Aranybirodalom (Dévábád-trilógia 3.) 93% 72 csillagozás

A teljes értékelés elérhető a blogomon:
https://www.niitaabellvilaga.hu/2020/10/s-chakraborty-a…

"Csak ülök a kanapén, kezemben az S. A. Chakraborty Aranybirodalom című könyvével. Csak ülök és próbálom elhinni, hogy vége. Bár nem csak önszántamból, de húztam-halasztottam, hogy minél tovább tartson, de csak pont került a végére. Túl hamar. Ebből a történetből még nem elég. Bár lenne még egy, közel kétezer oldalas része, amibe elmerülhetnék! Vagy csak egy röpke hétszáz oldalnyi kaland! Bármennyi, csak ne kelljen kilépnem még Dévábád kapuin.
A szívemhez nőttek a karakterek és a történet egyaránt, pedig annyi véres eseményt hordoz magában Dévábád történelme, hogy a lapok között is az csorog. Mégis, az a tűz és az a víz, ami folyton egymásnak feszülve uralja az oldalakat, minden racionalitást felülír. Örülök, hogy a teljes sorozat a polcomon van, mivel így bármikor lekaphatom, hogy újra sétáljak egyet a Nagy Bazárba, vagy éppen benézzek a náhidok betegeihez.
Egyszerűen semmi nem tudja kedvemet szegni. Hiába voltak kétségeim a második rész után, a befejező kötet frenetikus volta minden bizonytalanságot szétoszlatott. Még a sok szóköz hiány sem tudta az élményt elrontani, pedig a helyesírási hibákra, elütésekre és egyéb rontásokra kifejezetten érzékeny vagyok.
Csak annyit kérek tőled, adj te is esélyt Nahri, Ali és Dára történetének, a bennük található lehetőségeknek. Égjen soká életed lángja!"

Csodás, trilógiazáró rész volt az Aranybirodalom, egyáltalán nem csalódtam. Kicsit aggódtam a Rézkirályság után, mert nekem az is nagyon hozta azt az ugrást, amit trilógia részeknél várok, de az Aranybirodalom megfejelte a Rézkirályságot, minden elismerésem. Nagyon szép a lezárás, és én úgy éreztem, kellő idő volt hagyva a lezárásra, nem volt elsietve, mint a Bronzváros zárása. Voltak benne nagyon izgulós részek, rengeteg csavarral jött az Aranybirodalom, és voltak új izgalmas karakterek is. A szerelmi szálak a háttérben történtek, ami nekem külön öröm volt. A hangsúly hál istennek nem azon volt, hogy ki mikor smárol kivel, és azt ki látja meg, és ki nem látja meg, de lehetett követni, mi történik a szereplőink között. Nagyon szerettelek Dévábád, visszamennék!

Így a végére érve azt lehet mondani, hogy jobban szerettem ezt a történetet, mint nem, de ez olvasás közben elég sokszor változott. Egyik oldalról roppant izgalmasnak találtam a dzsinnek világát, az arab világgal történő találkozást, az általam is ismert (bár ki lehet jelenteni, hogy nem eléggé) legendás lények leírását, a mi világunk és a varázsvilág találkozását, amit a gyermeteg lényem nagyon szeretett. Izgalmasan mesélte el az író a politikát, a gyűlölet és a múltban gyökeredző bosszú elemésztő hatalmát. De. Sokszor volt üres járat, és bár így utólag belátom, hogy a történet egy eléggé jól kivehető ösvényt követett, azért sok helyen lehetett volna húzni belőle, hogy ne legyen unalmas több helyen. Összeségében nem bántam meg, hogy olvashattam, hiszen bele tudtam merülni a világába, ami nagyon színes, szagos és annyira nem európai.

"– El sem tudom képzelni, hogy hozhatnánk helyre a dolgot – ismerte be Dára.
– Apránként. Megtanultam, hogy minden lehetetlen feladat csak addig ijesztő, amíg neki nem kezdenek. Mindenkinek megvan a maga erőssége, szerepe."

Véleményem szerint most olvastam el az egyik legtökéletesebb zárókötetét egy zseniális trilógiának. Nincsenek szavaim arra, mennyire lenyűgözött ez az egész utazás és csalódott is vagyok, amiért ez véget ért. Ez a könyv az abszolút kedvencem a három közül.
A cselekmény hihetetlenül fordulatos volt ( számomra sokszor kiszámíthatatlan), az írónő folyamatosan fenn tartotta az érdeklődésemet a történet iránt. A szereplők is rengeteget fejlődtek az első kötet óta; sok-sok problémával kellett ismét szembenézniük és helyrehozniuk szeretett városukat. A váltott szemszög most is üdítően hatott és még érkesebbé tette az amúgy is rettentően izgalmas cselekményt.
Az első két könyv értékelésénél is panaszkodtam a kalandok és izgalmak hiánya miatt. Ezzel most nem volt probléma, csak úgy kapkodtam a fejem és szurkoltam a kedvenceimnek, hogy a lehető legjobb megoldásokat találják meg. Újabb és újabb titkokra derült fény és az összes régi szál elképszető lezárásra került.
Mindig is nagyon tetszett Nahri és Ali között kialakult barátság és most az írónő ajándékozott nekik egy kis időt, hogy jobban kibontakozhasson a kapcsolatuk. Dzsamsédnak nem igen volt szerepe az előző kötetekben, így örültem, hogy az ő karaktere is a középpontba került. Emellett én is szeretnék egy sédut, mert nagyon aranyosnak tartom Mismist ;))
Kétségkívül, mindenkit a szívembe zártam, még Dárát is, akire az előző kötetben elég nagyot csalódtam. spoiler

" – Annak idején, az Eufrátesz partján megkérdeztem, hogy velem tartasz-e, és megfogtad a kezem… Újra megtennéd? Jobb lett volna, ha békén hagylak, visszaviszlek Kairóba…
A Náhid rögvest a keze után nyúlt.
– Újra megtenném, Dára. Ezerszer is a kezedet választanám."

Köszönöm Chakraborty, hogy csatlakozhattam egy kairói szélhámos, egy idealista dzsinn herceg és egy bátor afsin kalandos útjához. Hihetetlenül élveztem az egész utazást :)

Égjen soká mindegyikőtök élete lángja!❤

A legjobban ez tetszett a három rész közül. Valamilyen módon mindegyik szereplő a szívemhez nőtt. Nahri és Ali a két legkedvesebb számomra, de Zajnab is ott van erősen az élmezőnyben. Minden kötettel egyre jobban szerettem ezt a sorozatot, és komolyan meg olvasnám tovább, de nincs tovább sajnos.
Nagyon tetszett, hogy végre az arab világból olvashattam, a dzsinnek mostanában egyébként is nagyon kedvelt témák számomra.
Természetesen 5*,nem is tudnám kevesebbre értékelni. :)

Kár, hogy vége, de nagyon örültem az utazásnak Nahrival és a többiekkel.

Röviden annyit tudok írni, hogy egy nagyszerű trilógia méltó lezárása az Aranybirodalom. Ugyanannyira tetszett, mint az előző részek és a szerző nagyon figyelt arra, ami eddig szintén a védjegye volt: a hús-vér és nem fekete-fehér karakterekre, a világról szőtt történetek mesélésére és arra, hogy minden a megfelelően legyen elvarrva, lezárva. Egyszóval imádtam, a Reading Journalomban pedig a hónap könyve lett.

A szereplők komplexek (na itt már tényleg merem használni ezt a kifejezést), mindenkinek megvannak a maga indokai, célja, mozgatórugói és ez különösen igaz Manézsére. Ez a könyv inkább karakterdráma, nagyon fontos a szereplők lelki útja, legalább annyira, mint Nahriék utazásai bizonyos irányokba. A szereplők színessége mellett pedig azt is szerettem benne, hogy a szerző újfent kitágítja a világát, hiszen most a máridok és valamennyire a perik is előtérbe kerülnek benne és hogy a harmadik részre maradt még mesélnivaló titok és történet.

Imádom ezt a trilógiát, úgyhogy nagyon lelkesen vártam az utolsó rész megjelenését, és lehet, hogy egy kissé elfogult is vagyok vele. Szerencsére nem is kellett csalódnom, maximálisan megfelelt az elvárásaimnak. Már korán reggel befejeztem, és lassan egy teljes napja emésztgetem, de mindent összevetve tényleg ez volt a tökéletes lezárás. Akkor is, ha egy kicsit összetörte és megtaposta a kicsi szívemet, mert már a Rézkirályság óta számítottam rá, hogy így ér véget, és ez nem is lehetett volna másként.
A történet szokás szerint teljesen beszippantott, fantasztikus volt, összetett, izgalmas, és sokkal sötétebb hangulatú, mint korábban. Ami mondjuk nem is csoda a cselekmény alakulásának fényében. Különösen a Dévábádban uralkodó állapotok és Dára sorsa volt megrázó. És annak ellenére, hogy ez nyilván egy fantasy és dévek, dzsinnek, safítok, máridok (és hasonlók) konfliktusáról van szó, mégis nagyon könnyű belelátni a valós történelmet és társadalmi konfliktusokat.
Néha picit túlírtnak éreztem, de igazából tökéletesen elvoltam vele, szóval én aztán nem fogok panaszkodni, hogy hosszú. Minél tovább időzhetek ebben a világban Dárával annál jobb. Ráadásul egy csomó kérdésre választ kaptunk, ami már régóta bizgatta a fantáziámat, mint pl. Nahri származása, Dára múltjának bizonyos részei vagy a máridok szerepe. spoiler
A karakterizálás még mindig csillagos ötös. Senkinek a jelleme nem fekete-fehér, mindenki nagyon összetett, eseendő, hús-vér személyiség – ez különben főként Muntadzir esetében szembetűnő. Nahri fantasztikus hősnő, aki rengeteget változott azóta, hogy megismertük a Bronzvárosban; és a nosztalgikus kairói résznek hála tök jó volt felidézni és egy másik szereplő szemén keresztül látni az egykori tolvajlányt. Tényleg igazi náhida bánuként viselkedett, és nagyon felelősségteljes döntéseket hozott.
Tetszett az Alival való szövetsége spoiler, és a csipkelődésük legalább feldobta egy kis humorral a hangulatot, amikor már teljesen elborítottak mindent a viharfelhők. Vagy inkább a tűz, ha már dzsinnekről beszélünk. spoiler
A letargiafaktor leginkább Dárának köszönhető, aki mindig is a szívem csücske és titkos álompasim volt, és a csúnya tettei ellenére is rettenetesen sajnáltam. Oké, Manézse sok szemétkedése után már kicsit idegesített, hogy bízhatott meg benne még mindig, de valahol meg nagyon szomorú, hogy az afsínjaként bízott benne, hogy jók a banya szándékai, és sokáig nem akarta meglátni, hogy teljesen bekattant. spoiler Őszintén szólva számítottam rá, hogy ilyen befejezést kap majd, már a második kötetnél lehetett látni spoiler Mindenesetre továbbra is fenntartom neki az ölelésfétisemet.
A végével kapcsolatban először vegyes érzéseim voltak, de most már úgy gondolom, hogy így tökéletes. A romantikus szálat, Dárát, Dévábád sorsát és Nahri szerepét illetően is. Nahri és Dára utolsó jelenet pedig egészen megdobogtatta a lelkem mélyén rejtőző elborult kis romantikust. Annyira szívdobogtatóan gyönyörűséges volt, hogy egyetlen jelenetbe sikerült több érzelmet sűrítenie, mint sok olyan könyvnek, ahol minden második fejezetben elhangzik egy szerelmi vallomás. Hiába, a kevesebb néha több. spoiler
Egyetlen dolog van, ami nagyon zavart, de az nem az írónő hibája: a rengeteg elírás. Nagyon szeretem az Agave kiadót, és örök hála, amiért ilyen gyorsan megjelent a befejező kötet, de teljesen kiakasztott az eleje. Utána vagy megszoktam, vagy kevesebb lett a hiba, de a végére megint megsokasodtak. Úgy sajnálom, amikor ilyen figyelmetlenségek rontanak el egy jó könyvet.
Ezt leszámítva viszont tényleg oda meg vissza voltam ezért a könyvért, szóval hunyjuk szemet felette. Remélem, hogy Chakraborty még sok hasonlóan csodás regénnyel örvendezteti meg a népet, én biztos az elsők között csapnék le rá. És azt is, hogy ha tényleg lesz belőle film vagy sorozat, akkor nem cseszik el, mert imádnám imádni.

Monumentális végjáték, csőstől érkező bonyodalmak, csillogó befejezés.
Olvastatja magát a könyv, ami jó, mert az olvasónak nem nagyon van ideje gondolkodni. Pedig nagyon sok furcsa és erőltetett megoldást alkalmaz az író, vagyis a kevesebb már megint több lett volna… Sajnos ezen csodálatos megoldások miatt elég hamar eljutottam oda, hogy az újabb bonyodalmak ellenére sem tudtam izgulni a szereplőkért. Az ugyanis egyértelmű volt, hogy a rossz elnyeri méltó büntetését, a jó meg a jutalmát. A szerelmi szálat sem kellett volna ennyire erőltetni, mert elvonta a figyelmet azokról az érdekesebb kérdésekről, amikkel sajnos semmit nem kezd a könyv.
A sorozat végén olyan érzésem van, hogy az egész egy felfújt lufi, egy kihagyott lehetőség. A sok érdekes kultúrális, vagy társadalmi kérdés helyett a szereplők enyelgései, és személyes érzései voltak fókuszban, így lett egy érdekes alapötletből egy átlag történet.

De jó, hogy vége.
A harmadik kötetre nyilván nagy hátránnyal indul a szerző nálam. Nem mondom, hogy alulmúlta, inkább azt, hogy semmiben sem tért el az előző két kötetben látottaktól. Ez engem elszomorított. A szerelmi háromszög és a világ pusztulása kettőse semmitmondó történetben állt össze, amelyből nem tudunk meg semmit a világról, általában az emberről, csak arról, milyenek a ruhák Dévábádban, és milyen szép volt minden. Ja, és éljen különbségek eltörlése! (Érdekes kritikája ennek a gondolatnak, hogy ehhez nagyon erős mágiára van szükség :))
Szóval, a kalandregénység Alizajd és Nahri kalandjaiban jelenik meg, Nahri felmentést kap a származási teher alól, és úgy általában, senkinek sem kell viselni a tettei következményeit, miközben minden oldalon azt kiabálja a szöveg, hogy mennyire a tettek következményeivel foglalkozik. Nahriék megpróbálnak kilépni a hatalomért az elvek és emberiesség feladásával fizetők köréből, ezért mindannyian elvesztik az emberségüket (Alizajd és Nahri is). A leghitelesebb még Dára lehetne, ha nem vinnyogna folyton.
Ebből is látszik, hogy az első kötetben felvázolt háromszögből nem lép ki a szöveg, és ez nagyon-nagyon unalmassá teszi, mert semmi újdonságot nem ad az olvasónak. Azért írom le ezt ennyiszer, hogy érzékeltessem, milyen is olvasni ezt a könyvet: ugyanannak az elmondása.
Kihagyott lehetőségnek látom, és a kérdés, Chakraborty ezek után mit ír még: végleg beáll a jelentéktelen, de jól eladható tömegtermelésbe, ami tetszetős címmel látja el ugyanazt a semmit, vagy valamerre elindul.
Mindig írok a szövegről: a könyv első száz oldalán jónéhány alkalommal elveszett a szóköz (gondolom, a szerkesztés alatt), ez gondozatlan hatást keltett (pedig valószínűleg a szöveggondozás az oka ). A mondatok közepesen zörögtek néhol, de nem jegyeztem meg egy példát sem, szóval, most nem okozott akkora problémát, mint az előző köteteknél.
Aki romantikus regényre vágyik, olvassa. Fantasynek nem ajánlom.

Még nem álmodtam éppen olvasott könyvvel, de ma éjjel megtörtént: a sosem megjelent, csak a tudatalattim által kreált negyedik részt fogtam a kezemben, máridokkal, Dárával, és még rémlik, hogy kék volt a borítója… Azt hiszem, ebből látszik, hogy számomra nem egyszerű leválni a történetről. Érzelmileg felpezsdített, sokszor nagyon közönyös állapotban is jobb kedvre derített, vagy megrázott. Azt hiszem, a grandíozusságra törekvés jellemzi leginkább a trilógiat, és nemcsak a kitalált háttérvilág, az elmesélt cselekmény, a fordulatok, hanem a kidolgozott konfliktusok vagy a drámai jelenetek kapcsán is. Néha egy-egy újabb mozaikkocka már a felfogóképességem határát súrolta, milyen törzs és nemzetség éppen miért utálja vagy gyűlöli egymást… Igazából a felvázolt helyzet kibékíthetetlennek látszik, a karakterek olyan feltüzelt ideológiával választják ki a helyes döntést és mennek végig tüzen-vizen keresztül az általuk helyesnek vélt úton, amelyre szerintem kevés hús-vér ember lenne képes, de hát ők éppen ezért epikus hősök.
Szerettem nagyon ezt a trilógiát, voltak gyengeségei, de mindent összevetve lenyűgöző utazás volt.