Fehér ​tenger (Ingrid Barrøy 2.) 84 csillagozás

Roy Jacobsen: Fehér tenger

Ingrid Barrøy teljesen egyedül él a családnevét viselő észak-norvég szigeten. Szerettei vagy meghaltak, vagy szétszéledtek a szárazföldön. Ő mégis visszavágyott Barrøyára. Háború van, Norvégiát elfoglalták a németek. Telnek az évek. Egy nap emberi testet sodor partra a víz, és aztán mindennap újabbakat. Ingrid még nem tudja, hogy az egyikük él…

Roy Jacobsen trilógiájának második részében A láthatatlanok történetét folytatja, természet és ember viszonya után ezúttal az emberi kapcsolatokat és az érzelmeket állítva középpontba: a szerelmesek nemcsak metaforikusan, hanem szó szerint is egyedül vannak egy egészen kicsi, de világot jelentő szigeten.

Eredeti megjelenés éve: 2015

>!
Scolar, Budapest, 2020
252 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635092116 · Fordította: Pap Vera-Ágnes

Enciklopédia 3


Kedvencelte 15

Most olvassa 4

Várólistára tette 60

Kívánságlistára tette 60

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

gesztenye63>!
Roy Jacobsen: Fehér tenger

Tartok tőle, hogy már végtelenül unalmas, ahogy alkalmanként előkapok egy-egy skandináv kortárs szépprózát, majd pedig előre megfontolt szándékkal, aljas(?!?) indokból, (néha bűnszervezetben elkövetve :) nekiállok túlzó hevülettel áradozni „irodalom északi fényé”-ről, „viking szellem ragyogásá”-ról, meg egyéb baromságokról…

Épp ezért most csak igen rövidre fogom és próbálok a lényegre törni.
Jacobsen prózájával kapcsolatban szokás megemlékezni – a minimalista elemek felemlegetésén túl – természet és ember kapcsolatáról, no meg arról a bizonyos körmönfont lélekábrázolásról, ami leginkább a szűken szabott dialógusok mélyéről, rejtélyes utalásokból, áthallásokból és elhallgatásokból építkezik. Ebben a kötetben leginkább az ember marad színen, a természet inkább hátralép, miután a bevezetőben jól kitombolja magát.

Hisz’ aki itt él (vagy élni akar) az leginkább (…) bogyós gyümölcsöt szed, lekvárt és szörpöt főz, és azt számolgatja, hogy a betakarítás után hány birkának lesz elegendő a takarmány, összeveti, hogy hány szénabála van, és hány állat, beleszámítva azt a tehenet is, ami még hiányzik innen, és arra jut, hogy ami van, az talán elég lesz, ez a talán minden egyes halász és gazdálkodó hitvilágának legsúlyosabb mantrája. Barrøyán valahogy mindennek ez az alfája és ómegája. Merthogy ez a sziget a gürc, a keccsölés otthona, a folytonos élethalálharc helye a tengerrel, a széllel, a faggyal, vagy csak úgy en bloc az elemekkel.

Ne feledjük azonban, hogy ez a hely a magány otthona is egyben. S ez a kötet (a második a trilógiából) még ráerősít erre. Ingrid, a főhős egyedül tér vissza a szigetre, magára igazítja ezt a rettenetesen szikár, könyörtelen, sehová se látó egyedüllétet, ezt a már-már őrületig, becsavarodásig sarkított magányt, ahogy kell, szélzúgással, képzelgéssel, illúziókkal, amikor is…
Amikor is történik valami… Ahogy mondani szokás, valamit visz (vagy még inkább hoz!) a víz és kezdetét veszi valami őrületes „száguldás” (persze csak amolyan komótos ónorvég módra). Egyszerre csak beindul valami biblikus folyamat, teremtés és születés zsongása járja át a lapokat, elkezd benépesülni a magány szigete. A szerző életet lehel a sorokba, életet hoz a szárazföldre, emberi viszonyok létesülnek (néha újra!) és valahogy még ezek a kapcsolatok is megtelnek élettel. Számomra pedig ez itt a varázslat helye. Ennek a kötetnek a csodája ez a fajta teremtés, s legfőképpen az, ahogyan Jacobsen a maga szűkszavú, tömör prózájával hozza létre ezt az irtóztatóan szépséges északi „Édenkert”-et a csönd szigetéből, persze az alkotás minden ádáz, kétségbeesett harcával, küzdelmével egyetemben.

Ezért (is) kell elolvasni.

9 hozzászólás
giggs85>!
Roy Jacobsen: Fehér tenger

A kortárs norvég irodalom egyik legnagyobb alakját, Roy Jacobsent két éve kedveltem meg igazán, amikor a Scolar Kiadó megjelentette tőle az Ingrid Barøy-sorozat első darabját, A láthatatlanokat. Az a regény a maga skandináv minimalizmusával, jobbára hallgatag, ám jól megrajzolt alakjaival és szinte cselekmény nélküli történetével kiválóan mutatta be egy kis norvég szigeten, Barøyán élő család mindennapjait. Azt az önfenntartó, kőkemény és embert próbáló (mára azonban már szinte teljesen elveszett) életformát, amelyben bár az itt lakók örökös harcra vannak kárhoztatva az elemekkel – a tengerrel, a viharokkal, az esővel vagy éppen a szárazsággal –, ám talán így még intenzívebben tapasztalhatják meg a végsőkig lecsupaszított létezés minden örömét és bánatát egyaránt.

Míg az első rész erre a tipikusan északi életformára és a család természettel vívott harcára fókuszált, addig a második kötetben, a Fehér tengerben már inkább a szigeten egyedül maradó Ingrid Barøyre és az ő külvilággal való kapcsolatára koncentrálunk.

A II. világháború idején járunk, a család tagjainak egy része meghalt, másokat messzire sodort a sors, Ingrid pedig nem igazán találja a helyét sem a közeli városkában, sem magányos Robinsonként a kopár és egyre elhanyagoltabb szigeten. Ám egy nap aztán bekopogtat a háborús valóság szörnyű állapotban partra sodródó holttestek képében, hogy a nő először az erőteljesen oszlófélben lévő hullákkal, majd az egyetlen túlélővel ne tudjon mit kezdeni…

A már megszokott minimalizmusban íródott könyvben (rövid, jelzőtlen, kopogós mondatok, alig-párbeszédek) ezután egyre több a rejtély: ki lehet ez a súlyosan sérült férfi, aki szép lassan egyre közelebb kerül Ingridhez? Barát vagy ellenség? Mi legyen vele? Menjen vagy maradjon? Egy világvégi sziget megmentheti őket egy tomboló és a fél világot maga alá gyűrű hadigépezettől vagy az őket kiszolgáló helyi erőktől?

A norvég ezúttal bár egy sokkal kisebb lélegzetvételű történetet alkotott (több évtized helyett most mindössze pár háborús év történéseiről mesél), de így is sokkal enigmatikusabb, mint korábban. A három részre osztott regény mindegyik egységében sokasodnak a kérdőjelek, és a brutális külvilági történések ideérkező hullámaival – a már említett tengerben sodródó holtakon kívül vannak itt rabszolgaként tartott orosz hadifoglyok, német megszállók és a rejtélyes okból teljesen elpusztított Finnmarkból folyamatosan érkező menekültek is – szembenéző Ingriddel együtt az olvasók is keresik a megoldásokat ebben a sokszor zord, hideg, hallgatag és embertelen világban.

Mivel már a sorozat előző kötete is nagy kedvencem volt, meglepett, hogy a Fehér tenger még ehhez képest is minőségi lépést jelent előre, ugyanis ebben az új alkotásban megvan minden, ami A láthatatlanokat kiválóvá tette, ám jóval komplexebb, mint az elődje. Még több témát és síkot képes beemelni a regény, a történések és a sziget szűk terébe, így ezúttal hősnőnknek már nemcsak a természet vagy a német hadsereg képében megérkező külvilág, de a szívét ostromló erőkkel is szembe kell néznie. Tehát ismét egy ragyogó kötetet kaptunk a norvégtól, úgyhogy én már most várom az Ingrid Barøy-sorozat harmadik felvonását.

Annamarie P>!
Roy Jacobsen: Fehér tenger

A teljes egyedül maradás és a gyógyulás regénye.

Így jellemezném egy mondatban az Ingrid Barrøy sorozat második kötetét. S mivel a gyógyulás regénye, így a gyógyításé is, talán ezért tetszett még jobban, mint az amúgy is kedvelt első rész. A láthatatlanokban az észak-norvég sziget életének viszontagságai között hánykolódnak főhőseink, míg a Fehér tengerben – bár ugyanott játszódik-, eltörpülni látszódnak a környezet adta zordságok ahhoz a vak rémülethez képest, amit a II. világháború utáni veszteségek és kiüresedések jelentenek. Amikor nem látod, de tudod és érzed, hogy ott a halál.

Majd látod is.

Ingrid visszatér Barrøy szigetére, ahol egyedül, magányosan, szoros összhangban a természettel, a sziget adta lehetőségek közt próbálja felvenni a korábbi élet fonalát. Hiába a megszokott vidék, az otthon érzete, képtelenség elfelejteni azt, amin keresztülment. Jacobsen a tényszerű adatokon kívül nem mond semmit, de ennek konok szikársága is hűen tükrözi azt a keménységet, amivé a veszteségek gyalulták a lányt. S a partot nyaldosó hullámok újabb keserű hordalékot vetnek a partra; katonák tetemei jelennek meg. De az egyikük még életben van. Ingrid minden erejét bevetve életben tartja a megtalált orosz hadifoglyot, s közben megélheti élete eddigi legszebb szerelmét. A közös nyelv a remény. Habár szavakkal nem tudnak kapcsolódni, a tekintetek, érintések és a mosoly hidat ver a két ember közé. Úgy éreztem, hogy ez a jövő csírája, ama bizonyos gyógyulásnak az első szikrája, amit sorra követnek újabbak. Ahogy alakul és változik az élet, úgy lépnek színre újabb és újabb sugarak. Az emberi kapcsolatokba vetett hit, a megmaradt családtagok visszatérése és az építkezés lendülete adja meg az életben maradáshoz elégséges muníciót.

Persze nem leányregény az egyik legnagyobb kortárs norvég író kötete. Ha kifejezésében nem is szálkás, de mondandójában mindenképp egyfajta komorság jellemzi, mint a világot, ahová megérkezünk. Egyedül lenni ott, ahol egy ingaóra kattogása a legmeghittebb társ embert próbáló feladat, s közben emlékeink tükröződésében látni a hajdani szép napokat.

„ …az újságok abból az időből maradtak itt, amikor Barrøy még közösség volt, emberekkel, állatokkal és egy világítótoronnyal, viharokkal, rendíthetetlenséggel és munkával, nyárral és téllel és jómódú élettel…”

De Ingridben megvan az a makacsság, hogy annak ellenére, hogy anyja halálos ágyán azt mondja neki, adja el a szigetet, mert nem elég erős hozzá, ő állhatatosan kitart mindvégig. Ezt a szilárdságot pedig éppen a sziget adta életforma nevelte belé. Így válhat a robinsoni földdarab a továbbélés magjának termő táptalajává.

Jóleső minimalizmus jellemzi a könyvet, amit éppen ezért nagyon élvezetes olvasni. A megelégedettség érzésével ajándékoztak meg a halként sikló mondatok. Minden a helyén volt. Pap Vera-Ágnesnek köszönhetjük ezt a remek fordítást. Nagyon jó, hogy a Scolar Kiadó átvette az eredeti borítókat, annak letisztultsága összhangban áll a beltartalommal. Jó volt ott lenni Ingriddel a szigeten, és bizony olvasás után napokig űr maradt bennem, mert visszakívánkoztam a könyv világába. Nagyon várom a harmadik részt.

Morpheus>!
Roy Jacobsen: Fehér tenger

Az író hozza az elvárt színvonalat, most sem szól másról, mint a szigetről és az azon élő emberekről, kezdetben az egy szem Ingridről, hogy a végén újra benépesüljön a sziget, amely kétszer is lakatlanná válik időlegesen. Az előző résznek azt vetettem a szemére, hogy abnormálisan aszexuálisnak ábrázolta a szigeten élőket, erre a részre ez már nem jellemző, és ettől szerintem jobbá is vált, azzal együtt, hogyspoiler… Akarok még az írótól olvasni, remélem a folytatásokon kívül is le fogják fordítani a könyveit.

Nikolett_Kapocsi P>!
Roy Jacobsen: Fehér tenger

Ingrid egyedül maradt a szigeten, amely korábban a külvilágtól teljesen elzárva, a természet erői által uralva létezett.

De változnak az idők, és úgy tűnik, a II. világháború borzalmai még Barrøyát sem kímélik meg. Ami egyszerre áldás és átok is.

Hiszen enélkül Ingrid sem ismerné meg az igaz szerelmet. Azt a tiszta szerelmet, ami nem törődik a nyelvi, származásbeli és életkorbelii különbségekkel, egyszerűen csak létezik az önmaga tiszta valóságában. És éppen ezért ezekben a vérzivataros években esély sincs arra, hogy beteljesedjen. Azonban ez a szerelem mégis tovább kíséri Ingridet, és a szíve alatt hordott gyermek miatt Ingridnek ismét nem marad más választása, minthogy visszatérjen a szigetre a gyökereihez. Azokhoz a gyökerekhez, amelyekből ő is és a gyermeke is erőt meríthet a továbbéléshez. Mert bármilyen szörnyűségeket, veszteségeket, nélkülözést is kellett átélnie, akkor is tovább kell lépnie és előre kell tekintenie, hiszen már nem csak saját magért lesz felelős. Ingrid története egyszerre az erő és a gyengeség, a kétségbeesés, a bánat és a vágyakozás története.

A Barrøy sorozat második kötetében is tetten érhető a skandináv szerzőkre oly jellemző, végletekig letisztult, minimalista stílus.

Míg az első kötetben inkább a tetteken, mintsem az érzéseken volt a hangsúly, itt mindkettő ugyanolyan erőteljesen van jelen.

Bár Roy Jacobsen kíméletlenül, rendkívül részletesen és valósághűen tárja elénk a háború minden mocskát, emellett azonban mindvégig érezzük Ingird lelkének minden apró rezdülését, amely elviselhetőbbé teszi a borzalmakat.

A külső és belső megjelenés igényessége szerencsére a sorozat második részére is igaz.

Az ismét remek fordításért külön köszönet Pap Vera-Ágnesnek. Remélem, hogy a trilógia befejező részét is mihamarabb megismerhetjük majd.

VeronikaNy>!
Roy Jacobsen: Fehér tenger

Mindenki elhagyja a Barrøya-szigetet, de Ingrid 35 évesen úgy érzi, vissza kell térnie oda. A szigeten magányra készül, de a második világháború miatt halottakat sodor hozzá a tenger, és egy félholtat is, akit Ingrid élővé ápol. Vagyis ott van egyedül a szigeten Ingrid, akinek a személyiségének fontos része a többgenerációs családdal való együttélés, a közös munka, küzdés a szigeten. Lehet-e egyedül, ha nem is boldog, de legalább valaki? Ingrid Barrøyán kívül, vagy Ingrid egyedül a Barrøyán értelmezhető-e?
Amíg az első kötet inkább családregény volt, ahol Ingrid a család részeként jelent meg, ez a regény sokkal inkább Ingridre fókuszál, és az első kötettel szemben ez nemhogy nem évtizedeket, de inkább max 1,5-2 évet mutat be . Továbbra is sokkal többet hallgat el, mint amit kimond, és ez a
tiszta és hideg skandináv próza még mindig az egyik leghatásosabb és legszebb eszköz az irodalomban. Huhh, jöhetne a sorozat röbbi része is gyorsan…

1 hozzászólás
ppeva P>!
Roy Jacobsen: Fehér tenger

Jó régen olvastam már az első részt, meg is kellett magam erőltetni, hogy visszaemlékezzek a szereplőkre, a történésre. De ez a rész annyira tetszett, hogy a harmadik kötet máris sorban áll a várólistámon.

Teetee>!
Roy Jacobsen: Fehér tenger

Azon gondolkoztam, hogy miért kellett bonyolult technikai eszközökkel virtuális valóságot alkotni, amikor itt vannak a könyvek. Olyanok, mint ez, hogy érzem az arcomon az északi tengerek szelét és az eső meg a hullámok vízpermetét, érzem a kihűlt ház hidegét és egyre nő a gyomromban a balsejtelem, hogy valamit nem vettem észre.

Mondjuk a borító szikláit, azokat se vettem észre sokáig, ahányszor rákattintottam a könyvre valamelyik weboldalon, és csak már a megrendelés után hasított belém, hogy ezek testek, holt testek. Aztán már láttam magam előtt akkor is, amikor épp nyitva volt a könyv, és nem a borítóját, hanem a teleírt oldalait néztem.

Már az első rész is nagyon tetszett (és csak most kezdtem el gondolkozni azon, hogy a The Unseen mennyivel mást jelent, mint a The Invisible). Ingrid Barroy azóta felnőtt, a halfeldolgozóban dolgozik a háború alatt, onnan tér haza télre az üresen maradt Barroyára, egy pici szigetre, ahol zordabbak már nem nagyon lehetnek az életkörülmények, de amit mégis úgy be lehet lakni, hogy egészen idillinek tűnik, mint Avonlea a Váratlan utazásból.

Persze ami történik, az nem is állhatna távolabb az idilltől, még ha van is néhány csodálatos, felemelő, feledhetetlen pillanat Ingrid életében is. De egyébként ez egy kemény kor és kemény vidék, és Ingrid is az, és ebbe belefér az ordítás, a sírás és a hányás is, sőt, még a depresszió is. Erre is felfigyeltem most, hogy ez az Ingrid simán ordítozik, amikor ordítoznia kell, és ez bizonyos helyzetekben sokkal szimpatikusabb hozzáállás, mint a jólfésült, mondjuk így, városi higgadtság.

És bár történik csapás ebben a történetben épp elég, mégis érzek benne valami megingathatatlan derűt. Nem kapunk választ minden kérdésre, sőt, talán nincs is kérdés, amire egyértelmű választ kapnánk. De nem is azért olvas az ember (a Teetee), hogy válaszokat kapjon, hanem hogy egy túlfűtött szobában is érezze a szelet meg a vízpermetet az arcán.

Belle_Maundrell>!
Roy Jacobsen: Fehér tenger

Jó érzés volt visszatérni Barroyára Ingriddel. A sziget ugyanolyan vad és zabolátlan, mint eddig, mintha megállt volna az idő. Az elején mégis kicsit idegennek éreztem, mivel annyira mások a körülmények. Ingridet eddig mindig családi körben láttuk, egy nagyobb egész részeként, a sziget gyermekeként. Most viszont a családtagok vagy meghaltak, vagy szétszéledtek a világban, Ingrid pedig teljesen egyedül van. Így az otthonosság helyét átvette az elveszettség és a magány.
Megrázó volt látni, ahogy a külvilág és a háború borzalmai még egy ilyen elszigetelt helyre is betörtek, amikor elkezdtek partra sodródni a holttestek. Ingrid látszólag sztoikus nyugalommal kezeli a helyzetet, mintha ez is csak egy lenne a mindennapi feladatok közül, de a felszín alatt érezni véltem a kimondatlan kétségbeesést. Ezek után nem csodálom, hogy olyan elszántan próbálta megmenteni az egyetlen élő embert, és azt sem, hogy mennyire sóvárgott a társaságra.
Nagyon szép volt, ahogy a szerelem beköszöntött az életébe, csendesen és szavak nélkül, alig ismerve a másikat, és mégis annyira őszintén és mélyen, a konvencióktól szabadon. Tényleg olyan volt, mintha egy szigetre leltek volna a másik személyében, aki enyhítette a végtelen magányt.
Sajnáltam, hogy ismét közbeszólt a külvilág, de ez is kellett ahhoz, hogy Ingrid legközelebb egy sokkal ismerősebb Barroyára térjen vissza, a régi-új családjával körülvéve. Örömmel láttam a régi dinamika visszatérését, és az új szereplők többségét is sikerült megkedvelnem, főleg Arnét. A végén pedig igazán lélekmelengető volt, ahogy mindenki megtalálta a helyét, Ingrid megbékélt a múlttal és elengedte a szellemeket.
Jacobsen stílusa nagyon egyedi; nem tudom, hogy létezik-e ilyen kategória, de nekem a lírai minimalizmus jut róla eszembe. Nincsenek nagy akciók vagy drámai párbeszédek és vallomások, csak ez a csendes elbeszélés, ami az egyik pillanatban naturalista módon szembesít a háborúval, a másikban pedig a lélek finom rezdüléseit ábrázolja tűpontosan. Nem tudom, milyen lehet eredeti nyelven, de a fordító nagyszerű munkát végzett, mert ha ezekre a könyvekre gondolok, akkor a meghatározó elbeszélésmódja jut eszembe először.
Remélem, nem kell sokat várni a folytatásra, én nagyon szívesen követném figyelemmel Ingrid további sorsát.

Petiko>!
Roy Jacobsen: Fehér tenger

A történet most Ingridről szól, aki a halfeldolgozóban végzett munkája után hazatér az apró szigetre, Barrøya-ra. A ház üres, a család szétszóródott. Ahogy szokta, vasfegyelemmel végzi a mindennapi teendőket, egyiket a másik után. Magányos, csak úgy létezik. Aztán egyszer egy furcsa robajt követően katonákat sodor a partra a víz, és kiderül, hogy a sok holttest mellett valaki még életben van. S így ér el Ingridhez is a háború.

A magányba, a csendbe, a napi rutinok monotonitásába élesen hasít bele a borzalom, Jacobsen az olvasót nem kímélő naturális részletességgel írja le a sebesülések szörnyű látványát. Ingrid itt sem tehet mást, mint hogy helytáll, elvégzi a feladatokat, de ez most ki fog hatni az egész további életére.

A háború nagyon távol zajlik, Jacobsen mégis egészen megrázó közelségbe hozza, a már megismert írói eszköztárával, a szikár, egyszerű mondatokkal, szigorú tényközlésekkel. A feladatok azonban most nem a kemény föld és a szélfútta, viharos tenger megzabolázására irányulnak, hanem a személyes kapcsolatok síkján válnak jelentőssé. És Ingrid itt is számot ad kitartásról, emberségről, miközben a saját belső küzdelmeit is meg kell vívnia.

Aztán a háború véget, ér. Az élet kezd visszatérni a normális medrébe. A menekültek indulnának haza, de lehet, hogy már nincs hova. Lassan megérkeznek a családtagok is a szigetre (Újra fel kellett lapoznom az első kötetet, hogy tudjam ki, kicsoda). Más alapokról, súlyos emlékekkel és a jövőre vonatkozó kérdésekkel terhesen, de újra indul az élet Barrøya-n.

Nagyon erős hatású, megrendítő történet. Kiemelném a borító drámai hatását is, ami tökéletesen illik a tartalomhoz. Újra köszönet a Scolar kiadónak, hogy megjelentette ezt a kötetet. Igényes a fordítás is, remélem, lesz folytatás, amire nem kell sokat várni!


Népszerű idézetek

Annamarie P>!

Egy szigetlakó szeme mindig figyel, függetlenül attól, hogy a keze és a feje éppen mivel van elfoglalva, a fáradhatatlan tekintetek folyamatosan fürkészik a szigeteket és a tengert, és minden apró változásra felfigyelnek, látják a legjelentéktelenebb jeleket is, észlelik a tavaszt, mielőtt beköszöntene, és a havat, mielőtt fehér takaróval fedné be az árkokat és a sáncokat, érzékelik a jeleit annak, hogy egy állat kimúlni készül, és egy gyerek hasra fog esni, és látják a tenger láthatatlan halait az összesereglett fehér szárnyak raja alatt, a látás a szigetlakók lüktető szíve.

26. oldal

Nikolett_Kapocsi P>!

És eszébe jutott még valami: kisgyerekként ott állt egy ehhez hasonló mólón, és nézte, amint az apja megérkezett a nagybátyja hajóján, az apja odalent állt a fedélzeten, felmosolygott rá, felé nyújtotta a karját, és azt mondta: ugorj! Ő három-, négy-, ötéves lehetett akkoriban…a fedélzet három méterrel alacsonyabban volt, és ő minden alkalommal leugrott, és az apja minden alkalommal elkapta.

104. oldal

Kapcsolódó szócikkek: apa · bizalom
Nikolett_Kapocsi P>!

Először volt a hal. Az ember mindössze kitartó vendég a partvidéken.

7. oldal

Kalmár_Melinda P>!

Ingrid korábban már megtapasztalta, hogy nem lehet tovább élni, ha valaki meghal.

187. oldal

Kalmár_Melinda P>!

Barrøy a csönd birodalma, a felnőttek nem magyarázzák el a gyerekeknek, hogy mit kell tenniük, hanem megmutatják, s a gyerekek utánozzák őket, és a finmarkiak ugyanolyanok, mint a barrøyiek, szűkszavúak, a kezükben és a lábukban van a bölcsességük, Fredrik azonban megkérdezi, hogy a vésőre miért kell ráütni a kalapáccsal, az efféle kérdésedre nincsen válasz, egyszerűen csak így kell csinálni, szavakkal nem lehet véghez vinni semmit.

201. oldal

Kalmár_Melinda P>!

[…] a tavasz már nem lopva, titkon közeledik, hanem kíméletlenül nyakon csapja a szigetlakókat, akár a nyár.

205. oldal

paoloni>!

[…] egy szigeten az idő összezsugorodik és megdermed, […]

91. oldal

paoloni>!

A március az év legkevésbé használható hónapja. A nap egyre magasabban jár, és a szigetlakók hagyják magukat megtéveszteni a fénytől, ami csak még láthatóbbá teszi a telet. Az április ugyanolyan álnok, és még csalókább. De megjön fülsiketítő csipogásával a csigaforgató madár, az égbolt és a sziklák madaraktól hangosak, az asszonyokról lekerül egy réteg kendő és zokni, a testes birka tavalyi szénát legel a barna mezőkön, a hóviharok azonban továbbra is örvénylenek, miközben a reménynek már-már sikerült előcsalnia egy mosolyt az emberi lélekből, a szigetlakók többet szitkozódnak és jobban fáznak, mint januárban, de azért is levetnek egy újabb réteg kendőt, ily módon megsürgetve a tavaszt.

7. fejezet

paoloni>!

Suzanne egy élő emberi lény a holtak között, akiben egyszerre két személyiség lakozik, egy elegáns, választékos beszédű városi hölgy, aki egyik pillanatban azt mondja, hogy „éppenséggel”, a következőben pedig a helyi tájnyelven kiabálva ellenőrzi a karvikai munkálatokat; tud halat belezni, hálót javítani és birkát nyírni, […]

metyeor P>!

[…] immáron három évtizede szolgált padként olyan emberek számára, akik soha nem ültek le.

17. oldal


A sorozat következő kötete

Ingrid Barrøy sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Anne Holt: 1222
Kristin Hannah: Téli kert
Christina Lauren: Nem mézes hetek
Alex Dahl: Fiú a küszöbön
Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury – Köd és harag udvara
Suzanne Redfearn: Egyetlen szempillantás alatt
Jo Nesbø: A megváltó
Palotás Petra: Szárnyaszegett pillangók 2.
V. E. Schwab: A Fényigéző
John Gwynne: Az istenek árnyéka