Jópár hónappal ezelőtt nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy Auschwitz parancsnoka megírta az életrajzát. Őszintén megmondom, hogy mielőtt rátaláltam erre a könyvre, soha nem hallottam még Rudolf Höss nevét. Vagy lehet, hogy hallottam, de kevertem Rudolf Hess-sel. Szóval nagyon örültem, hogy végre többet megtudhatok arról az emberről, aki ezt az egész, jól olajozott halálgyárat közvetlenül működtette.
Aztán elolvastam a könyvet, és nem is tudom, hogy mit gondoljak. Nem magáról az életrajzról, a visszaemlékezésről, hanem az emberről. Rudolf Höss-ről. Rendkívül érdekes és ellentmondásos karakternek tűnik, akiről nem tudja az ember azonnal eldönteni, hogy fehér vagy fekete, ilyen vagy olyan. Pszichológiailag nagyon sajnálatos, hogy csak néhány röpke hónapig tudták vizsgálni Hösst, mert ebből a könyvből pont az jön le, hogy olyan sokféle személyiséget, ellentétes gondolatot hordoz magában, ami tudományosan is megérne egy misét. Sajnos vagy nem sajnos, erről már lecsúszott a világ. De mindenesetre Höss olyan ember, akivel szívesen elbeszélgetnék arról, hogy ő hogyan látja a világot.
A könyv olvasása sokán is folyamatosan kérdések vetődtek fel bennem, amik sajnos megválaszolatlanok maradtak. Lehetett volna dupla, tripla ilyen hosszú, akkor is úgy éreztem volna, hogy még mindig nem fejtett ki mindent eléggé. Ennek ellenére tetszett Höss stílusa, nagyon szépen fogalmaz. Ezt jó néhány mai, magát írónak nevező személy megirigyelhetné. Az egyetlen hibája az, hogy néhol kicsit kusza a gondolatvezetés. Nekem például nem jött le az emlékiratból, hogy bár Höss csak 1943-ig volt Auschwitz parancsnoka, a magyar-akciót ismét ő vezette le a táborban mint parancsnok. Ugyanígy máshol is pontosításra szorult a szöveg, amit főleg az előszóban tisztáztak is.
A bevezetésről:
A legkisebb mértékben sem tetszett Martin Broszat előszava. Részrehajló, szubjektív értékítélet volt sajnos, és ez nekem nem tetszik. Hadd döntsem el én, hogy mit akarok gondolni Höss-ről, az ő helyzetéről, valamint az egész holokausztról. Ne rágják a számba Höss karakterének ellentmondásait sem, csak világítsanak rá a ferdítéseire, aztán majd én eldöntöm, hogy mit gondolok róla. Ami pedig a legjobban kiverte a biztosítékot, az az a magas irodalom, amivel a bevezetőt megírták. Kedvencem: legfrivolabb blaszfémia. Még mindig nem tudom, hogy mit jelent, de nem is vagyok hajlandó megnézni. Nem illik bele egy ilyen témájú és stílusú könyvbe.
A magyar utószóról:
Bár Dr. Nyiszli Miklós a holokausztról írott könyvének értékelésében kifejtettem, hogy mennyire idegesített Vági Zoltán történész előszava, itt meg kell jegyeznem, hogy Kádár Gáborral együtt remek összefoglalást, utószót írtak ehhez a könyvhöz. Ami Nyiszli könyvénél a legjobban zavart bennük, az objektivitás teljes hiánya, és a történészhez méltatlan megfogalmazás itt szinte teljesen kimaradt. Úgyhogy pontosítanék is: Vági Zoltán nem akkora kókler, ahogy én azt korábban gondoltam. És ennek örömére fel is került a várólistámra egy Kádár-Vági könyv a holokausztról.
Még két dolgot kell megemlítenem. Az egyik a lábjegyzetek elhelyezkedése. Nagyon hasznosnak tartom a lábjegyzeteket minden könyvben, ahol szükséges, így ebben is. Viszont a helyükkel nem vagyok kibékülve. Így, hogy a könyv végén helyezkedtek el, mindig előre-hátra kellett lapozni, ami nagyon zavaró volt egy idő után. Sokkal jobb lett volna, ha a lap aljára helyezik őket. A másik pedig, hogy Höss egyéb, a börtönben írt feljegyzéseit kihagyták a magyar fordításból, illetve önkényesen néhány oldalt a visszaemlékezésből is. Az eredeti törzsszövegből részek kihagyása számomra főbenjáró bűn, akármilyenek is azok a részek, és akármiről is szólnak. A feljegyzések pedig nagyon érdekesek lettek volna, én szívesen elolvastam volna azokat is, még akkor is, ha van átfedés az emlékiratokban és a feljegyzésekben.