Ethan ​és Carter 81% 347 csillagozás

”…valójában minden ember lelkében ott a zene, de van, aki nem hallja.”

Az Ethan és Carter két fiú történetét meséli el, ahol az LMBTQ szál ellenére, kétfajta betegség hatásait ismerhetjük meg, valamint, hogy mennyire befolyásolja a fiúk életét ez az állapot. Sorról sorra bontakozik ki előttünk személyiségük, ahol nemcsak a gyengeségeiket, de örömüket, boldogságukat is közelebb érezzük magunkhoz.
Míg Carter veleszületett Tourette-szindrómában szenved, addig Ethan fejsérülését egy ’baleset’ következtében szerezte. Ethan a vele történtek miatt kénytelen újrakezdeni mindent, ezáltal újra meg kell tanulnia az alapvető feladatokat, funkciókat. Kisugárzása és kedvessége teszik őt szerethető karakterré. Carter pedig teljesen az ő ellentéte. Betegsége miatt a csúfolódás tárgyává válik, emiatt sokkal sebezhetőbb és önbizalomhiányosabb. Ő is kedvelhető karakter, de ebből a szempontból Ethan vezeti a rangsort.:) Találkozásuk, mindkettejüknek gyógyírt hoz, megsebzett lelkük ismét újult erőre kap.
Ez a regény nemcsak azt mutatja meg, hogyan lehet teljes életet élni egy betegség árnyékában, de azt is, hogy mire képes a szeretet és az elfogadás ereje.

Amikor először olvastam, nagyon tetszett, most már kevésbé. Szerintem azért, mert akkoriban annyira kevés meleg könyvet találtam (szerintem kevesebb is jelent meg itthon), hogy már pusztán az elég volt, hogy két fiúról szól. Mert egyébként annyira nem nagy szám ez a könyv, nem olyan rossz, de olvastam már jobbat. Sokat gondolkoztam azon, hogy mi olyan fura ebben a regényben, amit nem tudok megmagyarázni, aztán arra jutottam, hogy ez olyan elsőkönyves. Ennek nincs sok értelme, de nem tudom jobban megmagyarázni. Nem sértés, csak éreztem a könyvön. off De a srácok nagyon aranyosak voltak mindketten, a végére még Elliotot is jobban megkedveltem.

Legelső LMBTQ könyvem volt. Nem csalódtam, hisz ismeretlen terepre léptem ezzel a könyvvel, és őszintén tetszett.
Nagyon érdekes volt, hisz nem a megszokott szerelmi történetet kapjuk hanem két beteg férfi életét, és egymásra találását.
Az ő kis “világukban” teljesen normális volt az, hogy két férfi szereti egymást! Mindenki elfogadó volt velük.
Ez a könyv nem kifejezetten erre volt kiélezve, inkább a betegségükre és hogyan tud mind Ethan mind Carter megküzdeni ezzel.
Carter Tourette-szindrómában szenved, Ethan pedig agysérült.
Mindketten egy elképesztően szerencsétlen helyzetben vannak, hisz Ethannak szinte mindent újra kellett tanulnia. Carter pedig “cikinek” és kínosnak találja a kattjait vagy a különböző hangokat amiket ezek alatt kiadhat.
Nagyon sok fajtája van a Tourette szindrómának és Carternek szerintem az enyhébb, inkább arc és láb kattjai voltak. Illetve sokat fütyült.
Betekintést kapunk abba, hogy sokan megbámulják emiatt és kifigurázzak. Ilyenkor annyira szomorú voltam, hisz egy beteg ember nem ezt érdemli, hogy a háta mögött kicsúfolják.
Ethan egy igazán szabadszájú szereplő volt, és egy érdekes karakter hisz az agysérülése miatt nagyon sok mindenben különbözött az “átlag” emberektől. Szerintem amúgy egyik karakterrel sem volt semmi probléma, és számomra a való életben sem léteznek beteg emberek.
Mindenki ember, és szerintem nem kéne megkülönböztetnünk egymást.
Ez ugyan úgy tartozik a más kultúrákba tartozó emberekre.
Szóval vissza térve Ethan-ra nekem nagyon tetszett a karaktere teljesen szerethető volt, és tipikusan ez a “annyira cuki, úgy megölelgetném” :D
Összegségében, nekem nagyon tetszett ez a történet, aki egy kicsit kiszeretne lépni a komfort zónájából és valami újra vágyik annak meleg szívvel ajánlom! :)

A végére sajnos kissé besokkaltam a lamúrtól és a csattanó se lepett meg túlzottan.
Van benne szerelem, kitartás, elfogadás, bizalom…ez most nekem mégis egyszer olvasós regény lett.
Miután befejeztem, Babits Mihály szavai jutottak eszembe:
„Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.”

IMÁDTAM!

Sokat gondolkoztam rajta, amikor befejeztem a könyvet, hogy milyen szóval is tudnám elmondani, milyen volt számomra ez a könyv. Elsőre a kedves ugrott be. Aztán a különleges.

Ez a könyv melegekről szól, de nem a melegségről szól. Ezt fontosnak tartom leszögezni, mert amint az ember meglátja, hogy melegek, rögtön arra gondol, hogy majd ez lesz a központi kérdés. Nos, nem, ebben a könyvben ezt egy-két apróbb említéstől eltekintve teljesen természetes dologként kezelik. Melegek, pont. (Persze azért a történet egy bizonyos pontján felbukkan a meleggyűlölet, de tényleg nem ez áll a középpontban.) A történetben ehelyett a hangsúly a két szereplő betegségén van: azon, hogyan küzd meg két fiatal férfi a Tourette-szindrómával és azzal, hogy Ethan agykárosult.

Amikor ilyen betegségekről szóló könyvek kerülnek szóba, az ember hajlamos rögtön arra gondolni, hogy valami mélyenszántó, kemény, szomorú, nyomasztó történet következik. Na, ez nem az a történet. Az Ethan és Carterben ezekről a dolgokról valami olyan természetességgel írnak – nem ok nélkül, de erről később –, hogy az megdöbbentő. Nem azon van a hangsúly, hogy az olvasó sajnálja őket, hanem azon, hogy meglássa, hogy a betegségük ellenére ők is emberek, ők is teljes életet élnek, amennyire lehet. És ennek a könyvnek szerintem ez az egyik csodája. Lehet, hogy Ethan és Carter betegek és melegek, de ettől még nem kell sajnálni őket, hanem el kell fogadni őket olyannak, amilyenek.

A teljes értékelést elolvashatjátok itt: http://deszy-diary.blogspot.hu/2013/04/ethan-es-carter-…

Álomvilág amitől talán néhány év választ el, vagy nem, fogalmam sincs eljutunk e az elfogadás olyan fokára amiről a könyv beszél.
Nagyon jó lenne, de sajnos most éppen visszafelé rendeződést látok, és ettől bevallom megrémülök, mert mindenkinek és ebbe beleszámít a beteg, fogyatékos, meleg…. joga van a boldogságra azon a módon ahogyan neki a legjobb és a legmegfelelőbb (szerinte és nem mások szerint) ezen pedig megbotránkozni szerintem nagyfokú butaság és ostobaság.
A könyv nekem kicsit sok volt, valahogy túl sokat akart mondani és mutatni, ezért szépen elment szájbarágós tanmese irányba, amit annyira nem szeretek, még akkor se ha egyetértek, engedtessék meg annyi szabadság hogy levonhassam a következtetéseket.
Értem hogy erre miért volt szükség, de akkor is mindig visszatereltek a jól felépitett betonútra, miközben inkább a réten szeretek szárnyalni.
Bátor vállalkozás, semmi több, sokkal botrányosabb könyveket is olvastam az elmúlt években, mellette volt ami a lelkemet is megérintette, Ryannak most ez nem sikerült.

Őszintén megmondom, hogy én nagyon féltem ettől a könyvtől, de végül tetszett és nem bántam meg, hogy elolvastam! :) Lehet, hogy 4,5 csillagot adtam és bár tényleg jó volt a könyv, de azért még nekem hiányzott belőle valami és számomra ez nem éppen volt túl valóságos történet se (persze néha kellenek az ilyenek is).
Először is én az elfogadás támogatója vagyok, nem ítélek el senkit, azért mert meleg vagy beteg, viszont ezzel sajnos nem mindenki van így. Ebben a könyvben van két srác, az egyik traumás agysérült a másik meg Tourette-szindrómás és melegek is. Ez mind olyan dolog, ami okozhatott volna némi nagyobb konfliktust a könyvben (persze Ethan múltjában okozott is), mint ahogy a való világban is szokott és úgy gondolom, hogy ehhez képest ez a könyv talán túl egyszerű volt, túl meseszerű, nem tudom elképzelni az egészet pont így az életben.
Az elején zavart a megfogalmazás egyszerűsége (Ethan beszéde) a sok péniszezés/fütyizés meg hasonlók, de aztán rájöttem, hogy végül is egy olyan emberről van szó, akinek a korát nézve hiába felnőtt, de a betegsége miatt szellemileg nem azon a szinten van, mint más 28 éves ember, szóval így hitelesebb volt a dolog, ezért megszoktam és már nem is zavart, ahogy haladtam a könyvvel.
Ethan és Carter nagyszerű emberek, az akaraterejük és kitartásuk lenyűgöző. Ethan családja is fantasztikus volt, kár, hogy Carter családjáról nem lehetett többet megtudni. :) Carter Ethan előtt még mondhatni remeteként élt, nem szeretett eljárni otthonról, barátai se nagyon voltak a sok negatív tapasztalata miatt. Ethan az ő ellentétje volt, agysérülése miatt máshogy látja a dolgokat, de nem zárkózott be, sok barátja van, sokan szeretik őt. De végül az egymásra találásuk mindent megváltoztatott. Jó volt arról olvasni, hogy hogyan nyújtottak támaszt egymásnak és tudtak segíteni a másiknak elfogadni saját magát, mert bár beletörődtek, hogy ők ilyenek, de amíg nem jött pl. Ethan addig Carter csak rosszként tekintett a betegségére és akkor jött Ethan, akit egyáltalán nem zavartak Carter csapkodásai/rángásai stb., meglátta úgymond a szépet (a zenét) a betegségében, mert ő mindent máshogy lát/él át. Bár eleinte sajnáltam őket a helyzetük miatt és lehet, hogy néha nekik is elegük volt a betegségükből, de végül elfogadták saját magukat és egymást is, együtt élnek vele minden nap és próbálják kihozni a legtöbbet az életükből. Szerintem a szerző is pont ezt akarta, hogy ne csak sajnáljuk őket végig, hanem lássuk meg és fogadjuk el, hogy ők ilyenek és végül már én is csak csodálni tudtam azt, hogy milyenek is ők, így együtt.
Lehet, hogy meseszerű volt, de attól még szerintem szerethető könyv volt, valamikor biztos újraolvasom. :)

Nagyon szerettem, sokkal több embernek kéne olvasnia. Nagyon hamar kipörgettem, mert annyira jó volt, sokkal nagyobb a mondanivalója mint szerintem elsőre az ember gondolná. Nem csak egy „sima” LMBTQ regény. Imádtam minden egyes pontját, és nagyon jó a témában.

Sok mindent nem tudok mondani azon kívül, hogy jól esett a szívemnek olvasni két ilyen hátrányos helyzetű fiúról, a kapcsolatuk kialakulásáról, a támogató környezetükről és mindenről, ami körülöttük zajlott.
Az író stílusát szoknom kellett, elég nyers és pőre volt, és valamiért az érzelmek se jöttek át annyira, mint kellett volna. Még a legmélyebb pillanatokban sem éreztem, hogy megérintett volna (vagyis csak sejtem, hogy hol voltak azok a pillanatok, mert kimaradt az érzelmi hullámzás… és ezt nagyon sajnálom…)
A történet kedves volt, édes volt, a fiúk nagyon szerethetőek, akikért muszáj szorítani, de egy cseppet túl rózsaszín és nem éreztem életszerűnek se. De nagyon pozitív volt benne ez az erőteljes elfogadás. Bárcsak itt tartanánk a valóságban is.

Tudjátok, vannak olyan könyvek, amely elvasása után nem találok szavakat. Annyira eggyé tudok válni a karakterekkel és azok problémáival, hogy szinte fizikai fájdalmat jelent lerakni egy-két percre. Ez a könyv simogatta, bebugyolálta a lelkemet.
A történet középpontjába két meleg férfi áll, akik betegek. Míg a huszas évei végén járó, vörös hajú, kedves, jószándékú Ethan agykárosult, az újdonsült szomszédja, Carter Tourette-szindrómás. A könyv az ő harcukat meséli el. Hogyan küzd meg két meleg férfi a magánnyal, a betegségükkel, a múltjukkal és ami talán a legfontosabb, az egymás iránt érzett szerelmükkel.

Imádtam! *emelem kalapom*