Tengerbe ​veszett könnyek 95% 579 csillagozás

„Sírtam mert nem volt cipőm, aztán találkoztam egy emberrel, akinek lába nem volt.”

Azt kívántam olvasás közbe, hogy bárcsak ne igaz történet lenne. Azt kívántam, hogy bárcsak kitaláció legyen, hogy tudjam utálni az írónőt, tudjak toporzékolni, tudjam tűzre tenni a könyvet. Azt kívántam, hogy bárcsak ne lett volna ez a pusztító háború. Ruta Sepetys újból irt egy szívfacsaró gyöngyszemet. Nagyon gyönyörűen ír. Ezt már az Árnyalatnyi Reménnyel megtapasztaltam, már akkor mély nyomot hagyott bennem az írónő. Nagyon csodálom az írónőt, mert ez a történet is rengeteg kutatómunkájában fekszik. Rengeteg utána járás volt. Őszintén nem hallottam Wilhelm Gustloff hajóról. Többet hallani sem akarok a Titanicrol, és ha elolvassátok, akkor gondolom ti is megfogjátok érteni. 9000 ember. És még mennyi veszett oda ebbe a háborúban, mennyi! Nagyon szerettem a szereplőket. Nagyon szerettem a váltott szemszöget. Nagyon szerettem a rövid fejezeteket. Az utolsó levélnél, már rendesen pattogzott a könny a szememből. Ajánlom…….

“A bűn egy vadász.
A remény egy vadász.
A szégyen egy vadász.
A félelem egy vadász.”

A legnagyobb vadász mégis maga a háború. És a több millió ember, mint rettegett vadak, életüket menteni próbálva bujkálnak és menekülnek a puskacsöve elől. Ennek a vadásznak azonban sok fegyvere van, nemcsak a puskák és bombák. A hideg. A félelem. Az éhség. De főként a bizonytalanság, hogy nap végén vajon melyik oldal lesz a nagyobb ellenség?

Nagyon különleges volt ez a könyv, és még nem olvastam ehhez hasonlót. A kötet négy szemszögből íródott, és minden fejezet legfeljebb 3 oldal hosszúságú volt, amit először talán meg kellett szokni, de tényleg nagyon egyedivé tette a narrációt. Azt hiszem, a legtöbben hallottuk a történeteket a második világháború borzalmairól, én főleg a nagyszüleimtől, hiszen nagypapám is a frontokon harcolt, majd négy évet töltött orosz fogságban, de a Kelet-Poroszország-i menekülésről és a Wilhelm Gustloff történetéről bevallom őszintén, hogy most hallottam először. És megdöbbentem.

Ez a könyv életek története. Egy litván nővér. Egy rejtélyes porosz férfi. Egy vak lány. Egy téveszmékkel küzdő személyiségzavaros. Egy csellengő kisfiú. Egy lengyel serdülő lány. Egy suszter. Egy óriás. És több ezer jobb világot kereső kétségbeesett lélek, akik a reménysugarat egy hajóútban látják…

A szereplőket még így, egy-két oldalas fejezetek során is meg tudtam kedvelni, és nagyon-nagyon izgultam értük. A könyv különleges stílusa tetszett, talán az egész kötet lelke ez volt, és lenyűgözőnek találtam azt az eszméletlen kutatómunkát, amit az írónő a könyv megírása előtt végzett, és amiről a regény végén ír. Ritka az, hogy valaki ennyi helyre elutazzon, és ennyi embert és családot felkeressen azért, hogy hiteles lehessen a történet, amit leír. Minden elismerésem. A Borostyánszoba rejtélye úgy gondolom, hogy kiváló szál volt a könyvben, és nagyon tetszett. Szentpéterváron (Puskinban) láttam a másolatot, és már az is lélegzetelállító volt, nem is csodálkozom, hogy a világ nyolcadik csodájaként emlegették az eredeti szobát. És ki tudja, talán a Balti-tenger fenekén, vagy egy vár alatti rejtekhelyen egyszer majd tényleg megtalálják…

Valóban kiemelkedő volt ez a kötet, és úgy gondolom, hogy a Goodreads Choice Awards első hely igazán megérdemelt díj volt. Ez volt az első könyvem Ruta Sepetys-től de biztos vagyok benne, hogy nem az utolsó. Őszintén ajánlom.

http://veronikasreaderfeeder.com/ruta-sepetys-salt-to-t…

Nehéz erről a könyvről beszélni. Nehéz rájönni, hogy ez bizony egy igaz történet.

A könyv a 2. világháború vége felé játszódik. Egyre nyilvánvalóbb már, hogy a németek el fognak esni. Mindenki menekül már, az emberek rettegnek az oroszoktól. Szereplőink ilyen körülmények között ismerkednek meg. Egy nagyobb csoportot alkotnak; Emilia, Florian, Joana, Opi bácsi, Eva, illetve egy kisfiú. Rájönnek idővel, hogy csak együtt van esélyük a túlélésre.
A szereplőket könnyű megkedvelni. Váltott szemszögben olvashatjuk a történetüket, így mindenki szemszögéből nyerhető egy kis betekintés. Elég rövidek a fejezetek, a legtöbb csupán 1-2 oldal.
Kezdeném először is a szereplők rövidke bemutatásával:
Emilia egy igazán erős nő. Borzasztó dolgok történtek vele. Egyik napról a másikra hátba szúrták azok az emberek, akiktől addig enni kapott. Feláldozhatónak tartották. Ráadásul lengyel, és még terhes is. Nem sok esélye van a túlélésre.
Florian, aki nagyon érdekes személyiség. A legjobb szó rá a titokzatos, azonban a könyv folyamán kénytelen-kelletlen kibontakozik. Szerettem a szemszögét, az észjárását. Ez a karakter rengetegszer kimentette magát a halál karmai közül.
Aztán itt van nekünk Joana, aki ápolónő. Becsületesen végzi a munkáját, rengeteg embert megment. Mégis úgy érzi, hogy nem eleget. Hatalmas bűntudata van.
Opi bácsi pedig egy cipész. Roppant sok bölcsességet mond.

Ezeknek a szereplőknek egy a céljuk. Eljutni a kikötőbe, felszállni egy hajóra és elmenekülni.

„ A hajót egy férfiról, Wilhelm Gustloffról nevezték el. Apám mesélt róla. Gustloff
náci párt svájci vezetője volt.
Meggyilkolták. A hajó halálra született. ”

Nem áll szándékomban többet spoilerezni, nyilván mindenki sejti mi történt. Őszintén szólva, szégyellem magam. Szégyellem magam, mert soha nem hallottam erről. Ezt valahogy elfelejtik megtanítani az iskolában, elfelejtik megemlíteni. Én, aki imádom a történelmet, emelt történelem érettségim van, nem tudtam erről. Lefogadom, sokan éreztünk így a könyv elolvasása után. Elnyelte a történelem süllyesztője.

Nagyon ajánlom! Itt az ideje tanulni a múltunkból.

„ Milyen ostobák vagyunk, amikor azt hisszük, hogy erősebbek lehetünk a tengernél vagy az égnél.”

A Harmadik Birodalom, Wilhelm Gustloff nevet viselő személyszállító hajóját, 1945-ben süllyesztette el egy szovjet tengeralattjáró, közel tízezer, többségében civil ember halálát okozva. Eddig nem olvastam erről, szerintem nem kapott komoly hangsúlyt, pedig lényegesen nagyobb hajókatasztrófa volt, mint a Titanic elsüllyedése.

A történet eköré az esemény köré fonódik, de a történelmi háttér mellett inkább az egyes emberekre fókuszál, megismerteti a menekülők, a kelet-poroszországi evakuáltak sorsát egy emberpróbáló helyzetben. Különböző nemzetiségek, más-más világnézet, öregek, nők, gyerekek, barátság, szerelem, emberség, kegyetlenség, önzés találkozik itt, és a speciális körülmények között kirajzolódnak az igazi személyiségek.

A szerző érdekesen ábrázolja, ahogyan a hajón összezárt, az életükért és jövőjükért küzdő emberek között új és erőteljes kapcsolatok épülnek. Számomra kuriózum, hogy a második világháború egy olyan részletét mutatja meg az írónő, ahol (a németek mellett persze) a szovjetek kegyetlensége van elsősorban kidomborítva.

A rövid, szinte csak pillanatképet nyújtó fejezetek nem zavarók, sőt a váltakozó nézőpont így jobban érvényesül és jól követhető a cselekmény és a kapcsolódások is. A könyv elmésen felépített, karakterei változatosak és sokrétűek, pezsgő és erőteljes a cselekmény.

A téma megrendítő és lélekpróbáló, az írónő mégis képes erről olvasmányosan, egyben gyönyörűen írni. Ajánlom mindenki figyelmébe, aki még nem olvasta!

Mély benyomást és elképesztő hatást gyakorolt rám a történet. Eleinte csak a fikciót láttam benne, aztán végiggondolva rá kellett döbbennem, hogy nem. Ez megtörtént. Ha nem is így, nem is ezekkel az emberekkel és nevekkel, de megtörtént. Hányan pusztultak el abban a szörnyű háborúban…
Tetszett, hogy több szemszögből ismertem meg az eseményeket, mindenki máshogy látta a dolgokat. Alfred kilógott a sorból, először nem is értettem, hogy mi értelme van az ő megnyilvánulásainak. De meglepő volt teljesen a másik oldalról szemlélni az eseményeket, egy olyan emberéből, aki kissé talán fanatikusnak is nevezhető.
Ezeknek az embereknek szükségük volt egymásra ahhoz, hogy túlélhessenek, szinte idegen emberekben bíztak meg, az életüket adták másokért.
Szívfacsaróan gyönyörűen megírt történet egy olyan háborúról, amely az egész világot megrendítette…

Megvált minket a csönd, a hallgatás az út végén. Egy félelmetes háború megdöbbentően kevéssé ismert veszteségét rejti, amely bizonyítja, hogy az emberség és a szeretet uralkodhat még a legsötétebb órákban is. Mert mikor már mindent elveszítünk, csak Istentől kapott emberi méltóságunk marad meg. Becsületünk az, mellyel az út végén el kell, hogy számoljunk. Nem baj, ha csak önmagunknak, nem baj, ha nem lesz hála, sem köszönet, nem baj, ha senki sem fogja tudni, nem baj, ha nem jegyzi fel senki, sehová. Nem baj. Mert jót tenni jó: valóban jó és lélekemelő. Elsüllyeszthetetlen.

Ruta megcsinálta ebben a regényben azt, amit nagyon kevesen tudnak, olyan narratívával oldotta meg a történetmesélést, ami egy pillanatra sem engedi lankadni a figyelmet. A négyféle nézőpont gyorsan váltakozik, ez dinamikussá teszi a könyvet.
Nekem Joana karaktere tetszett a legjobban, ő 21 éves csupán, ápolónő és Litvániából menekült el még korábban. Állandóan figyeli az embereket, sokat leolvas már a mozdulatokból is. Kódolva van benne a törődés, a segíteni vágyás.
Emilia egy 16 éves lengyel lány, aki nyolc hónapos terhes. A háború végén, német területen nem is tudom melyik a nagyobb baj. Ha kiderül hogy lengyel azonnal táborba viszik, ha az úton kényszerül szülni nem éri el a célját.
Florian egy restaurátor gyakornok, aki sajátos bosszúhadjáratot visz véghez, mivel a saját szemével győződött meg a németek műkincsharácsolásáról és saját főnöke lopásairól. A híres Borostyán szoba, a világ nyolcadik csodája is ennek az erőszakos műgyűjtésnek lett az áldozata a többi 50000 műkinccsel együtt, amit a németek átcsoportosítottak a saját területükre. Florian helyes fiú, az út során Emilia lovagként emlegeti magában, és az ápolónő sem közömbös iránta.
Ezek a fiatalok mind egy cél felé tartanak, eljutni valamelyik még nem megszállt kikötőbe, ahonnan hajóval utazhatnak tovább, biztonságos területre, mert itt a sarkukban vannak az oroszok. Az olvasás során a tudatom utolsó zugából is eltűntek a hős orosz katonákról őrzött képek, amit annak idején belém sulykoltak a múlt században, a valóság, amit Ruta személyes beszélgetések alapján gyűjtött és beleírt a regénybe, na az róluk az igazság.
Ruta elképesztően valóságos leírást ad, emlékszem, amikor itt volt dedikálni, már akkor említette ezt a könyvet, akkor dolgozott a kutatáson, elutazott a helyszínekre és a saját gyökereit is megmozgatta, hiszen a családja is érintett volt a litván kitelepítésekben. A történelmi háttér valóságossága mellett az ő szinte lírai írásmódja is mélyen hat, érzelemgazdag és erős hatással bír.
Amikor szusszannál egyet a könyv felét elhagyva, hogy végre ott a kikötő, ott a rengeteg hajó, ne gondold, hogy vége a megpróbáltatásoknak. A regény itt fordulópontra ér, és a középpontba a Wilhelm Gustloff üdülőhajó kerül, amely kifut Gotenhafen kikötőjéből az 1500 férőhelyén 10000 emberrel. Az idő szorította az evakuálást, minél gyorsabban, minél több embert kellett a hajóra irányítani, elsőbbséget kaptak a gyerekek és a nők.
Innen filmszerű az egész, egy őrület, félelem, menekülés, és egyszerűen nem tudod letenni a könyvet, amíg a végére nem érsz. Sírsz majd, de ezek a könnyek nem hiába hullanak, hiszen rájuk emlékezünk, az ártatlan áldozatokra. Ez a történet olyan, amit kortól függetlenül olvasnod kell, olyan, amire garantáltan emlékezni fogsz.

Vajon a háború tett minket gonosszá, vagy csak felébresztette a bennünk eleve ólálkodó gonoszt?

Imádom a háborús történeteket, annak ellenére, hogy végig sírom mindegyiket. Ez a könyv is ilyen hatást ért el nálam.

Amikor leemeltem a polcomról, azt gondoltam, hogy Ruta nem fog tudni újat mutatni. Aztán már az első mondat azt kiabálta: de igen! nesze neked!! És tényleg! Annyira nagyszerű, mélyreható, jól összerakott történet, hogy csak pislogtam.

Mindegyik főszereplő szemszöge fájdalmas, tele volt szomorúsággal, kilátástalan helyzetekkel és sok-sok félelemmel. A remény pedig lassan elpárolgott a lapok közül.

Számomra még mindig felfoghatatlan, hogy ezek a dolgok mind megtörténtek, és nem is olyan régen. Hogy az emberek csontig hatoló gonoszsággal rendelkeztek és bármit megtettek volna azért, hogy a hatalom élére kerüljenek. Megérte? Megérte megmérgezni a Világot és tönkretenni embertársainkat, családokat szétválasztani és lelkeket tönkretenni?!
…szomorú…
Megérintett. Szétszaggatott. És még most is fáj.

Úgy utálok erre gondolni, viszont mégis azt írom, hogy ezeket a történeteket igenis le kell írni és szétszórni a Földön, hogy mindenkihez eljusson és az igazi Hősök tovább szárnyaljanak több ezer gondolat között.

„Hogy mit érez az ember amikor olvassa? Az szinte szavakban kifejezhetetlen. Mély fájdalmat, csalódást, reményvesztettséget. Még nem jöttem rá, hogy miért, de Ruta Sepetys Árnyalatnyi reménye is ugyanilyen mélyen érintett. Annyira elevennek éreztem, olyan közelinek, olyan könnyedén beleéltem magam. Szinte velük toltam a szekeret a hóban, velük cipeltem a lelki és fizikai terheiket. Hogy ezt az írónő, a stílusával, a karakterekkel, az egyszerű és lényegre törő leírásaival, vagy csak egyszerűen a témaválasztásaival éri el, nem tudom, de nekem nagyon tetszik.”
További értékelésem itt olvashatod:
http://zsuolvas.blogspot.hu/2017/09/ruta-sepetys-tenger…

Elég sokat gondolkodtam, mit írhatnék erről a könyvről, amit más még esetleg nem említett, vagy valami mélyenszántót. Hát sajnos, semmi sem jut az eszembe. Egyedül csak annyi, olvassátok!

Megdöbbentő, megható, borzongató, és mindig mérhetetlenül szomorú. Mindegy hány háborús könyvet olvasok, hány filmet nézek meg, az emberi kegyetlenség mindahányszor elborzaszt. Szörnyű, hogy ha az ember segítő kezet nyújt, maga is a céltábla lesz. És ami még rosszabb, hogy ez még a mai napig így van.

A Wilhelm Gustloff hajóról én is most hallok először. Több mint 9000 ember… basszus! Elképzelni is szörnyű.

Nagyon tetszett a történet, megérintett. A négy kölönbező narrátor érdekes volt, és a rövid fejezetekkel csak még jobban leköttt az egész. Végképp nem ilyen befejezésre számította, mivel itt még valamiféle spoiler is kialault. Ettől még inkább megszerettem a könyvet.