És ​nekem mi közöm ehhez? 77 csillagozás

Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Sacha ​Batthyány nagynénje a II. világháború végének egyik legszörnyűbb náci bűntettébe keveredett bele. Amikor a kései utód lejegyzi a történetet, régi családi titokra bukkan. Néhány héttel a háború befejeződése előtt Batthyány-Thyssen Margit grófnő mulatságot rendez az ausztriai Rechnitzben (régi magyar nevén Rohoncon). Éjfél körül a vendégek elhagyják a kastélyt, és agyonlövik a vasútállomáson továbbszállításukra várakozó 180 magyar zsidó munkaszolgálatost. Hogy pontosan mi történt azon az éjszakán, mindmáig tisztázatlan. „És neked – kérdezte Maxim Biller német író a szerzőt – mi közöd mindehhez?” Sacha Batthyány elkezdte keresni a kérdésre a választ. Utazása elvisz a régi Magyarországra, a háború utáni Ausztriába, a mai Svájcba, a Gulag szibériai lágereibe, egy pipázó pszichoanalitikus díványára és egy auschwitzi túlélő Buenos Aires-i nappalijába. Mindezek során felfedez egy titkot, aminek következtében hirtelen máshogy látja a családját és saját magát. Vajon az előttünk járó… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2016

>!
Helikon, Budapest, 2016
252 oldal · ISBN: 9789632278469 · Fordította: Blaschtik Éva
>!
Helikon, Budapest, 2016
252 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632277691 · Fordította: Blaschtik Éva

Enciklopédia 6

Helyszínek népszerűség szerint

Svájc


Kedvencelte 6

Most olvassa 9

Várólistára tette 79

Kívánságlistára tette 40

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

balagesh I>!
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

A hitelesség számít, és ez a könyv megnyert engem. A cím ugyanis igaz: nem a régi dicsőségek felemlegetése, sem a szörnyűségek felhánytorgatása, mások vagy akár önmaga fejére olvasása a célja. A viszonyt keresi: hogyan kötődünk mi a múlthoz? A családunk, a népünk múltjához?
Éppen ezért megvezető ezt valamilyen történelmi eseményeket ismertető könyvként kezelni. Nem, ebből a könyvből nem Birkenau térképét ismerjük meg. Nem egy-egy tévedés vagy bűn vagy baleset vagy gonosz döntés részleteit bogozhatjuk ki. Ez a könyv egy mai fiatal tévelygése. Hitelessége az irodalmiság ellen dolgozik. Valóban összeszedetlen az eleje, de ez nem egy regény, nem is érdemes úgy közelíteni hozzá. Őszinte önfeltárása baráti vallomás.
A szembenézéshez erősnek kell lenni, és az első lapoktól nyilvánvaló, hogy a srác nem akar senkit és semmit idealizálni, sem valamilyen rosszul értelmezett módon az igazságtól megvédeni. Nem fest magáról rózsás képet, és még előrehaladva sem büszkélkedik a felismeréseivel.
Különösen tetszett, hogy az átlagnál is továbbjut egy lépéssel. Azt be tudjuk látni könnyedén, hogy a zsidók elbújtatására nem feltétlenül lettünk volna/lennénk mindannyian képesek. Viszont hajlamosak vagyunk ezt a kérdést a történelem szélsőséges helyzeteiben értelmezni csak, és elfeledkezünk arról, hogy mindennapi sunyításainkkal ágyazunk meg a történelem végzetessé válásának. Igen. Csendben vagyunk, nem állunk a sarkunkra, nem nevezzük nevén a dolgokat, vagy ha mégis, akkor csak suttogva, nem kiállva az utcán, sem kiírva a közösségi médiában… Csak ahol puha a környezet. Miközben a helyzet romlik, és a végén egyszerre olyan döntési helyzetben találjuk magunkat, amiben már nincsenek jó döntések.
https://moly.hu/idezetek/763399
És akkor marad az egyetlen eszköz: a múlt dekoratív letakarása. Történetek konstruálása. Múltsmink.

5 hozzászólás
Zsuzsi_Marta P>!
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Azon a kérdésen, hogy az utódokra milyen hatással vannak, lehetnek felmenőik viselt dolgai, tettei, bűnei, pár éve gondolkodtam el igazán, éppen Auschwitzban, mikor a helyi idegenvezető hölgy a tábor egykori parancsnokáról, Rudolf Hößről beszélt csoportunknak a krematórium mellett, mutatva, hol állt a bitófa, melyen 1947. április 16-án végrehajtották halálos ítéletét. És arról, nemrég Höß unokája látogatott el Auschwitzba, és zokogva járta végig a lágert, szembesülve nagyapja egykori munkájával, munkahelyével, a sok rémtettel, amit elkövetett, vagy amihez jóváhagyását adta, asszisztált. E tettek terheit az utódok magukkal cipelik, még ha felelősség nem is terheli őket, nyilvánvalóan. Meghatározó a felismerés, a tudat, a bizonyosság – és Höß unokája esetében a személyes élmény is, amit a tábor jelentett –, az egészen biztos.
Ez a regény is erről szól, ahogy a címe is sokatmondóan kifejezi, felmenői felelősek voltak-e egy szörnyű mészárlás elkövetésében, s hogy ez a kérdés mennyire foglalkoztatta Sacha Batthyány-t, aki felkerekedett, utánajárt, igyekezett tisztázni, mi is történt Rechnitzben 1945 márciusában.
A könyv témája nagyon érdekelt, mint minden, ami a holokausztról, II. világháborúról szól, de sajnos, csalódást jelentett. Úgy gondolom, a mű legnagyobb hiányossága az összeszedettség. Sok felesleges, sőt lényegtelen momentum tette gyakran vontatottá, számomra unalmassá. A téma komolysága megkívánta volna a lényegre fókuszálást, nem kellett volna „tarkítani” Lindákkal, az édesapjával való vitáival, és kutyájuk állapotával. Maritta és Ágnes több figyelmet érdemelt volna. Érdeklődve olvastam kettőjük naplójából idézett részletek, viszont a már idős Ágnesnél tett látogatás és az igazság elhallgatása számomra nem igazán tetsző részlete a műnek. Fontos lett volna megtudnia, hogyan is vesztették életüket szülei, gondolom én. Ha az igazság kiderítése, az ősök felelőssége volt a cél, ami után indult az író.
spoiler
Kár, hogy a fontossági sorrend elejére önmagát helyezte a könyv írója, önfényezésnek éreztem a múlt felgöngyölítésébe fektetett kutatómunkája ecsetelését, az utazások, találkozások, a felesleges kitérők és párbeszédek által, s így túlkomplikálta az ügyet, ami igazán érdekes lett volna másként kibontva és tálalva.

8 hozzászólás
giggs85>!
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

A jól szituált, fiatal, magyar származású svájci Sacha Batthyány különösebb gondok, megoldandó problémák nélkül élte az életét, mígnem egy nap az egyik kollégája szembesítette őt egy újságcikkel, amely szerint egyik rokona a II. világháború végén 180 zsidó meggyilkolásában vett részt Rohoncon. Batthyány bár jól ismerte családja történetét, de erről az epizódról nem volt tudomása, és újságíró révén, úgy döntött, beleássa magát a témába. Így indul az És nekem mi közöm ehhez? című dokumentumregény, azonban a kutatás során a szálak egyre jobban szerteágaznak, és szerencsére jóval több kerekedik ki belőle, mint egy számtalan helyről ismerős sokadik holokauszt-sztori.

Batthyány történetében ugyanis egyszerre van jelen a családját, és ezáltal Magyarországot ért tragédiák sorozata (Trianon, a II. világháború, a holokauszt, a Gulág, az államosítás, az ’56-os forradalom és a kényszerű emigráció), amely csapások szorosan egymás mellett, egymásból eredően léteznek, és nem külön, megbonthatatlannak ábrázolt buborékoknak. (Egyébként épp emiatt érte számos támadás is a könyvet, ugyanis egyes történészek szerint Sztálin bűneinek és a szovjet koncentrációs táborok poklának bemutatása „relativizálja” a holokauszt szörnyűségét – ez az állítás agyrém, személyes véleményem szerint).

Ebben a könyvben, a való élethez hasonlóan, ugyanis mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb. A holokauszt túlélőjének Auschwitz és a koncentrációs tábor a legfontosabb; Sacha apjának, aki katonaként harcolt a világháborúban, majd tíz évet húzott le a Gulágon, persze a szibériai élmények; a minden rangját, birtokát és vagyonát elvesztő nagymamának meg kommunisták hatalomra kerülése és az államosítás. Így, jó hetven év távlatából, azonban a szerteágazó történeteikből kirajzolódik a huszadik század képe, amelyet már (talán) lehet tárgyilagosan szemlélni és értelmezni.

Ezeket a dolgokat kutatva Batthyány ugyanis rájön valamire. Míg ezeknek az embereknek életük legfőbb élményei háborúk, gyilkosságok, népirtások, fogolytáborok, addigi egzisztenciájuk elvesztése – és emiatt csak sokadik helyre szorul mondjuk a gyermekük megszületése vagy adott esetben halála –, így nem meglepő módon ezek a témák foglalkoztatták őket egy életen át; addig a mai kor embere, mint Sacha, sokkal unalmasabb, sekélyesebb, ingerszegényebb életet él. Nekik / nekünk a legfontosabb, hogy megszületik a gyerekünk, új lakásba költözünk, kocsit veszünk; témáink a sport, a zene, a szórakozás vagy ehhez hasonlók – és mégis képesek vagyunk egy az egyben kategorikusan elítélni mindenkit, aki részt vett a háborúban, aki nem tett meg mindent például a zsidók megmentése érdekében, és ugyancsak kategorikusan kijelenti, hogy mi nem tennénk semmi szörnyűséget, ilyesmi többet nem fordulhat elő. Pont mi tudjuk ezt biztosan, akik életében még semmi ehhez hasonló nem történt? Így válik ez a szöveg a generációs különbségek regényévé is.

Batthyány regényét ajánlanám mindenkinek, aki érdeklődik a huszadik századi történelem traumái iránt. Ha elolvassátok, egy nagyon szikár, precíz és sokrétegű művet tudhattok a magatokénak. A Rohoncon és egyéb helyeken történtek bár rekonstruálhatóak, és rekonstruálja is őket az író, de sokkal nehezebb kérdés, hogy mit mondunk el belőle, és mi lesz a hivatalos, mindenki által elfogadható verzió. Hogyan, miként akarjuk látni a múlt századot? Egy biztos, ha befejeztük ezt a könyvet, nem fogjuk feltenni azt a kérdést, hogy: És nekem mi közöm ehhez?

GTM P>!
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Előfordul az néha, hogy egy könyv nem az irodalmi értékeivel fog meg valakit, hanem a témája és gondolatisága érinti meg annyira személyesen, hogy a kedvencek közé kerül. Azt hiszem, ilyen könyv számomra Sacha Batthyány könyve.

Egy fiatalember identitáskeresését ábrázolja őszintén, hihetően. Mennyiben határozza meg saját életét, személyiségét családja múltja? Milyen hatással van rá a majd hetven éven át elhallgatott titok? Felelősek-e az utódok az ősök elkövetett bűneiért? Bűnhődnek-e miatta hetedíziglen, mint a görög tragédiák hősei? Kár a választ korán rávágni. Mert ez racionális ésszel nem érthető. Hiszen felmenthetjük mi az ártatlan utódot, a kérdés az: ő fel tudja-e menteni magát?

Számomra nagyon izgalmas és érdekes kérdéseket boncolgat az író, családja négy generácójának történetét vagy inkább gondolkodásmódját vizsgálva. Közben áttekintést kapunk hazánk XX. századi diktatúráinak történetéből. A német és az orosz megszállás, a holokauszt és a gulág elől szinte egyetlen család sem térhetett ki. Ha másként nem, hát néma szemlélőként részt vettünk benne mindannyian. A gondolatmenet egészen napjainkig folytatódik. Mi az egyén felelőssége a ma kialakult politikai helyzetben?

Így válik a történet nem pusztán egy arisztokrata család történetévé, hiszen az ország sorsa akkor is közös sorsunk, ha homlokegyenest más oldalon állunk. Mint a kötet két írásban emlékező tanúja, az arisztokrata fiatal nő, Maritta és a holokauszt túlélő Ágnes. Sorsuk párhuzamos pályákon futott ellentétes irányba, a kereszteződések meghiúsultak, míg végül a leszármazottak találkozásában manifesztálódtak. Az egész kísértetiesen összecseng a mai család- és rendszerterápiáról szóló ismereteimmel, tapasztalataimmal.

Olvastam, hogy azonnal a megjelenése után megtámadták a könyvet, mondván, célja, hogy rehabilitálja a családot, elhallgat bizonyos tényeket, forrásokat Margit néni, Batthyány-Thyssen Margit bárónő részvételéről a rohonci tömegmészárlásban. Érdekes, én éppen mást olvastam ki a könyvből! Ráadásul a kritikus alapvetően téved. Mert ez a könyv nem egy történelmi monográfia, és végképp nem Margit néniről szól, hanem egy fiatalemberről, aki megpróbál szembe nézni egy olyan családi örökséggel, amit nem tud feldolgozni.

Mert a múltból hozott traumák feloldásának egyetlen módja a múlttal váló szembenézés.

Nagy tanulság! Kis hazánkban is nagy szükség lenne erre a bölcsességre. Minden szinten!

Baráth_Zsuzsanna P>!
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

1945. március 24-ről 25-re virradó éjszaka Batthyány-Thyssen Margit grófnő rohonci (rechnitzi) kastélyában a vidám mulatozás zajai elfednek egy borzalmas emberirtást: 180 zsidót lőttek agyon a nácik. A második világháborúban lezajlott, meglepő módon nem éppen közismert történetet Elfride Jelinek Nobel-díjas írónő már feldolgozta Rohonc, avagy az öldöklő angyal címmel, azonban úgy látszik, ez nem csak az én (amúgy történelemmániás) figyelmemet kerülte el, hanem egy rokonának, az 1973-ban Svájcban született Sacha Battyhány-ét is, aki egy újságcikkből tudta meg, hogy az ő Margit nénikéjét náci grófnőnek emlegetik azért, amiért köze volt ehhez a szégyenteljes eseményhez. A fiatalember nem volt rest, és nekiállt nyomozni, először családon belül, majd egyre jobban beleásta magát a történetbe, több évet rászánt erre az ügyre az életéből, és most megírta nekünk ebben a könyvben, hogy milyen következtetéseket vont le a nyomozásból. Nos, Margit néniről és a rohonci eseményekről meglepően keveset tudunk meg, viszont megismerhetjük egy fiatalember gondolatait arról, hogy milyen komoly lelkiválságot okozott a számára annak eldöntése, hogy ő maga felelős – e nagynénje bűneiért. Nagyon sok minden szóba kerül ebben a könyvben, számos fontos kérdés felvetésre kerül, de mivel az írónak nem sikerült eléggé összeszedetten leírni a véleményét, ezért a katarzis sajnos elmaradt. Érdekes könyv, de Sacha Batthány sajnos nem ír olyan átütő erővel, hogy valóban komoly mondanivalóval bíró alkotássá váljon, így megmarad elgondolkodtató, de kicsit csalódást keltő családregénynek. Egyszer érdemes elolvasni, de az igazi mélység sajnos fájóan hiányzik belőle.
A teljes kritika itt olvasható:
http://smokingbarrels.blog.hu/2016/10/10/konyvkritika_s…

Sippancs P>!
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Nem érzem olyan erősnek és összeszedettnek, mint más holokauszt történetet, ugyanakkor az tény, hogy a mondanivalója – mennyire van ránk hatással szüleink, nagyszüleink múltja és tettei – elgondolkodtató.
A múltbéli szál nagyon tetszett. Érdekes volt olvasni az akkori Magyarországról, a háború előtti-utáni állapotokról, a naplóbejegyzésekről (ebből többet is elviseltem volna), Maritta és Ágnes életéről. Annak ellenére, hogy többször is összeszorult a szívem, imádtam csatangolni a múltban, és Sachaval és az apjával végigjárni Feri fogságban töltött éveit, azokat a helyszíneket, ahol tizen sok év alatt megfordult. És itt jön képbe a jelenkori szál…
Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam megbarátkozni Sachaval. Az addig rendben volt, hogy kereste a helyét a világban és az apja világában, de a történet szempontjából mi szükség volt ennyi mellékvágányra- és szereplőre, illetve párbeszédre? Többségének semmi értelmét nem láttam, mintha csak azért kerültek volna a lapokra, hogy töltsék az üres oldalakat, és meglegyen az oldalszám.
Egy olvasmánynak jó volt, de nem valószínű, hogy szeretnék belőle saját példányt.

Puella>!
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Örülök, hogy eljutott hozzám is ez a történet, ami egy pszichoterápiát dolgoz fel. Illetve ez így nem pontos meghatározás, mert ennél több. És analízis nélkül is megállná a helyét, bár szerintem nem lenne ennyire elmélyült. Szóval egy belső utazás, egy önismereti munka eredménye ez a könyv. Szembenézés a saját gyengeségekkel, a családi karmával, háborús bűnökkel, meg kevésbé drámai dolgokkal.
Csak a viharos történelmi idők tudnak olyan döntésekre kényszeríteni, hogy segítünk-e üldözött zsidóknak, aztán ilyen-olyan következtetésre jutunk. Belegondolva a hétköznapi életembe, én is találok sajnos meghunyászkodást, elmulasztott segítségnyújtást, a különbség a tétben van, nem az időben. Így mondja az imádság…"sokat vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással". Ez a bűntudat ( és jóvátétel) a cselekményen is végig érezhető, de nem krónikus. Vezérvonala inkább a megértés, a következő generációk figyelmeztetése és a továbblépés.
Fontosnak tartom a mellékszálakat is, a nem mellékes párhuzamokat a múlt bűnei és korunk társadalmi kiegyezései között, Pl. Linda és Mariska munkaboxai, vagy a kistarcsai internálótábor területének későbbi felhasználása szépen példázzák a mai kor félrenézéseit.
Erős volt az apa-fiú szál is, az apa hiány, amikor az apákat a háborúk és a diktatúrák vették el a családtól. A felmenők megoldatlan problémáit megöröklik a következő generációk, amíg azt valaki fel nem oldja, akár egy ilyen szép buenos airesi találkozás formájában.
Összességében a hangsúly inkább az olvashatóságon és a konklúziókon van, mint az érzelmi elmélyülésen, de ez semmit nem von le az értékéből, én is ide tettem volna a fókuszt.

TiaRengia I>!
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Mélyen hiszek abban, hogy az őseink által elkövetett bűnöket, vagy velük megesett traumákat magunkban hordozzuk. Ha elődeinknek nem sikerült vezekelni miattuk, vagy feldolgozni őket, sajnos miránk hárul ez a nemes feladat. Persze, csak, ha van hozzá merszünk.
Batthyány Sacha éppen ezt teszi a könyvében. Érezhetően terápiás céllal írta meg oknyomozását a családja kapcsán, kinek az életét hogyan befolyásolta a történelem, helyrehozhatatlan károkat, visszafordíthatatlan sorsfordulatokat okozva, hogy miként csapódik le a leszármazottakban mindaz a bűn, amit elkövettek (?) a nem is túl messzi ősök.
Nem hiszem, hogy bármikor is olvastam hasonlót, gyönyörűen reflektál a mai Magyarország helyzetére, az ország máig feldolgozatlan traumáira (benne az örökös áldozati bárányként való tetszelgéssel, mert mi aztán soha semmi rosszat nem tettünk, hm-hm), illetve számomra hihetetlenül érdekes volt azt is látni, miként éli meg egy magyar nemesi családból származó fiatalember a svájci életet, ahogy írta, beleszületett a jóba, de Svájcot szerintem sosem fogja tudni a hazájaként értelmezni, ahogy Magyarországot sem.
Mindezeken túl fontos kérdésekre világít rá krónikásunk: ha most is háború lenne az országban, vajon mit tennénk? Tudván és okulván az elmúlt évszázad bűneiből, vajon kiállnánk-e az emberiségellenes tettek ellen? Bújtatnánk-e zsidókat, kockáztatva ezzel az életünket? Vernénk-e agyon valakit, csak mert a nézetei mások, mint a mieink? És képesek lennénk-e utóbb az esetleges hibás döntéseinkkel szembenézni?
Az eltemetett bűnök, rossz döntések, a gyökértelenség könyve. Nagyon ajánlom.

pipacstappancs >!
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Nagyon jól indult a regény, príma alapkoncepcióval: párhuzamosan követhetjük végig, hogy élte meg a 20.sz. zűrzavarát egy arisztokrata és egy zsidó származású asszony. előbbinek a férje a Gulágban, utóbbi pedig Auschwitzban élte át a kor bozalmait. Tetszik az is, hogy közelebb hozza a történelmet, tudatosítva, hogy ez nem is volt olyan régen, mint a dínók, hiszen vannak még, akik mesélhetnek róla, vannak sebek, amik még mindig nem forrtak be azóta, és a mai napig ennek bizony sok következménye van. Szimpatikus, hogy mer megfogalmazni a korral és önmagával szemben is kemény kritikákat…
…De ezzel párhuzamosan akkora hőstettként mutatja be a saját kutatásait/ könyve írását, mintha legalább akkora kínokat élne át ő is, mint felmenői, aztán a végére tulajdonképpen nem tud meg semmit, és a történet vége totálisan kicsúszik a kezei közül. Nyüglődik, hogy nem csinál semmit -és tényleg nem!
Vannak benne idézhető, jól megformált gondolatok, a nagyszülőket bemutató részek nagyon érzékletesek, de sajnos végső konklúziót nem sikerült kihámoznom. Mintha nem azért hagyta volna abba a regényt, mert bármiféle kérdésre választ kapott, hanem mert lejárt a határidő, vagy én nem is értem..Sajnálom.

Habók P>!
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Világháború, koncentrációs tábor, gulág, forradalom, menekültek… kérdés, kérdés és kérdés. Én mit tennék, ha? Az író próbál rá válaszolni. Neki nem sikerül. Gyanítom, az olvasónak sem. De gondolkodni valót, az kapunk a könyvből, bőségesen.


Népszerű idézetek

TiaRengia I>!

Ki dönti el tehát, mi igaz, mi nem? Ki tud egy gyilkosságot öngyilkossággá átváltoztatni?
Nagyanyám azt írta: Az, aki hatalmon van.

171. oldal

TiaRengia I>!

– […]Ha az apámra és magamra gondolok, akkor olyan kerek mágneseket látok, amelyek a hűtőkön szoktak lenni. Ismeri azt az érzést, amikor megpróbáljuk egymáshoz szorítani őket?
– Persze.
– Az egyik mindig oldalra csúszik. Ott van az a kis hézag közöttük, pár milliméter, voltaképpen csak levegő, gondolná az ember, az egész olyan könnyűnek látszik, de egész egyszerűen képtelenek vagyunk egymáshoz illeszteni a két mágnest. Így vagyunk mi is az apámmal. Úgy szeretném, bárcsak eltűnne az a hézag.

74. oldal

rudischf>!

Szolzsenyicin leír a könyvében egy pártkonferenciát, amelyet valahol vidéken, Moszkvától több ezer kilométerre tartanak, illetve mégsem. A találkozó végén Sztálin melletti hűségnyilatkozatokra kerül sor, mindenki föláll és tapsol. Három-négy percen keresztül, már fáj a kezük, elzsibbad a karjuk, az idősebbek levegő után kapkodnak, de senki sem meri elsőnek abbahagyni a tapsolást. Eltelik hat perc, hét perc, mindenki a másikat nézi, nem sok reménnyel sandítanak egymásra. A hátsó sorokban, a tömegben lehet csalni, pihenni olykor, de elöl az elnökségben, mindenki szeme láttára nem. Eltelik kilenc perc, tíz perc, csak tapsolnak és addig tapsolnak, míg össze nem esnek, míg hordágyon ki nem viszik őket. A tizenegyedik percben a papírgyár igazgatója visszahuppan a székébe, mindenki követi a példáját, és a taps egyik pillanatról a másikra elhallgat. Éjjel az igazgatót letartóztatják. Minden további nélkül, valami egészen más okból, tízévi fegyházbüntetésre ítélik. És a vizsgálatot lezáró jegyzőkönyvben ez áll: „És a jövőben sose hagyja abba elsőként a tapsolást.”

114-115. oldal

pipacstappancs>!

ha a házasság azt jelenti, hogy utána több időm lesz olvasni, akkor állok elébe.

43. oldal

TiaRengia I>!

Jevgenyija Ginzburg, aki 18 éven keresztül raboskodott Szibériában, önéletrajzi könyvében leírja, egy csapat gyereknek megengedték a lágerben, hogy kutyakölyköket neveljenek, csak éppen nem tudtak nevet adni nekik, a környezet úgy megfosztotta őket a képzelőerejüktől. Így aztán Csajka meg Vödör lett a kiskutyák neve, mert azt mindennap láttak.

113. oldal

Kapcsolódó szócikkek: gulág
ppeva P>!

Természetesen elleneztem az amerikaiak Irakba történő bevonulását. A svájci konzervatívok bevándorlási politikáját. A delfinek lemészárlását a Taidzsi-öbölben. És ha a tüntetések véletlenül nem akkor kezdődnének, amikor a gyerekeket hozom el az óvodából, gyakrabban kimennék tiltakozni az utcára. Facebookon vagy Twitteren állandóan támogatunk vagy ellenzünk valamit, véres fotókat és okos elemzéseket osztunk meg, szerencsétlenül járt hajókról szóló videókat linkelünk be, Lampedusa partjai előtt vízbe fulladt menekültekről, és virtuális petíciókat írunk alá a dél-szudáni nemiszerv-csonkítás ellen. De hogyan cselekednénk, ha mindez a számítógépeinkről az utcára tolódna át? Ha egyszer csak emberként kellene reagálnunk, nem felhasználóként, ha mindez fizikai valóság lenne, nem virtuális? Ha bűzlene, fájna, lármázna, és ha a világot nem az Apple-laptopjaink visszafogott dizájnján keresztül érzékelnénk: ha háború lenne, mint hetven évvel ezelőtt, nem lennénk-e valamennyien tettestársak?
Persze, hogy nem, kiabálnák a tornacipős és vászonszütyős fiatalok. Hiszen mindannyian okultunk belőle. Velünk ilyesmi nem történhetne meg.
Nem?
Nem vagyunk-e egyszerre engedelmesek és kötelességtudók, ha arról van szó, hogy mentsük az irhánkat? Nem vagyunk-e szimanovszkijok és böhmék, nincs-e mindannyiunkban egy kis Margit néni?

219-220. oldal

pipacstappancs>!

Ha bűzlene, fájna, lármázna, és ha a világot nem az Apple-laptopjaink visszafogott dizájnján keresztül érzékelnénk: ha háború lenne, mint hetven évvel ezelőtt, nem lennénk-e valamennyien tettestársak?

219. oldal

ppeva P>!

A múzeum termeiben minderről nem lehetett semmit sem megtudni, és főleg arról nem esett szó, hogy miért tudnak minderről olyan keveset ma. Az egykori Szovjetunió területén letöltött hadifogság „a legújabb köri történelem legkevésbé feltárt témája”, olvastam egy könyvben, amelyet az utazásra készülődve átlapoztam. Miért van az, hogy alig találni róla irodalmat? Alig találni filmet? Miért épp egy moszkvai hátsó udvarban bújik meg ez a Gulag Múzeum? És miért olyan kicsi és rosszul felszerelt?
Még a sztálinizmus áldozatainak számát illetően sincs megegyezés. A kommunista diktatúra teljes ideje alatt, 1917 és 1992 között állítólag 60 millió orosz halt meg nem természetes halál következtében. Nagy részük annak a Sztálinnak az uralma alatt, akiről a moszkvai trafikokban kis képeket árultak, autóra való matricákat, polcra kirakható babákat, meg kártyát a legmagasabb rangú kommunisták képével díszítve, csupa bűnözőével: Sztálin volt a pikk ász.
***
Hogy ne történhessen meg még egyszer, olvasható oly sok könyvben, amit a Soáról írtak. Ezért van az a sok megemlékezés, kiállítás, film, tanulmány, archívum még ötven, hatvan, hetven évvel utána is. Miért nem érvényes ez az oroszok rémtetteire is? Miért nem érdekel ez senkit?, tettem fel magamnak a kérdést Lenin szemébe nézve, akinek a fotója a falon függött.

116. oldal

TiaRengia I>!

Svájc nagyon jó ahhoz, hogy mindent elölről kezdjünk, és magunk mögött hagyjuk az elmúlt napok súlyát, mert ebben az országban semmi nem emlékeztet Hitlerre vagy Sztálinra. Az elmúlt évszázad két totalitárius rendszere, a nemzetszocializmus és a kommunizmus, a koncentrációs tábor és a Gulag nem több, mint egy-egy fejezet az iskolai történelemkönyvekben. Alig akad háborús áldozatoknak állított emlékmű, alig van család, akiknek a története összefonódott volna a szörnyűségekkel, a bevándorlókat kivéve. Nem létezik az a kérdés, hogy: „Mondd csak, nagypapa, mit csináltál a háború alatt?” Senkit sem deportáltak és nem gázosítottak el. Semmit nem kell „feldolgozni”, semmi nem „kerül napvilágra”, ahogy az újságokban szokott állni, amikor más országokról beszélnek. Nincs kollektív kudarc, nincsenek krízisek, legfeljebb a bankokban.

15. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Svájc
ppeva P>!

1955-ben történt. A férjemet már több mint tíz éve nem láttam, a gyermekemből cingár fiú lett.
Ez alatt az idő alatt mindent elveszítettem, ami az enyém volt: a házamat, az otthonomat, a hazámat. Beletörődtem, hogy ebben a kis faluban fogom végezni. De azután csoda történt. Feri táviratban értesített, hogy jön haza, és egy évvel később, az oroszok elleni felkelés után, 1956 novemberében hármasban elhagytuk Magyarországot. Amikor évekkel később újra visszamehettem, láttam, hogy már semmi nincs meg a múltból. Gyermekkorom világa eltemetve feküdt a Kelet betonromjai, illetve a Nyugat szemete alatt. Letűnt, nyoma veszett. Egy elfeledett kanyar mögött valahol.

144-145. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Vaszilij Grosszman: Élet és sors
Allen Paul: Katyń
Nagy Péter: Távol a szülőföldtől
Rózsás János: Keserű ifjúság / Éltető reménység
Ercsey Gyula: Farkasok árnyékában
Kurt Rieder: A koncentrációs táborok története
Nicolae Steinhardt: Napló a boldogságról
Alekszandr Szolzsenyicin: A pokol tornáca
Menczer Gusztáv: A gulág rabtelepei
Prevozné Balogh Irén – Rostás Gábor: Gulag