Az az 560 oldal valójában 463 (vagy még inkább 447), plusz névmutató, jegyzetek, kronológia, bibliográfia, … szóval látszik, hogy ennek a fele sem tréfa. Ismeretterjesztő irodalom, ugyanakkor a szerző képes annyira beleélni magát a hozzám hasonló olvasó helyzetébe, hogy rá tud érezni mikor kell egy kis plusz információ, és tudja annyira szórakoztatóan adagolni a tudományt, esettárat és pletykákat, hogy öröm olvasni. És sikerélmény. Mintha csak be lennék avatva. Ami persze nem igaz, tudom, hogy gyorstalpaló volt ez, de a jó érzés megvan, nekem ennyi bőven elég, aki ennél tudományosabb mélységekre vágyik, az biztos talál magának valamit a 16 oldalnyi irodalomjegyzékben. Azért bármennyire könnyed és sztorizgatós a szöveg, kell hagyni rá időt, van benne anyag, na. (Köszi @Giulia )
A főszereplő (szerintem) Édouard Manet. Most már tudjuk, hogy korszakalkotó, de akkoriban még kóklernak tartott festőművész. Másik nagyon fontos szereplő Jean-Louis-Ernest Meissonier, az örök ellenpont. Ahogy kúszik felfelé az egyik csillaga, úgy zuhan lefelé a másiké, és viszont. Annyi mestermű születik közben, hogy nem győzi az ember a google-ba írkálni a címeket. Még ha meg is volna fejben a kép, biztosan van valami részlet, amit a szöveg nyomán ellenőrizni feltétlenül szükséges.
De nagyon-nagyon fontos szereplő a párizsi Le Salon, a Francia Akadémia által a Palais des Champs-Elysées-ben (lásd címlap) évente megrendezett képzőművészeti kiállítás. A festők számára ez volt az időmérték: Szalontól Szalonig, hiába, hogy közben valamiért mindig állt a bál. A történet fonalában az első 1961 (Manet kizsűrizve), az utolsó 1874 (Manet 4 képéből kettő kizsűrizve). Közben olyan nevek bukkannak fel (mármint a kizsűrizettek, vagy a kitiltottak, vagy az oda sem merészkedők között), mint Monet, Renoir, Cezanne, Degas, Pissaro, Courbet, stb. És közben fejlődik a technika is (a festészeté is), változnak az idolok, III. Napoleon tündöklik és elbukik, a poroszok ostrom alá veszik Párizst, köztársaság alakul és elbukik, stb
Tudjuk, hogy nagy korszak volt ez, festészetileg mindenképp. Vicces olvasni arról, hogy festők százai pl. talicskán hurcolják a képeiket a palotába, amelyek aztán ezredmagukkal a falakra kerülnek, vagy a hátlapjukon nagy vörös R betűvel visszatalicskáztatnak. Még viccesebb az, hogy micsoda esemény volt maga a kiállítás. A hírlapi tudósítók válogatott szavakkal (tényleg tiszta komédia) pocskondiázták a kipécézett műveket, a polgárok pedig tódulnak, hogy ugyanezen művek előtt hahotázzanak, szörnyülködjenek, némelyeket meg is dobáljanak, a pikánsabbaktól pedig a kisasszonyok el is ájuljanak. (Végül is nem volt még se tévé, se mozi, magazinok is elvétve). Szóval aki nem kerül be a Szalonba, az lényegében nincs is.
A summázat az, hogy számtalan dolog befolyásolja, mit tekintünk értékesnek, mit jelent az a szó, hogy ízlés, és mit nem. És hogy az idő sok mindent megold. Meissonier egyik képe1890-ben 850 ezer frankért kelt el (a párizsi Opera cca. egy teljes évi költségvetése, „hatvan kórista, hetven balett-táncos, és egy nyolcvantagú zenekar”, imádom, amikor Ross ilyen összehasonlításokkal traktál.:)), de a nevét kb összesen egy sétány és egy park őrzi, Manet pedig életében nem sokat keresett, manapság viszont huszonmillió dollárért adják-veszik a képeit. Hoppá!
