Csirkejáték 82% 100 csillagozás

Mozi két ember életéről. A sváb patikuslány, és az árva, félzsidó, költő-író önpusztító szerelmének története. Vagy inkább gondolatkísérlet arról, hogy a szerelem képes-e pótolni egy ember gyökereit, elfeledett, elfojtott múltját. Látlelet az 1945 utáni Magyarország torz értékrendű világáról, ahol az erőszakos ideológia átírja az emberi sorsokat. Többféle megközelítése, olvasata lehetséges ennek a regénynek.
A mozi a legjobb. Rubin Szilárd képekből építi fel a történetét. Egy-egy fejezet vagy hangulatos, térből és időből kimetszett állóképpel indul – egy kisváros éjszakai utcaképe, egy vasúti hálókocsi kabinja, majd a nyílt pályán veszteglő vonat a havas éjszakában, amely aztán megindítja az emlékezés kacskaringózó folyamát a múltba; vagy pár szereplős kamaradrámát rögzít az írói kamera, ahol a pergő párbeszédek sodrával feledteti a helyszín – egy diákokkal teli busz utastere vagy egy nászutas házaspár hálószobája – szűkösségét.
Ez jó mozi. Láttató képek, önmagán túlmutató látvány, az öncélú művészkedést elkerülve, de telítve metaforikus tartalommal. Dinamikus, mozgalmas jelenetek pár szereplővel, életszerűen, de tele feszültséggel, egy történet (élet) dramaturgiai csúcspontjait bemutatva.
Az állóképek és mozgóképek váltakozása, írói komponáltsága gondosan tervezett, kiérlelt művet hoz létre, amely többszöri olvasásra is újabb és újabb értékeket mutat meg. Például elsőre csak a nagyon figyelmes olvasó veheti észre, hogy a történet elején feltűnő anekdotaszerű történetfoszlányok olyan motívumok, amelyek később visszatérnek, néha kissé átírt formában, de felismerhetően, akár egy zeneműben, és igazi értelmüket, súlyukat a megismételt megjelenésükkel nyerik el.
A szerelem története vadromantikus, önpusztító, botrányos, felkavaró, felejthetetlen, de számomra leginkább megmagyarázhatatlan és taszító volt, amelyet beárnyékolt a hitelesség kérdése. Valóban képes Carletter Orsolya, a sváb patikuslány ilyen pusztító kapcsolat elviselésére? Az én válaszom egy határozott NEM volt. És ha egy regény két főszereplője közül az egyik múltjával és jellemével összeegyeztethetetlen cselekedetek sorát viszi végbe – elviseli őrült rajongójának szerelmét, és azt szerelem és számítás hiányában is szerető gondoskodással viszonozza –, nos az ilyen következetlenség a regény értékét igencsak csökkenti. Leginkább ez az oka annak, hogy a könyvet nem tartom remekműnek.
A regény másik főszereplője, Angyal Attila, a fiú, majd férfi, aki a mű narrátoraként is szerepel, akinek egyoldalú, de mégis hűvösen tárgyilagos szemszögéből ismerjük meg a történetet. Cselekedeteinek indítékait kíméletlen őszinteséggel tárja elénk, és ezért elhisszük, amit mond, megértjük, hogy nem cselekedhet másként, saját sorsát teljesíti be, ugyanakkor ettől egy cseppet sem lesz rokonszenvesebb. Talán ez a könyv sikertelenségének titka: ennyire ellenszenves főszereplő nem képes egy romantikus szerelmi történet emlékezetes figurájává válni.
Az talán csak a saját olvasatom, hogy Rubin Szilárd enyhén antiszemita indítékkal rajzolta meg ezt az alakot, de a második olvasásnál végig éreztem, ilyen túlérzékeny, hisztérikus és jellemtelen (egy utalás szerint talán még homoszexuális hajlama is volt), figura az 1945 előtti szélsőjobb heccsajtójának lapjairól került át ide, ebbe a könyvbe.
Angyal Attila, a trafikos nagyanyja által nevelt szegény fiú, aki saját magát így írja le: „Elnéztem a feszült és sápadt arcot, egy megkésett, fonák Julien Sorel arcát, akit Napóleon helyett Metternich bűvölt meg, s a forradalom korában támasztotta létráját az úriházak omló falához.” – egy rövid időre a kisváros, Mohács, nagyreményű ifjúja lesz, akit azonban a kor, Rákosi Magyarországa eltapos. Tragédiáját mégsem a külső körülmények, hanem saját önsorsrontása okozza. Környezetében sem találunk egyetlen szimpatikus figurát: diáktársai és azok szülei életét is csak egyetlen motívum határozza meg, a karriervágy, amelynek emberi kapcsolataikat is alárendelik. Ez a látlelet a kor Magyarországának e szűk szeletéről lehet a főszereplő torzképe, de lehet az író véleménye is, amely saját írói pályájának, életútjának egyszerre kritikája és önigazolása. (Rubin Szilárd az ötvenes években vonalas szocialista-realista regényekkel folytatta azt a pályáját, ami többek között az Újholdban, a Nyugat utódfolyóiratában megjelent verseivel indult.)
Értékek nélküli világ, ahol az egyetlen kapaszkodót a múltból hozott, de az új társadalomban érvénytelenné nyilvánított, ám rejtetten, majd mind erősebben tovább élő régi viselkedési minták és kapcsolatrendszerek jelentik. Akinek nincs múltja, az üres, kapaszkodót a fuldokló kétségbeesésével a másik emberben keresi, ezzel kiszolgáltatja, megalázza magát. Az üresség, a lét értelmetlenségének tudata az egzisztencialistákat előlegezi; az őrjöngő szeretetvágy József Attilát juttathatja eszünkbe. Érdekes, nem hibátlan regény, de mindenképpen megérdemel egy olvasást.

2020/160. könyvtár

Nagyon jól összeszedett, tartalmas regény, szép stílusban. Majdnem a végéig azt hittem, hogy elég szűken Attila és Orsolya kapcsolatára fókuszál, de szélesebb lett a tabló. Kor- és társadalomképet is kaptunk.
Nem is tudom így hirtelen, van-e hasonló (színvonalú) könyv, amely a szerelmi bánatot a férfi oldaláról mutatja be.

Héja-nász az avaron.

Csodálatos, fantasztikus, hihetetlen, káprázatos. Talán egy kicsit felülmúlhatatlan is. De semmiképpen sem hanyagolandó.

Egyáltalán nem értem, hogy kerülhetnek ilyen remekművek a mellőzöttek sorába. Hiába próbálom ép ésszel felérni a rejtélyt, egyszerűen képtelennek hat. Olvasók, nyíljon a szemetek, itt egy kiváló regény – nem is olyan vészesen hosszú –, még az úgynevezett előző rendszerből, egyenesen magától a magyar Boris Viantól. (Na, ezt sem mondta még így senki, az is biztos…) Férfitársaim, ez a könyv bizony nagyon is nekünk való, hiszen mindannyian Angyal Attilák vagyunk és habár nem mondom, de a hölgyek között is akad pár Carletter Orsolya. Ezzel pedig mindent elmondtam, köszönöm a figyelmet.

Méltatlanul elfeledett, háttérbe szorult csoda ez a kis könyv, ideje lenne, hogy újra felfedezésre kerüljön többek által is. Soha nem tudhatod, mi fog tetszeni. Én sem gondoltam volna, hogy ennyire betalál, s mivel szinte ráesett a fejemre a polcról, hát nem is raktam vissza. Az egyik legjobb döntésem volt mostanában.

A regény Angyal Attilának Carletter Orsolya iránt érzett mániákus szerelméről, a lány idealizálásáról szól. A vonzalom birtoklásvággyá fajul, miközben Orsolya igazi érzelmeit, az ő vonzalmának lényegét és változásait is megérthetjük. Attila egzisztenciális válsága igen korán, már 28 évesen eléri tetőpontját, majdhogynem megőrül. Eközben a szerelmi tragédián túlmutató gondolatok is fel-felbukkannak a műben: elvek és azok megfelelő képviselete, a származás és a gyermekkori háttér fontossága, a milliő amiben egy ember felnövekszik.

Rubin Szilárd igen nagy műgonddal használja a baranyai táj szemet gyönyörködtető elemeit. Érzékletesen ábrázolja a fényviszonyokat, így tényleg egészen filmszerű élményt kapunk olvasás közben. Saját élettörténete is inspirálhatta a főhős megformálásában, itt elég csak származására, vagy a szerző által a valóságban is képviselt politikai elvekre gondolnunk. (Döbbenetes, ahogy a kommunista, vagy inkább államszocialista rendszert szidja, miközben a regény keletkezésének idejét én inkább a Kádár rendszer delelőjére saccolnám.)

A kibontakozó élettörténetek a második világháború utáni roncs magyar sors éles rajzolatú metszetét nyújtják. A főszereplő vergődését (Lévén nincs jobb szó a helyzetére…) egészen 1976-ig végig kísérjük. Vajon Attila, vagy Orsolya nyer a csirkejátékban? Kinek lesz mersze előbb leugrani a sínről, mielőtt a sors által rájuk erőltetett élet vágtató vonata valamelyiküket agyoncsapja?

Mindent egybevetve Rubin regénye egy mestermű. Napi egy-két zavartalan óra szükséges, hogy az író által teremtett egyedi élethelyzetbe belehelyezkedjünk. Rövidsége ellenére nem javasolnám, hogy valaki utazás közben olvassa.

Szerelmi történet. Legalább is erre a vázra van felhúzva a sztori, ami egy idő után már nem szerelemről szól, hanem valami beteges és reménytelen vergődésről. Kevés regényt olvastam, amiben az író ilyen ellenszenves főhőst teremt, ráadásul egyes szám első személyben.
Én azonban szeretném azt hinni, hogy nem csak egy szerelmi történet ez, hanem egy meghasonlott, legyűrt művész segélykiáltása a reménytelenségből: legyőztetek, de akkor is köpök a sírotokra!

A szöveg gyönyörű, a történet magával ragadó. Borzasztó, amikor ennyire ragaszkodik valaki egy másik emberhez, mindkettejüknek. Senki sem tud új életet kezdeni, hacsak nem jön egy Gál, és jól behúz egyet a kősziklaként rád omló egyénnek. És hogy az élet lesz-e, vagy csak menekülés?… És meddig szenved az, akit képen töröltek?… Mindezt egy olyan világban, amikor a szűkebb közösséged már nem csak az íratlan szabályok betartásáért figyel. És pár év múlva meg már mennyire nem jelent semmit az egész senkinek. Félelmetesen hiteles.

Kolléganőm/barátnőm miatt olvastam el ezt a könyvet. Ő is, és édesapja is szereplő a történetben, már évek óta vártam, hogy megtudjam, milyen módon vannak megörökítve. Most már tudom a titkot. :)

„Így, ahogy együtt vagyunk, az egész világ kiúttalan számunkra.”

Nem nagyon lehet sok újat írni a regényről, @vargarockzsolt leírta amit le kellett, meg ebben a mondatban benne van az egész regény lényege. Nekem a stílusa nagyon tetszett, még nem az a nagyon posztmodern, de már azért még belekóstol a prousti madeleine-be.

Az időben ugrálás kicsit engem is idegesített és nem volt könnyű megkülönböztetni a helyzeteket. Arról nem is beszélve, hogy a 20. század közepén fiataloknál egy 17 és 25 éves között szinte semmi különbség nem volt, ugyanúgy elhangozhatott egy „Szervusz kérlek!” egy gimnáziumi folyosón, mint egy szerkesztőségben. Ráadásul ehhez jöttek a gyors vágások, francia újhullámos snittek, értelmetlen körök, zavart cselekedetek, mindez kifulladásig.

Lefejlődési regény, ezt írja róla Esterházy, a sokadik újrafelfedező (ide a zárójelbe tenném, hogy nekem már gyanús, hogy amit négyszer fedeztek fel és még mindig nem tört be, az akkor nem biztos, hogy óhajt egy ötödik újrafelfedezőt, nem? Hogy ez az ötödik már nem is újrafelfedezés, hanem inkább sikertelen újraélesztés lesz már). Annak ellenére, hogy nem egy Ottlik Iskola a határonja, vagy egy Doktor Faustus (mindkét párhuzam Esterházytól lopva, mert jók) érdekes olvasmány, de nincs meg az az érzés, hogy gazdagabbak leszünk tőle, csak úgy megtörténik a könyv és kész. Nincs tanulság, csak egy negatív főhős, sztoriorientáltak ne nagyon olvassák.
És hátra van még a Haraggal a világban (Rebel Without a Cause) hozzánézése, egy kicsit már a cím is azt sejteti, hogy lesznek hasonló elemek.

Ezt a könyvet még az egyetemen ajánlotta egy kedves tanárom, Tarján Tamás tanár úr. Akkoriban nem volt időm elolvasni, de mikor nemrég megláttam, hogy ez is megjelent a Magvető kiadó gyönyörű szép zsebkönyv-sorozatában tudtam, hogy itt az idő végre belevágni.
Már az első oldalak után nagyon megtetszett és meg is lepett a hangulata. A megjelenés éve (1963) és a cselekmény ideje (jórészt a ’40-es ’50-es évek) alapján valami realista, esetleg kora-posztmodern stílusú történetre számítottam – ehhez képest a Csirkejáték egy igazi dekadens romantikus regény holdfényben cigarettázó lánglelkű fiatalemberekről, bálozó úrilányokról és egy végzetes románcról, ami teljesen felemészt két jobb sorsra érdemes embert. Szégyen, nem szégyen én imádom az ilyesmit, úgyhogy Szentkuthy, Esterházy és Tarján tanár úr után én is beálltam a regény rajongóinak a sorába. (Na jó, ők ennél azért bizonyára többet láttak benne, de ez most nem lényeg. :D)
Angyal Attila (Till) és Carletter Orsolya románca a „boldog békeidőkben” halálra lett volna ítélve: Orsolya sváb úrilány, jómódú patikuskisasszony, míg a költőnek készülő Till szerencsétlen árva, akit piaci kofa nagyanyja nevel. A kommunista hatalomátvétel után azonban megváltoznak a szerepek, és Till nyugodtan tetszeleghet Orsolya mellett a vőlegény-jelölt szerepében. Ám ahogy haladnak előre a közös évek, hamar világossá válik, hogy az egykori úri világ sosem fogja igazán befogadni őt, a kommunista rezsimbe viszont erkölcsei – de leginkább Orsolya miatt – eleinte nem kíván, később pedig már nem tud beilleszkedni.
A regény narrátora maga Till, aki az időben mindig néhány hónapot-évet előre ugorva meséli el az Orsolya-szerelem legsarkalatosabb epizódjait. Melankolikus hangulatú elbeszélésében a szemünk előtt válik szépreményű ifjú költőből önmagával meghasonlott, monomániás őrültté, miközben Orsolya cserfes diáklányból rideg, megközelíthetetlen végzet asszonya, szerelmük pedig bájos románcból szadista, se veled, se nélküled viszony lesz.
Igazság szerint nem könnyű és nem is vidám olvasmány, én mégis nagyon élveztem: az Üvöltő szelekre, az Elfújta a szélre és leginkább Zilahy Lajos regényeire emlékeztetett – ezek mind nagy kedvenceim.