erős társadalomkritika is jelen van) a bevándorlókat ért megkülönböztetés, a rasszizmus ellen irányul, amivel kapcsolatban Rushdie kíméletlen szatíra-szójáték-groteszk hegyekkel játszadozik. Érdekes megjegyzés, miszerint pont az a thatcheri Anglia vette védelmébe, ölelte keblére a halálos fenyegetések után, akit sokkalta keményebb ostorcsapásokkal illetett a kellő iróniával, de szeretettel megírt keleti (iszlám, indiai) világnál. Nyugat vs. Kelet, hja.

Ja, hogy a történet? Hát, az van is, nincs is. Van egy kerettörténet, ami Rushdie mester mágikus beavatkozása előtt egy szórakoztató, tipikusan rá jellemző két életút, két család bemutatása. Azonban – és ezek voltak a hosszú, nyögvenyelős, rendben kimondom: unalmas részek –, szóval a későbbiek folyamán a kerettörténet úgy tűnik, már csak ürügyül szolgál a mondanivaló ilyen-olyan szolgálatában, a történet elsikkadni látszik és a szereplők az írói önkényben fuldokolnak. Írói önkény: minden eddiginél jobban van jelen kedvenc írónk, nem bújik narrátor-szerepbe, ő a Legfelsőbb Lény és a szereplők ágyára ül, néha szerencsétlen Olvasó segítségére is odasiet, és próbálja rávezetni az értelmezési tartományra, csak hogy rögtön utána kétségbe is vonja az ilyetén magyarázat hitelességét.

Mindemellett a két fő álom-történetszál, Mohamed/Mahound és főleg Ayesha prófétanő története zseniálisak és utóbbi gyönyörű is, a Fordító gusztustalan szavával élve „hívőríkató”. A propos, fordítás: érzésem szerint a rejtélyes Fordító túlzásba vitte néhol a munkáját, és bár angolul sajnos nem volt még szerencsém Rushdie mesterhez, és bár bizonyára úgy is sűrű-szövevényes, szójátékoktól terhes, néhol akkor is túlfordítottnak tűnt (a wikipedia ezt igazolni is látszik), hogy a mindenféle hindi/arab név angolos átírásának meghagyásáról ne is beszéljünk.

Jaj és az a milliónyi irodalmi, történelmi és közéleti utalás! Uramjézus, a Korántól az Ezeregyéjszaka meséin át, Vergiliustól Shakespeare-en át egészen William Blake-ig és Joyce-ig van itt mindenki, és nyilván olyanok is, akiket a jegyzetek nélkül nem is fedeztem fel. Rushdie az intertextualitás Mekkája (hehehe). Csak ezekre figyelve is érdemes újraolvasni.

Hát ennyi. Kb annyit mondtam arról, mennyire tetszett, mintha azt írtam volna: „Jó”. A másik 2 olvasott regényéhez viszonyítva adom a 4-est, amúgy fogalmam sincs, néha sajnos 3 köré kúszott, viszont zseniális részek is vannak benne.

A posztmodernben az a „rossz”, hogy ha megkérdezik egy-egy műről, miről is szól, nem lehet egyértelmű választ adni. Én megkérdezném azért Mr. Rushdie-t, hogy minden sorával tisztában van-e, követni tudja-e az összes egymásra halmozott, dobált, pakolt metafora- és allegória-halmazait, szürreális epizódjait. Mert én sajnos sokszor kevés voltam hozzá. De maradok őszinte híve, nyáron találkozunk! (Ja és mivel az ismert okokból kifolyólag egyetlen kiadást ért meg egy no-name kiadónál, szinte beszerezhetetlen, ezért ha bárki fölös példányra bukkan…!)

3 hozzászólás
BakosJuci>!
Salman Rushdie: A sátáni versek

Még gimnáziumi irodalomórán hallottam róla először, és irodalomtanárom nagy lelkesedéssel áradozott róla. Nagyon megtetszett, „Sátáni versek”, milyen király cím, no meg, hogy az íróját emiatt kiközösítették… teljesen rákattantam, de akkor nem jutottam hozzá…
Évekkel később sikerült egy példányt vennem, oda voltam, meg vissza. Azonnal elkezdtem olvasni. Ez volt valamikor 2012. márciusában…
Most, 2015. augusztusában sikerült befejeznem. Könyvvel én így még nem küzdöttem meg. Csalódtam benne, más, máshogy, tisztábban vártam. Millió elindult szál, terjengős, az utolsó hajszálig leírt jelenetekkel, és még ennél is több olyan utalással, amihez hozzászagolni sem tudok. (a 200. oldal után feladtam a hátsó jegyzetek bogarászását) Nagyon-nagyon-nagyon nehéz volt.
Mellette pedig ott vannak a zseniális, frappáns, tényleg nagyon-nagyon ütős mondatai, amik sajnos beleragadnak mégiscsak a regény terjengős masszájába.
De végigolvastam! Nem tudom miért… hiúságból, hogy márpedig ezt muszáj? vagy elszántságból, hogy ez nekem tetszeni fog. Talán.

2 hozzászólás
Zero>!
Salman Rushdie: A sátáni versek

Még mindig nézek, mint a moziban.
Talán klisés, amit mondani fogok, de a végtelenségig felpiszkált már maga a cím, és a könyvet körülölelő botrányok hada, bár nem gondoltam egy percig sem, hogy csak valami sima botrányregényt fogok olvasni, ó, nem.
Nagyon mélyvíz, ahol a lábad nem éri az iszapot, és maximum sikamlós hínárba tudsz kapaszkodni, ahogy összecsap a fejed felett a jó és a rossz, a rengeteg utalás, szubtekszt, intertekszt, démon, arkangyal, világló történelem. Az a fajta, végtelenségig posztmodern mű, amiről én még jelen pillanatban sem tudom eldönteni, sőt, nem is tudom, hogy van-e értelme ennek a szónak, szóval, nem tudom eldönteni, hogy „tetszett-e” vagy nem. Egy bizonyos, felszínt kapargató szinten igen. Élveztem a sodrását, buzerált egész nap, amikor nem voltam a könyv közelében, hogy haza kéne érni, kézbe kéne venni.
Közben viszont néha nagyon szerettem volna, ha valaki fogja a kezem és keresztülvezet a susnyáson, amiben óráknak tűnő perceken át körbe-körbe mentem, és némán ordítottam a nappali hajnali homályában, hogy miiivaaaaaan?
Rengeteg felvetett kérdés és nem feltétlenül kielégítő, viszont kimerítő válasz a jó és a rossz szembenállásáról és mibenlétéről, arról a szürke részről, ahol eltűnik a kettő közt cövekelő fal, és a két jelentés egy közös spektrumon teljesen egybeolvad, szétválik és átjárhatóvá lesz.
Rengeteg indulat, méreg, emberi fájdalom és megbánó lamentálás a gyökereink elhagyásáról és az azokhoz való visszatérésről.
Az áldozathozatal nélkülözhetetlenségéről és feleslegességéről.
Lassan roppanó gerincekről.
Magáról az Angyalról.
Magáról az Ördögről.
Cikázva időben, térben, látszólag iránytalanul, ahogy mondtam, silány fogódzókkal, utalásokkal és áthallásokkal, amiket asszed, hogy értesz, példákkal, amik csak tovább árnyalják a képet.
A sátáni versekről, amelyek megmutatják, hogy a legnagyobb gonoszság mélyén is ott a végtelen Jó. És fordítva.
Tudom, hogy fontos volt, hogy el kellett olvasnom, azt hiszem, tetszett is, bár elborzasztott, kiidegelt. De el is ámított és mutogatott csodákat hébe-hóba.
Színtiszta őrület, sok is, fáj is, le is hengerel.
Egy ponton mindenkinek érdemes belevetnie magát. Különösen, ha szerette a Mester és Margaritát, meg a posztmodernt általában.

Viktoria_Agnes_Takacs>!
Salman Rushdie: A sátáni versek

Ezzel jo sokaig elragodtam. Remek konyv, de annyi utalas es athallas van benne, ami nem teszi konnyuve az olvasast, visont kifejezetten inspiralo intellektualis fejtorove teszi a konyvet. Kedvet kaptam, hogy kicsit jobban megismerkedjem a Korannal es Mohammed eletevel, aztan ki tudja, lehet, hogy ujra nekiugrom ennek a konyvnek.

he>!
Salman Rushdie: A sátáni versek

Szerettem.
Mégis lenne néhány tanácsom: nagyon sok a magyarázat a könyv végén (és valóban elférne itt még duplaannyi, hogy mindent egészen biztosan értsünk), mégis azt mondom, első olvasásnál hagyjuk a fenébe ezeket. Amit meg kell éreznünk, azt úgyis megérezzük, amit meg nem, az elég másodszorra tisztázni. Rushdie pl. előszeretettel tesz olyan megjegyzéseket, amik filmekre, sorozatokra vonatkoznak (most állítólag éppen ilyen forgatókönyveket akar írni a BBC-nek), vagy akár ételekre. Ami feltétlen kell a történet megértéséhez, azt elmagyarázza, ami csak mélyíti, azt hagyjuk a második olvasásra.
Több szálon fut a történet, és a végére mind lezárul, nem ér előre bele-beleolvasni – nem az a típusú regény, ahol ezt a belekavarodás nélkül meg lehet tenni.
És kb. 620 oldal – és ez csak a főszöveg, a magyarázatok nélkül. Cserébe viszont olyan történeteket és képeket kap az ember, mint a pillangók által kísért zarándokok menete vagy az ördögi átalakulás.
Mondjuk,ha valakit az érdekel, miért mondták ki Rushdiera a fathwát, az egészen biztosan rájön a szövegből.


Népszerű idézetek

eme>!

Minden könyv olyan szerződés a Sátánnal, amely éppen a fordítottja a fausti paktumnak, mondta Gibreel akkor Allie-nek. Dr. Faustus feláldozta az örök életet két tucat hatalomteles földi évért; az író belemegy abba, hogy földi élete tönkremenjen, és ha nem is az örökkévalóságot, de az utókor emlékezetét nyeri (persze csak akkor, ha szerencséje van). Mindkét esetben (legalábbis Jumpy szerint) csakis a Sátán jár jól.

Kapcsolódó szócikkek: író · könyv · sátán
Nazanszkij >!

A világ valódiságát […], úgy bizonyítjuk, hogy meghalunk benne.

619. oldal, IX Csodalámpa (Ulpius-ház, 2014)

fowler P>!

Az újjászületéshez, ujjé – énekelte Gibreel Farishta, miközben a magasságos levegőégből, mondhatni a mennyekből zupált lefelé –, juj, halnod kell előbb.

(első mondat)

BakosJuci>!

Felkelt a nap, és a ködös vàrost, mint valami ajándékot, kicsomagolta.

292. oldal (Konzurcium, 2004)

Kapcsolódó szócikkek: köd · napfelkelte · város
eme>!

A világ összeegyeztethetetlen, kibékíthetetlen ellentétek katyvaléka. Soha ne feledd: őrült egyveleg. Kísértetek, nácik, szentek, kortársak mind; az egyik helyen áldott boldogság, az út másik végén maga a pokol. Nincs ennél vadabb hely.

eme>!

– Ez az, amit megtanultam a forradalomban — folytatta Allie. — A tényeket valamikor a huszadik században eltörölték. Nem tudni, mikor, az időpont ismeretlen, az is odalett. A logika meghalt. Azóta egyetlen folyamatos, kibogozhatatlan, körénk gabalyodott tündérmesében élünk. Érted, amit mondok? Minden valami mágikus, kiszámíthatatlan, érthetetlen rendben történik.

chibizso>!

Kérdés: a hit ellentéte micsoda?
A hitetlenség nem lehet az. Túl végleges, bizonyos, merev. A hit ellentéte maga is hit, másfajta ugyan.
Kétség.
Emberi dolog.

112. oldal

Kapcsolódó szócikkek: hit · hitetlenség
eme>!

Mondjuk ki akkor konkrétabban, csomagolatlanabbul is, hogy a gonosz nem lehet bennünk annyira mélyen a felszín alatt, amennyire hisszük és valljuk. — Hogy valójában oda húzunk, afelé hajlunk, azt vesszük természetesnek, ami nincs természetünk ellenére.

Kapcsolódó szócikkek: emberi természet
danithegirl>!

…a repülőgép maradványai között, hasonlóan abszurd módon lebegtek tört lelkek szilánkjai, emlékezetfoszlányok, lehámlott egók, tőről metszett anyanyelvek, megerőszakolt magánszférák, lefordíthatatlan viccek, kihunyasztott jövők, elhamvadt, elveszekedett szerelmek, az „üreg, mélyedés, vájat” elfeledett jelentései. üvöltő szavak: anyaföld, otthon, hovatartozás.

15. oldal (Konzorcium)


Említett könyvek


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Boris Vian: Tajtékos napok
Milorad Pavić: Kazár szótár
Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején
Louis de Bernières: Señor Vivo és a kokainbáró
Jonathan Safran Foer: Minden vilángol
Orhan Pamuk: A fehér kastély
William S. Burroughs: Meztelen ebéd
Orhan Pamuk: A fehér vár
Jáchym Topol: Nővérem
Morsányi Bernadett: A sehány éves kisfiú és más (unalmas) történetek