Amikor először hallottam róla, tudtam, hogy ez a könyv nem nekem szól, mind a témája, mind a stílusa abszolút távol áll tőlem, így soha nem fogom elolvasni.
És most, miután elolvastam, tudom, hogy mekkora veszett barom voltam, hogy így gondoltam!
Elég élénken emlékszem a 2006-os budapesti őszi eseményekre. Épp készültem 20 évessé változni (aminél a regény szereplői sok esetben még fiatalabbak), amikor ősszel kitört a gyurcsántakaroggy/lőjükleaturistákatgumilövedékkel banzáj, és emlékszem, milyen durvának fogtuk fel. És visszanézve az is volt: lángoló autók, több száz fekete páncélos űrgárdista, azonosító nélkül, akik előbb ütöttek, utána pedig még csak nem is kérdeztek… Hát, ezek ismerős elemek voltak ebben a történetben. Most állt össze a fejemben, hogy a 2006-os irtó durva rendőri fellépés tényleg parancsra történt. Valaki azt mondta valahol, törjetek el pár kezet, lábat, utána gengszterkedjenek ezek.
És ha a budapesti balhé, ami mondjuk kb. összesen 10-15 utcát és teret érintett, ennyire durva volt, akkor milyen lehetett a Los Angelesi, ahol első nap akkora területet gyújtottak fel, mint fél Budapest, és ahol hivatalos számadatként ismert, hogy alaphangon kicsivel több, mint 100.000 aktív bandatag élt a balhé kitörésekor?… És a bandatag itt nem Magyar Gárda vagy Hatvannégy Vármegye majáliskori sütiszeletelő lánynál indul, hanem nevet szerzett srácoknál – nevet meg akkor kapsz, ha megvan az első gyilkosságod, minél durvább, annál jobb a név, úgyhogy tedd oda magad!
Apacs például megskalpolt valakit.
Légy olyan, mint Apacs, használd a fantáziád!
A lázongások előtt napi kettő banda vs banda gyilkosság történt LA-ben. Napi kettő. Az egy év alatt cirka 700 ember.
700 ember az egy felső-alkategóriás falu Zala megyében, bakker.
Na, ilyen hely ez az LA, ide visz a Közel a tűzhöz. A tetkóid alapján tudják, melyik utcákban csapatod, és ha egy méterrel kilépsz, lőnek. Ártatlan embert kötnek kocsi mögé, mert XY rokona. Ha átversz valakit, akkor annak a bandavezére itat veled valami olyat, ami belülről mar szét, és otthagynak valami raktárban, hadd gondolkodj.
A könyv legnagyobb erőssége, hogy nem egy közhelyhalmaz. Nem „Én olyan helyen éltem, hogy elsírnád magad, a neonfénytől kaptam a vitaminokat” és hasonlók. Ezt a gengszter életstílust már a rogyásig megutáltatták velünk a különböző magyar-nemmagyar repperek és hasonszőrűek, unalomig ismerjük a kliséket, hogy milyen kemény az élet, húbammeg beton, skuló, anyád, minden. Aztán jön ez a könyv, és olyan életszerűen, olyan hitelességgel rakja az arcodba, hogy „Igen, tényleg ilyen.”, hogy levegőt se kapsz.
Sokan a regény nyelvezetét, stílusát emelték ki, hogy nem hozza az eredeti amerikait. Persze, hogy nem, magyarul van, le van fordítva. :) És minden tiszteletem Varró Attilának, hogy nem lett se szögediess, senem ejszen gajparasztos, mág hát tázsvírem cigános se, nekem hozta azt a – szinkronizált – gengszerstílust, amit hitelesnek éreztem.
És hát ezzel a stílussal, ez a könyv… üt.
Igen, tudjuk, hogy ártatlanok, és kevésbé ártatlanok meghalnak, ilyen az élet. Tudjuk, mi a vérbosszú, szemet szemért. Láttunk már filmen bandaháborút, leszámolást, és tudjuk, hogy az utolsó pillanatokban egy szénné varrt cholo is a családjára gondol valószínűleg, vagy imádkozni próbál egy olyan Istenhez, akin nincsenek bandatetkók. De így, ahogy ez a regény elénk rakja, sőt, az arcunkba üvölti, így még nem láttuk mindezt.
Látszólag véletlen módon sejlenek fel rövid méterek egy-egy emberi életútból, és van ebben a könyvben minden: 17 nézőpontkarakter, 17 teljesen más élet, és mégis kirajzolódik egy központi történetszál, amibe a kiugrását tervező neppertől kezdve az egyszerű, szingliségétől szenvedő tűzoltón át kórházi nővérkéig, bandavezérekig és standard hajléktalanig mindenki bele tud tenni valamit. Ahogy a való életben is, úgy hatnak egymásra létükkel, tudtukon kívül igényes szociometriai hálóba vonva nyomorult kis lakókörnyezetüket, és valahol itt megfogható igazán, miről szól ez a könyv: nem annyira az erőszak hat napjáról, mint hat napról úgy alapból. Hat nap alatt a világ széteshet, de amikor nem esik szét, akkor is együtt vagyunk a lecsóban.
Miért csak akkor vesszük ezt észre, amikor előkerülnek a stukkerek és az utcára rajzanak a cholók? Ez a könyv nagy kérdése.
Ha nincs is akkora nagy különbség Los Angeles hétköznapi élete között és aközött, amikor felgyújtanak benne több tucat négyzetkilométernyi területet, akkor miért csak az utóbbi esetben vesszük észre egymást? Miért nem látjuk a másik embert ilyen élesen, amikor csak simán bemegyünk hozzá a kajáldába és kikérjük a napvégi tacot?
És miért tesszük egy kis mindennapi pokollá a világunkat, annyira, hogy amikor tényleg eljön a pokol, szinte fel se tűnik?
Igen értékes könyv ez, nem csak történelmi-szociológiai értelemben, hanem az emberi lélek megismerése szempontjából is. Ne számíts nagy lelkizésekre. Tizenéves drogosok, gyilkosok szaladgálnak a lapjain, nem királylányok és hercegi kisfiúk. De nyers szavaik és durva történetük mögött több igazság van, mintha királylányok és hercegi kisfiúk mesélnének.
És ez a könyv végső tanulsága: sok, nagyon sok helyen királylányok és hercegi kisfiúk már nincsenek, tetkó borítja a lelküket és nevet szereztek az utcán.
Ha ez a ti környéketeken még nem így van… akkor pedig tégy róla, hogy ez így is maradjon, compadre.