Fraktál 13 csillagozás

Ronil Caine: Fraktál

A ​nanotechnológia és a Dolgok Internete az emberiség legnagyszerűbb vívmányai közé tartoznak, egészen addig, míg rossz kezekbe nem kerül az egész. Egy ismeretlen jel az egész világon megzavarja az egészségügyi okoseszközöket. A jelenséget különös halálesetek követik, s mindez egy világméretű összeesküvést sejtet a háttérben.

A nanotechnológia egyik közismert tudósnője és egy fiatal hekkerlány nyomozni kezdenek a jel forrása után, de egy gazdag milliárdos öngyilkossága, valamint két titkosügynök teljesen új irányba viszik az eseményeket. Aztán kiderül, hogy senki sem az, akinek mondja magát, és nem mindenki csinálja azt, amit valójában kellene neki, és erről még csak nem is sejt semmit.

Ronil Caine harmadik regénye éppoly pörgős és filmszerű, mint a Lilian és a Rémteremtő voltak. A népszerű kortárs scifi-thrilleríró ezúttal a nanotechnológia elképesztő lehetőségeiről írt letehetetlenül izgalmas és mélyen elgondolkodtató könyvet. Hiába a fiktív jövőkép, a veszélyek… (tovább)

>!
Metropolis Media, Budapest, 2020
368 oldal · ISBN: 9789635510368
>!
Metropolis Media, Budapest, 2020
puhatáblás · ISBN: 9789635510351

Kedvencelte 1

Most olvassa 1

Várólistára tette 20

Kívánságlistára tette 30


Kiemelt értékelések

pinter_bence I>!
Ronil Caine: Fraktál

FRISSÍTETT, rendes „kritika” a könyvről. (Kritika egy frászt. Mindenesetre ezt gondolom.)

Bevallom, kifejezetten azért döntöttem úgy, hogy elolvasom Ronil Caine új regényét, mert pár hónapja azt a merész kijelentést tettem, hogy Brandon Hacketten kívül nem nagyon van rendszeresen alkotó sci-fi írónk, aki kiemelkedő lenne, és persze egyébként is minden beszélgetésben mindig Botond jön fel, hogy ok, ő a sci-fi írónk itthon, aztán cső.

Közben meg itt van Ronil Caine, akinek ez a harmadik könyve, meg ott van Michael Walden, aki már a sokadik könyvét írja. Szóval mikor a szerző megkeresett a szöveggel, arra gondoltam, hogy itt az alkalom kitörni a „szekértáboros” buborékból, itt az ideje kideríteni, hogy tévedtem-e?

Ezért aztán nem is tettem le ott a könyvet, ahol megállapítottam róla, hogy nem tévedtem (olyan nagyot), hanem végigolvastam.

A megállapításom a következő: volt itt egy egész korrekt techno-thriller, érzésre valami olyasmi, amit Blake Crouch szokott írni. Vagy mondjuk így: volt itt egy olyan ötlet, ami olyan, és volt egy megvalósítás, ami egy erősebb kezű szerkesztővel kifejezetten tisztességes is lehetett volna.

Tisztességes abban az értelemben, hogy nem akarja megváltani a világot, csak egy érdekes/izgalmas, sci-fi-szagú felütésre felhúz egy akciódús regényt. Millió és egy ilyen van, de nyilván érdemes csinálni, mert szeretik ezt az emberek. Ebben a regényben megvolt erre a potenciál.

Ehelyett a regény

– elengedi a feszültséget az első 80-100 oldalon, kiderül minden rejtély (de csak az olvasó számára, a karakterek gyakran a regény végén is olyan revelációkat élnek át, amelyeket mi már száz meg száz oldallal ezelőtt megtettünk);

– egy olyan főgonoszt akar legyőzetni főhőseinkkel minden áron, akiről nem igazán tudjuk meg, miért kéne legyőzni (disztópikus eszközökkel, de teljesen utópikus célokat akar megvalósítani, pont mint ellenlábasai megbízója);

– rengeteg protagonistát szerepeltet, akik cserélődnek is közben kicsit, és szerintem nem igazán erős a belső motivációjuk, valódi hatásuk a történetre pedig valójában gyakran még kevesebb;

– mindeközben pedig tele van nagyon sok hosszadalmas és fölösleges leírással dolgokról, mondjuk épületekről és szobákról, de az is egy idő után kérdésessé válik, hogy tényleg meg kell-e tudnunk minden egyes újonnan bemutatott, akár mellékszereplő karakter teljes családi hátterét és gyerekkorának részleteit;

– ugyanígy nekem az időkezelés is zavaros volt a regény elején, és bár ez lehet szándékolt a szerző részéről, szerintem nem sikerült jól.

Minden szerző szerelmes a szövegébe, és mindent úgy lát jónak, ahogy csinált, amikor leadja a kész szöveget a kiadónak. A szerző majdnem mindig téved. Kivételes zsenik bizonyára vannak persze, akiknek már a kézirata zseniális. Én egy szerkesztési folyamatot csináltam végig a saját regényemmel, és oh, boy… Az eredeti kézirat és a publikált szöveg között ég és föld volt a különbség, amit csak Sz. Molnár Szilviának, illetve Varga Bálintnak köszönhetett. (És még így sem gondolom, hogy az évszázad alkotása lett a könyv.)

A szerkesztőt azért szeretjük, mert jó esetben megmondja az íróknak, hogy hogyan legyen a történet fókuszáltabb, feszesebb, hogyan tartsa fenn a feszültséget végig, kihúzza a fölösleges leírásokat és ismétléseket (abból is elég sok volt itt), és megmondja, hogy mi az, amit egy karakterrel kapcsolatban elég csak a szerzőnek tudnia – hiszen nem kell minden félmondatos mellékszereplő óvodai jelét (kis túlzással persze) az olvasó orrára kötni, ha ennek nincs funkciója.

Mondok egy kerek példát a szövegből: van egy haláleset, aminek az olvasó PONTOSAN tudja a körülményeit, hiszen kétszer (!) is elolvashatta a jelenetet az áldozat szemszögéből. Ismétlem: részletesen tudjuk, mi történt. De a biztonság kedvéért a nyomozó karakter (akinek megismerjük korábban pár bekezdésben a gyerekkorát, hogy aztán a fickónak semmi érdemi szerepe ne legyen a történetben, és a felénél ki is legyen írva), szóval a nyomozó karakter alaposan végignyomozza, több oldalon keresztül, mindenféle fültanúkat kihallgatva és videófelvételeket végignézve az ügyet, hogy aztán levonja a konklúziót, amit az olvasó pontosan tudott a fejezet elején. Elrepült 10 oldal, és semmit sem haladt előre a történet, de a még jellemfejlődés sem történt.

(Végig azt hittem, higy azért látjuk ilyen részletesen a nyomozást, mert lesz valami csavar. Kiderül, hogy nem úgy volt, ahogy eddig hittük. Aztán kiderül, hogy minden úgy volt. És igazából ez igaz a regény második felére általában: annyira megszűnik az érdemi narratív feszültség addigra, hogy arra gondoltam: ez altatás, és jön valami csavar. A fülszöveg is tesz utalást rá, hogy mindenkiről kiderül majd, hogy nem is az, akinek mondja magát… Egy ember volt, akiről az utolsó oldalon kiderült valami „meglepő”, valójában súlytalan dolog az utolsó oldalon.)

És mivel nem volt világos szerintem, hogy a protagonisták miért is akarják legyőzni az antagonistát, ezért a kötet második felének akcióorgiája számomra üres maradt: az akció szerintem akkor jó, ha mögé erős téteket és/vagy személyes motivációkat rajzolunk fel. Ebből a szempontból például szerintem nem jó megoldás, hogy a könyv felénél bejön egy karakter, akinek a nem túl bonyolult háttérsztoriját három különböző alkalommal vázolja fel a szöveg, hogy az utolsó akciószakaszban kanyarítson még egy kis plusz drámát. De ez csak egy apró részlet.

Hosszasan sorolhatnám még, hogy szerintem hol kellett volna belenyúlni a szövegbe, hogy az egy feszes, fókuszált, ütős regény legyen, de mindegy, hiszen már megjelent. Ez a verzió azonban az én szótáramban két csillagot ér, és még mindig keresem azokat a sci-fi szerzőket itthon, akikre muszáj lenne közelről odafigyelni. Legközelebb majd Michael Walden űroperáját olvasom ezen a fronton.

7 hozzászólás
BBetti86>!
Ronil Caine: Fraktál

Az olvasmányos sci-fik közé sorolom, az elgondolkoztatás is pipa, csak a szórakoztató faktorral van hiányérzetem.

A történetben egy kínai csoport rájön, hogyan lehet az orvosi nanorobotokat irányítani, és ezt fejlesztve tulajdonképpen programozhatják az embereket. Egy jobb világot akarnak létrehozni, és a vezető, Daniel Yu bárkit a halálba küld, akit veszélyesnek érez. A milliárdos emberbarát, Vellar ilyen volt. Ám az előrelátó férfi még halála előtt elindított egy tervet, mellyel megállíthatja Yu-t. Két katona, egy csapat hacker, egy tudós feladata lesz, hogy mentse a világot, ha tudja.

Az elgondolkoztató része a tudományos. Hogy mire lehetnek képesek a nanobotok, jóra és rosszra is. A tudomány azon alapvetése, hogy ami az egyik embernek életmentő technika, a másiknak halálos fegyver. A tudomány önmagában nem rossz, az emberektől függ, hogy jó vagy rossz lesz. Itt is ezt látjuk. Szórakoztatóan, előremutatóan, én simán el tudom képzelni, hogy erre halad az orvostudomány.

A cselekmény viszonylag korrekt, de lassan indul. Túl sok felé vannak a szereplők, és kb. a regény feléig tart, amíg meg lehet érteni, hogyan kapcsolódnak és ugyanannak a tervnek az eszközei. Amíg ez a felismerés megjön, addig nehézkes és helyenként olyan előadásszerű, esszés, hogy az is csak lassította az olvasást. De ahogy összeáll az egész, és megindul a Yu elleni terv, már szórakoztató és helyére kerül a cselekmény.
Van benne akció, és fontos a cselekmény. A világépítés minimális mellette, épp annyira, hogy megértsük ennek a szinte disztópia világnak a mozgatórugóit. Unalmas nem volt, de értékelni csak onnan tudtam, hogy már értettem, ki mibe és hogyan keveredett bele.
Yu világa mellett és ellen lehetne érveket hozni. Nem is magával az elgondolással van a baj, hanem ahogy azt megvalósították és ahogy a rendszer korrumpálta önmagát. Lehetett volna ijesztő vízió Yu világa és ahogy az embereket manipulálta, felhasználta és ölte – csak éppen Dean Koontz Jane Hawk sorozata ugyanezeket a kérdéseket feszegeti nagyon hasonló technikát felvonultatva. A nanobotok működése pl. teljesen egyezik, ugyanígy kergetik a hátráltató embereket öngyilkosságba. Az talán szórakoztatóbban van megírva, thriller és akció is, de nem érzem úgy, hogy itt annyival többet kaptam volna tudományból, a másik szórakoztató faktora nélkül.

A karakterek cselekedeteikkel jellemzettek, ez nem egy érzelgős regény. Sci-fibe nem is hiányzott ennél több, de azért azt röhejesnek éreztem, amikor fontos szereplők összejönnek és meghalnak, mindez tárgyilagosan leírva egy mondattal, és nincs hozzá semmi érzelem csatolva. Hiába értem, hogy sci-fi és nem arról kell szólnia, de akkor is fura volt. Összejöttek. Fogta a puskát és fejbe lőtte magát. Már ugrunk is, érzelem nincs.
Ahhoz is kevés az érzelem, hogy bármelyik karaktert is komolyabban megkedveljem. Nem is igen tudnám őket jellemezni, egy-egy jellemzőbb dolgot tudunk meg róluk és annyi. Alapvetően attól függ, hogy milyennek látjuk őket, hogy a nanobotok felhasználásával kapcsolatban melyik oldalon állnak.

Összességében nem volt rossz élmény, a végére egész jól szórakoztam is, csak ezt nekem a Jane Hawk sorozat sokkal jobban hozza.

fekete_kolibri>!
Ronil Caine: Fraktál

Ronail Caine ezzel a könyvével is képes meglepni az olvasót. Harmadik regénye (a Lilian és a Rémteremtő után) újból egy nagyon izgalmas kérdést feszeget: azt, hogy az ember mennyire kiszolgáltatott a technikai vívmányokkal szemben. A nanotechnológiában rejlő lehetőségeket és veszélyeket boncolgatja, hosszú időre adva gondolkodnivalót az olvasónak. A pörgős cselekmény magával ragad, így hamar elolvatam a könyvet, de még hetekekkel később is azon kaptam magam, hogy a mondanivalón rágódom.
Különösen aktuálissá teszi a könyvet a COVID helyzet, amikor számtalan összeesküvés elmélet született a vírus, de még inkább az oltások mibenlétéről.
Ronil Caine zsenialitását a bátorsága adja. Részint az, ahogy meri a cselekményt a legmeghökkentőbb módokon csavarni, a főszereplők sorsát teljesen váratlan irányokba terelni. Részint pedig azért bátor, mert felvállalja, hogy a világ nem fekete-fehér, a gonosz nem csak gonosz, a jó nem csak jó. Tehát kiklép a buta, elcsépelt képregényszerű sztorimesélésből, amikor a szuperhős egy szupergonsszal áll szemben. Ehelyett a karakterei mind gondosan kidolgozottak, motivációik összetettek. Ez némiképp megnehezíti a történt megértését, ha a régi jól bevált gonosz vs. szuperhős sémában gondolkodunk, ám ha képesek vagyunk ettől elrugaszkodni, belátható, hogy ez az írói technika képes igazán jól megragadni a világ összetettségét. Megmutatva, hogy a jó Sci-fi igenis tud szinvonalas társadalom és világleírás lenni, vagyis igazi jó irodalom és olvasmányélmény.
A regényben található gyilkosságok-öngyilkosságok leírása miatt a könyv csak erős idegzetűeknek ajánlott, azoknak viszont nagyon.

Barbara76>!
Ronil Caine: Fraktál

A regény első harmadában nagyon kellett figyelnem, mert sok a szereplő és a cselekményszál, emelett még időben is ugrálunk kicsit. De követhető, és ahogy szép lassan összeáll a történet, úgy lesz egyre izgamasabb olvasmány. Az utolsó 100 oldalon már nehéz letenni.
Néhány felesleges oldal, karakter háttértörténet, és egy-két rövid fillertől eltekintve nagyon jó, szórakoztató könyv. A jelenetek filmszerűek, a végkifejlet bár nem fordulatos, nem is kiszámítható. Tulajdonképpen semmi sem úgy alakult, ahogy az elején gondoltam, és ez pozitívumnak mondható. Kevésbé scifi, inkább egy modern akcióregény, de azért felvet pár érdekes kérdést modern technológiák előnyeiről és veszélyeiről.

Fejes_Valentin>!
Ronil Caine: Fraktál

Írónk ismét tudta tartani magát a korábbi magas színvonalhoz. A „Fraktál” könnyen fogyasztható olvasmány folyamatosan pörgő sztorival, aminél a sci-fi vonal hitelességét a szakértők véleménye, valamint az előzetes kutatómunka biztosították. Így kell ezt csinálni!

Bővebben: https://smokingbarrels.blog.hu/2020/11/06/konyvkritika_…


Népszerű idézetek

BBetti86>!

– Kivi?
– Kiviknek hívják az új-zélandiakat.
– Mintha nem lett volna elég a gyümölcs és a madár ennek a szónak.

166. oldal

BBetti86 >!

Amíg mindenki azt csinált, amit akart, csak araszoltunk előre. A politika nem kínált megoldást, mert a szabadság nélküli politika diktatúra.

329. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Stephen King: 11.22.63
Stephen King: 11/22/63
Harrison Fawcett: Hosszú út a trónig, bébi
Robin O'Wrightly: Az amulett rejtélye
Cathrin Smith: Teremtők
Benyák Zoltán: Az utolsó emberig
Brandon Hackett: Eldobható testek
Brandon Hackett: Az időutazás napja
Brandon Hackett: Isten gépei
Nemere István: Megszállás