Mikor elkezdtem, arra gondoltam olvasok kicsit, mert van még egy csepp időm, aztán meg úgy kellett az ujjaimat egyenként lefeszegetni róla. Hihetetlen széles fogást talált rajtam, mint a forgószél…
Egy jobb napokat látott éjszakai mulató, Omán, európai táncos lányok, köztük a szőke, angol Zara. Hajnalonta, amikor a harmadik fellépés után hazaérnek a kis motelszobájukba, ami a kikötőre néz, csak bámulja a hajókat, és aztán meglátja a csodás, elegáns, régimódi vitorlást, ami fenekestől felforgatja az életét.
A barátnő, akivel Afrikába érkezett szerencsét próbálni, már rég nincs itt vele, hirtelen haza kellett, hogy menjen az édesanyját ápolni, és a kettőjük addigi összes megtakarításából éppen csak össze tudták dobni a pénzt a visszaútjára. Na persze abból a lokálból azonnal kidobták, hiszen ők ketten voltak egy műsorszám, ide is csak úgy kerülhetett be, hogy korábbról ismerte az énekest.
Napközben is szívesen elbámészkodna a kikötőben, de egyedül, még lefátyolozottan sincs biztonságban. Úgy menne, de már nem is sokat kell várnia…
Aztán ugyanez a talpraesett, keményen küzdő és találékony lány teljesen felpuhul, amint megismeri a kék szemű, szakállas, szigorú tengerészkapitányt, aki lenézi, megveti, nyilvánosan megalázza és folyamatosan talál valamit, amiért megbüntetheti…
Nem nagyon hiszek általában sem a büntetés igazságosságában, ugyanakkor nem kétlem, hogy ha a viselkedésünk következményei arcul csapnak, az kijózanító, és néha mindenfajta magyarázatnál hatékonyabb tapasztalat tud lenni.
Mi tagadás, Zara szerelmi elbutulása a megismerkedésük után, jelentősen csökkentette a lelkesedésemet.