Nagyon jó írónak tartom Rose Tremaint, minden könyvét szerettem, amit olvastam (a Színarany még tervben van), de eddig ez tetszett a legkevésbé.
Az Angliába érkező gazdasági bevándorlók nehéz helyzete érdekes téma, vannak részek, amik megérintettek, de az idő nagy részében mégis csak bosszankodtam vagy a szememet forgattam.
Iszonyú fura, ahogy az írónő a kelet-európai főhőst és honfitársait ábrázolja. Amíg nem esett szó mobilokról – ami természetesen teljes újdonság Levnek, mintha a föld alatt élt volna – és egyéb kütyükről, addig szentül meg voltam győződve róla, hogy valahol az ötvenes-hetvenes (max nyolcvanas) évek körül járunk időben. Biztos vannak a miénknél is sz@rabb országok, de erősen kétlem, hogy a kétezres évek kellős közepén még elvtársozták egymást az emberek, csodájára jártak a nyugati autóknak és a hazájuk három legfontosabb jellemzője a vodka, a cigi és a népzene volt. Esetleg valahol az orosz vadon mélységes mélyén tudnám elképzelni, ahol szó szerint a madár se jár már vagy harminc éve, csak egy pár szenilis öreg, aki azt se tudja, mi van.
Feltételezem, az, hogy konkrétan nincs megnevezve az ország, ahonnan Lev kivándorol, azt a célt szolgálja, hogy általánosan láttassa a kelet-európaiak helyzetét (ami szintén hülyeség, ahogy az általánosítással lenni szokott), bár szerintem inkább olcsó húzás, amivel meg lehet úszni a kutatómunkát – és esetleg a helyi olvasók felháborodását.
Az viszont tetszett, ahogy figyelemmel kísérhettük Lev nehézségekkel teli útját Angliában, hiszen kezdetben teljesen gyökértelen és elveszett, szállás, barátok és munka nélkül, minimális nyelvtudással, aztán szép lassan kezdi megtalálni a helyét, kapcsolatokat épít, sikerek és csalódások érik, és olyan elhivatottságot fedez fel magában, amire nem is számított.
Közben persze szembesülnie kell az otthon maradt családtagjai és barátai neheztelésével – amivel őszintén szólva nem tudtam mit kezdeni, egyedül a kislányát értettem meg –, ami bűntudatot ébreszt benne, holott mindent azért tesz, hogy jobb életet biztosítson számukra. Ahogy telt az idő és Lev összekapta magát, egyre ellenszenvesebb lett az anyja és a barátja, Rudi spoiler
Sokszor untam a történetet, a szereplők – Levet is beleértve – ellenszenvesek voltak, de azokat a részeket kifejezetten élveztem, amikor Lev GK Ash éttermében dolgozott és ráérzett a konyhaművészet ízére. A főnöke pedig a könyv legpozitívabb csalódása; először ki nem állhattam, utána viszont nagyon tiszteltem benne, hogy spoiler támogatta Levet a későbbi útján spoiler.
Lev sokszor hozott olyan döntéseket, amikkel nem értettem egyet, de hát az élet is ilyen, gyakran szúrjuk el valami hülyeséggel vagy meggondolatlansággal. spoiler
Én végig azért szurkoltam, hogy sikerüljön felépítenie az életét Londonban, spoiler és magához költöztesse a kislányát, akinek ott nyilván sokkal jobb kilátásai lennének a jövőre nézve, mint valahol a kommunista mucsaöröcsögén. Ina meg Rudi egyáltalán nem érdekeltek, se a gát megépülése. spoiler
A befejezés kissé keserű ízt hagyott bennem, amúgy sem fogott meg a sztori, de azért az írónő stílusa sokat dobott rajta. Ezzel együtt is ezt tartom a leggyengébb regényének, amit biztos nem fogok újraolvasni, de mindenki életművében vannak hullámvölgyek.