Amikor Gobineau gróf, egy múlt századi francia diplomata kiadta később igen veszedelmesnek bizonyult művét „az emberi fajok egyenlőtlenségéről”, a szőke skandinávokban vélte fölfedezni a „felsőbbrendű embert”. (A németeket egyébként „kelta-szláv fattyúnépnek ” nevezte, amiről a náci ideológia érthetően megfeledkezett.) De nem csupán ezért érdekelnek bennünket a vikingek, hanem többek között azért is, mert az első ezredfordulón majdnem sikerült elpusztítaniuk az európai feudalizmust. Milyenek voltak a valóságban? Kétségkívül vad harcosok és kalózok, irgalmat nem ismerő, őrjöngő hódítók, sőt még hitviláguk is az istenek harcáról és a tüzes világvégéről szőtt mesék füzére. Ez a kép azonban egyoldalú. Skandinávia és Izland paraszti közösségei bölcsek és békések voltak, Észak kovácsai és fafaragói (hát még a hajóácsai!) eredeti és könnyed művészek.
Rudolf Pörtner izgalmas művéből megismerjük a germánok hétköznapjainak minden mozzanatát, a harci erényeiken kívül könnyed… (tovább)
A viking kaland 32 csillagozás
Eredeti cím: Die Wikinger-Saga
Eredeti megjelenés éve: 1971
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Szivárvány Kossuth
Enciklopédia 29
Szereplők népszerűség szerint
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 2
Most olvassa 6
Várólistára tette 15
Kívánságlistára tette 8
Kiemelt értékelések
Szakirodalom a köbön és skanzentúra a javából. Rudolf Pörtner könyve az egyik legszélesebb körű ismeretanyaggal összeállított, legalaposabb munka, amivel eddig találkoztam. Tehát, aki a címben szereplő, szó szerinti kalandra vár, nagyot fog csalódni off. Nem egy huszadik szőrmebundás, tülkös sisakos, szenzációhajhász torz történelmi regényt kapunk, hanem a viking kor jól felépített, alapos és élvezetes történeti munkáját. Ami ha úgy tetszik, évszázadokon átívelő kaland volt a számukra, na és Európa többi részének is, a maga módján…
Rudolf Pörtner a második világháború alatt újságíróként, hadi tudósítóként tevékenykedett. A háború elvesztése és írói kvalitásainak felfedezése után, pedig mint bármely jó érzésű germán értelmiségi, igyekezett porba taposni azt az ideológiát, ami még ma is agresszív folyondárként kapaszkodik és burjánzik el az arra fogékony fejecskékben.
A valós nordikus nimbusz visszaállítása pedig nem volt nehéz feladat, ismerve a történelmi tényeket, azok jelentőségét és a krónikákat, még ha azokat olykor túlzó, és/vagy vallásos máz fed is. Minden oldalról körbejárjuk ezt a homályból előbukkanó kalóznépet, amely hol karddal, hol pénzzel igája alá hajtotta az ismert világ felét. Meglepő módon a nehézsúlyú történelmi kitekintésnek, alig szentel 80 oldalnál többet, és a későbbiekben is csak gazdasági, politikai és társadalmi összefüggések kapcsán tér vissza erre egy-egy gondolat erejéig. Annál nagyobb hangsúlyt fektet az északi ember, – legyen akár dán, rusz, svéd vagy norvég – hétköznapjaira, hajóácsolásának és utazásainak mozgatórugóira.
Persze a jól bevált, népszerű viking ismeretek is helyet kapnak az oldalakon, de ezeket rendkívül jól szövi egybe a háttérismeretek hétköznapiságával. Ki ne ismerné az epikus viking temetkezések történetét, hajó égetéssel, ágyasok áldozásával és miegymással. De a temetkezési dombok és azok tartalma már kevesebb lelkes vikingbaráthoz jutnak el. Ugyanígy mindent tudni vélünk a harcmodorról a berserkerekről, a halál angyaláról, a fosztogatásról, de Pörtner türelmesen bevilágít a kulisszák mögé, minden egyes fejezetben. Végigmeséli nekünk e nem is mindig olyan vad nép felbukkanásának történetét a zajos kezdetektől, az észrevétlen homályba tűnésig.
Olyan tanulmány ez, amire alapozva kiváló portrét kapunk a véreskezű Haraldokról, a kufárkodó Svenekről és a türelmes, bölcs Knutokról, egész családjukról és évszázadokat kitöltő hétköznapjaikról. Egyetlen hibája és hiányossága a könyvnek, a kevés képanyag, ami főleg a népművészeti fejezet tárgyalásánál szögezett hozzá a google-höz.
Nagyon informatív könyv a viking hőskortól egészen a lassú bukásig. Nem csak adathalmazok száraz felsorolása, hanem egyben szórakoztató anyag is. Mindenkinek ajánlom, akit érdekel a téma, mert nagyon sokoldalúan öleli fel az óskandináv kultúrát és annak hatását a környező civilizációkra.
Odin szakállára! Rudolf Pörtner biztosan kalandként élte meg a könyv megírását, de én nem azt a kalandot éltem át az olvasáskor.
Először is egy történelmi hátteret nyújtó mű lehet bármennyire részletes, mit sem ér, ha nem köti le az olvasót. Legnagyobb mértékben a Történelmi körkép című résznél untatott, de volt olyan fejezet, amit másodjára is elolvastam, hátha jobban leköt egy újabb találkozás során. Tévedés tévedés hátán.
Egy másik zavaró tényező a szerző szubjektivitása volt. Nem tetszett az átmenet nélküli ugrándozás Pörtner véleményalkotása és a tények között. Az Előszóban „a lehető legpontosabban, legtárgyilagosabban, és szenvedélyektől mentesen” történő szövegalkotást tűzi ki célul, míg én nem ezt a hatást éreztem.
Mire érdemelt ki akkor mégis három csillagot? Az asgardi vezérek c. fejezetért, a vikingek társadalmát bemutató részért. Kardomra és pajzsomra esküszöm, több nem tetszett!
Hazafelé menet azonban máris megszegték az esküt, pedig fegyvereikre, legszentebb tulajdonukra tették.
Pörtner könyve roppant átfogó és részletes, ugyanakkor unalmas munka. Az író stílusa meglehetősen száraz. Ettől függetelenül akit érdekel a téma az nyugodtan vágjon bele, mert nagyon sok olyan háttérinformációt tartalmaz, amit filmekből, vagy kaalandregényekből nem tudhatunk meg és eloszlat jónéhány tévhitet is.
Én őszintén szólva szerepjáték-kiegészítőnek olvastam :)
Hogyha teljesen őszinte akarok lenni akkor azt momdom, hogy a címből és a fűlszövegből kiindúlva többet vártama könyvtöl. De azomban amikor egyre jobban bele ástam magam ennek a különleges harcos népcsoportnak a mondavilágokkal körbezárt közösségébe, amíg olvastam úgy éreztem én is közéjük tartozom. Szivesen éltem volna Viking ként abban az időben. Igazi harcok halhatalan ideológia.
Nekem kissé száraz volt, és nem mindig azokra a kérdésekre adta meg a választ, ami felmerült bennem. de szakmailag pontos, meglehetősen részletes, megalapozott mű.
Annak ellenére hogy lassan ötven éves írás, elég sok újat megtudtam belőle, és ez meglepett, mert azt hittem jól tájékozott vagyok a témában. Persze néhol észrevehető a régi álláspont, ami azóta ma már változott, de hogy ez nagyon kiérződjön, rá kéne olvasni egy új kiadást, ami nem is lenne baj. Nézni is fogok egy új kiadású vikingekkel foglalkozó könyvet, ha már most így rajta vagyok a témán. Alapvetően jó volt. Lehettek volna benne képi ábrázolások, főként a művészetekkel foglalkozó fejezetnél, ami így magába elég unalmas volt, a minták nehezen elképzelhetők a leírások alapján. Térképeket is tartalmazhatna a könyv, sokat dobna rajta. Hát ez van ha ötven éves könyvet olvas az ember. Ami nagyon zavart, az a néhol előforduló ellentmondás, és az ehhez társuló politikai megnyilvánulás. Úgy gondolom erről nem a szerző tehet, hanem az akkori cenzor, aki össze vissza belerondított a műbe. Ez keserű mosolyt csalt a számra,de hát akkor ez volt. Mindent összefoglalva, jó könyv, és egyben egy kis időutazás is, de nem a 9. századba, hanem a 20. század hetvenes éveibe.
Népszerű idézetek
A viking utazások, habár polipkarjaikkal végül egész Európát befonták, mintegy előre megszabott útvonalat követtek. A dánvikingek előbb a frank birodalom partjait és folyamtorkolatait keresték fel. Dél-Angliát és az ír partokat, végül Spanyolországot és a Földközi-tengert. A svédek a balti partokon vetették meg lábukat, onnan hajóztak le a mai Oroszország folyóin át Bizáncig. A norvégek előbb Skóciára és a kis atlanti szigetcsoportokra csaptak le, később pedig főként az Atlanti-óceán vihar korbácsolta északi vidékeire, benépesítve Izlandot. Telepeket alapítottak Grönlandon, végül pedig elérték Labradort és Új-Fundlandot is.
1 Lindisfarne pusztulása
Azt több-kevesebb biztonsággal mégis megállapíthatjuk, hogy a 9. század folyamán a Svédországból érkezett rusz-varég felső réteg szilárdan megalapozta hatalmát a Dnyeper-vidékén, majd Kijevből kiindulva egész Ukrajnára kiterjesztette, a Fekete-tengerig. Mindazonáltal a „nordikus felfogás” két mozzanatát helyesbíteni kell. Először: ezek a svéd urak Nyugat-Oroszországban éppoly gyorsan asszimilálódtak, mint a dán harcosok Normandiában, és sorsuk egybefonódott a leigázottakéval, noha – a hazájukból érkező utánpótlással megerősödve – még a 11. századi krónikákban is idegen, jövevény felső rétegként aposztrofáltatnak. Másodszor: többet kereskedtek, mint amennyit harcoltak. Az áruforgalom itt fontosabb volt, mint az emberkaszabolás, s a nyugat-európai viking hadjáratokról festett véres körkép nem fogadható el fenntartás nélkül a kelet-európai események ábrázolásaként.
3 Európa harapófogóban
Történelmileg fontosabb, hogy – ugyancsak a Volhov folyón át – utat találtak a Dnyeperhez. A folyót követve 864-ben elérték Kijevet, és afféle előretolt erőddé építették ki. A 10. században ez a megerősített település lett a középpontja annak a Kijevi Rusz nevű hatalmas birodalomnak, amely az Északi-tengertől a Fekete-tengerig egész Fehér-Oroszországra kiterjedt. 987-ben itt jelentős eseményre került sor: Vlagyimir fejedelem fölvette a kereszténységet, és országát megnyitotta a görög-bizánci szerzetesek előtt. Ezért később Szent Vlagyimirként tisztelték.
Világtörténelmi fordulópont volt ez: a skandináv harcosok elnevezése, amelyet a korabeli írásos forrásokban leggyakrabban rusz vagy ruszen szóalakban jegyeztek fel, átment a leigázottakra, Kijev lett „az orosz városok anyja”, a vikingek keleti birodalma pedig a keresztény Oroszország bölcsője.
3 Európa harapófogóban
A hajósok rémületes rikoltásokkal, fejszékkel és kardokkal hadonászva a partra rohantak, a gyanútlanul eléjük siető barátokra vetették magukat, és a földre terítették őket. Egyeseket megöltek, és néhányat megkötözve magukkal hurcoltak, sokat ruhájukat elvéve elkergettek onnan, miközben gyalázatos sértésekkel halmozták el őket, némelyeket pedig belefojtottak a tenger vizébe.
A kard, a szabad férfi státusszimbóluma, varázserejű fegyver volt. A skáldok dalai és a sagák egész mesekoszorút fontak az óskandináv harci kedv e legértékesebb és legszemélyesebb darabja köré. Az „Edda” hét ízben magasztalja Sigurd Búbánat nevű kardját, amely világít, mint a tűz, és olyan éles, hogy a folyóban sodródó gyapjúpihét is elvágja. Egil, a skáld Skallagrimsson Dragavantil nevű kardját dicsőíti, egy svéd mítosz a törpék kovácsolta Tyrfingel énekli meg, amelyet Hervör, a pajzsos hajadon kivett a különféle hőstettek véghezvitele után elhunyt hős kezéből, és az örökös rablások és harcok földjére ragadta magával.
Más szavakkal: a vikingek valóságos kultuszt űztek kardjaikból, fellengzős, hangzatos és dicsőítő neveket adtak nekik, vallásos áhítattal övezték a csillámló acélt. A kardokról szóló véres költeményeikben hemzsegtek az erotikus célzások. Tökéletesen hihető, hogy tulajdonosa sohasem vált meg kardjától, és éjszakai hálóhelyét is megosztotta vele.
13 Számító ámokfutók
Egy Helgi nevű skandináv vezér, Rurik rokona, amikor egy Kijev melletti település kapujához érkezett, harcosait előbb elrejtette a hajókban, majd amikor az első kíváncsiak odagyűltek, „kereskedőknek tettették magukat”, kicsalták a nyílt mezőre, és ott lekaszabolták őket. Ugyanígy járt el Harald Haarderaade egy szicíliai város falai előtt. A normann Robert Guiscard gyászmenet szállította, kardokkal teli koporsó segítségével foglalt el egy kalábriai kolostort.
Az ilyesféle fortélyok, Strasser véleménye szerint, Hasting alattomos lunai merénylete óta valószínűleg szerepeltek valamennyi „hétpróbás” viking sereg taktikai repertoárjában.
13 Számító ámokfutók
A germán harci szenvedélynek ez az alapelve a viking korban sem veszített kötelező érvényéből, így azután ez az időszak nem termett sem Caesarokat, sem Hannibálokat. A skáldok legszívesebben lendületes rohamokat énekeltek meg, amelyek úgy döntötték le lábukról az ellenség sorait, akár a kasza a gabonát. A frankok és angolszászok, a skótok és írek valóban semmitől sem rettegtek annyira (a poklon és a kárhozaton kívül), mint ezektől a mindent összemorzsoló rohamoktól, amelyek természetesen a támadók számára sem voltak veszélytelenek. Lendületük (vagy sosem csillapuló zsákmányéhségük) gyakran olyan messzire sodorta őket saját csapatuktól, hogy hirtelen egyedül kellett szembenézniük a túlerővel. Sok viking vált ily módon temperamentumának áldozatává.
13 Számító ámokfutók
Röviden: a vikingeknek komoly szerepük volt abban a fejlődésben, amelyet a vén kontinens az ezredforduló körüli évszázadokban átélt. Életerejük és intelligenciájuk frissítő vérátömlesztésként hatott, és olyan erőket szabadított fel, amelyek jóval az ő koruk után is hatottak az európai történelemre.
17 Thor pörölye és Krisztus keresztje
1135-ben szláv kalózok támadták meg Kungahälle városát Svédország nyugati partján, feldúlták és kifosztották, majd hétezer északi embert adtak el a mecklenburgi rabszolgapiacon. Nyolc évvel később a dán Absalon püspök hozzákezdett, hogy a szláv vendek szüntelenül ismétlődő támadásainak gátat szabjon az Oeresundban – a későbbi Koppenhágában – létesített vár révén. Anno 1187-ben a svéd kereskedelmi központot, Sigtunát észt tengeri rablók támadták meg, felgyújtották és elpusztították.
Az üldözőkből üldözöttek lettek.
UTOLSÓ MONDAT - 17 Thor pörölye és Krisztus keresztje
Hasonló könyvek címkék alapján
- Yuval Noah Harari: Sapiens 91% ·
Összehasonlítás - Martin Middlebrook: A somme-i csata első napja 93% ·
Összehasonlítás - B. Szabó János (szerk.): Mohács ·
Összehasonlítás - Középkori történelem ·
Összehasonlítás - Johannes Brøndsted: A vikingek 87% ·
Összehasonlítás - Pogányság története ·
Összehasonlítás - Katus László: A középkor története 86% ·
Összehasonlítás - Bárány Attila: Britek, angolszászok, vikingek ·
Összehasonlítás - Brezvai Edit (szerk.): Az orvoslás története ·
Összehasonlítás - Yuval Noah Harari – David Vandermeulen – Daniel Casanave: Sapiens: Rajzolt történelem – Az emberiség születése 96% ·
Összehasonlítás