Imádom az időutazás témát! Főleg azokat, amik elég csavarosak :) Nem mondom, hogy nem bizonytalanodtam el időnként, amikor a párhuzamos univerzumok és hasonló nyalánkságok kerültek szóba, de egyszer sem éreztem, hogy valami nincs megmagyarázva.
Tény, hogy figyelni kell a részletekre, és még így is leesett időnként az állam, olyan klassz megoldásokat és magyarázatokat adott a szerző. Nagyon izgultam a szereplőkért, főleg Far volt a kedvencem, mert egyszerűen nem találkoztam még ilyen főhőssel, aki ennyire bájosan viselte a hatalmas egóját. Lelkes volt, éles eszű, és becsülte a csapatát. Priya már egy éve a kedvese, hatalmas, igaz szerelemmel szeretik egymást, ami annál fájóbb volt, amikor az elválásról volt szó.
Lelkileg megviselő volt a történet utolsó pár fejezete, annyira aggódtam értük, Far több olyan eseményen kényszerül átmenni, ami embert próbáló, pszichésen és fizikailag is. Priya méltó a szerelmére, és a sorsdöntő pillanatokban kitalálja, hogy őrizheti meg a jövő reményét. A szerző különösen jól eltalálta a kapcsolatuk ábrázolását, a pillantások, érintések a nyugodtságot és a biztonságot idézték.
Gram és Imogen édes páros voltak, titokban szerelmesek, akik a regény során egymásra találnak, ez a szerelmi szál ugyancsak finoman oldotta a feszültséget. Gram ezrednyi pontossággal számon tartotta, milyen messze van tőle Imogen széke, a lány meg minden nap más színre krétázta a haját, hogy magára vonja a tekintetét. A szerelmen túl persze fontos szereplők voltak a hajó életében, mindketten többször is életbevágó ötlettel álltak elő. Gramnek jól feküdt volna a 20. század, imádta a tetriszt és a Rubik-kockát (jó volt ezt az apró magyar vonatkozást felfedezni).
Eliot titokzatos volt a kezdetektől, és az olvasó is érzi, hogy valami nagy baj miatt érkezett ő közéjük, de amikor már a csapat tagja és a bizalom is kezd kialakulni, jön a feketeleves, olyan események, hogy az államat a padlón keresgéltem. Imádtam a fordulatokat, a szívem zakatolt egy-egy résznél, és bizony volt, amikor elsírtam magam, oké, én valójában a Micimackón is tudok sírni, de itt, igenis voltak szívbemarkoló jelenetek, nem is kevés. Eliot egy pontig a feladatát végrehajtó katona volt, de embersége felülkerekedett, hatással voltak rá az érzelmek, és később már a megoldást kereste megszállottan.
Odavagyok a szerző írásmódjáért, filmszerűen láttam mindent, és ez a remek leírásoknak köszönhető és a karakterek valóságosságának. Szó szerint sokszínűek voltak a karakterek, indiai, latin, fekete eredet mellett Eliot betegsége is mind elfogadhatóbbá tette őket.
A regény E/3-ban íródott, így minden fontosabb szereplő fejébe beleláthattam. A felépített világ megállta a helyét, látszik, hogy komoly kutatómunka kellett a történelmi helyszínek életre keltéséhez, imádtam a Colosseumban játszódó részeket, és azt, amikor a csapat a mai időbe ugrott vissza Las Vegasba lazulni egyet. Minden apró részlet, utalás megállta a helyét. Értékeltem, ahogy felhívta a figyelmet a környezetvédelemre, a rasszizmusra, bárcsak tanulnának a ma élő emberek ezekből a jelekből.
Nagyon tetszett a lezárás, pont olyan, amit szeretek, előrevetít valamit, nem részletez, de mindenképp pozitív kicsengésű, amit továbbgondolhatok.
Összességében nagyon ajánlom a könyvet, főleg az időutazást, történelmet kedvelő olvasóknak.