Az ​„agykápráztató” Nemere István 5 csillagozás

Saági András Miklós: Az „agykápráztató” Nemere István

Nemere István az egyik legtitokzatosabb író. Pontosabban: az volt eddig. E könyv lapjain a szerző leleplezi azt az írót, akinek olyan hatalmas példányszámban jelentek meg a könyvei, hogy már a teljes magyar olvasóközönség könyvespolcára juthatna egy-egy példány. Bővebbet erről a könyvben olvasván tudhatnak meg, melynek tartalma nem kevésbe izgalmas, mint a tárgyalt szerző saját műveinek többsége.

Róla szól: Nemere István

Tartalomjegyzék

>!
Magánkiadás, Szentendre - Budapest, 1989
176 oldal · ISBN: 9630273373

Most olvassa 1


Kiemelt értékelések

>!
Gunnar
Saági András Miklós: Az „agykápráztató” Nemere István

Először azt hittem, Nemere vérmes fikázása lesz terítéken az „interjúkötetben”, ám ennek inkább az ellenkezője valósult meg (itt-ott ügyetlenül közbeiktatott ál-vitatásokkal, jelentéktelen súlyú ál-ellenvéleményekkel). Saági András Miklós egy szerzői álnév, mint ahogyan az utolsó oldalon olvasható, és az interneten semmi mást nem lehet találni róla ezen a könyvön kívül; emellett nagyon gyanús stilisztikai azonosságok fedezhetők fel Nemeréével, még az általa más könyvekben is következetesen újra és újra elkövetett helyesírási hibák is stimmelnek. (A kedvencem: kérdőszót tartalmazó, összetett kijelentő mondat végére kirakott kérdőjel.)
Azt hiszem, a következtetést nem is szükséges levonnom ezek után.

>!
Péter_Szombati
Saági András Miklós: Az „agykápráztató” Nemere István

Nemeréről nem derül ki sokminden ebből a könyvből, mármint ami a magánéletét és a múltját illeti. Ez nem probléma, mert amúgysem ez a legjobb vagy legérdekesebb része a könyvnek, ahol erről beszél. Szerintem egyébként nem lényeges, hogy létezik a szerző, vagy Nemere saját maga “kérdezett alá magának” – ez a végeredmény szempontjából közömbös.

Ami inkább érdekes, az az ÉS-ben megjelent publicisztikáiról szóló rész, amely publicisztikák – kertelés nélkül kimondom – zseniálisak. Nemere mindig is a non-fiction műfajában volt a jobb, de úgy látszik érti a dolgát akkor is, amikor semmi paranormális nincs a képben. A két deci benzin című írása utána sajnálom, hogy nincs egy moldovai magasságokban szárnyaló riportkönyve Nemerének – stílusa alapján pedig lehetett volna több is. A csúcs mégis az álruhás herceges és az Ez egy ilyen ország című cikkei, amelyeket majdnem teljes terjedelmében közöl a könyv Sok kommentár nem szükséges – fantasztikusak. Talán csak annyit érdemes hozzáfűzni, hogy igen szomorú módon ez még mindig egy ilyen ország, sok tekintetben még ilyenebb… Ebbe nem is megyek bele itt.

A Titkok könyvéről szóló rész nagyon tanulságos, jól mutatja, hogy az akkori közvélemény hogy fogadta az olyan könyveket (vagy egyéb médiumban megjelenő tartalmakat), amelyek arra sarkallták az olvasót (médiafogyasztót), hogy gondolkodjon és formáljon saját véleményt Elég megnézni mondjuk a Däniken filmjével kapcsolatos Élet és Tudomány cikksorozatot 1973-ból – Nemere is valami hasonlót kapott a nyakába 1986-ban. Mindenki megszólalt, aki annak idején picit is feladatának érezte a tudomány képviseletét. Ezek a passzusok a könyvben amolyan sormintaként követik egymást: az egyik oldalon ott vannak az égbekiáltóan “szocialista”, olvasók felett atyáskodó, “majd én tudom, mi kell a népnek, ezt a könyvet ki se szabadott volna adni” – “érveléssel” operáló cikkek, a másik oldalon pedig Nemere válaszai, illetve kevés számú védelmezői által közölt vélemények a könyvről. Ezen periodikusság katarzisszerű feloldását jelenti Váncsa István fantasztikus publicisztikája, amelyet majdnem teljes terjedelmében olvashatunk – és ha egy írás van csak, amit elolvasunk ebből a kötetből, akkor az az legyen: amit Váncsa művel a szavakkal, az már magában az olvasás örömünnepét jelenti, de az a tény, hogy ő látja legélesebb szemmel az alapproblémát és képes mindkét tábort arra inteni, hogy ne veszítsék szem elől a legfontosabb vetületét a dolognak (ti. hogy nem az a lényeg, hogy a könyv megjelenhet vagy sem; az óriási nagy probléma, hogy egyáltalán felmerülhet ez a kérdés).

A legvégén pedig kritika-részleteket olvashatunk Nemere egyes műveiről. Mivel ezek szinte kizárólag regények és egyéb fiction műfajába tartozó írásairól szólnak, én megmondom őszintén, rögtön a könyv legvégére ugrottam, mert ha az olvasó nem olvasta az alapul szolgáló művet, akkor az arról szóló kritikáról sem tud kompetens módon véleményt formálni.

Ha ez egy interjúkötet akart volna lenni, ahogy azt ígéri is, akkor ezen az alapon máris sok csillag elhullott, mert legjobb indulattal is csak maximum a könyv 20%-a az. Ezért inkább az 1989-es állapotot mutató pillanatképként értékelem a könyvet, így pedig azért hullik el az a két csillag, mert az interjú-rész és a könyvkritikákból idézgetős rész nem üti meg azt a mércét, amit kitűztem neki: előbbi egyáltalán nem érdekes, illetve nem elég részletes, utóbbi pedig olyan előismeretet feltételezett, amely nem állt rendelkezésemre.

A könyvet viszont mindenképp érdemes kézbe venni, hiszen a cikkeket és a Titkok könyvét tárgyaló szegmensekben bőven lapulnak meg értékes drágakövek.


Hasonló könyvek címkék alapján

Nyáry Krisztián: Így szerettek ők
Esterházy Péter – Marianna D. Birnbaum: Az évek iszkolása
Móra Ferenc: Daru utcától a Móra Ferenc utcáig
Sükösd Mihály: Franz Kafka
Karádi Zsolt (szerk.): Kosztolányi Dezső
Raffay Ernő – Takaró Mihály – Vekov Károly: Wass Albert igazsága
Marton Mária: Az öröm ujjhegyén Csukás Istvánnal
Zádor András: Karel Čapek
Szegedy-Maszák Mihály: Ottlik Géza
Krúdy Mária: Szindbád gyermekkora