Utópia ​realistáknak 84% 14 csillagozás

Nem vesztegetnék sok szót arra, ami ebben a könyvben van. Garantált alapjövedelem, 15 órás munkahét, munkaerő szabad áramlása, tőzsdei tranzakciók megadóztatása… csupa olyan dolog, amiről már biztos hallottunk harangozni (aki nem, az guglizzon, vagy kérdezzen rá). Talán a vállunkat is vonogatjuk, ha szóba kerülnek, hogy „szép, szép, egy szebb jövőben, esetleg, feltéve, de meg nem engedve, ám most semmi realitása”. Amennyiben pedig közgazdász végzettségűek vagyunk, tutira egy rakás ellenérvünk is akad (mégpedig jó ellenérvek), miért alkalmazhatatlanok ezek az eszközök. (Jó ellenérvek persze arra is voltak, miért NE adjunk szavazati jogot a nőknek vagy a feketéknek, mi több, 150 éve még evidenciának vették, hogy a gazdaság attól műkődik, hogy minél kevesebb bért fizetünk a munkásainknak, és az alkoholizmus egyetlen hatásos gyógyszere, ha halálra dolgoztatjuk a delikvenst. Aki pedig mást állít, az holdkóros. Ennyit a jó ellenérvekről, meg a járt útról, amit járatlanért el ne hagyj.) Na mindegy. A lényeg, hogy eszemben sincs Bregman állításait a közgazdaságtan mérlegén megmérni – nincs is meg hozzá a szükséges apparátusom. De ettől függetlenül: ez a könyv minden (amúgy megítélésem szerint viszonylag mérsékelt) populizmusával, vélelmezhető finom leegyszerűsítéseivel megvett engem.

Mert igazából nem is magukon a konkrét javaslatokon van a hangsúly. Hanem hogy egyáltalán legyenek javaslatok. Az apró korrekciók ígérete nem menti meg a kiüresedéstől a demokratikus gondolatot – határozott, vállalható ideák kellenek. Ma, amikor a jobboldal képes tömegeket mozgósítani úgy, hogy csak negatív céljai vannak*, hol van az a Nagy Pozitív Cél, amit a többiek fel tudnak mutatni? Én azt mondom, Bregman elképzelései pont alkalmasak arra, hogy ezt a szerepet betöltsék.

Jó, hát erre lehet azt mondani, hogy az effajta ködkergetés katasztrófába torkollhat. De 2009-ben (a hitelválság mélypontján) a Goldman Sachs alkalmazottai annyi célprémiumot vittek haza, mint amekkora a Föld 224 000 000 legszegényebb emberének a vagyona. És ha valaki szerint EZ nem elég nagy katasztrófa, akkor igazán nem tudom, mi kell még neki. Egy radioaktív savmocsár a kert végébe? Ráadásul ha a robottechnika ilyen ütemben fejlődik, akkor az alapjövedelem alternatívája nem az lesz, hogy minden marad a régiben, hanem a tömeges munkanélküliség, úgyhogy nem árt aggódni egy kicsit. Szóval Bregman szuggesztív pacák, engem meggyőzött. És őszintén áhítom, hogy minél több embert győzzön meg a továbbiakban is – úgyis botrányosan fiatal, van ideje rá. Mert ha javaslatai politikai akarattá válnak, akkor – és ebben nagyjából biztos vagyok – a szakma is megtalálja a módját, hogy a gyakorlati alkalmazás mikéntjét kidolgozza.

* Mert mit ígér a mai jobboldal (amit amúgy teljesen félrevezető jobboldalnak hívni, hisz már rég nem az – de ez egy mellékszál, jegeljük)? Hogy „Nem leszünk gyarmat!”, meg hogy nem kellenek a bevándorlók. Csupa „nem”. De akkor mi „igen”? Nem leszünk gyarmat, oké, de akkor mik leszünk? És senki ne jöjjön azzal, hogy a szuverenitás pozitív cél – mert mindaddig, amíg nem esik szó arról, hová akarunk szuverén módon eljutni, a szuverenitásra való hivatkozás csak retorikai szájfény a hatalom húsos ajkain.

Ismét egy nagyon szórakoztató stílusban megírt, okos könyv kedvenc idealistámtól, amiben bemutatja, hogy milyen jó módszerek állnának rendelkezésünkre ahhoz, hogy jobbá tegyük a világot. A baj csak az, hogy nem is akarjuk, hogy jobb legyen. Egyszerűbb védeni a kis előjogainkat, ha már a kiváltságos kevesekhez tartozunk, de közben tragikus módon nem vesszük észre, hogy nekünk se igazán jó. Nem igazán vidított fel a könyv, mert kicsit ellentmondásosan ír arról, hogy vajon a változás szükségszerűen be fog-e következni, vagy pedig megyünk tovább a régi úton, és képtelenek vagyunk észrevenni az intő jeleket. Na, majd meglátjuk. Azt hiszem, hátradőlök, és megvárom a végét. ;-)

Ismét egy világjobbító könyv jó stílusban megírva, hathatós érveléssel, és valóban megtörtént esetekkel illusztrálva, bőséges hivatkozásokkal alátámasztva. Sokszor már engem is majdnem teljesen meggyőzött (feltétel nélküli alapjövedelem – részben, hajléktalanoknak biztosított lakhatás – egészen, valódi értéket nem létrehozó foglalkozások helyett a szükséges munkát végzők előtérbe helyezése a fizetési listán – egészen).
Ami nem nyugtatott meg, az a határok eltörlése, a korlátlan és szabad migráció. Bregman ugyanis ebben látja a szegénység elleni globális küzdelem legjobb eszközét. Mi, a fejlettebb világ, a „Bőség Földjén” ücsörgünk, miközben a világ szerencsétlenebb felén emberek éheznek, nyomorognak. Be kell őket engedni, nincs mese. Az nem zavarja, hogy eddig is jöhettek, ha voltak megfelelő papírjaik. Pontokba szedi a migránsokkal szembeni ellenérzéseket, mint téveszméket. Meggyőzőnek szánt statisztikákkal cáfolja ezeket. Én jó pár olyat olvastam, ami pont ezeket a „téveszméket” igazolja. Meg látom a tévében a bozótvágó késsel hadonászó marokkóit, és nem tartom jó ötletnek, hogy a karácsonyi vásárt átnevezzék téli vásárnak, hogy a muszlimok érzékenysége ne sérüljön.
Érdekesnek tűnik a bevándorlás támogatása azok után, hogy húsz oldallal korábban még arról ír, hogy munkanélküliségnövelő hatása van az automatizálásnak, a robottechnika elterjedésének.
Miért csak félig győzött meg az alapjövedelemmel kapcsolatban? Hogy naprakész legyen, Bregman ír a könyv elején említett sikertörténetek után három évvel indított finn kísérletről is az Epilógus c. fejezetben, de csak az említés szintjén. Nos, mi történt ott:
A skandináv országban 2017 januárjában indították el azt a kétéves kísérletet, amelynek keretében havonta 560 eurót juttattak kétezer, véletlenszerűen kiválasztott munkanélkülinek. Mindenki minden hónapban megkapta a garantált alapjövedelmet, függetlenül attól, hogy talált-e munkát vagy sem.
Az Európában egyedülálló kísérlet első eredményei azt mutatják, hogy a kísérlet nem váltotta be a foglalkoztatottság növeléséhez fűzött reményeket. Pirkko Mattila finn szociális és egészségügyi miniszter elmondta, hogy az első év tapasztalatai szerint a foglalkoztatottságra gyakorolt hatás elhanyagolhatónak tűnik.

Dacára annak, hogy nem osztom mindenben a szerző véleményét, gondolkodásra késztető, vitára serkentő, elolvasásra ajánlott könyvnek tartom, tele jó ötletekkel. A nem is olyan távoli jövőnk múlik rajta, hogy milyen válaszokat adunk az általa említett problémákra.