A ​Sorel-ház 95% 126 csillagozás

Minimalista stílusban ennyi lenne csupán: REMEKMŰ! De erről a könyvről nem lehet minimalista stílusban írni, csak bővebben.
Ott kezdeném, hogy eddig számomra Salamon Pál neve ismeretlen volt. Szégyellem magam, de ez van. Ezt tekintve a monumentális regénye teljesen lenyűgözött. Elképedtem azon a könnyed és olvasmányos stíluson, amit létrehozott. Merem állítani, hogy a nála nevesebb, híresebb írók sem tudnak ehhez foghatót minden esetben! Ez tehát az igazán jó könyv egyik fő ismérve, hogy ne akadozzon a történet. Pipálva.
Egy korábbi levelezésemben arra kértem egyik molytársamat, mondjon pár jó családregényt. Mondott egy-kettőt, de ez nem volt benne. Ezt a könyvet a saját felfedezésemnek tartom, amikor alaposabban belemélyedtem a családregény címkébe. A korábbi olvasásaim családtörténet témában ez a regény kissé Tövispusztás illetve Apák könyvés volt. Előbbit később írták ugyan, míg a másikat ennél előbb. Az okokat lentebb még kifejtem.
A karakterek nagyon részletesen megformáltak, együtt élnek és lélegeznek a történettel. Ez a remek könyvek másik főbb jellemvonása. Pipálva.
Magát a történetet nem könnyű elmondani, hely hiányában. Annyit kiemelek, hogy fontos szerep jut a tanulásnak, olvasásnak, művelődésnek. Erre próbál rávezetni a szerző, hogy az ember halomnyi könyvet vegyen a kezébe, olvasson sokat. A főhősök kétkezi iparosok: ácsmesterek, akik szenvedélye a könyvek világa, így irodalmat tanítottak.(dédnagyapa és unokája is erre a sorsra jutott. A legkisebb Sorel meg újságíró lett.) Akad benne pár irodalmi utalás, de nem annyi, mint az előző olvasmányomban, Ulickajánál. (Nagyon bírom az ilyen jellegű könyveket, amikben könyv a könyvben hivatkozások vannak.)
Feltűnik benne a XX.század magyar történelméből egy-két fontos esemény (ez Tövispuszta-hasonlat.) illetve a család és szereplőik részletesen kimunkált ábrázolása az Apák könyvét juttatja eszembe.
Olyan regény, amit mindenkinek jó szívvel ajánlok. Figyelem! Úgy szuperál, mint a Philips gyár legmodernebb takarítógépe vagyis azt mondja: „szipp” Beszippant, magába ránt és átkarol. 4,9 pont, 5 csillag természetesen. Remekmű!

Csodálatos könyv! Műfaját tekintve a szerző „regényfolyamként” aposztrofálta. És milyen jól tette. Hiszen, ahogy a folyó a tengerbe fut, aztán a víz körforgásával újra- és újraéli az életét, én is azt érzem, hogy az 550. oldal és a „VÉGE” felirat elolvasása után újra ki kéne nyitnom a könyvet, hogy belefeledkezzem a Sorelek történetébe. Mert hiányozni fognak ezek a férfiak, fiúk, a lányok, asszonyok, a bölcsességük, hitük, az álmaik, és hiányozni fog a Konokok és Büszkék sora. Ha most rögtön nem is bújok vissza a sorok közé, de egyszer még biztos visszatérek Rózsafára. Addig talán az is kiderül számomra, hogy az én életemben is van-e valahol egy ilyen Tisztás, és hogy jártam-e már ott, csak oktondi módon nem figyeltem, vagy még csak afelé tartok.

Lehet írni bármit is egy remekműről? Lehet bírálni azt, aki ilyet írt? Nem! Legalábbis èn nem tudom. Règen olvastam ilyen jó családregènyt. A műfaj szerelmeseinek kötelező! Mindenki másnak erősen ajánlott!

Nos, igen. A Könyv és benne AZ EMBER.
Salamon Pál pedig olyan gyönyörűen, és minden sallangtól mentesen ír erről, amit csak kevesen tudnak. Szerettem és féltem azt, a már-már népmesei motívumokkal átszőtt kört, ami a családdal a nagypapától-unokáig, sorsokon (vagy életeken?) át lepergett bennem és előttem.
Szerettem, mert a varázsos mese elringatott és megerősített, és féltem, mert kétségbeejtően megerősített. És akkor azt hiszem, ez a könyv (mely már a felénél új kedvenc lett és előre tudtam, hogy ötcsillagos) megengedi, hogy személyes élményt is írjak ide.
Könnyeket csalt a szemembe. Indulatokat váltott ki bennem. A kettő pedig nagyon is összefügg. Kisgyermekkori picsorgásokat leszámítva, nem vagyok egy sírós típus. Érzékeny igen, sírós nem. S nem azért kezdett homályosodni a szemem, mert annyira szép -bár az-, s nem is azért mert annyira szívszorító, léleksimogató, szomorú -bár az-.
A düh, a tehetetlen kétségbeesett düh váltotta, s váltja ki ezt belőlem. Ki viszi a másikat? Az ember, vagy a sorsa? Az ember óhatatlanul párhuzamot húz és következtetéseket von a saját sorsát és a mai világát illetően. Hát nem kétségbeejtő? Hát nem megdöbbentő?! Hogy akkor most tényleg tehetetlenek vagyunk? Hogy miért nem rakott ránk is szemellenzőt a Jóisten, mint annyi más emberre? Hogy ez a szürreális, borzadályos mese, amiről már nagyanyám is mesélt, valóban az élet kell legyen, ha már meg is írták…Dühöt érzek, mert az embernek apja-anyja, felmenői mintegy kijelöltek egy utat, amire idő haladtával maga is rájön, követnie kell. Mást követni lehetetlen, természete ellen való.
Hit. Türelem. És soha nem felejtés.Tudom! De olyan szörnyen nehéz, mikor már bizonyos, hogy ez az útravaló, amit én úgy érzek, elkezdtem vinni és adni egyszerre, (holott csak folytatom az útvonalat) valószínűleg csak az unokám idejében teljesedik ki. Mi kellene ahhoz? Ó jaj! Rengeteg minden! Meg ne törjön, ismerje fel más is, amit látok, ha már ezzel a látással megvert-megáldott a genetika és a jósorsom! Mert: ‎
"…mért faragtál énbelőlem Embert,
kit Bölcsességed gyávasággal megvert?!
Persze mindeközben akkora bennem az öröm, a boldogság meg a büszkeség, hogy lám-lám bennem, nekem megvan! :) És lassan-lassan kezdem észlelni, hogy a napok hoznak felém még ilyen embereket, valahogy egymás köré gyűlünk.
Mondhatnám, hogy empátia, humánum, érzékenység, de ide egyik szó sem illenék. Mondom inkább így: LÉLEK.

Három csoportba sorolhatók azok az emberi- és örök érvényű bölcsességek, amit e regénytől, ill. írójától kaptam. Íme: 1, Nagyon sokan keresték /keresik az emberi élet/lét értelmét, azt nem keresni kell, azt MEGTEREMTI az ember magának. 2, Sem a múltban, sem a jelenben, sem pedig a jövőben nem volt, nincsen és nem is lesz igazságosság, a józan emberi lény szintén teremti azt magának, és nem a mindenkori társadalom kiszolgálóitól várja, 3, néha le kell mondanunk a mindennapjainkban apróbb- nagyobb dolgokról, hogy a jövőben sokkal értékesebbeket, hosszabb távra mutatókat kapjunk helyette. Sorel Mihály tanár úr diákjaival irodalomóráján játszva ismertette meg Romain Rolland: Colas Breugnon XVII. századi történetét. Salamon Pál írói bravúrja az őszinte szavakban, letisztult ember- és tájábrázolásában mindenkori igazságszeretetében keresendő. Sokat kaptam Tőle, regénye által, maradandó, mély nyomokat hagyva bennem. Fel kell nőni e regényéhez, miután ez megtörténik olvasó és a regény „megtalálják” egymást.:)

Nehezen szántam rá magam, hogy értékelést írjak erről a könyvről, és most is csak ülök itt, és nem igazán tudom mit is írjak. Mert mit írhatnék még, ami méltó ehhez a műhöz, és amit még nem írtatok meg róla többen is. Mert én is remekműnek tartom. Kötelezővé tenném, ha nem tudnám, hogy a kötelezők sorsa az elutasítás.

Szóval nem tudom, mit is írhatnék, hacsak azt nem, hogy nemcsak remekmű, hanem fontos mű is. Napjainkban különösen. És mivel jelen esetben nem boldogulok a szavakkal, indoklásul inkább az írót hívom segítségül: „Szinte kézzel foghatóan sűrűsödik a gonosz jelenléte a földön: ordas, gyilkos náci eszmék, gyűlöletek, s a gigászi rombolási vágy. A Teremtő azt a feladatot jelölte ki az emberiség számára, hogy a jónak meg kell küzdenie a rosszal. Ez a mi életidőnk legnagyobb kihívása, ami elől – ez napról napra világosabb számomra – nem lehet kitérni.” *

Amikor a könyv vége felé eljutottam Szűcs Andor leveléhez, az volt az érzésem, hogy ez a monumentális regény azért született meg, hogy a levélben foglalt gondolatokat kifejthesse az író. Szívem szerin az egészet ide másolnám, de az felérne egy spoilerrel. Marad hát az általam önkényesen a legfontosabbnak kijelölt néhány mondat: "Az ember éppen szorongatott léte miatt, mindig is változásoktól félő, óvatos lény volt. Szereti a járt ösvényeket. Márpedig a zsidógyűlölet a Becstelenség, sőt Bestialitás Reálpolitikájának kész és kényelmes modelljét szolgáltatja. Bármely pénzzavarba jutott király, vagy az a politikus, aki a hatalom megragadását mint egyetlen célt ismeri, tudja, mit kell a tömegnek kiáltani: „Üsd a zsidót, üsd a cigányt, üsd az örményt, üsd a négert!” Az istengyilkosság vádjával szított zsidógyűlölet a semmi megoldást nem nyújtó kormányzás eszköze már kétezer év óta. Ez pedig abban a korban, amelybe az emberiség a mostani világháború után lép, a modern Özönvíz okozója lehet.”

A Jónak tehát meg kell küzdeni a Rosszal. Mitologikus időket élünk! És Salamon Pál mítoszt teremt ebben a regényben. A sorelség mítoszát. Tudatosan vállalt céljáról így vall a már idézett interjúban: „A művészeteknek, így az irodalomnak is megvan az a hallatlanul nagy lehetősége, hogy megteremtse az irgalom, a megértés mítoszait, szemben a gyűlölet mítoszaival, amelyek orkánként zúdulnak ránk.”

Valaki azt írta, neki sok volt a sorelség ebben a könyvben. Én nagyon szeretném, ha sok lenne a sorelség körülöttem a világban és kis hazánkban.

* Részlet az alábbi interjúból: http://www.hetek.hu/interju/200112/a_legnagyobb_alkotas…

Ez a könyv életem egyik legnagyobb olvasmány élménye! Tíz csillagos!
Ilyen egyszerűen és nemesen fogalmazni kevesen tudnak. Vég nélkül olvastam volna…
Kivételesen nem elcsépelt szófordulat a borítón: „Könyv, amelynek lelke van”.
Egy család életét követi nyomon három generáción keresztül, és rajtuk keresztül emberi érzéseket, világról alkotott véleményt fogalmaz meg. Olyan egyszerűen szólnak ezek a gondolatok, és mégis akkorát ütnek, hogy néha a fejemhez kaptam. Hogy lehet ennyi érzelmet belesűríteni egy ilyen egyszerű mondatba? Szívemet, lelkemet melengette…

Egy ilyen regény olvasása után nemigen lehet megszólalni. Az az érzésem, ha szavakba foglalnám, mit gondolok róla, és mitől tetszett, akkor megtörik a varázslat.
Salamon Pál rendkívüli könyvéhez, a kortárs magyar irodalom csúcsához méltatlan volna az „értékelés”. Ezért csak ennyi: olvassa el mindenki, aki teheti. Számomra most új kedvenc született.

A könyv hátoldalán már meg van fogalmazva mindaz, amit én is mondanék:
„Ajánljuk e családregényt mindazoknak, akik árnyas estéken szeretnek elmerülni a míves irodalom hullámaiban, kedvelik, ha egy jó könyv soká tart, és a szívük még nyitott új kedvenc írók fölfedezésére.”

Ez a história valóban átöleli a XX.századot. De átölel téged is miközben olvasod. Néhol kegyetlen és nagyon igazat beszél. Olyan mint egy népmese.
A Sorel-család őszinte, megrendítő pere a Teremtővel.
„Senkitől ne félj fiam, csak a magad gyengeségétől”
Nehéz idők, amikor a „nemzet többsége aléltan várja, mi lesz ennek a vége.”
A Sorelek a romlás tehetetlen szemlélői. Amit tehetnek, hogy megélik és túlélik mindazt, amit még olvasni is kihívás.
Ezekben az időkben a lelket elő kellett varázsolni. A jó és nemes és becsületes ember ritkaság volt.
Ki az aki valóban elveszti az emberi mivoltát? Az üldözött vagy az üldöző?
Közös bűnök közös bűntetése?
Közös bűnük származásuk, születésük ténye.
„…már annyi a halottam, hogy nem is tudom külön meggyászolni őket. Így aztán emlékeim tömegsírjába temettem mindannyiukat.”
Kövek a síron.
Csodát tenni nehezebb mint csodát várni.
Itt a barátságra nagyobb szükség van mint a ruhára.

„Az én akaratom mást akar mint a sorsomé.”

A Sorsot nem lehet előre megbeszélni…

Ezt a regényt részemről túl kevés és semmitmondó lenne egyszerűen „csak ” jónak minősíteni.Salamon Pál keresetlen egyszerűséggel fogalmaz,és mégis ,az utolsó betűig az események hatása alatt tart.A cselekmény felér több történelem könyvnyi tananyaggal,sőt,túl is tesz azon.Filozófiai eszmefuttatásai,mély gondolatai többszöri újraolvasásra érdemesek.A tömör mondatokba sűrített üzenetek mára sem vesztettek semmit aktualitásukból.Nagy ívű események,mély érzelmek,és élettapasztalat különleges eszenciája a történet,mely három generáció életét mutatja be irónikus komolysággal,sziporkázó humorral.A hosszú időutazás egyetlen percre sem unalmas, sőt,minél tovább olvastam, annál inkább kívántam:Bárcsak ne érne még véget a „ meséje ” Különleges hangulata mágnesként ragadott magával,Szerettem volna, ha én és a könyv még sokáig kettesben maradhatnánk.Nem olcsó szórakozást kínál a téma.A karakteresen megrajzolt szereplők,lelket megérintő helyzetek nem felejthetők.De aki szereti a míves,szép irodalmat,annak olyan olvasmányélményben lesz része,amely után sokáig nehéz újabb olvasnivaló után nézni.