A ​dzsungel könyve (A dzsungel könyve 1-2.) 86% 634 csillagozás

Viszonyom Kiplinghez még mindig igen ambivalens. Egyfelől zseniális író – olyan mítoszteremtő képességekkel rendelkezik, amitől A Dzsungel könyve a Nagy Irodalmi Univerzumok egyikévé válik, méltó párja Homérosz görögség-víziójának, vagy Tolkien Középföldéjének. Tolla alatt az indiai természeti környezet lélegző, misztikus csodává válik, ami indákat növeszt, hogy az olvasóba kapaszkodjon*. Kipling állatfigurái pedig nem pusztán antropomorfizált négylábúak (vagy nullalábúak, ha feledhetetlen kígyófiguráit is idevesszük), hanem összetéveszthetetlen személyiséggel rendelkező lények, akik mintha fajuk platóni ideáját jelenítenék meg: a magar, a gát krokodilja például megtestesíti a krokodilság intézményének valamennyi lényeges toposzát – az már csak a hab a tortán, hogy közben egynémely embertársunkat is felismerjük benne. Szemet gyönyörködtető látni továbbá, Kipling milyen profizmussal helyezi el történeteinek súlypontját, felépítve erőteljes drámai jeleneteit – ahogy például Maugli történetét lezárja, az az angolszász próza egyik nagy ünnepe. Az embernek csaholni támad kedve a tehetetlen dühtől, ha eszébe jut, hogy Mr. Disney miképp herélte ki ezt az egész kozmikus egységet.

Ugyanakkor nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy a kiplingi életműből mennyire árad a predesztináció. Van ugye ez a Dzsungel Törvénye – a mindenek felett álló törvény, ami minden lényt beosztott a maga szűk kategóriájába, amiből lehetetlen kitörni. Olyan ez, mint a kasztrendszer – aki sakál, az mindörökre sakál marad, sakáltulajdonságokkal rendelkezik, és sakálként fogják megítélni. Ebben a világban a nemesség a jellem csúcsa, amiben sajátosan összemosódik az erő a szépséggel, a bölcsesség a bátorsággal, és bizony ezt a tulajdonságot az, aki sakálnak született, soha nem tudja megszerezni. Az egyetlen lény, aki képes valamennyire felülemelkedni a Dzsungel Törvényén, az ember. De nem ám akármelyik ember! A bennszülött indiaiak például nem – ők leginkább a bandar-lógok (a szürkemajmok) updatált verzióinak tűnnek. Ám az angol fehérek – azok aztán valakik! Olyan, mintha ők testesítenék meg a Sorsot: ők viszik el a végzetet a végzetes krokodilnak, és őket szolgálja Riki-Tiki-Tévi is – mégpedig boldogan. Mert Kipling szerint az igazán boldog, aki szolgál, feltéve ha igazságos és bölcs ura van – a gyarmatosító sorsa pedig teher, mert muszáj igazságossá és bölccsé válnia. Úgyhogy én is keresek gyorsan magamnak valami gyarmatosítót, mielőtt gyomorfekélyt kapok a saját individualizmusomtól.

(És még pár szó az új kiadásról: a prózai fordítás szerintem hibátlan. A versbetétek is többnyire jók, bár a szlengesítést nem tartottam indokoltnak. Szabó Levente illusztrációi egyszerűségükben gyönyörűek, de leginkább a könyv fizikai jellege okozott örömet: valahogy kényelmes volt olvasni ezt a könyvet, mert mind a szedés, mind a papírminőség dédelgeti a szemet meg az ujjat. Így kell visszafogottan luxuscikket csinálni egy könyvből. Csak a tartalomjegyzék oldalszámozásai csúsztak el kicsit, de ezt – mondjuk – észre sem vettem.)

* De Kipling akkor is fantasztikus, ha nem Indiáról beszél. A kötetben két sarkvidéki elbeszélést is találunk, amik szintén működnek. Olvasva őket pedig óhatatlanul eszembe jutott, hogy Jack London is bizony a kiplingi köpönyegből bújt elő… (No meg a stevensoniból.)

Sose szerettem a dzsungel könyve történetet mert nekem kicsit morbid főleg a sok feldolgozás, de ezt olvasva jót mosolyogtam, de még mindig nem lett a kedvencem és nem is lesz mert fura az egész ahogy van. ( egy kihívás miatt olvastam el alapból nem tettem volna)

Bár többnyire állatmeseként, gyermekkönyvként van nyilvántartva, azért Kipling műve jóval több ennél. Felnőttként is élvezhető formában mutat példát az olvasónak. Hőseit becsület, bátorság, s többnyire megfontoltság jellemzi. Szemléletes példákon mutatja be, hogy milyen veszélyeket rejt az ösztönös cselekvés. Kevésbé örvendetes, hogy jellemei borzalmasan sarkosak. Fekete, vagy fehér. jó, vagy rossz. Semmi keveredés, semmi átmenet. Pedig az élet izgalmait jelentős mértékben ezek az összetett, bonyolult dolgok okozzák.

„A Molyon egy olyan kihívásra kerestem könyvet, amelyre a Ciceró kiadó egyik kötetét kellett elolvasni. Sokat keresgéltem, de nem igazán találtam olyat ami érdekelt volna. Keresgéltem a könyvtárban is és ott akadtam rá erre a nagyszerű könyvre. Egyik gyerekkori kedvenc mesém volt, nagyon örültem, hogy könyvben is kiolvashatom. Kikölcsönöztem és neki is láttam az olvasásnak.
Nem nagyon emlékeztem már a történetre magára, de ahogy haladtam a könyvel egyre több emlékkép ugrott be róla. A Történet elején ismerkedhetünk meg Mauglival akit a farkasok találnak, és farkasapó és farkasanyó magukhoz vesznek. Kölykeik mellett kezdik nevelni és mikor eljön az idő bemutatják a Gyűlés Sziklájánál a többieknek.”
További gondolatokat itt találsz a könyvről:
http://zsuolvas.blogspot.hu/2017/10/rudyard-kipling-dzs…

Azt hiszem, az eddigi legszebb változatban sikerült elolvasnom: kisalakú, vaskos, de még épp kézre álló kötet, tartósságra kész keménytáblás formátum. Gyerekkoromban volt közöm a történethez (bár a jelek szerint csak részleges változatban) a számtalan mesefeldolgozás mellett, de ilyen nagyszabású élményre nem számítottam. Szabó Levente káprázatos festményeivel (még könyvpapírra nyomtatva is elképesztően hatásosak link), Greskovits Endre és Horváth Viktor új fordításában mintha teljesen megújult volna a közismert történet is. A nevek a korábbi torzított magyar átírásokhoz képest közelebb kerültek az indiai kiejtéshez (pl. Sér Khán), a novellák és versbetétek sorrendben kerültek közlésre, javították az ismerethiányból adódó félreértelmezéseket stb. Egyáltalán nem az a Disney-féle állatokkal danolászós, vidáman kalandozós fajta, ráadásul nem pusztán Maugli történetét meséli el, hanem komoly elbeszélés az emberek és a természet kapcsolatáról, (nem kizárólag az indiai) kultúráról, az emberiességről, a világunkról, az Életről.

A könyv két nagyobb részre bontható (amik külön-külön is megjelentek zsebkönyves kiadásban), az elsőben zajlik a dzsungel állatait fenyegető tigris és a különös embergyermek több szempontból is elgondolkodtató, tanulságos története kb. 94 oldalon (bár még visszatér Maugli, Bhágíra, Bhálú és pár barátjuk egy-egy fejezetre vagy versre). Tehát sokkal több szól másról: az egyik fejezete nem is dzsungelben játszódik, hanem a tengerben, egy fókacsalád életébe enged bepillantást, egy másik pedig egy mongúz kalandjaiba, de van elefántos tanmese, illetve csatalovas katonai rész is. A kötet második fele Maugli és barátai meséjével indít, a gyilkolás kérdéskörét járja körül, de aztán itt is egészen más szereplős történetekkel vegyül, köztük egy olyan is akad, ami ismét a tengerhez és a jégmezőkre röpít, egy fókavadász inuit csoporthoz.

Érdemes megismerni, mi van a közismert gyerekmesés feldolgozások mögött, Kipling mennyi mindent igyekezett tanítani állati példákon keresztül, és erre ez az új magyar változat nagyszerűen alkalmas.

Van valami végtelenül megragadó ezekben a történetekben. Egymás után sorjáznak az antropomorf, de mégsem igazán emberi állatokról szóló történetek (köztük a leginkább emberszerű alakkal, Mauglival), mi pedig egyre mélyebbre merülünk Kipling varázslatos, sokszor szívmelengető, de mégis valahogy kemény és idegen fantáziájában, és ez órási élmény: nemcsak mert Kipling remek (értsd: profi) mesélő, hanem mert Kipling valahogy igazi mesélő. Mert valahogy minden története mélyén olyan zsigeri érzelmek, olyan egyszerű, de mégis zavarba ejtően bonyolult dolgok élnek, amiről jó és ismerős olvasni.
Váratlan módon azokat a novellákat is nagyon élveztem, amik nem a dzsungelben játszódnak és/vagy nem Maugliról szólnak, bár talán azok között volt pár, ami kevésbé keltette fel az érdeklődésem.
Egyébként kicsit hasonlóan érzek, mint nemrégiben a Gesztenye kapcsán: hiába szép, hiába jó, valahogy mégsem tud mindig közel kerülni hozzám. Nem feltétlen tudom megindokolni miért (ezúttal még kevésbé, mint a nyulaknál), de egy pillanatig sem vitatnám el, hogy méltán a legnagyobb irodalmi teljesítmények egyike (amit, érzésre, az új fordítás még jobban erősít).

Közel 40 kiadást ért meg hazánkban. Ha egy ilyen hosszú múltra visszatekintő történet jelenik meg ismét, muszáj valamivel előállnia, amiért felkapjuk a fejünket és rabul ejtett tekintetünket nem tudjuk -nem is érdemes- elfordítani. Vagy tátott szájjal bámulunk. Bár úgy kicsit nehéz felolvasni.

Annyira élőek Gréban illusztrációi, hogy olvasás közben sokszor támadt az a benyomásom (és ha gyanús neszeket hallok, akkor még most is eszembe jutnak), hogy a képek szinte lemásznak az oldalól. Vagy, ha Ti is féltek a kígyóktól, akkor hagyjuk a mászást, mondjuk azt, hogy kizárólag a mi kedvünkért pózolnak egyetlen pillanatra, aztán továbblapozás után folytatják életüket Inda titokzatos dzsungelében. A vízfestékkel készített pillanatképek a Dzsungel és lakóinak intenzív életét a maguk természetességében mutatják meg. Ezekből az aprólékos, megbabonázóan kifejező illusztrációkból minden oldalra jut egy-kettő.
Quentin Gréban általában valamilyen különleges szemszöget választ ábrázolásaihoz, egy feszült, vagy fontos pillanatot. Elég egy jellegzetes póz, ami egyszerre fejezi ki az állat vagy ember személyiségét, szándékait, lelkiállapotát.

A szöveget az eredetihez képest természetesen a korosztálynak megfelelően lerövidítette és helyenként átdolgozta Xavier Deutsch, amit a nagyszerű Tótfalusi Ágnes fordításában olvashatunk újra. A történet négy fejezetre tagolódik, a legfontosabb történéseket kiemelve. Ugyan meglehetősen hosszúak az egyes részek, de azért mindig sikerült olyan helyen abbahagyni az olvasást, hogy nem lett töredezett a mese.

Bővebben itt:http://hintafa.blog.hu/2017/11/07/rudyard_kipling_a_dzs…

Kivételesen könyvben és filmen is egyaránt nagyon kedvelem ezt a kedves, kalandos történetet. A szereplők közül kedvenceim Balú, Bagira akik kedvesen tanító szándékkal segítik Mauglit.

Hála az égnek egy ilyen klasszikusnál az, hogy nekem nem tetszett, nem fog senkit befolyásolni :)
Maugli történetei még csak-csak, főleg Bagira, Balu, Ká, vagy Farkasapó és Farkasanyó meg Szürke Testvér miatt… nem sorolok fel mindenkit :) Mauglit nem mondanám a kedvencemnek, bár ugye acélos lélek kell a túléléshez ilyen körülmények között.
A második rész történetei közül viszont többnél nem jött át a mondanivaló, de ez biztos az én hibám.

Maugli története mindig is különleges helyet foglalt el a szívemben. Az árván maradt, de tanulékony és kitartó kisfiú története, aki nem csak túléli a dzsungelben, de barátokra lel, kalandok sorát éli meg és végül sikerei csúcsán révbe ér. Csak azt nem értettem meg soha (és épp ezért mindig kudarcként éltem meg a mese végkifejletét), hogy miért megy vissza az emberek falujába, pláne önként? Persze, ha cinikus és gonosz szeretnék lenni, egy szóval is meg tudnám adni erre a választ. :)) De összességében ez az a történet, ami a vad és olykor ijesztő világa ellenére csodálatos emberi érzésekről szól, amit olyan lények tolmácsolásában kapunk meg, akik egy átlagos indiai hétköznapon két perc alatt prédává tennének.

A Helikon kiadó kötete, a teljes novellasorozatot tartalmazó hihetetlenül igényes, gyönyörű darab, amit öröm kézbe venni és tanulmányozni. Teljes kötetként hivatkozok rá, hiszen a dzsungel második könyvének nevezett, kevésbé ismert történeteket és az örök jég birodalmának két novelláját is tartalmazza. Mondhatni, nem csak Maugli körül forog a dzsungel, vannak szép számmal olyan szereplők és történetek, akik az erdő fáinak ágai között egy addig ismeretlen aspektusból világítják meg szűrt fényükkel az angloindiai világot. S mivel ez egy realisztikus viktoriánus „mese”, igen szentimentális ám összetett, valós képet kapunk egy letűnt korról.

Szóval a történet nem csak játék és mese, és ez a mai olvasóknak a megváltozott normák világában olykor megdöbbentő és brutális lehet. Hiszen ki akar arról mesét olvasni a gyerkőcének, hogy a „kis béka” hogyan állt bosszút az embereken, vagy miképp nyúzta meg ősellenségét és milyen ravasz, véres trükkel védte meg falkáját. Ebből a szempontból teljesen érthető és védhető a disneysített verzió létezése, de kár lenne ott leragadni, hiszen Kipling dzsungele egy teljesen más, realisztikus, jól felépített és következetes, de ugyanúgy szerethető világba kalauzol el bennünket, még ha divat is hurrogni a benne leírt alapvető negatív emberi tulajdonságokra. A birodalomépítő viktoriánus Anglia kardamom illatú esszenciája ez a történet, ami minden oldalán hatalmas pálma és banán levelek rejtekét nyújtja a világtól megcsömörlött olvasónak. No de őzcsapás és kókuszdió, nem csak az egzotikum és a cselekmény szórakoztató, hanem Kipling olykor cinikus humora is, amit hol Baghírá, hol Maugli kontójára süt el aki a történet végére nem csak tapasztalt vadásszá, de elkerülhetetlenül emberré is válik. Mindent megtanul, amivel egy embergyereknek szembesülnie kell a világban. Megtanul szeretni és gyűlölni, megtapasztalja milyen kitaszítottnak lenni és milyen barátokra lelni, hogy milyen szörnyű az ember és mégis milyen csodákra képes, vagy hogy mit jelent a veszteség.

Kipling mesével, történelemmel és hiedelmekkel egybeszőtt világa még mindig elvarázsol bárkit, aki erre fogékony, és amit kár túldimenzionálni a jelen értékrend és normák tükrében, esetleg belelátni azt ami minimum kétesélyes. Maugli története az emberré válás összetett, nehéz és olykor fájdalmas folyamata egy olyan régmúlt világból, melynek esetlegesen orrontható ideológiája mára idegen a számunkra. Hovatovább, szerencsére nem is befolyásolja a „mese” élvezhetőségét, mely a tábortüzek mellett továbbadott izgalmas és jó értelemben borzongató történetek hangulatát idézi.