A ​modern ész kritikája 1 csillagozás

Egy IV. századi sivatagi atya, Evagriosz Pontikosz állította össze először az emberi kísértéseknek, vagy »gonosz gondolatok"-nak azt a nyolcas listáját, amelyből kétszáz évvel később Nagy Gergely pápa a hét halálos bűnt desztillálta. A bujaság (luxuria), falánkság (gula), kapzsiság (avaritia), harag (ira), irigység (invidia), büszkeség (szuperbia) és lustaság (szocordia) halálos bűnei bocsánatosak, szinte ártatlanok ahhoz az egyhez képest, amelyet Gergely diplomatikusan a lustaságba olvasztott. Az eredeti lajstromon még szereplő megbocsáthatatlan bűn nem egyéb, mint az érdeklődés, gondoskodás, törődés (kédia) patologikus hiánya, az akédia, egyszerűen és népiesen: az unalom.

167. oldal

A Szókratésztől örökölt és a sztoikusok által is ápolt klasszikus felfogás szerint a tudatlanság az őrület egy formája . A mai értelmezéssel ellentétben „ őrült " -ön itt nem az eszét vesztett , hanem az eszét soha meg nem talált ember volt értendő .

132. oldal

Vigasztalásra a vesztesek, a veszteséget szenvedők szorulnak rá. Vagyis kisebb – nagyobb mértékben mindannyian. Mert kisebb nagyobb vereséget, veszteséget időnként mindenkinek el kell viselnie . A dolgok csak elvétve alakulnak úgy, ahogy szeretnénk: mint a veszteségek nagy analitikusa, Marcel Proust mondja, „vágyaink annyit kereszteződnek, s az élet oly zűrzavaros, hogy a boldogság ritkán száll arra a vágyra, amely hívta ”. A vágyak, mondhatni ugyanúgy hívják a boldogságot, mint frusztrációjuk a vigasztalást, és persze a vigasz is ritkán száll arra a frusztrációra, amely hívta. Ez külön frusztráló.

135. oldal

… az a Szókratész, aki egész életében együgyünek tettette magát, mondván, ő csak annyit tud, hogy valójában nem tud semmit. Nagy sértődés ebből csak akkor lett, amikor kiderült, hogy szerinte a többiek még ennyit sem tudnak. Tudnak persze ezt-azt, de ennek éppoly kevés köze van a tudáshoz, mint az ezt-azt gondolásnak a gondolkodáshoz.
A klasszikus filozófia Szókratész óta tartja magát ahhoz a felfogáshoz, hogy a tudás és a gondolkodás tárgyatlan (nincs konkrėt tárgya), mert az egészre vonatkozik, az egész (az abszolút, a természet, a kozmosz) pedig se nem tárgy, se nem a létező tárgyak összessége, sem pedig egy, a tudomány által módszeresen megközelithető, birtokba vehető objektum. Ennélfogva nincs olyan tudás vagy gondolkodás, amellyel az ember az egész birtokába juthatna: a bölcsesség (az egészről való tudás) az ember számára elérhetetlen; ezt értette Szókratész azon, hogy nem tud semmit.

29. oldal

Mint ismeretes, az édenkerti incidens után az Isten-ember viszony látványosan megromlott. Ebben az új, feszültségteli viszonyban az ember sehogy sem tud rátalálni a megfelelő, helyes viselkedésre. De mintha Isten is elveszítené a fonalat: teremtményeinek özönvízzel való elpusztításakor pont egy stréberrel tesz kivételt, akinek (a majdani Ábrahámmal ellentétben) a saját dicsőségében sütkérezve eszébe sem jut embertársai életéért könyörögni. Később viszont a Bábel torony építőit a teremtő éppen a saját dicsőségükre való munkálkodásuk miatt bünteti, pedig azok talán csak egy újabb özönvíz elől akartak ilyen magasra menekülni. Ki érti ezt?

125

Az élet, mint tudjuk nem nagy vigalom. De ámulni lehet. Például azon, hogy összes nehézségével és szenvedésével együtt úgy becsüljük, mint valami önmagában jó dolgot. Legalábbis ezt látszik bizonyítani, hogy még azok is körmük szakadtáig ragaszkodnak hozzá (ehhez a léthez, ebben a világban), akik úgy tudják, van egy másik, jobb világ egy jobb, sőt tökéletes, szenvedésmentes élettel. Egy szebb világ valahol a jövőben, itt a földön vagy fenn a mennyekben. Némelyek szerint az emberi életet azért kell önmagában jónak, mi több, szentnek és sérthetetlennek tekintenünk, mert valaki más tulajdonát képezi. Istenét. Töle lízingeljük, és ez szigorú kötelezettségeket ró ránk. Valószínűbb azonban, hogy az élet szentségébe, inherens értékébe vetett hitet nem táplálja semmi más, mint az élők elfogultsága, a vak életakarat.

151. oldal

Talán furcsának tűnik, de akárcsak a tűzgyújtást, a lábbelit is fel kellett találni egyszer. Egy régi indiai legenda szerint az ötlet egy maharadzsa udvarában született. A nagyúr előszeretettel sétált a palotáját övező erdei és hegyi ösvényeken, amelyeket a kényelmesebb járás kedvéért állatbőrökkel boríttatott. Megtehette: egy maharadzsának ez nem luxus. Egy nap azután udvarmestere azzal a bizarr javaslattal állt elő, hogy a talaj helyett inkább a nagyúr lábfejét kellene bőrrel borítani.
Nekünk, moderneknek persze éppen a nagyúri gyakorlat tűnik bizarrnak. Mi ez, ha nem az ember-természet viszony logikájának valóságos lábbal tiprása? – kérdezzük fintorogva. Csak egy mérhetetlen gazdagságába és hatalmába belehibbant ma- haradzsának juthat eszébe az erőforrások ilyen esztelen herdálása – tesszük hozzá környezettudatosan. És elhamarkodottan. Fintorgásunk itt nem azért elhamarkodott, mert a természethez való viszonyunkat illetően a mi lelkiismeretünk sem lehet tiszta. Nem az a baj, hogy még mindig nem vagyunk eléggé környezettudatosak, hogy a gyakorlatunk nem ér fel a saját magas elveinkhez, hanem inkább az, hogy ezek az elvek semmivel sem érnek magasabbra, mint a legendabeli maharadzsáé. Mert mi sem akarunk mást, mint a talpunk alá egyengetni a világot. A kényelmesebb járás kedvéért.

147. oldal

Egy józan, felnőtt ember számára elvileg tehát nincs olyan szakma, melynek tekintélye előtt ne akarna meghajolni, s így elvileg az ellen sincs kifogása, hogy alkalomadtán bármilyen profi végezze el helyette azt, amiben ő maga amatőr. Elvileg. Mert a gyakorlatban mégiscsak van olyan profi, akinek a szakértelmére senki sem kíván hagyatkozni, ez pedig a profi gondolkodó, vagyis a filozófus: míg azt mindenki el tudja fogadni, hogy mások készítsék a cipőjét vagy süssék a cipóját, azt már senki sem szenvedheti, hogy mások gondolkodjanak helyette.

27. oldal

Míg a humanista az egymással jogharmonizált, felvilágosult, szuverén tömegemberek globális jogállamában látja a közösségi üdvözülés garanciáját, addig a fasiszta az erős nemzetben. Az egyik a „szuverén tömegember" utópiáját és logikai lehetetlenségét árulja, a másik a „nemzet" nosztalgiáját és történelmi lehetetlenségét. A fasiszta itt lényegesen jobb versenyhelyzetben van, hiszer ő a vevők esze helyett, azon túljárva, egyenesen a zsigereikre tud hatni. „Jogállami érzés"-ről aligha lehet beszélni, „nemzeti érzés" -ről viszont annál inkább, még akkor is, ha egyébként a „nemzet” ugyanúgy csak beszédekben létezik, mint a „globális jogállam".

304. oldal

… a hatalmasok, a gátlástalan, felfuvalkodott despoták soha nem szállnak magukba, mert egyszerűen nincs hova szállniuk, és soha nem vonnak le morális tanulságokat, mert nincs morális érzékük, hiszen épp ettől gátlástalan despoták.

137. oldal