Közkórház ​New Yorkban 3 csillagozás

Ruth Louise Partridge: Közkórház New Yorkban

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​regénybeli közkórház bármely nagyváros bármely kórháza lehetne, s ha az elmúlt évtizedek alatt, amióta ez a könyv először megjelent magyarul, némely gyógykezelés és némely gyógyszer neve meg is változott, a kórházi munka „technológiája” lényegében változatlan maradt. Ebbe a „nagyüzemi gépezetbe” kerül bele Bee, a fiatal erős akaratú leány. Elhatározása: ha törik, ha szakad, ő ápolónő, méghozzá jó ápolónő lesz. A „nővérré válás” három évének izgalmas története ez a könyv. Bee végigjárja a kórház minden osztályát. Rosszul lesz az első boncolás láttán, megismerkedik az elmeosztállyal, a fertőző betegekkel, a sebészettel. Fogcsikorgatva küzd beteg kisgyerekek életéért. Megtanul türelemmel és szeretettel másokra figyelni, harcolni – jó szóval, injekcióval, törődéssel – másokért, egészségükért, életükért. Átérzi azt a semmivel össze nem hasonlítható boldogságot, ami a félelemből ocsúdó beteg hálatelt szeméből sugárzik. Bee a három év alatt kemény munkájával kivívja a betegek, a társai… (tovább)

Eredeti cím: Adventures With A Lamp

Eredeti megjelenés éve: 1939

>!
Háttér, Budapest, 1991
286 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637455027 · Fordította: Bíró Sándor

Várólistára tette 1


Kiemelt értékelések

>!
clarisssa MP
Ruth Louise Partridge: Közkórház New Yorkban

Felemás érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban. A fülszöveg alapján nagy érdeklődéssel vettem kezembe, de az első pár fejezet után csalódásom ennél nagyobb már nem is lehetett volna. Az egy dolog, hogy 1939-es eredeti megjelenésű, a magyar fordítás pedig 1941-es, ennek megfelelően kellően idejétmúlt (például a „párnahaj”, a „műtőterem”, a „szülőterem” és a „szolga” (= beteghordó) kifejezések engem kezdetben egy kicsit zavartak is), afölött viszont nehezebb volt szemet hunyni, hogy ez a kusza és csapongó visszaemlékezés eleinte nem igazán szólt semmiről.
A főszereplő Bee Ware (tényleg így hívják!), egy huszonéves fiatal lány, aki zenei és egyéb, főként művészeti tanulmányai után úgy dönt, hogy ápolónő szeretne lenni. A könyv tulajdonképpen az ő hároméves képzésének a története – de sajnos úgy, hogy magáról a képzésről szinte semmit sem tudunk meg. Egy egész fejezetet szentel például a kötet elején a munkaruhához illő cipő megvásárlásának, aztán egy újabb fejezeten át jajong arról, hogy első munkanapján a cipő mennyire feltörte a lábát. És persze egyébként is, folyamatosan jajong és panaszkodik, mert a felettesek, hm, hogy is mondjam szépen? Szóval már akkoriban is szerettek kitolni a kisebbekkel. Aztán amikor végre fogja magát és egy beteg érdekében a sarkára áll – hát, a sok jajongás után akkor sem tudunk meg többet sem a beteg további sorsáról, sem pedig Bee tettének következményeiről. Mintha ez nem is érdekelné az írót.
Bee egyébként minden fejezetben legalább egyszer bepúderezi az arcát, kihagy legalább egy főétkezést, dúdol vagy énekel, rengeteget panaszkodik és valami félelmetes mennyiségben ítélkezik, mindig és mindenkiről. Ítélkezik a betegekről, a feletteseiről és a munkatársairól, hiszen meggyőződése, hogy nála jobban nem tudja senki sem ellátni a rábízott munkát. A férfibetegek természetesen a sátán szolgái, csakúgy, mint a beteghordók, amiért incselkedni, viccelődni mernek az ápolónőkkel. Náluk talán csak a szőkített hajú nők elvetemültebbek, mert amint meglát egy ilyet szembejönni a folyosón, már meg is állapítja, hogy csakis valami rosszéletű nőszemély lehet és rögtön fintorogni kezd az undortól. És persze egyértelmű, hogy a tüdőgyulladásos ötéves gondosabb ápolásra érdemes, mint a tizenhét éves nemibeteg kislány, akit az anyja tolt a gazdag férfi karjaiba…
De rossz vagyok én is, mert olvasás közben én is ítélkeztem, csak épp én a főhősről. A szerző talán túlzottan is idealizálni akarta, ezért lett végül ilyen lehetetlen teremtés. Kár ezért a könyvért, mert nagyon érdekes is lehetett volna, hiszen Ruth Louise Partridge maga is ápolónő volt, így gyanítom, hogy saját élményeiből merített ihletet. Ehhez képest, ahogy már említettem is, például magáról az oktatásról szinte alig esik szó, bár arra fogadni mernék, hogy anatómiát nem tanultak az ápolónő jelöltek, különben nem mondanának olyat a műtőteremben, hogy ott vannak az „undorító belsőrészek”. Akadnak azért kedves részek is a kötetben, a haldokló kislány melletti virrasztás és az élete meghosszabbításáért tett óriási erőfeszítések például elég meghatóak, csakúgy, mint a beteg érdekeiért való kiállás a pszichiátrián pardon, elmeosztályon. Azonban én olyan könyvre számítottam, mint amilyen a Hívják a bábát, amiben szintén egykori tapasztalatai felhasználásával teremtett egy korabeli történetet a szerző. Itt viszont egy kicsit mást, kicsit kevesebbet kaptam, bár tény, hogy azért érdekes kirándulás volt ez a ’30-as évek Amerikájában, egy hatalmas közkórház dolgozóinak mindennapjaiban. Az a kifejezés pedig, hogy a kórház „a beteg emberek otthona” (https://moly.hu/idezetek/879158), engem nagyon elgondolkodtatott, úgyhogy ha másért nem is, de emiatt talán emlékezetes marad számomra a könyv.

>!
Háttér, Budapest, 1991
286 oldal · ISBN: 9637455027 · Fordította: Bíró Sándor

Népszerű idézetek

>!
clarisssa MP

Kórházban vagyunk, beteg emberek otthonában.

15. oldal

Kapcsolódó szócikkek: kórház

Enciklopédia 1


Hasonló könyvek címkék alapján

Abraham Verghese: Könnyek kapuja
John Green: Csillagainkban a hiba
Thomas Bernhard: Elkülönítés
Dóka Péter: A kék hajú lány
Pergel Zsolt: Halálgyár
Arthur Hailey: A végső diagnózis
C. J. Lyons: Életvonalak
Jane Mac Healer: Baleseti osztály I. – Az első harminchat óra
Peter Heim: A klinika
Helene Tursten: Éjszakai ügyelet