Ablakban ​feledett hold 91% 38 csillagozás

Rjókan Taigu (1758-1831) híres japán költő, fiatalon zen szerzetes, majd mester lett, de élete derekán visszavonult, és haláláig a Kugami hegyen egy kis kunyhóban élt és koldulásból tartotta fenn magát. 70 évesen találkozott Teisinnel, egy 28 éves szerzetes- és költőnővel, akivel azonnal beleszerettek egymásba – Rjókan azonban már haldokolt.
Versei, amelyek ránk maradtak, magyarra fordítva is visszaadják azt a különleges keleti kultúrára jellemző hangulatot, amely csak az ottani emberek sajátja, másfajta mentalitásukból következik. Gyakorlatiasabb európai lelkületünknek hangulatuk, üzenetük, érzésviláguk sokkal kifinomultabbnak hat, különleges. Én legalábbis ezt éreztem olvasva a verseket, haikukat.

Nem tudom, hogy Ryokan versei azért olyanok, mintha a kései Oravecz Imre írta volna, mert hogy ő fordító, vagy alapból ilyenek, de az biztos, hogy egész egyszerűen zseniálisak a maguk egyszerűségében és csendességében.
A japán irodalom és Oravecz Imre kedvelőinek kötelező! Egyébként a MEK-ről szabadon letölthető!
http://mek.oszk.hu/03800/03808/index.phtml (a pdf formátumút válasszátok ;) )

Elfeledted a lakomhoz vivő utat?
Minden este várom lépteid hangját
De csak nem jössz…
Mikor nem érsz rá
Üzensz, hogy nem tudsz jönni
Mert nem érsz rá
Mikor meg ráérsz
Nem üzensz semmit…

"Mit hagyok magam után emlékül?
A tavasz cseresznyevirágát
A poszáta nyári énekét
A juhar karmazsinpiros őszi levelét."

Kínai versek és Japán versek Különös hangulat uralkodik bennük. Oravecz Imre nem véletlenül találhatta meg őket, biztosan hatottak is rá ezek a gondolatok, mert a Távozó Fa című kötetében ugyanígy tetten érhető a természettel való szoros kapcsolat, a fák, növények és madarak szerepe az ember életében és az elmúláshoz való békés viszony, de nem édeskés, hamis illúzió, hanem a napi harc is benne van az éhséggel, a hideggel, a mindennapok nehézségeivel.

„Megöregedni békében, szárnyalni szépen, szabadon.”

"Ne irigyelj, hogy a világtól elvonultan élek
Ha elégedett vagy, megleled békéd
Ki mondja, hogy a zöld lombok közt
nem ólálkodnak a lélek farkasai és tigrisei?"

Pár sor, gondolat, amely nagyon tetszett:

„És egy sintó-kegyhelyet gondozok
Félig kegyhely-pap, félig szerzetes vagyok”

„Koldulócsészémben ezer ház rizse
Csuhám vékony, testem könnyűnek érzem
Jóllaktam, mi dolgom még a világban? "

„A költészet szelleme ölelkezik
itt a zen szellemével”

Nem tudok egyetérteni @giggs85 -el, miszerint ezek a versek olyanok, mint a fordító, Oravecz Imre versei. Habár egyszerűségükben, sallangmentességükben valóban formai hasonlóságot mutatnak, viszont szemléletükben (és most beszélek Oravecz utolsó kötetéről, a Távozó fáról) pont ellentétei. Aki fogalmat akar alkotni a keleti, buddhista és a nyugati keresztény életszemlélet között, annak mást sem kell tennie, mint elolvasnia ezt a két kötetet. Míg Ryokan öregen is derűsen tekint az életére, az őt körülvevő világra, addig Oraveczből árad a keserűség, az elmúlástól, a magánytól való félelem.
Mindkettő elgondolkodtat, de mecsoda különbség.

A elvonulás, a meditáció, az évszakok váltakozása teszi ki a kötet nagy részét. A versek különleges hangulatúak.

Van az a keleti, japános stílus, amiben már annyira markáns a natúr és dísztelen, a hétköznapi és kisléptékű, a természet és az egyszerűség, hogy komoly erőfeszítés feltörő gúnyos irónia nélkül olvasni, annyira finom a határ saját maga és az önparódia között. De amint sikerül venni ezt a kanyart – ebben jó ám egy egész könyvnyi ilyen vers, kialakítja közöttünk a harmonikus toleranciát – onnantól ez nagyon is működőképes szöveg. Külön izgalmas, hogy az imagista hagyomány ellenében itt végig hangsúlyt kapnak a diszharmonikus, negatív érzelmek is: az elmúlás nem csak évszakos természeti folyamat, hanem egy öreg szerző nyilvánvaló szorongásának tárgya. Ezzel már sokkal szimpatikusabb, mint a bosszantóan, görcsösen pozitív keleti gurupóz, amire bevallom allergiás vagyok. A magányos, meditáló, kolduló, egyszerű életet űző zen-szerzetes egészen emberi és esendő, tökéletlen, már-már méltatlan oldalát is bevállalja verseiben, türelmetlenül várja látogatóit, és rendesen kiakad, ha hiába vár. Vajon kit várt olyan erősen? Kár, hogy a történetről nem tudunk meg semmi közelebbit.

A kötet második, kisebb terjedelmű része tartalmaz haikukat, az első, nagyobb terjedelmű hosszabb, de így is csak néhány soros, cím nélküli verseket. Úgy érzem, ha az ember csak a haikukat olvasná el, és nem kapná meg előtte azt az élményt, amit a versek szolgáltatnak, máshogy szemlélné őket, levonna értékükből.
Az első rész versei csodálatosak. Nem is úgy olvastam őket, mint különálló darabokat, inkább olyan volt, mint egy durván örvénylő folyam és egy halkan csörgedező patak keveréke. Egy élet őszinte és kíméletlen tükre, amibe ha belenézünk, visszaköszönnek belőle az elmúlt idők nehézségei, de szépségei is. Ez az élet még nem zárul le, az önéletírás nem ér véget, hiszen újra eljön a tavasz.
Bár a költő nem feltétlenül szimpatikus, valahogy nekem a buddhista szerzetességgel nem passzol össze az az életvitel, amit például ezek a sorok tükröznek, mégis nagyra tartom ezt a kötetet.

"Látogatót várva megittam
négy-öt csésze jóféle szakét
És úgy berúgtam, hogy az se tudtam, kit várok
Legközelebb jobban vigyázok"

Szenzációs volt mintha egy fényképalbumot lapozgattam volna. Eleven képek….

A Nemzetek költészete kihívásomra hozták a kötetet és felkeltette az érdeklődésemet. Igazából „véletlenül” esett erre a választásom, amikor böngésztem a Terebess honlapján, hogy milyen online olvasható rövid keleti versgyűjtemények vannak még. Ennek magas itt az értékelése, így hát nem volt kérdéses, hogy elolvasom.
Óhatatlanul is a koreai gyűjteményhez hasonlítottam, hiszen szinte egymás után olvastam őket (csak egy rövid mesét iktattam közéjük), és japán mániám meg összehasonlíthatatlanság ide vagy oda, a másik sokkal jobban tetszett.
Ebben a válogatáskötetben nagyon egy dologra volt kiélezve a téma: a természetre, a meditációs előkészületekre és a vándorlásokra. Deja vu érzésem volt néha, olyan volt, mintha néhány vers csak fordításváltozat lenne, pedig nem, mert egy fordítója van a kötetnek; gyakori volt az ismétlés, néhány sor újra és újra visszatért, csak a körítés volt egy icipicit más.
Szép szóhasználatú, nyugodt, kellemes hangulatú, meditatív, igen, azt elismerem. De egy idő után nekem unalmas volt a sok természet, és a belső érzelmek is szinte csak vegetatív állapotban maradtak, hiába próbálta a magányt pozitív színben feltüntetni, meg hogy valójában milyen jó szabadság az a remeteség. Pedig utalt a költő a gyerekkorára, volt néhány esemény, például az évszakok változása, amikor abszolút magányra kárhoztatott, gyakran indult el koldulni, de közben szemlélte a természetet és játszott a gyerekekkel (ez azért nekem fura, bár Japánban lehet, hogy ez általános szokás), volt olykor, amikor csak valakit várt. Szóval, ezek valamiféle cselekményre engedtek következtetni, valami történet kibontását, de amik aztán sajnos változatlan állapotban maradtak.
A kínai versek jobban tetszettek, hosszabbak, részletesebbek, kevésbé monotonak és aktívabbak voltak, mint a japánok (nem tudom, mire utalhat ez: a megírás nyelvére, vagy a tartózkodás helyére…), azok nagyon egyféle dologra koncentráltak. Egyébként haikukat vártam, de nem azokat kaptam.
Különben a címe igazán jó, nagyon figyelemfelkeltő, rejtélyes és titokzatos. Kár, hogy csak egy kötetből kiragadott mondatrészlet szórendi változata, semmi több…
Szóval, ebből a fajta verselésből egy egész kötetnyi nekem már sok, abban az értelemben, hogy nem igazán hatották meg a lelkemet. Azért találtam benne néhány kedvemre valót, úgyhogy megérte elolvasni, megismertem egy kicsit a japán költészetet, ami van a haikun és társain túl.