Árnyalatnyi ​remény 95% 970 csillagozás

Nem leszek népszerű ezzel az értékeléssel.

A regény lekötött, gyorsan elfogyott, a stílus gördülékenynek bizonyult, a szereplők sorsa őszintén érdekelt, nem eggyel közülük azonosulni tudtam, szurkoltam nekik és/vagy gyászoltam őket. Megállapítottam, hogy a szerző nagyon alaposan utánanézett a háttérnek, és mestersége fogásainak is tökéletes birtokában van. Felelősséget érez azért, hogy elmondódjon a balti államok lakóinak kegyetlen szenvedéstörténete, amelyet a szovjet hatóságok évtizedekig elhallgattak.

A két utóbbi mondatért kapja a három csillagot. A legelsőért vonom le a kettőt. Igen, én most ünnepélyesen levonok azért, amiért bármely más művet dicsérnék. Megmondom, miért.

Itt olvasható tovább:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/03/06/ruta_sepet…

Ez volt az első Ruta Sepetys könyvem. Két évvel a megjelenés után rögtön lecsaptam rá, és most az újraolvasásnál is elmondhatom, hogy szívbemarkolóan gyönyörű történet. És minden Ruta Sepetys könyv az. Mostmár minden megjelent könyvét olvastam az írónőnek, és annyit mondhatok, hogy egyik kedvenc írónőm ebbe a műfajba. Mindenkinek olvasni kell olyan történeteket amelyek a második világháborúba játszódtak, legyen az igaztörténet vagy fikció, mert sajnos a tankönyvekből nem tudjuk meg a szomorú valóságot. Őszintén ajánlom, bármennyire is elrettentő Lina története. Bármennyire is szomorú 12 évet raboskodni a Szibériába.

„Meghalni nehezebb, vagy annak nehezebb, aki életben maradt?”

Felkavaró, hihetetlen, elfogadhatatlan, reményteljes, megindító és elkeserítő.

350 oldalon keresztül követjük végig Lina és családja megpróbáltatásait.
350 oldal a marhavagonok, munkatáborok börtönében, éhezés és kiszolgáltatottság.
350 oldal a hit, a családi összetartás és a művészet erejéről.

„Az óceán fenekéről próbáltuk elérni az eget. Rájöttem, ha felemeljük egymást, talán kicsit közelebb érünk hozzá.”

Nagyon ritkán veszek kézbe ilyen típusú könyveket, mert forr bennem az indulat az emberi aljasság miatt. Az iskolában annak idején csak Lengyelország deportálásáról tanultunk, pedig szörnyűség, ami a Balti államokkal történt. A lakosságuk harmadát veszítették el a szovjet elnyomás miatt. Egy 15 éves litván lány szemén keresztül kapunk képet az átélt szenvedésekről. Lina tehetséges művész, így rajzokban is megörökíti az őket ért borzalmakat. Az írónő csodálatos emléket állított annak a kb. 20 millió észtnek, lettnek és litvánnak, akik Szibériában lelték halálukat embertelen körülmények között. Semmi bűnük nem volt, csupán az, hogy a tanultabb réteghez tartoztak. A végén pedig mindannyian levonhatjuk a tanulságot, gyűlölet gyűlöletet szül, de a szeretet és megbocsájtás segít embernek maradni.

Felkavaró. Hogy kedvencem lett? Még szép hogy. Egészen eddig nem igazán tudtam sokat arról, hogy miként is működtek a szovjet munkatáborok, de most kaptam belőle. Jó sok mindent kaptam, amit inkább elfelejtenék. Mégis az elmémbe égett minden egyes szava.

A litván származású Linának és a családjának szinte egy pillanat alatt megváltozik az élete, mikor szovjet katonák jelennek meg náluk és deportálják őket Szibériába, ahol munkatáborba embertelen körülmények között kell dolgozniuk. A szovjet katonák kegyetlenséget nem ismerve teszik pokollá mindennapjaikat. És mikor már azt hihetjük ,hogy ezentúl már nincs tovább, akkor jön a könyv másik fele és arcul csap minket.

Eddig nem igazán tudtam, hogy a Balti államok miként is mentek keresztül a 2.világháború alatt, talán azért, mert jelentéktelennek tűntek ezek a kis országok, pedig nem kevés embert veszítettek és, akik túl is élték, azok mélyen hallgattak több évtizedeken át az átélt traumáról. Ezt épp ésszel fel sem lehet fogni, főleg mikor az utolsó oldalakon arcul csapott a valóság, miszerint az írónő több emberrel is beszélt…még belegondolni is nehéz. Ha nem éppen 900 csillag lenne a könyvön, akkor mondanám ,hogy menjen híre a könyvnek, de szerencsére eléggé hírül ment. Aki meg még nem hallott róla, az olvassa! Könnyed a nyelvezete, gyorsan lehet vele haladni, én újévkor letudtam egybe az egészet.

Biztos, hogy még újraolvasom annak ellenére, hogy mély nyomokat hagyott bennem a könyv. Krimi megszállottságban szenvedek mostanában ,de esküszöm, hogy egy sem kavart fel ennyire, mint az Árnyalatnyi remény. Biztos fogok még olvasni az írónőtől!

Azt mondják a második világháború után az erkölcsök meglazultak és az értékek hanyatlásnak indultak. De vajon felróható – e? Hogyha egyszer a gyerekeknek hetek, napok, órák vagy percek alatt kellett felnőtté válniuk. Szerelmek, és családok törtek ketté. Nők lettek megbecstelenítve…
A könyv elején a lelkem felháborodva visította, hogy nem, nem, nem, ez nem lehet igaz! Aztán a történet felénél már Lináékkal együtt megadóan sodródtam az eseményekkel. Őszintén nem tudom, hogy én is azt tettem volna – e, amit Lina a könyv végén. spoiler Bosszant, hogy nem tudom nyugodt szívvel azt mondani, hogy biztosan ezt tettem volna. Ugyanakkor hálás vagyok, hogy mindezek a szörnyűségek mellett olvashattam arról is, hogyan maradjunk emberségesek egy embertelen világban.
Köszönöm!

Üljünk le egy tiszta fehér asztalhoz, hozzátok térképeket, körzőt, vonalzót és együtt döntsük el a határokat. Mindenki egyetért, akkor nem lehet itt hiba, az ellenállást mostantól együtt tapossuk el. A huszadik század új korszakot hozott a népek történetében, a nagy-antant győztesei együtt alkották meg a Trianoni békedekrétumot, Sykes–Picot-egyezményt, Molotov–Ribbentrop (német-orosz) paktumot, Jaltai konferencia érdekzónáit…. a nagyhatalmak egymást segítve, játszották ki a kis népek függetlenségi, önrendelkezési jogát, egyik se jobb, mint a másik, egyszerűen erőből, tűzzel-vassal terjesztették a számukra megfelelő ideológiát, állami berendezkedést.
A forgatókönyv szinte mindig azonos, először a templomokat és az iskolákat kell ellehetetleníteni. A tanárokat, katonatiszteket, papokat el kell takarítani, akkor a nép hit, erő és ész nélkül, csendben tűrni fog.
„S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.”
Senki nem maradhat, aki egy kicsit is mást gondolni mer. A CCCP különösen kegyetlenül fogott hozzá a Baltikum megregulázásához és az Ukránok betöréséhez. Az iskolában valahogy ezek a részek kimaradtak a történelem órán, hogy a nagy orosz testvér hány embert gyilkolt le, vitt el rabszolgának, vagy egyszerűn hajított a szemétdombra egy hagymázas idea, véres valóságaként. Nem szólt ez másról csak a terület megszerzéséről és a későbbi csend fenntartásáról. Szeretem az ilyen könyveket, mert belül mindig támaszt adnak a gerincemnek és azt gondolom ha olvassuk és ismerjük, akkor talán tudunk tenni az ellen, hogy még egyszer bárhol a világon ilyen vagy hasonló borzalmak történhessen. (bár bevallom ez már nem biztos, hogy mindig áll, az ember sajnos elég gyorsan felejt)

Ruta Sepetys első könyve, az Árnyalatnyi remény olyan történet, amely tele van érzelemmel. Megható, felkavaró, sokszor szörnyülködtem. Pedig olvastam már hasonló könyveket a szibériai fogságról. Azok valahogy kevésbé voltak ennyire hatásosak érzelmek terén. Sem az Ivan Gyenyiszovics egy napja, sem pedig Dosztojevszkij: Feljegyzések a holtak házából nem tudtak úgy lelkemre hatni, mint ez a litván regény.
Hogy mi lehet a titok, jó kérdés… Az biztos – tudni az írónő zárszavából –, hogy a szereplők kitalált személyek a doktort leszámítva ellenben az események, történtek az életben maradt és szabadult rabok beszámolóiból származnak.
Sepetys remek elegyet talált a valóság és fantázia között. Talán női lelkülete segítette abban, hogy ennyire hatásos legyen a regény.
Olyan történet, amit olvasni kell és nem elmesélni. Mert képtelenség lenne olyan jól előadni, ahogy meg van írva. Azt sejteni lehetett előre, hogy borzalmas nélkülözések, kínok, betegségek, lelki őrlődések mennek végbe a szereplőkben, de a dramaturgia és karakterek jelleme minden előrevetített tervem felülírta. Nem is tudok értelmes mondatokat írni, még „hat„ a könyv.
Amin viszont nagyon meglepődtem, hogy a kiadó ifjúsági könyvként, és „álom válogatásként” bélyegzi. Nos ezt a címkét el kéne feledni! Nem ifjúsági téma, egyáltalán nem az és nem is nevezhető álom luxuskivitelben-nek sem… Egy kőkemény történet, amit ennél jobban nehéz lett volna megalkotni. Nos, a fent elhangzottak miatt természetesen ötös jár érte (4,9 pont) majdnem kedvenc, de mégsem. Megható, szívbemarkoló könyv, amit csak előzetes rákészülés után célszerű olvasni. Valós történelmi alapjai miatt a história barátainak is jó szívvel ajánlom.

Vannak olyan regények, amik még ha nem is tökéletesek, te akkor is annak látod őket. Én tökéletesnek látom ezt könyvet!

Miután elolvastam az írónő másik sikerkönyvét, a Salt to the Sea-t, és rettentően beleszerettem, egyértelmű volt számomra, hogy ez a könyv is hasonló érzelmeket fog kiváltani belőlem. Így is történt.

Tragikus, de ugyanakkor gyönyörű történet a családi összetartásról, az emberségesnek maradásról, az önzetlen segítségnyújtásról.

Az, hogy a két történet (gondolok a Salt to the Sea-re) kapcsolódtak egymáshoz, csak még jobban növelte a könyvek iránti rajongásomat.

Lina és Joana történetei megmutatják, hogy miket kell kiállnia egy tinédzsernek az emberiség egyik legsötétebb időszakában. Az írónő pedig csodálatos módon mesélte el ezeket a történeteket!

Nagyon nehéz összeszedett értékelést írni egy könyvről akkor, amikor úgy kavarognak a gondolatok és az érzelmek az ember fejében és lelkében, mint a por, vagy a hamu, amit felkapott a szél…
Tudtam, hogy a téma kemény lesz, tudtam, hogy felkavaró…mégsem hittem volna,hogy elsírom az összes könnyemet – azt pedig végképp nem, hogy nem elsősorban a fájdalom miatt, amit okoz, sokkal inkább a megindulás, a meghatottság, az emberségesség és embertelenség miatt, amit közvetít….
A könyv nem csupán egy lány deportálásának, fájdalmának, felnőtté válásának története, hanem történet a szeretetről, szerelemről, barátságról, összetartásról, emberségről és a reményről…Mert akármilyen gonoszságokkal és kegyetlenségekkel is kell szembesülnie Linának fájdalmas útja során, mindig, minden körülmények között felvillan egy mosoly, rávillan egy tekintet, rátalál egy érintés, ami mind-mind egy-egy apró jel, ami mutatja neki: van remény! Van remény a jóra, van remény az összetartásra, van remény az emberségre. Megtanít, hogyan nézz a dolgok háta mögé, hogy nem minden az, aminek látszik, hogy rátalálj az élet legapróbb örömeire, hogy észrevedd a csodát életed minden percében.
És amikor becsuktad a könyvet, hálát adj a Sorsnak, az Égnek vagy Istennek: itt élsz, most élsz és az életed sokkal, de sokkal jobb, mint valaha hitted….
A maga kegyetlen fájdalmában is gyönyörű könyv.