Aki manapság a szülőségre adja a fejét, az nem tudja kikerülni a „kötődő nevelés”, „kötődés” fogalmakat. Minden korszaknak megvannak a maga trendjei a gyereknevelés kapcsán is. Persze azért ezek nem olyan önkényesek, mint például a divattrendek, hisz számos kutatás, illetve a pszichológia, neurológia, szociológia és ki tudja még milyen -ológia legújabb eredményei alapján születnek az ajánlások.
Tudatos szülőként már betéve fújjuk, hogy a legfontosabb az első három év (beleértve a várandósságot és a szülést is), szóval erre koncentráljunk, ha egészséges lelkületű felnőttet akarunk nevelni (utána meg már mindegy… :P najó, ez csak vicc… reméljük)
Azt is betéve tudjuk, hogy a legfontosabb az anyai ráhangolódás, minden más mellékes. Szóval így ne stresszeld szét magad anyaként, hogy tudod, kb. minden rajtad múlik. :P (Mindig bírom azokat a könyveket és szakembereket, akik nem felejtik el megemlíteni, hogy ideális az esetben az apa is teljes értékű szülő – szerencsére ez erre a könyvre is igaz. Még nagyon pluszpont, ha ráadásul a szülőpárra nem heteronormatív lencsén át nézünk, de ilyenekről sokszor csak álmodozni lehet.)
Ez a könyv arra vállalkozik, hogy a fogantatástól ötéves korig feltárja nekünk a titkot, azaz hogyan alakíthatunk ki egészséges kötődést a gyerekkel. Szóval csak el kell olvasni ezt a cirka 200 oldalt, és minden rendben lesz. :P
Ahogy a kötet hossza is jelzi, azért ez egy erősen vázlatos leírás. Például a terhességen, szülésen nagyon érintőlegesen robog át, és a különböző korosztályoknak sem szentel azért bő leírást.
Ettől még azért tartalmaz hasznos dolgokat. Nekem jobban tetszett az első rész, ahol általánosságban ír a témáról, nem pedig korosztályos lebontásban. Néhány kiragadott gondolat, amit magammal viszek:
– nem cél a totális ráhangolódás (megkönnyebbült sóhaj, huh, nem lesz pszichopata a gyerekem, ha néha türelmetlen vagyok vele! :P). Eleve is lehetetlen, mert emberek vagyunk, de amúgy pedig káros is lenne, mert ha mindig ráhangolódnánk a gyerekre, nem fejlődne a frusztrációtűrése. A „közepes” ráhangolódás már teljesen elég, és a nevelés nagyrésze abból áll, hogy megpróbáljuk kijavítani azokat a hibáinkat, amikor épp nem voltunk 100%-ban ráhangolódva a gyerekre
– a szülőnek „állványzatot” kell nyújtani a gyerek számára, egy biztonságos bázist, ahova vissza lehet térni. Fontos felismerni, melyik az a helyzet, amiben a gyerek valódi veszélynek van kitéve, illetve valóban meghaladja valami a képességeit, és mi a helyzet, amikor éppen képes lenne megugrania egy „feladatot”, csak épp a bátorításunkra van szüksége. Egyszóval: nem az a cél, hogy bármikor, amikor a gyerek frusztrált, megijedt, vagy egyéb, kellemetlen állapotban van, azonnal kiemeljük a szituációból és megszüntessük a helyzetet, hanem az, hogy ezen az „állványzat” megtartásával átsegítsük. (Igen, ez így leírva banális, de szerintem a kötődő nevelés kapcsán ez igen is egy nagy félreértés.)
– a mi dolgunk a gyerek érzelmi szabályozása, amíg ő erre nem képes (és nagyon sokáig nem képes rá!). Ez iszonyú nehéz, legalábbis én úgy tapasztalom. Mármint megmaradni egy stabil, neutrális, derűs, támogató lelkiállapotban, akkor is, amikor a gyerek nagyon nem ilyenben van. (Főleg annak nehéz, aki maga is labilis, vagy éppen rettentően empatikus és azonnal átveszi a környezete rezgéseit.) Mégis ez lenne a cél, mert ezzel modellezzük a gyereknek, hogyan kell szabályoznia az érzelmeit.
Nekem a mindennapi életben is használható eszközöket adott ez a könyv, mert igen, nehéz tudatosnak maradni akkor, amikor helyzet van, a gyerek ordít, és a könnyebb út az lenne, hogy „megoldom” neki.
A korosztályokra lebontott rész is hasznos, persze, mindegyikben hoz egy esetleírást a könyv, ami egyrészt jó, másrészt meg néha olyannyira távolállt tőlem az adott eset, hogy úgy éreztem, ez nem hozzám szól. Meg néha úgy éreztem, hogy nem igazán stimmelnek a korosztályos mérföldkövek, persze nekem csak egyetlen viszonyítási alapom meg, azt meg tudjuk, hogy a „normális” egy nagyon széles spektrum.
Amit még érdekesnek találtam, hogy manapság a kötődő nevelés eszközeinek tekintenek egy rakás olyan dolgot, amit ez a könyv egyáltalán nem említ (például igény szerinti szoptatás, hordozás, együttalvás…). Általánosságban véve ezek az eszközök hozzám is közel állnak, de a könyvvel egyhangúan én is úgy gondolom, a kötődés nem ezektől vagy ezek hiányától fog kialakulni, hanem – hát igen, attól a bizonyos megfelelő szintű ráhangolódástól. A könyv sokat ír arról is, hogyan viszonyul ez az egész a különböző agyféltekéinkhez: a jobb agyféltekével hangolódunk, és ezzel fejlesztjük a gyerek jobb agyféltekéjét – ez elengedhetetlen ahhoz, hogy később a bal agyfélteke is rendesen fejlődjön.
Nekem ez is segítség volt, mert hajlamos vagyok „bal agyféltekés” embernek lenni, de kisgyerekes szülőként abszolút értem, miért is fontos néha ezt kikapcsolni és hagyatkozni a jobb agyféltekére. Ezt olyan nehéz elmagyarázni, talán nem is igazán lehet, de én megértettem, mi a különbség. És igyekszem trenírozni magam, hogy minél gyakrabban kapcsoljak át. Ami egyébként nemcsak a szülőség kihívásaiban segít, de ez már egy másik téma. :)