Ross Welford egyre jobb és jobb.
A tavalyi év, sőt valószínűleg az elmúlt évek, legjobb olvasmánya volt a hörcsögös könyv, még annak ellenére is, hogy egy icipicit túl volt írva pár helyen. Az annyira jó, hogy még mindig nem tudok róla mást mondani, minthogy tizenkilenc csillagot neki, minimum. Az ötös skálán.
Aztán a második volt a láthatatlan könyv, ami nagyon vicces, nagyon kompakt és feszes, borzasztóan ki van találva, és az ember csak olvassa és olvassa végig, tényleg nem lehet belekötni, hibátlan… csak érzelmileg egy árnyalatnyit elmarad a hörcsögöstől, ami hát mégiscsak a hörcsögös. Pedig ez is remek a maga nemében.
És most itt a harmadik, az ezeréves könyv. És tökéletes, úgy, ahogy van. Az összes mondat a helyén, nyelvileg is, ritmikailag is, érzelmileg is. Okos, érzékeny, felfoghatatlanul szomorú, de mégsem nehéz, hiába van benne mindennek súlya. Talán azért, mert rögtön az elején elmondja, mik a legrosszabb dolgok, amik történni fognak benne, és az ember tudja, hogy ez a könyv nem végződhet rosszul, mert barátságos világoskék borítója van, és 10-12 éveseknek van csomagolva. Még ha valami éppen porig is ég ott a jobb oldalon.
Adva van Alve, aki életében egyszer volt engedetlen az anyukájával, és ennek a döntésének következtében ezer éve egyfolytában tizenegy éves. Az anyukája kicsit még régebben harminc. Egy darabig ezzel nincs is semmi gond, de egy idő után… elkezd problémákat okozni, hogyha valaki nem öregszik, főleg, ahogy kicserélődik a lábuk alatt a világ. És amikor beüt a baj, egy tizenegy évesnek kinéző valaki, még ha véletlenül Alve/Alfie is az, nem igazán képes egymaga megoldani.
Annyi minden van ebben a könyvben, hogy inkább meg sem próbálom elmesélni. Olvassátok.
spoiler