És ​nekem mi közöm ehhez? 36 csillagozás

Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Sacha ​Batthyány nagynénje a II. világháború végének egyik legszörnyűbb náci bűntettébe keveredett bele. Amikor a kései utód lejegyzi a történetet, régi családi titokra bukkan. Néhány héttel a háború befejeződése előtt Batthyány-Thyssen Margit grófnő mulatságot rendez az ausztriai Rechnitzben (régi magyar nevén Rohoncon). Éjfél körül a vendégek elhagyják a kastélyt, és agyonlövik a vasútállomáson továbbszállításukra várakozó 180 magyar zsidó munkaszolgálatost. Hogy pontosan mi történt azon az éjszakán, mindmáig tisztázatlan. „És neked – kérdezte Maxim Biller német író a szerzőt – mi közöd mindehhez?” Sacha Batthyány elkezdte keresni a kérdésre a választ. Utazása elvisz a régi Magyarországra, a háború utáni Ausztriába, a mai Svájcba, a Gulag szibériai lágereibe, egy pipázó pszichoanalitikus díványára és egy auschwitzi túlélő Buenos Aires-i nappalijába. Mindezek során felfedez egy titkot, aminek következtében hirtelen máshogy látja a családját és saját magát. Vajon az előttünk járó… (tovább)

Eredeti mű: Sacha Batthyany: Und was hat das mit mir zu tun?

Eredeti megjelenés éve: 2016

>!
Helikon, Budapest, 2016
252 oldal · ISBN: 9789632278469 · Fordította: Blaschtik Éva
>!
Helikon, Budapest, 2016
252 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632277691 · Fordította: Blaschtik Éva

Enciklopédia 2


Kedvencelte 3

Most olvassa 9

Várólistára tette 53

Kívánságlistára tette 28

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
giggs85 MP
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

A jól szituált, fiatal, magyar származású svájci Sacha Batthyány különösebb gondok, megoldandó problémák nélkül élte az életét, mígnem egy nap az egyik kollégája szembesítette őt egy újságcikkel, amely szerint egyik rokona a II. világháború végén 180 zsidó meggyilkolásában vett részt Rohoncon. Batthyány bár jól ismerte családja történetét, de erről az epizódról nem volt tudomása, és újságíró révén, úgy döntött, beleássa magát a témába. Így indul az És nekem mi közöm ehhez? című dokumentumregény, azonban a kutatás során a szálak egyre jobban szerteágaznak, és szerencsére jóval több kerekedik ki belőle, mint egy számtalan helyről ismerős sokadik holokauszt-sztori.

Batthyány történetében ugyanis egyszerre van jelen a családját, és ezáltal Magyarországot ért tragédiák sorozata (Trianon, a II. világháború, a holokauszt, a Gulág, az államosítás, az ’56-os forradalom és a kényszerű emigráció), amely csapások szorosan egymás mellett, egymásból eredően léteznek, és nem külön, megbonthatatlannak ábrázolt buborékoknak. (Egyébként épp emiatt érte számos támadás is a könyvet, ugyanis egyes történészek szerint Sztálin bűneinek és a szovjet koncentrációs táborok poklának bemutatása „relativizálja” a holokauszt szörnyűségét – ez az állítás agyrém, személyes véleményem szerint).

Ebben a könyvben, a való élethez hasonlóan, ugyanis mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb. A holokauszt túlélőjének Auschwitz és a koncentrációs tábor a legfontosabb; Sacha apjának, aki katonaként harcolt a világháborúban, majd tíz évet húzott le a Gulágon, persze a szibériai élmények; a minden rangját, birtokát és vagyonát elvesztő nagymamának meg kommunisták hatalomra kerülése és az államosítás. Így, jó hetven év távlatából, azonban a szerteágazó történeteikből kirajzolódik a huszadik század képe, amelyet már (talán) lehet tárgyilagosan szemlélni és értelmezni.

Ezeket a dolgokat kutatva Batthyány ugyanis rájön valamire. Míg ezeknek az embereknek életük legfőbb élményei háborúk, gyilkosságok, népirtások, fogolytáborok, addigi egzisztenciájuk elvesztése – és emiatt csak sokadik helyre szorul mondjuk a gyermekük megszületése vagy adott esetben halála –, így nem meglepő módon ezek a témák foglalkoztatták őket egy életen át; addig a mai kor embere, mint Sacha, sokkal unalmasabb, sekélyesebb, ingerszegényebb életet él. Nekik / nekünk a legfontosabb, hogy megszületik a gyerekünk, új lakásba költözünk, kocsit veszünk; témáink a sport, a zene, a szórakozás vagy ehhez hasonlók – és mégis képesek vagyunk egy az egyben kategorikusan elítélni mindenkit, aki részt vett a háborúban, aki nem tett meg mindent például a zsidók megmentése érdekében, és ugyancsak kategorikusan kijelenti, hogy mi nem tennénk semmi szörnyűséget, ilyesmi többet nem fordulhat elő. Pont mi tudjuk ezt biztosan, akik életében még semmi ehhez hasonló nem történt? Így válik ez a szöveg a generációs különbségek regényévé is.

Batthyány regényét ajánlanám mindenkinek, aki érdeklődik a huszadik századi történelem traumái iránt. Ha elolvassátok, egy nagyon szikár, precíz és sokrétegű művet tudhattok a magatokénak. A Rohoncon és egyéb helyeken történtek bár rekonstruálhatóak, és rekonstruálja is őket az író, de sokkal nehezebb kérdés, hogy mit mondunk el belőle, és mi lesz a hivatalos, mindenki által elfogadható verzió. Hogyan, miként akarjuk látni a múlt századot? Egy biztos, ha befejeztük ezt a könyvet, nem fogjuk feltenni azt a kérdést, hogy: És nekem mi közöm ehhez?

>!
GTM P
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Előfordul az néha, hogy egy könyv nem az irodalmi értékeivel fog meg valakit, hanem a témája és gondolatisága érinti meg annyira személyesen, hogy a kedvencek közé kerül. Azt hiszem, ilyen könyv számomra Sacha Batthyány könyve.

Egy fiatalember identitáskeresését ábrázolja őszintén, hihetően. Mennyiben határozza meg saját életét, személyiségét családja múltja? Milyen hatással van rá a majd hetven éven át elhallgatott titok? Felelősek-e az utódok az ősök elkövetett bűneiért? Bűnhődnek-e miatta hetedíziglen, mint a görög tragédiák hősei? Kár a választ korán rávágni. Mert ez racionális ésszel nem érthető. Hiszen felmenthetjük mi az ártatlan utódot, a kérdés az: ő fel tudja-e menteni magát?

Számomra nagyon izgalmas és érdekes kérdéseket boncolgat az író, családja négy generácójának történetét vagy inkább gondolkodásmódját vizsgálva. Közben áttekintést kapunk hazánk XX. századi diktatúráinak történetéből. A német és az orosz megszállás, a holokauszt és a gulág elől szinte egyetlen család sem térhetett ki. Ha másként nem, hát néma szemlélőként részt vettünk benne mindannyian. A gondolatmenet egészen napjainkig folytatódik. Mi az egyén felelőssége a ma kialakult politikai helyzetben?

Így válik a történet nem pusztán egy arisztokrata család történetévé, hiszen az ország sorsa akkor is közös sorsunk, ha homlokegyenest más oldalon állunk. Mint a kötet két írásban emlékező tanúja, az arisztokrata fiatal nő, Maritta és a holokauszt túlélő Ágnes. Sorsuk párhuzamos pályákon futott ellentétes irányba, a kereszteződések meghiúsultak, míg végül a leszármazottak találkozásában manifesztálódtak. Az egész kísértetiesen összecseng a mai család- és rendszerterápiáról szóló ismereteimmel, tapasztalataimmal.

Olvastam, hogy azonnal a megjelenése után megtámadták a könyvet, mondván, célja, hogy rehabilitálja a családot, elhallgat bizonyos tényeket, forrásokat Margit néni, Batthyány-Thyssen Margit bárónő részvételéről a rohonci tömegmészárlásban. Érdekes, én éppen mást olvastam ki a könyvből! Ráadásul a kritikus alapvetően téved. Mert ez a könyv nem egy történelmi monográfia, és végképp nem Margit néniről szól, hanem egy fiatalemberről, aki megpróbál szembe nézni egy olyan családi örökséggel, amit nem tud feldolgozni.

Mert a múltból hozott traumák feloldásának egyetlen módja a múlttal váló szembenézés.

Nagy tanulság! Kis hazánkban is nagy szükség lenne erre a bölcsességre. Minden szinten!

>!
Baráth_Zsuzsanna P
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

1945. március 24-ről 25-re virradó éjszaka Batthyány-Thyssen Margit grófnő rohonci (rechnitzi) kastélyában a vidám mulatozás zajai elfednek egy borzalmas emberirtást: 180 zsidót lőttek agyon a nácik. A második világháborúban lezajlott, meglepő módon nem éppen közismert történetet Elfride Jelinek Nobel-díjas írónő már feldolgozta Rohonc, avagy az öldöklő angyal címmel, azonban úgy látszik, ez nem csak az én (amúgy történelemmániás) figyelmemet kerülte el, hanem egy rokonának, az 1973-ban Svájcban született Sacha Battyhány-ét is, aki egy újságcikkből tudta meg, hogy az ő Margit nénikéjét náci grófnőnek emlegetik azért, amiért köze volt ehhez a szégyenteljes eseményhez. A fiatalember nem volt rest, és nekiállt nyomozni, először családon belül, majd egyre jobban beleásta magát a történetbe, több évet rászánt erre az ügyre az életéből, és most megírta nekünk ebben a könyvben, hogy milyen következtetéseket vont le a nyomozásból. Nos, Margit néniről és a rohonci eseményekről meglepően keveset tudunk meg, viszont megismerhetjük egy fiatalember gondolatait arról, hogy milyen komoly lelkiválságot okozott a számára annak eldöntése, hogy ő maga felelős – e nagynénje bűneiért. Nagyon sok minden szóba kerül ebben a könyvben, számos fontos kérdés felvetésre kerül, de mivel az írónak nem sikerült eléggé összeszedetten leírni a véleményét, ezért a katarzis sajnos elmaradt. Érdekes könyv, de Sacha Batthány sajnos nem ír olyan átütő erővel, hogy valóban komoly mondanivalóval bíró alkotássá váljon, így megmarad elgondolkodtató, de kicsit csalódást keltő családregénynek. Egyszer érdemes elolvasni, de az igazi mélység sajnos fájóan hiányzik belőle.
A teljes kritika itt olvasható:
http://smokingbarrels.blog.hu/2016/10/10/konyvkritika_s…

>!
pipacstappancs
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Nagyon jól indult a regény, príma alapkoncepcióval: párhuzamosan követhetjük végig, hogy élte meg a 20.sz. zűrzavarát egy arisztokrata és egy zsidó származású asszony. előbbinek a férje a Gulágban, utóbbi pedig Auschwitzban élte át a kor bozalmait. Tetszik az is, hogy közelebb hozza a történelmet, tudatosítva, hogy ez nem is volt olyan régen, mint a dínók, hiszen vannak még, akik mesélhetnek róla, vannak sebek, amik még mindig nem forrtak be azóta, és a mai napig ennek bizony sok következménye van. Szimpatikus, hogy mer megfogalmazni a korral és önmagával szemben is kemény kritikákat…
…De ezzel párhuzamosan akkora hőstettként mutatja be a saját kutatásait/ könyve írását, mintha legalább akkora kínokat élne át ő is, mint felmenői, aztán a végére tulajdonképpen nem tud meg semmit, és a történet vége totálisan kicsúszik a kezei közül. Nyüglődik, hogy nem csinál semmit -és tényleg nem!
Vannak benne idézhető, jól megformált gondolatok, a nagyszülőket bemutató részek nagyon érzékletesek, de sajnos végső konklúziót nem sikerült kihámoznom. Mintha nem azért hagyta volna abba a regényt, mert bármiféle kérdésre választ kapott, hanem mert lejárt a határidő, vagy én nem is értem..Sajnálom.

>!
CaptainV
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

A terhet nem irigylem, de az végül is nem egy rossz dolog, ha az embernek olyan belső feszkói vannak, amiket ha megpróbál feloldani, mondjuk írással, akkor valami olyasmi kerekedik ki belőle, ami gondolatébresztő lehet mások, sőt, nagyon sokak számára. Mert szerintem Sacha elsősorban ezért írhatta ezt a könyvet – az ő családjában volt olyasmi, amit fel kellett dolgozni, és ez volt a módja. Azzal, hogy „kiteregeti a szennyest”, hogy ilyen bulvárosan fogalmazzak, megbolygathatja az olvasó fantáziáját is a saját örökségével kapcsolatban. Márpedig az jó lenne, ha minél többen megtanulnánk szembenézni, feldolgozni és lezárni, mert a magyarok között egészségtelen mértékben dívik a múltba révedés mint életstílus.

Sacha kommentárja, két nő naplóbejegyzései, Sacha apjával való viszonya, beszélgetései a terapeutájával, és még több kicsi epizód rajzolja ki az egész történetet. Nagyon drámai módon állította össze ezeknek a sorrendjét, és bár először ez hatásvadászatnak tűnt, végül valamiféle esztétikát is találtam benne. Bevallom, nem értettem minden leírt részlet vagy sor funkcióját, nem tudtam, mit akar vele mondani, pedig éreztem, hogy valamit nagyon akar. De akit érdekel az, hogy a XX. század milyen módokon hathat és hat is a jelenünkre, akár kollektíve, akár személyesen, annak tanulságos lehet.

>!
Mackólány
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Nem véletlen az a mondás, hogy „apák bűnéért gyakran sír a gyermek”.
Bizony, a dolgok nem mindig évülnek el, maximum lappanghatnak az elfeledés reményében.
Ezt a történetet sokkal összeszedettebben kellett volna összerakni, rémesen összevissza volt. Kapkodott ide-oda, amit én most nem a hagyományos idősíkok közötti ugrálásnak éreztem, hanem egyértelműen a kapkodásnak tudtam be.
Mint amikor az ember – gondolom én – elkezdi élete első regényét, és az égvilágon mindent bele akar írni, aztán lesz egészből egy nagy katyvasz.
Itt is azt éreztem.
Pedig ez egy akkora történet, amiből felejthetetlen könyvet lehetett volna írni, emberek jellemét-jellemtelenségét még-még-még jobban kidomborítva, bizonyos dolgokat sokkal jobban részletezve, néhány dologról meg nem is beszélve. (pl. engem abszolút hidegen hagyott a történet szempontjából, hogy isznak-e kávét felszállás előtt, annál inkább érdekelt volna a napló pontosabb részletezése)
De nem én írtam, így ennyi maradt.

>!
klaratakacs
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Legötcsillagosabb ötös. Szájtátva olvasós, vele álmodós, vele gondolkodós. Szíven ütős és szomorú. Nem vagyok és nem leszek hős. Most még inkább csodálom azokat, akik azok lesznek és még inkább nem értem meg a kegyetlenségeket. Hogy tehet ilyet ember a másikkal, gyengébbel, gyerekkel? Mindegy, hogy orosz, magyar, náci, kommunista, nem teheti meg.
A téma az író családjában hevert, mindegyik. A múlt belegázolt a steril svájci életbe és őt is elképesztette. Volt lehetősége végigjárni is a helyszíneket, oknyomozni jó újságíróként. Iszonyú nehéz lehet. Kívülről sem könnyű, de neki még nehezebb. Kicsoda ő? Kik a rokonai? Mit tettek és mit nem tettek meg? az állandó kérdés Miért?? és neki mi köze ehhez?
Szerettem a párhuzamokat, a életigenlő Ágnest, és bármilyen rosszul esett is, szerettem a kérdéseit is. „Elég egyenesek vagyunk-e ahhoz, hogy kimondjuk az igazságokat, a kényelmetleneket is?” és a nagy kérdés „Képes lennél zsidókat bújtatni?”.

2 hozzászólás
>!
herlil
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Sacha Batthyány regénye több aktuális és fontos kérdést is feszeget. A holokuaszt és a Gulag borzalmai egyaránt ábrázoltak a műben, ahogyan mindkettő meghatározta a szerző családjának életét is. Az emlékezés lehetségessége és a trauma kapcsolódik össze több generáció történetében, melyet a szerző egyedi formában ad közre: két, különböző személytől származó napló, más családtagok rövidebb megnyilvánulásai, az érintett helyszíneken tett látogatások és kutatások eredményei bontakoztatják ki a történetet, melyet folyamatosan átsző a szerző saját hangja és a regény írásának reflexiója is.
Értékes és informatív írás.

1 hozzászólás
>!
Miriam
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Úgy látom kissé megosztó könyv az értékelések alapján. Számomra kettős. Nincs egységes stílusa, ez erősen levesz a minőségéből; ami meglepő, hiszen újságíró a szerző.
Nehezen tudtam felvenni a családi összetétel fonalát, az elején nem nagyon tudtam beazonosítani, hogy mik a rokoni kapcsolatok – hiányzott a bevezetése a megnevezett személyeknek. A naplórészleteknél hiányérzetem van, ha jól gondolom, Maritta és Ágnes magyarul írta a naplókat, kár, hogy ezek is fordításban és nem az eredeti szöveggel lettek beletéve a magyar fordításba (de persze az is lehet, hogy tévedek a nyelvet illetően).
Egészében viszont tetszett – az utazás országok és családi leágazások között, a múlt felvállalása és tisztázásának szándéka, utazás Sacha lelkében, gondolataiban. Az eredeti szándéka: felderíteni a felmenők tetteit, kideríteni az igazságot; ettől azonban messzire megyünk, ez elsikkad, helyette személyes kitárulkozást kapunk.
Többször gondoltam arra, vajon milyen lehet Sacha-nak lenni? Felnőtt ember, feleséggel, gyerekkel, jó munkával, szabad, utazhat, van ideje feltárni a családja múltját. Közben olyan embernek tűnik, aki életkora ellenére még nincs kész, nincs tisztában azzal, hogy ki is ő.

>!
Phantasma_Gloria
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Jó volt, de számomra túl „újságírósdis” érzés maradt utána! És sajnos nem derült ki semmi konkrétum! :(


Népszerű idézetek

>!
pipacstappancs

ha a házasság azt jelenti, hogy utána több időm lesz olvasni, akkor állok elébe.

43. oldal

>!
Csabi MP

– Vigyázz a család nevére – mondta egy nagybácsi, aki egész este csöndben volt –, ne hagyd, hogy bemocskolják. – Majdnem gyengéden megfogta az állam, a kezét meg az arcomra tette, ahogy az apám szokta. Utólag az autóban rémesen éreztem magam.
Sokuknak azért közömbös a bűntény, mert a holtak zsidók voltak?
Fölhívtam apámat.
– Te is azt hiszed?
– Nem, nem hiszem.
– Mi volt akkor az a megjegyzés a zsidókról meg Jelinekről?
– A bácsikád a nácik bűntetteit a kommunistákéhoz hasonlította. Ez elfogadható.
– Miért voltak akkor a zsidóviccek?
– A családi összejövetelről is írni fogsz? – kérdezte apám. – Rossz vért fog szülni.
– Még nem tudom.

Kapcsolódó szócikkek: család · zsidóság
>!
pipacstappancs

Ha bűzlene, fájna, lármázna, és ha a világot nem az Apple-laptopjaink visszafogot dizájnján keresztül érzékelnénk: ha háború lenne, mint hetven évvel ezelőtt, nem lennénk-e valamennyien tettestársak?

219. oldal

>!
Dávidmoly 

Utoljára a kórházban láttam nagyanyámat, valahol Budapest belvárosában, egy ilyen kormos homlokzatú, óriási épületben, amelyen kívülről semmi nem árulta el, hogy opera, börtön, vagy éppenséggel klinika.

33. oldal

>!
ppeva P

1955-ben történt. A férjemet már több mint tíz éve nem láttam, a gyermekemből cingár fiú lett.
Ez alatt az idő alatt mindent elveszítettem, ami az enyém volt: a házamat, az otthonomat, a hazámat. Beletörődtem, hogy ebben a kis faluban fogom végezni. De azután csoda történt. Feri táviratban értesített, hogy jön haza, és egy évvel később, az oroszok elleni felkelés után, 1956 novemberében hármasban elhagytuk Magyarországot. Amikor évekkel később újra visszamehettem, láttam, hogy már semmi nincs meg a múltból. Gyermekkorom világa eltemetve feküdt a Kelet betonromjai, illetve a Nyugat szemete alatt. Letűnt, nyoma veszett. Egy elfeledett kanyar mögött valahol.

144-145. oldal

>!
rudischf

Habár nem vagyunk fegyőrök és nem vezetünk kihallgatásokat, nem lövetünk senkit sem agyon, de hogyan kezeljük a vitákat, amelyek sokkal veszélytelenebbek, mint a háborúk? Például az irodában, ha jó fényben szeretnénk feltűnni? Elég egyenesek vagyunk-e ahhoz, hogy kimondjuk az igazságokat, a kényelmetleneket is? Megvédtünk-e olyan kollégákat, akiket a főnökeink megfélemlítettek – vagy csak álltunk ott, mint a budapesti járókelők, amikor a zsidókat a Dunába lőtték? Vajon kiálltunk volna mellettük, mert igazságtalanság történt velük, vagy hallgattunk volna, mint a nagyanyám? Vállalunk-e egyáltalán valamilyen kockázatot? Kicsoda? Minek?

220. oldal

>!
Dávidmoly 

Van a rondaságnak egy foka, amit már szépnek látok

89. oldal (a moszkvai látképről)

>!
Brya P

Vakondcsalád voltunk, írta Maritta nagyanyám a naplójába: Visszahúzódtunk, semmiben nem hittünk többé, és magunkba roskadtunk, fejünket a földbe dugva, mindig lapítva.

30. oldal

>!
Horvát_Klára

Emlékszem egy telefonbeszélgetésre, amelyet hetekkel a szibériai utaazás előtt folytattam apámmal. Azt mesélte, hogy egész nap az 1956-os forradalomról szóló filmek mentek a tévében. Minden évben megünnepelik a napját, tüntetéseket, megemlékezéseket tartanak, az emberek koszorúznak és gyertyát gyújtanak.
– Az ötvenhatos forradalom – mondta nekem – voltaképp a legfontosabb esemény volt az életemben. – Az egész napot búskomoran töltötte odahaza a szobában, tette hozzá.
– Sírt a lelkem, te ezt nem értheted.
– Dehogynem értem – válaszoltam rá, s együttérzésem jeléül megkérdeztem: – Jobban vagy már?
Most viszont, Petrov irodájában, tényleg nem értettem. Ha az ötvenhatos forradalom volt élete legfontosabb eseménye, akkor én mi vagyok? És mik a testvéreim? Negyedik helyre szorultunk? Ötödikre? Vagy esetleg, mint a teniszversenyzők a rossz években, még a top tenből is kieshetünk? Mindjárt a kommunisták 1948-as hatalomra kerülése után vagy szorosan Budapest bombázása után jövünk? Netán a svájci emigrációval vetélkedünk a harmadik helyért?

>!
n_lilla

– Ásított.
– Ásítottam volna? Azt is szabad néha.
– Hát persze.
[…]
– Tudja, annak idején, a tanulmányaim alatt én is végigcsináltam egy analízist, mindenkinek kellett. Egyszer elmondtam az analitikusomnak, hogy rosszul alszom, ami nyilván arra utal, hogy valami problémám lehet a barátnőmmel, mert nem viselem el a közelséget. Na, találja ki, hogy mit mondott!
– Gőzöm sincs.
– Megkérdezte, milyen széles az ágy. Egy méter negyven, feleltem, ő meg azt tanácsolta, hogy vegyek egy szélesebbet, ezzel megoldódnak a gondok. Amit mondani szeretnék: az ásításom kizárólag a fáradtságom számlájára írandó, semmi más nincsen mögötte.

181-182. oldal, 15. fejezet (Helikon, 2016)


Hasonló könyvek címkék alapján

Art Spiegelman: A teljes Maus
György Péter: Apám helyett
Szegedy-Maszák Marianne: Csókolom a kezét
Marek Halter: Ábrahám emlékezete
Ámosz Oz: Szeretetről, sötétségről
Władysław Szpilman: A zongorista
Bogdan Wojdowski: A holtaknak vetett kenyér
Marianna D. Birnbaum: Emlékalbum 1944-ből
Huhák Heléna – Szécsényi András – Szívós Erika (szerk.): Kismama sárga csillaggal
Gottlieb Rózsa: Kisgyermekkel a lágerben