Zene ​és csend 86% 53 csillagozás

A harmadik magyarul megjelent könyve után már egyértelműen kijelenthető, hogy a brit Rose Tremain a történelmi regények egyik kortárs mestere, és ráadásul egy olyan alkotó is, aki roppant egyenletes nívóval dolgozik. Ugyanis a most olvasott Zene és csend épp azon a magas színvonalon íródott, mint a korábbi A Gustav-szonáta vagy Színarany, így akinek ezek a művek tetszettek, az gondolkodás nélkül vágjon bele ebbe is nyugodtan.

Tremain ezúttal a 17. századi Dániát tette központi helyszínéül, mely úgy tűnik, hogy ekkoriban a végletek színtere. Egyszerre van itt jelen az egyre jobban elharapózó nyomor és pusztulás egy vesztes háború utáni zűrzavarban, ugyanakkor megcsodálhatjuk a nagyratörő és roppant felvilágosult uralkodó, IV. Keresztély vívmányait is, melyekkel jobbá akarta tenni alattvalói életét (és persze magának is biztosítani a jelen és az utókor csodálatát).

Ebben a kimondottan élethűen és plasztikusan megjelenített országban kavarog a nagyjából tucatnyi központi szereplőnk, akik roppant sebesen (néhány oldalanként) váltják egymást, hogy hol elbeszélőként, hol a történetek fő- vagy mellékszereplőjeként kerüljenek az olvasók elé. Így az egyébként egyenes vonalú és különösebb kacskaringókat nélkülöző szálak úgy fonódnak egybe, és úgy egészítik ki egymás, mint egy szimfóniában.

Ez a felépítés természetesen nem ok nélküli, ugyanis gyakorlatilag az összes figuránk számára (így vagy úgy, de) roppant fontos a zene, amely sokszor aktívan befolyásolja a sorsukat is. Legyen az a főszereplőnek tekinthető lantos, Peter Claire, vagy az ő patrónusa, a dán király.

A ragyogóan egymáshoz szőtt történetszálak mellett éppen őket, vagyis a kimondottan mélyen és behatóan ábrázolt alakokat érdemes kiemelni ebből a regényből. Ugyanis gyakorlatilag mindegyik élő-lélegző figura, a maguk vágyaival, álmaival, elképzeléseivel, minden pozitív és negatív tulajdonságaikkal együtt. Így elevenedik meg a kimondottan művelt, mindig tökéletesre és fejlődésre törekvő, ám a csőd szélére került országába maga is belerokkanó király, aki őrült módon szerelmes hideg, hazug és rosszindulatú feleségébe (akinek minden negatív tulajdonsága szintén pontos magyarázatot kap), vagy az angyali szépségű brit lantos, aki eddigi életében inkább csak cél nélkül sodródott, vagy az ő kiszemeltje, a szomorú sorsú vidéki dán kisasszony is.

Ezen kívül tetszett az a sokszor hideg és kissé távolságtartó realitás, amelyen keresztül látjuk az eseményeket. Mert hiába van meg itt minden, ami elvezethetne minket egy színes-szagos, „kosztümös” és jó előre láthatóan happy endre végződő történelmi regényhez (kincsek, csaták, kastélyok, örök életre fogadott szerelmek és barátságok), az ekkoriban aztán igazán kőkemény élet és sors gyakran közbeszól, hogy a jó ne mindig nyerje el méltó jutalmát, és a rossz sem a büntetését.

Úgyhogy, azt hiszem, nem is kell tovább dicsérnem ezt a regényt, mert mindenki sejtheti, hogy ezúttal is egy olvasásra érdemes, átgondolt és minőségi munkához lesz szerencséje, amely szinte hibátlan (egyedül a hosszát éreztem egy picit túlzottnak). Remélhetőleg a 21. Század Kiadó folytatja tovább a Tremain-életműkiadást is, minden bizonnyal sokan vagyunk rá kíváncsiak.

Rose Tremain vérbeli realista regényt alkotott, ami lényegében egy összetett szerelmi történet. Az életre szóló barátságot bemutató Gustav-szonáta után most egy fiatal zenész történetét olvashattam a 17. századi dán királyi udvarból. Az írónő nagyon jól ír, azonnal beszippant a történetbe.

https://gaboolvas.blogspot.com/2019/12/zene-es-csend.html

Aztamindenit.

Igazán megszokhattam volna már Rose Tremaintől, hogy a maga csendes, befelé forduló módján hangtalanul robbanó tűzijátékokat rejt el a regényeibe, de a Zene és csend igazán különlegesre sikerült – illetve a másik két, általam olvasott regénye, a Színarany és a Gustav-szonáta is egy igazi gyöngyszem a maga módján, de a most olvasott története valahogy még jobban lenyűgözött.

Olyan szépen, giccs-és hatásvadászmentesen mutatja be az embereket és azok érzelmeit az írónő, mintha elmerülnénk egy festményben és egyre több apró részletet fedeznék fel, ami újra és újra megváltoztatja annak értelmezését. Közben nem átall vagánykodni! Rakéta! Lekvár! Boszorkányműködésre utaló jelek! Tyúkok!

A cselekmény több szálon fut, főleg Dániában időzünk, de Skóciába és Angliába is ellátogatunk – csupa komor hely és a XVII. században még komorabbak voltak. A fülszöveg alapján könnyű lenne a regényt holmi romantikus maszlagnak elkönyvelni, de ez a történet jóval több epekedő szenvelgésnél; szenvedély hatja át, szenvedély az élni akarás, egy (vagy több) másik személy iránt, az ezüst, a zene iránt, az őrület vagy halál útján elragadott személyek iránti, fájdalmas vágyódás, az egymástól elszakított, elsodort emberek iránti sóvárgás, egy másik, biztonságosabb világ iránti vágy, ahol az anyák nem halnak meg, a nővérek nem távoznak el messzi földre, az apák nem fordulnak el gyermekeiktől. Felfokozott, sokszor dühödt érzelmek áramlanak a lapokon, mint a viharos tenger hullámai; Rose Tremain nem kíméli a szereplőit, mindenféle hányattatásnak teszi őket, amivel az olvasók idegeit is tépkedi. A vége felé már kezdtem megelégelni ezt a szadizmust és azt hittem, belehalok a stresszbe.

1629-ben egy fiatal angol lantművész a dán királyi udvarba érkezik, hogy csatlakozzon az uralkodó, IV. Keresztély zenekarához.
Nekem ez a mondat felkeltette az érdeklődésemet, no meg az írónő nekem sokat jelent.
Abban az időben a zene talán nagyobb jelentőséggel bírt , gyógyír volt mindenre.
Olyan szinten, hogy a királynak bármikor , akár éjszaka is , ha gondjai akadtak, egy zenésznek ott kellett lennie készenlétben. Így került szorosabb kapcsolatba vele a lantművészünk.
Ugyanakkor a csend , a nyugalom is gyógyítja a lelket.
A zűrzavart a dán király rosszindulatú felesége , na meg a szerelem, vagy a pénzhiány okozta.
Hűség és hűtlenség.
Gyengédség és erőszak.
Zene és csend.
A kettősség jellemzi ezt a könyvet.
Engem beszippantott, igazi különlegesség ez a sajátos világ, ritkán olvashatunk ilyenről.
Rose Tremain lenyűgözött, minden könyve más világba visz.

Szokták mondani, hogy a pénznek nincsen szaga, de azért a hiánya még is csak feltűnik.
Ezzel a problémával küzd IV. Keresztély, Dánia királya is a 17. században.
Bár fiatalon tele volt ambícióval és valóban jelentős építkezések köthetőek a nevéhez (na meg egy kiváló zenekar, ahol egyik fő szereplőnk is játszik), a pénz előbb-utóbb elfogyott és nagyravágyó feleségével megromlott viszonya sem segít a helyzeten.

Tremain regényében 5 főbb karakter szemszögét követhetjük pár másikkal kiegészítve, amiken keresztül nem csak a királyság működésébe nyerhetünk bepillantást, hanem a vidéki életbe is, sőt, egy másik országba is ellátogatunk.
De a vagyoni kérdést félretéve legfőképpen a lélek rejtelmein van a hangsúly, az emberek belső gondolatain és egymáshoz fűződő viszonyuk alakulásán. Ezt pedig szerintem pompásan prezentálja az írónő. A szerelemért vagy a becsvágyért pedig sok mindenre képes az ember, azért mindig tartogatott a történet meglepetéseket. Nem véletlen mondják, hogy az élet írja a legjobb forgatókönyvet.
Azon mondjuk ledöbbentem, amikor a király végső elkeseredésében már azt fontolgatja, hogy német kereskedőknek adja el Izlandot.

Az életszagú keserédes történet a végére meglepően pozitív lezárást kap, amihez részben az egyik legérdekesebb karakter, a kisfiú Marcus hozzájárulása is kellett, aki egy csepp mágikus realizmust csempészett a történetbe.

A könyv egyetlen, de legnagyobb hibája, hogy sűrgősen meg akarom látogatni tőle Dániát.

IV.Keresztély Dánia királya, és kora. Ez a történelmi korszak, a XVII. század első fele szinte ismeretlen előttünk, magyarok előtt, mivel történelemoktatásunk csak mellékesen említi, és aki nem kovácsa e vasnak, annak tüzét ez nem gerjeszti, legfeljebb parazsát tartja izzásban.
A regény történelmi alapokra építkezik. Keresztély életútján keresztül megismerhetjük az akkori Dán királyság örömeit, keserveit. Hadakozásait a szomszéd skandináv országokkal, izlandi térhódítását majd elveszejtését. Kissé megkésett rajongását a reneszánsz iránt.
Egyvalamit mégis felrónák az írónő ellenében. Nem engedett közel kerülni a regényhez. Folyamatosan az volt az érzésem, mintha végig kalauzolna egy gyönyörű szép kastélyon, de nem engedne be a szobákba. Mintha azt mondaná a szoba ajtajánál, itt állj meg és ne tovább! Én meg mondanám, de hát be szeretnék menni, meg szeretném nézni a bútorokat, a festményeket. Hát, valami ilyen érzésem volt. Félreértés ne essék, a fordítással meg voltam elégedve, a szőrös szív valószínűleg bennem lakozik.

A Gustav-szonáta után nem voltak kétségeim afelől, hogy Rose Tremain jó író, és ezzel a könyvvel csak még inkább tudatosította bennem, hogy ez mennyire igaz.
Számomra nagyon érdekes volt a téma, mivel elég minimális volt az eddigi tudásom a dán történelemről és IV. Keresztély királyról (kb. a neve rémlett, meg hogy Norvégia sokáig dán uralom alatt állt), szóval a legtöbb dolog újdonságként hatott. De most majd jól kiművelem magam. Az írónő tökéletesen megragadta a kor hangulatát és az északi atmoszférát, és ugyan kellett egy kis idő, amíg igazán magával ragadott a történet, de a végén már csak úgy faltam az oldalakat.
Elég lassan csordogál a cselekmény, talán kissé túlírt is, cserébe viszont rendkívül összetett és alapos. Imádtam, ahogy a sok, látszólag különálló szál és szereplő egy ponton találkozott, és egy nagy, gazdag egészet alkottak, ahol a leglényegtelenebbnek tűnő mellékszereplő is elfoglalta a maga helyét. Azért pedig külön pirospont, hogy a naplórészleteknél és leveleknél tényleg érezni lehetett a különbséget a karakterek stílusában; én ugyanis kimondottan allergiás vagyok rá, ha két teljesen más társadalmi helyzetű és és szellemiségű szereplő ugyanazon a hangon „szólal meg”. A szereplőgárda egyébként tényleg nagyon változatos és sokszínű, a legtöbbjük elég összetett személyiség is, úgyhogy nehéz is elhatárolni a pozitív és negatív karaktereket, és szinte mindenkivel tudtam szimpatizálni egy ponton. Oké, Magdalena egy gonosz dög, neki egy jó húzása sem volt. Egy konkrét főszerepőt is nehéz lenne kiemelni, de talán mondhatjuk, hogy Peter Claire az, hiszen talán ő a találkozási pont a többiek között. És bár az elején még semleges volt a hozzáállásom, a végére már nagyon szurkoltam neki és Emiliának a happy endért. spoiler
Rose Tremain stílusát továbbra is imádom, annyira finom és lírai, miközben végig természetes és mesterkéletlen marad. Egyszerűen imádok a szavaiban lubickolni, ez szó szerint szépirodalom. A cím is annyira találó, mert tényleg hatalmas szerepe van a történetben a zenének és a csendnek is, és valahogy a stílusa is ezt tükrözi. Nem is beszélve a gyönyörű borítóról.
Remélem, hogy a 21. század kiadó folytatni fogja az írónő könyveinek kiadását, én biztos vevő leszek rá. Addig is mindenképpen be kell cserkésznem a Színaranyat is.

spoiler

A kötetben való leírások, fogalmazás mód – amiért hatalmas bravúr a fordítónak – valós és kitalált szereplők lehetőséget nyújtanak arra, hogy teljes mértékben magadba szívd az 1600-as évek hangulatát. Egy gyönyörű szépirodalmi regény, ami epikus történetbe foglalja a dán király család jó és rossz oldalát igen kalandos és olvasmányos formában.
Ha te is rajongsz a történelmi regényekért, szívesen olvasnál dán szokásokról, ruhakölteményekről, ármánykodásokról, mindezt zseniális köntösbe csomagolva, akkor a Zene és csend tetszeni fog.

Bővebben: http://www.ahmagazin.com/rose-tremain-zene-es-csend/

Különleges történet, már csak a helyszín és kor miatt is. Olyan, mint egy zenemű, sok hangon szól, néha kicsit halkabban, néha hangosabban, össze-összetalálkoznak a szólamok. Jó volt olvasni. spoiler

Rendkívüli,gyönyörűségesen megírt történelmi regény.