És ​nekem mi közöm ehhez? 41 csillagozás

Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Sacha ​Batthyány nagynénje a II. világháború végének egyik legszörnyűbb náci bűntettébe keveredett bele. Amikor a kései utód lejegyzi a történetet, régi családi titokra bukkan. Néhány héttel a háború befejeződése előtt Batthyány-Thyssen Margit grófnő mulatságot rendez az ausztriai Rechnitzben (régi magyar nevén Rohoncon). Éjfél körül a vendégek elhagyják a kastélyt, és agyonlövik a vasútállomáson továbbszállításukra várakozó 180 magyar zsidó munkaszolgálatost. Hogy pontosan mi történt azon az éjszakán, mindmáig tisztázatlan. „És neked – kérdezte Maxim Biller német író a szerzőt – mi közöd mindehhez?” Sacha Batthyány elkezdte keresni a kérdésre a választ. Utazása elvisz a régi Magyarországra, a háború utáni Ausztriába, a mai Svájcba, a Gulag szibériai lágereibe, egy pipázó pszichoanalitikus díványára és egy auschwitzi túlélő Buenos Aires-i nappalijába. Mindezek során felfedez egy titkot, aminek következtében hirtelen máshogy látja a családját és saját magát. Vajon az előttünk járó… (tovább)

Eredeti mű: Sacha Batthyany: Und was hat das mit mir zu tun?

Eredeti megjelenés éve: 2016

>!
Helikon, Budapest, 2016
252 oldal · ISBN: 9789632278469 · Fordította: Blaschtik Éva
>!
Helikon, Budapest, 2016
252 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632277691 · Fordította: Blaschtik Éva

Enciklopédia 4

Helyszínek népszerűség szerint

Svájc


Kedvencelte 3

Most olvassa 11

Várólistára tette 52

Kívánságlistára tette 27

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
giggs85 P
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

A jól szituált, fiatal, magyar származású svájci Sacha Batthyány különösebb gondok, megoldandó problémák nélkül élte az életét, mígnem egy nap az egyik kollégája szembesítette őt egy újságcikkel, amely szerint egyik rokona a II. világháború végén 180 zsidó meggyilkolásában vett részt Rohoncon. Batthyány bár jól ismerte családja történetét, de erről az epizódról nem volt tudomása, és újságíró révén, úgy döntött, beleássa magát a témába. Így indul az És nekem mi közöm ehhez? című dokumentumregény, azonban a kutatás során a szálak egyre jobban szerteágaznak, és szerencsére jóval több kerekedik ki belőle, mint egy számtalan helyről ismerős sokadik holokauszt-sztori.

Batthyány történetében ugyanis egyszerre van jelen a családját, és ezáltal Magyarországot ért tragédiák sorozata (Trianon, a II. világháború, a holokauszt, a Gulág, az államosítás, az ’56-os forradalom és a kényszerű emigráció), amely csapások szorosan egymás mellett, egymásból eredően léteznek, és nem külön, megbonthatatlannak ábrázolt buborékoknak. (Egyébként épp emiatt érte számos támadás is a könyvet, ugyanis egyes történészek szerint Sztálin bűneinek és a szovjet koncentrációs táborok poklának bemutatása „relativizálja” a holokauszt szörnyűségét – ez az állítás agyrém, személyes véleményem szerint).

Ebben a könyvben, a való élethez hasonlóan, ugyanis mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb. A holokauszt túlélőjének Auschwitz és a koncentrációs tábor a legfontosabb; Sacha apjának, aki katonaként harcolt a világháborúban, majd tíz évet húzott le a Gulágon, persze a szibériai élmények; a minden rangját, birtokát és vagyonát elvesztő nagymamának meg kommunisták hatalomra kerülése és az államosítás. Így, jó hetven év távlatából, azonban a szerteágazó történeteikből kirajzolódik a huszadik század képe, amelyet már (talán) lehet tárgyilagosan szemlélni és értelmezni.

Ezeket a dolgokat kutatva Batthyány ugyanis rájön valamire. Míg ezeknek az embereknek életük legfőbb élményei háborúk, gyilkosságok, népirtások, fogolytáborok, addigi egzisztenciájuk elvesztése – és emiatt csak sokadik helyre szorul mondjuk a gyermekük megszületése vagy adott esetben halála –, így nem meglepő módon ezek a témák foglalkoztatták őket egy életen át; addig a mai kor embere, mint Sacha, sokkal unalmasabb, sekélyesebb, ingerszegényebb életet él. Nekik / nekünk a legfontosabb, hogy megszületik a gyerekünk, új lakásba költözünk, kocsit veszünk; témáink a sport, a zene, a szórakozás vagy ehhez hasonlók – és mégis képesek vagyunk egy az egyben kategorikusan elítélni mindenkit, aki részt vett a háborúban, aki nem tett meg mindent például a zsidók megmentése érdekében, és ugyancsak kategorikusan kijelenti, hogy mi nem tennénk semmi szörnyűséget, ilyesmi többet nem fordulhat elő. Pont mi tudjuk ezt biztosan, akik életében még semmi ehhez hasonló nem történt? Így válik ez a szöveg a generációs különbségek regényévé is.

Batthyány regényét ajánlanám mindenkinek, aki érdeklődik a huszadik századi történelem traumái iránt. Ha elolvassátok, egy nagyon szikár, precíz és sokrétegű művet tudhattok a magatokénak. A Rohoncon és egyéb helyeken történtek bár rekonstruálhatóak, és rekonstruálja is őket az író, de sokkal nehezebb kérdés, hogy mit mondunk el belőle, és mi lesz a hivatalos, mindenki által elfogadható verzió. Hogyan, miként akarjuk látni a múlt századot? Egy biztos, ha befejeztük ezt a könyvet, nem fogjuk feltenni azt a kérdést, hogy: És nekem mi közöm ehhez?

>!
GTM P
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Előfordul az néha, hogy egy könyv nem az irodalmi értékeivel fog meg valakit, hanem a témája és gondolatisága érinti meg annyira személyesen, hogy a kedvencek közé kerül. Azt hiszem, ilyen könyv számomra Sacha Batthyány könyve.

Egy fiatalember identitáskeresését ábrázolja őszintén, hihetően. Mennyiben határozza meg saját életét, személyiségét családja múltja? Milyen hatással van rá a majd hetven éven át elhallgatott titok? Felelősek-e az utódok az ősök elkövetett bűneiért? Bűnhődnek-e miatta hetedíziglen, mint a görög tragédiák hősei? Kár a választ korán rávágni. Mert ez racionális ésszel nem érthető. Hiszen felmenthetjük mi az ártatlan utódot, a kérdés az: ő fel tudja-e menteni magát?

Számomra nagyon izgalmas és érdekes kérdéseket boncolgat az író, családja négy generácójának történetét vagy inkább gondolkodásmódját vizsgálva. Közben áttekintést kapunk hazánk XX. századi diktatúráinak történetéből. A német és az orosz megszállás, a holokauszt és a gulág elől szinte egyetlen család sem térhetett ki. Ha másként nem, hát néma szemlélőként részt vettünk benne mindannyian. A gondolatmenet egészen napjainkig folytatódik. Mi az egyén felelőssége a ma kialakult politikai helyzetben?

Így válik a történet nem pusztán egy arisztokrata család történetévé, hiszen az ország sorsa akkor is közös sorsunk, ha homlokegyenest más oldalon állunk. Mint a kötet két írásban emlékező tanúja, az arisztokrata fiatal nő, Maritta és a holokauszt túlélő Ágnes. Sorsuk párhuzamos pályákon futott ellentétes irányba, a kereszteződések meghiúsultak, míg végül a leszármazottak találkozásában manifesztálódtak. Az egész kísértetiesen összecseng a mai család- és rendszerterápiáról szóló ismereteimmel, tapasztalataimmal.

Olvastam, hogy azonnal a megjelenése után megtámadták a könyvet, mondván, célja, hogy rehabilitálja a családot, elhallgat bizonyos tényeket, forrásokat Margit néni, Batthyány-Thyssen Margit bárónő részvételéről a rohonci tömegmészárlásban. Érdekes, én éppen mást olvastam ki a könyvből! Ráadásul a kritikus alapvetően téved. Mert ez a könyv nem egy történelmi monográfia, és végképp nem Margit néniről szól, hanem egy fiatalemberről, aki megpróbál szembe nézni egy olyan családi örökséggel, amit nem tud feldolgozni.

Mert a múltból hozott traumák feloldásának egyetlen módja a múlttal váló szembenézés.

Nagy tanulság! Kis hazánkban is nagy szükség lenne erre a bölcsességre. Minden szinten!

>!
Baráth_Zsuzsanna MP
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

1945. március 24-ről 25-re virradó éjszaka Batthyány-Thyssen Margit grófnő rohonci (rechnitzi) kastélyában a vidám mulatozás zajai elfednek egy borzalmas emberirtást: 180 zsidót lőttek agyon a nácik. A második világháborúban lezajlott, meglepő módon nem éppen közismert történetet Elfride Jelinek Nobel-díjas írónő már feldolgozta Rohonc, avagy az öldöklő angyal címmel, azonban úgy látszik, ez nem csak az én (amúgy történelemmániás) figyelmemet kerülte el, hanem egy rokonának, az 1973-ban Svájcban született Sacha Battyhány-ét is, aki egy újságcikkből tudta meg, hogy az ő Margit nénikéjét náci grófnőnek emlegetik azért, amiért köze volt ehhez a szégyenteljes eseményhez. A fiatalember nem volt rest, és nekiállt nyomozni, először családon belül, majd egyre jobban beleásta magát a történetbe, több évet rászánt erre az ügyre az életéből, és most megírta nekünk ebben a könyvben, hogy milyen következtetéseket vont le a nyomozásból. Nos, Margit néniről és a rohonci eseményekről meglepően keveset tudunk meg, viszont megismerhetjük egy fiatalember gondolatait arról, hogy milyen komoly lelkiválságot okozott a számára annak eldöntése, hogy ő maga felelős – e nagynénje bűneiért. Nagyon sok minden szóba kerül ebben a könyvben, számos fontos kérdés felvetésre kerül, de mivel az írónak nem sikerült eléggé összeszedetten leírni a véleményét, ezért a katarzis sajnos elmaradt. Érdekes könyv, de Sacha Batthány sajnos nem ír olyan átütő erővel, hogy valóban komoly mondanivalóval bíró alkotássá váljon, így megmarad elgondolkodtató, de kicsit csalódást keltő családregénynek. Egyszer érdemes elolvasni, de az igazi mélység sajnos fájóan hiányzik belőle.
A teljes kritika itt olvasható:
http://smokingbarrels.blog.hu/2016/10/10/konyvkritika_s…

>!
TiaRengia I
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Mélyen hiszek abban, hogy az őseink által elkövetett bűnöket, vagy velük megesett traumákat magunkban hordozzuk. Ha elődeinknek nem sikerült vezekelni miattuk, vagy feldolgozni őket, sajnos miránk hárul ez a nemes feladat. Persze, csak, ha van hozzá merszünk.
Batthyány Sacha éppen ezt teszi a könyvében. Érezhetően terápiás céllal írta meg oknyomozását a családja kapcsán, kinek az életét hogyan befolyásolta a történelem, helyrehozhatatlan károkat, visszafordíthatatlan sorsfordulatokat okozva, hogy miként csapódik le a leszármazottakban mindaz a bűn, amit elkövettek (?) a nem is túl messzi ősök.
Nem hiszem, hogy bármikor is olvastam hasonlót, gyönyörűen reflektál a mai Magyarország helyzetére, az ország máig feldolgozatlan traumáira (benne az örökös áldozati bárányként való tetszelgéssel, mert mi aztán soha semmi rosszat nem tettünk, hm-hm), illetve számomra hihetetlenül érdekes volt azt is látni, miként éli meg egy magyar nemesi családból származó fiatalember a svájci életet, ahogy írta, beleszületett a jóba, de Svájcot szerintem sosem fogja tudni a hazájaként értelmezni, ahogy Magyarországot sem.
Mindezeken túl fontos kérdésekre világít rá krónikásunk: ha most is háború lenne az országban, vajon mit tennénk? Tudván és okulván az elmúlt évszázad bűneiből, vajon kiállnánk-e az emberiségellenes tettek ellen? Bújtatnánk-e zsidókat, kockáztatva ezzel az életünket? Vernénk-e agyon valakit, csak mert a nézetei mások, mint a mieink? És képesek lennénk-e utóbb az esetleges hibás döntéseinkkel szembenézni?
Az eltemetett bűnök, rossz döntések, a gyökértelenség könyve. Nagyon ajánlom.

>!
pipacstappancs
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Nagyon jól indult a regény, príma alapkoncepcióval: párhuzamosan követhetjük végig, hogy élte meg a 20.sz. zűrzavarát egy arisztokrata és egy zsidó származású asszony. előbbinek a férje a Gulágban, utóbbi pedig Auschwitzban élte át a kor bozalmait. Tetszik az is, hogy közelebb hozza a történelmet, tudatosítva, hogy ez nem is volt olyan régen, mint a dínók, hiszen vannak még, akik mesélhetnek róla, vannak sebek, amik még mindig nem forrtak be azóta, és a mai napig ennek bizony sok következménye van. Szimpatikus, hogy mer megfogalmazni a korral és önmagával szemben is kemény kritikákat…
…De ezzel párhuzamosan akkora hőstettként mutatja be a saját kutatásait/ könyve írását, mintha legalább akkora kínokat élne át ő is, mint felmenői, aztán a végére tulajdonképpen nem tud meg semmit, és a történet vége totálisan kicsúszik a kezei közül. Nyüglődik, hogy nem csinál semmit -és tényleg nem!
Vannak benne idézhető, jól megformált gondolatok, a nagyszülőket bemutató részek nagyon érzékletesek, de sajnos végső konklúziót nem sikerült kihámoznom. Mintha nem azért hagyta volna abba a regényt, mert bármiféle kérdésre választ kapott, hanem mert lejárt a határidő, vagy én nem is értem..Sajnálom.

>!
CaptainV P
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

A terhet nem irigylem, de az végül is nem egy rossz dolog, ha az embernek olyan belső feszkói vannak, amiket ha megpróbál feloldani, mondjuk írással, akkor valami olyasmi kerekedik ki belőle, ami gondolatébresztő lehet mások, sőt, nagyon sokak számára. Mert szerintem Sacha elsősorban ezért írhatta ezt a könyvet – az ő családjában volt olyasmi, amit fel kellett dolgozni, és ez volt a módja. Azzal, hogy „kiteregeti a szennyest”, hogy ilyen bulvárosan fogalmazzak, megbolygathatja az olvasó fantáziáját is a saját örökségével kapcsolatban. Márpedig az jó lenne, ha minél többen megtanulnánk szembenézni, feldolgozni és lezárni, mert a magyarok között egészségtelen mértékben dívik a múltba révedés mint életstílus.

Sacha kommentárja, két nő naplóbejegyzései, Sacha apjával való viszonya, beszélgetései a terapeutájával, és még több kicsi epizód rajzolja ki az egész történetet. Nagyon drámai módon állította össze ezeknek a sorrendjét, és bár először ez hatásvadászatnak tűnt, végül valamiféle esztétikát is találtam benne. Bevallom, nem értettem minden leírt részlet vagy sor funkcióját, nem tudtam, mit akar vele mondani, pedig éreztem, hogy valamit nagyon akar. De akit érdekel az, hogy a XX. század milyen módokon hathat és hat is a jelenünkre, akár kollektíve, akár személyesen, annak tanulságos lehet.

>!
Mackólány P
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Nem véletlen az a mondás, hogy „apák bűnéért gyakran sír a gyermek”.
Bizony, a dolgok nem mindig évülnek el, maximum lappanghatnak az elfeledés reményében.
Ezt a történetet sokkal összeszedettebben kellett volna összerakni, rémesen összevissza volt. Kapkodott ide-oda, amit én most nem a hagyományos idősíkok közötti ugrálásnak éreztem, hanem egyértelműen a kapkodásnak tudtam be.
Mint amikor az ember – gondolom én – elkezdi élete első regényét, és az égvilágon mindent bele akar írni, aztán lesz egészből egy nagy katyvasz.
Itt is azt éreztem.
Pedig ez egy akkora történet, amiből felejthetetlen könyvet lehetett volna írni, emberek jellemét-jellemtelenségét még-még-még jobban kidomborítva, bizonyos dolgokat sokkal jobban részletezve, néhány dologról meg nem is beszélve. (pl. engem abszolút hidegen hagyott a történet szempontjából, hogy isznak-e kávét felszállás előtt, annál inkább érdekelt volna a napló pontosabb részletezése)
De nem én írtam, így ennyi maradt.

>!
klaratakacs P
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Legötcsillagosabb ötös. Szájtátva olvasós, vele álmodós, vele gondolkodós. Szíven ütős és szomorú. Nem vagyok és nem leszek hős. Most még inkább csodálom azokat, akik azok lesznek és még inkább nem értem meg a kegyetlenségeket. Hogy tehet ilyet ember a másikkal, gyengébbel, gyerekkel? Mindegy, hogy orosz, magyar, náci, kommunista, nem teheti meg.
A téma az író családjában hevert, mindegyik. A múlt belegázolt a steril svájci életbe és őt is elképesztette. Volt lehetősége végigjárni is a helyszíneket, oknyomozni jó újságíróként. Iszonyú nehéz lehet. Kívülről sem könnyű, de neki még nehezebb. Kicsoda ő? Kik a rokonai? Mit tettek és mit nem tettek meg? az állandó kérdés Miért?? és neki mi köze ehhez?
Szerettem a párhuzamokat, a életigenlő Ágnest, és bármilyen rosszul esett is, szerettem a kérdéseit is. „Elég egyenesek vagyunk-e ahhoz, hogy kimondjuk az igazságokat, a kényelmetleneket is?” és a nagy kérdés „Képes lennél zsidókat bújtatni?”.

2 hozzászólás
>!
herlil
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Sacha Batthyány regénye több aktuális és fontos kérdést is feszeget. A holokuaszt és a Gulag borzalmai egyaránt ábrázoltak a műben, ahogyan mindkettő meghatározta a szerző családjának életét is. Az emlékezés lehetségessége és a trauma kapcsolódik össze több generáció történetében, melyet a szerző egyedi formában ad közre: két, különböző személytől származó napló, más családtagok rövidebb megnyilvánulásai, az érintett helyszíneken tett látogatások és kutatások eredményei bontakoztatják ki a történetet, melyet folyamatosan átsző a szerző saját hangja és a regény írásának reflexiója is.
Értékes és informatív írás.

1 hozzászólás
>!
MariannaMJ P
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Úgy látom kissé megosztó könyv az értékelések alapján. Számomra kettős. Nincs egységes stílusa, ez erősen levesz a minőségéből; ami meglepő, hiszen újságíró a szerző.
Nehezen tudtam felvenni a családi összetétel fonalát, az elején nem nagyon tudtam beazonosítani, hogy mik a rokoni kapcsolatok – hiányzott a bevezetése a megnevezett személyeknek. A naplórészleteknél hiányérzetem van, ha jól gondolom, Maritta és Ágnes magyarul írta a naplókat, kár, hogy ezek is fordításban és nem az eredeti szöveggel lettek beletéve a magyar fordításba (de persze az is lehet, hogy tévedek a nyelvet illetően).
Egészében viszont tetszett – az utazás országok és családi leágazások között, a múlt felvállalása és tisztázásának szándéka, utazás Sacha lelkében, gondolataiban. Az eredeti szándéka: felderíteni a felmenők tetteit, kideríteni az igazságot; ettől azonban messzire megyünk, ez elsikkad, helyette személyes kitárulkozást kapunk.
Többször gondoltam arra, vajon milyen lehet Sacha-nak lenni? Felnőtt ember, feleséggel, gyerekkel, jó munkával, szabad, utazhat, van ideje feltárni a családja múltját. Közben olyan embernek tűnik, aki életkora ellenére még nincs kész, nincs tisztában azzal, hogy ki is ő.


Népszerű idézetek

>!
pipacstappancs

ha a házasság azt jelenti, hogy utána több időm lesz olvasni, akkor állok elébe.

43. oldal

>!
Csabi MP

– Vigyázz a család nevére – mondta egy nagybácsi, aki egész este csöndben volt –, ne hagyd, hogy bemocskolják. – Majdnem gyengéden megfogta az állam, a kezét meg az arcomra tette, ahogy az apám szokta. Utólag az autóban rémesen éreztem magam.
Sokuknak azért közömbös a bűntény, mert a holtak zsidók voltak?
Fölhívtam apámat.
– Te is azt hiszed?
– Nem, nem hiszem.
– Mi volt akkor az a megjegyzés a zsidókról meg Jelinekről?
– A bácsikád a nácik bűntetteit a kommunistákéhoz hasonlította. Ez elfogadható.
– Miért voltak akkor a zsidóviccek?
– A családi összejövetelről is írni fogsz? – kérdezte apám. – Rossz vért fog szülni.
– Még nem tudom.

Kapcsolódó szócikkek: család · zsidóság
>!
TiaRengia I

Jevgenyija Ginzburg, aki 18 éven keresztül raboskodott Szibériában, önéletrajzi könyvében leírja, egy csapat gyereknek megengedték a lágerben, hogy kutyakölyköket neveljenek, csak éppen nem tudtak nevet adni nekik, a környezet úgy megfosztotta őket a képzelőerejüktől. Így aztán Csajka meg Vödör lett a kiskutyák neve, mert azt mindennap láttak.

113. oldal

Kapcsolódó szócikkek: gulág
>!
TiaRengia I

– (…)Ha az apámra és magamra gondolok, akkor olyan kerek mágneseket látok, amelyek a hűtőkön szoktak lenni. Ismeri azt az érzést, amikor megpróbáljuk egymáshoz szorítani őket?
– Persze.
– Az egyik mindig oldalra csúszik. Ott van az a kis hézag közöttük, pár milliméter, voltaképpen csak levegő, gondolná az ember, az egész olyan könnyűnek látszik, de egész egyszerűen képtelenek vagyunk egymáshoz illeszteni a két mágnest. Így vagyunk mi is az apámmal. Úgy szeretném, bárcsak eltűnne az a hézag.

74. oldal

>!
TiaRengia I

Piac nem volt, mindenki mindenkivel csereberélt, mindenki mindenkivel beszélgetett, a férfiak meg túl sok pálinkát ittak, mint mindig ebben az országban. A pálinka Magyarország nagy baja, de persze nem az egyetlen.

81. oldal

>!
TiaRengia I

Ki dönti el tehát, mi igaz, mi nem? Ki tud egy gyilkosságot öngyilkossággá átváltoztatni?
Nagyanyám azt írta: Az, aki hatalmon van.

171. oldal

>!
rudischf

Szolzsenyicin leír a könyvében egy pártkonferenciát, amelyet valahol vidéken, Moszkvától több ezer kilométerre tartanak, illetve mégsem. A találkozó végén Sztálin melletti hűségnyilatkozatokra kerül sor, mindenki föláll és tapsol. Három-négy percen keresztül, már fáj a kezük, elzsibbad a karjuk, az idősebbek levegő után kapkodnak, de senki sem meri elsőnek abbahagyni a tapsolást. Eltelik hat perc, hét perc, mindenki a másikat nézi, nem sok reménnyel sandítanak egymásra. A hátsó sorokban, a tömegben lehet csalni, pihenni olykor, de elöl az elnökségben, mindenki szeme láttára nem. Eltelik kilenc perc, tíz perc, csak tapsolnak és addig tapsolnak, míg össze nem esnek, míg hordágyon ki nem viszik őket. A tizenegyedik percben a papírgyár igazgatója visszahuppan a székébe, mindenki követi a példáját, és a taps egyik pillanatról a másikra elhallgat. Éjjel az igazgatót letartóztatják. Minden további nélkül, valami egészen más okból, tízévi fegyházbüntetésre ítélik. És a vizsgálatot lezáró jegyzőkönyvben ez áll: „És a jövőben sose hagyja abba elsőként a tapsolást.”

114-115. oldal

>!
TiaRengia I

Egyszer csak megláttam egy nőt, aki nagyon ismerősnek tűnt. De nem mindjárt ismertem föl, csak amikor már majdnem egy vonalba került velem. Budapest legelegánsabb parfümériájának a tulajdonosa volt, egy idősebb hölgy, akit mindig csak fehér köpenyben láttam a pult mögött. Sötét kabátján most Dávid-csillagot viselt. De amikor oda akartam lépni hozzá, elfordított arccal elment mellettem, mire föl befutottam a legközelebbi virágboltba – csinálnom kellett valamit, annyira föl voltam kavarva –, vettem egy sárga nárciszt, és a gomblyukamba tűztem. Egy német jött velem szembe. Olyan mérgesen néztem rá, ahogy csak bírtam, ő azonban, nyilván magasabb rangú tiszt volt, azt mondta: „Csodaszép”, és mosolyogva meghajolt. Milyen nevetséges tüntető voltam. Sárga nárcisszal zsidócsillag helyett. Ez volt minden, amire képes voltam? Igen, ez volt minden.

244. oldal

>!
TiaRengia I

Svájc nagyon jó ahhoz, hogy mindent elölről kezdjünk, és magunk mögött hagyjuk az elmúlt napok súlyát, mert ebben az országban semmi nem emlékeztet Hitlerre vagy Sztálinra. Az elmúlt évszázad két totalitárius rendszere, a nemzetszocializmus és a kommunizmus, a koncentrációs tábor és a Gulag nem több, mint egy-egy fejezet az iskolai történelemkönyvekben. Alig akad háborús áldozatoknak állított emlékmű, alig van család, akiknek a története összefonódott volna a szörnyűségekkel, a bevándorlókat kivéve. Nem létezik az a kérdés, hogy: „Mondd csak, nagypapa, mit csináltál a háború alatt?” Senkit sem deportáltak és nem gázosítottak el. Semmit nem kell „feldolgozni”, semmi nem „kerül napvilágra”, ahogy az újságokban szokott állni, amikor más országokról beszélnek. Nincs kollektív kudarc, nincsenek krízisek, legfeljebb a bankokban.

15. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Svájc
>!
ppeva P

Mi volt a különbség a nagyanyám szülei és Margit néni között?, gondolkodtam el visszafelé menet a szállodába, (…) A nagyanyám szülei nézték, ahogy lelövik Mandlékat, és mindent elkövettek, hogy eltussolják a bűncselekményt, Margit néni meg egyszerűen tovább táncolt annak idején Rechnitzben, nem sokkal a háború vége előtt, miközben 180 ember belezuhant az árokba, amelyet előtte maguknak kellett kiásniuk.
(…) Nem voltak vérszomjas szörnyetegek. A rokonaim nem kínoztak embereket, nem lőttek. Csak néztek és nem léptek közbe, felhagytak a gondolkodással, az emberi módon való létezéssel, pedig mindent tudtak. Ez lett volna a gonosz banalitása, ahogyan Hannah Arendt megfogalmazta?, kérdeztem magamban, miközben csak mentem és mentem, és legszívesebben meg sem álltam volna az idők végeztéig. „Mindenki tudott mindent”, dünnyögtem magamban, a járókelők, akik láttak, azt hihették, hogy egy dalt dúdolok, miközben egy egri újságírónő, az 1944-ben Auschwitzba deportált Kertész Lilly Mindent felfaltak a lángok című könyvére gondoltam. Leírja benne, amint a szomszédok lenéztek az udvarra, és figyelték, ahogy a zsidókat elszállítják. „Nem jöttök vissza”, kiabálták le a lakásukból, ahonnét tánczene és nevetés szűrődött ki, az írónő meg elcsodálkozik: „Pedig ismertem a ház lakóit. Mindig olyan kedvesen fogadtak.”
A magyar nyilaskeresztesek 1944 telén már nem is győzték a gyilkolást. A vonatok megteltek, úgyhogy tízezrével indították útnak a zsidókat és romákat gyalogosan halálmenetekben – magyar csendőrök hajtották őket előre naponta harminc kilométert; minden ötödik ember meghalt. Ezt is mindenki látta az ablakból, ott álltak a vastag függönyök mögött, és nézték ezt a parádét. És utána mi következett? Levesfőzés és korai lefekvés?

213-214. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Art Spiegelman: A teljes Maus
György Péter: Apám helyett
Szegedy-Maszák Marianne: Csókolom a kezét
Marek Halter: Ábrahám emlékezete
Ámosz Oz: Szeretetről, sötétségről
Władysław Szpilman: A zongorista
Bogdan Wojdowski: A holtaknak vetett kenyér
Marianna D. Birnbaum: Emlékalbum 1944-ből
Huhák Heléna – Szécsényi András – Szívós Erika (szerk.): Kismama sárga csillaggal
Gottlieb Rózsa: Kisgyermekkel a lágerben