A ​kert 1 csillagozás

Rónay György: A kert Rónay György: A kert

A ​b.-i vonalon, két állomás közt, körülbelül egyforma távolságra mind a kettőtől, van egy kis kert. Mindössze néhány négyzetméter, és a leglassúbb vonat ablakából is mindössze néhány másodpercre látszik. Se tanya, se kunyhó, se őrház nincs a közelében. Semmi, csak ez a kert, tavasztól őszig virágban.

Valaki eljön valahonnét, talán kilométerekről, és fölássa a földet. Magokat szór, palántákat duggat. A kert a legnagyobb aszályban is virít: valaki eljön valahonnét, és megöntözi a növényeket. Kút nincs a közelben; talán kilométerekről hozza a vizet, kora hajnalban vagy késő este; mert a kertben soha nem látni senkit. Semmi mást, mint a virágokat.

Kié lehet ez a kert ott a sínek mentén: ez a maroknyi virág a le-lecsapódó mozdonyfüstben? Kinek lehet fontos, hogy aki a világnak azon a pontján kinéz a vonat ablakán, tavasztól őszig virágot lásson?

Mindenesetre van egy ember, akinek fontos. Akinek az a fontos, hogy a virágait lássák, és nem az, hogy tudjanak róla.… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1979

>!
Szépirodalmi, Budapest, 1979
78 oldal · ISBN: 9631514471

Várólistára tette 1


Népszerű idézetek

Natalie_Danaisz IP>!

Mese a gesztenyefáról

Add kezed, kis Tamáska,
indulunk a nagyvilágba.
Nem az egész nagyba persze:
épp csak ide le a kertbe.
Apró vagy még, kicsi lábad
nagyobb útba belefárad,
amellett a kapun innen
éppen elég csoda minden
( egyelőre legalább).
Nézd például ezt a fát.
Honnét került a kertünkbe?
Tán a felhőkből repült le
levélszárnyon, a magasból,
vagy a földből kelt ki magból,
és sok hosszú éven át
nőtt és terjedt mind tovább,
mígnem ilyen terebélyes,
ilyen magas, ilyen széles,
ilyen lombos, ilyen ágas,
ilyen fényes, ilyen árnyas
óriás lett: mintha sátor
volna, csupa lombból, ágból,
mely ha nagyon tűz a nap,
megvéd tőle s árnyat ad?
Jó alatta, hűs alatta:
ez az égigérő nagy fa.
Tenyér minden levele,
s neve is van: GESZTENYE.

Ez a nagy fa, kis Tamás,
égigérő fura ház.
Nem forog bár kacsalábon,
S egyhelyben kell álldogáljon:
az is merő csoda már,
hogy féllábon is megáll,
s el nem ejti azt a sok-sok
súlyos ágat, lomha lombot
s izgő-mozgó, ki-be járó,
fúró, faragó, kalapáló,
kalimpáló sereget,
aki szállást benne vett.

Ki vett? Nézzük sorra végig,
aljától a tetejéig.
Gyere Tamás, közelébb,
nézd előbb a fa tövét.
Már a gyökér, már a kéreg
csupa mozgás, csupa élet.
Látod mennyi út meg ösvény
Visz a földtől a fa törzsén
fölfelé az ágakig,
s hogyan jár-kel, szalad itt
az a sok kis fekete
bogár föntről lefele,
lentről meg fölfele rajta?
Jól jegyezd meg: ez a HANGYA.
Őröl, farag, fú, nyüzsög mind:
az övék a fán a földszint.

Most pedig kis Tamáska, nézz fel
oda, ahol a fa széjjel-
tárja fölénk hűvös árnyát
ontó sok hatalmas ágát:
az az első emelet-
ott laknak a VEREBEK.
Most tanyájjuk csöndes éppen,
mert nincs otthon egy veréb sem:
délelőtt van, és ilyenkor
mind vadászik vagy csatangol,
porban fürdik, csipeget,
magot morzsát, egyebet-
szóval pillanatnyilag csönd van.
De ha majd a nap
lassan alkonyatra hajlik,
lesz zsibongás, lárma, harc itt,
csivogás, csiripelés,
hogy csak úgy zeng az egész
nagy fa tőle, míg csak el nem
ülnek végre.
Most a csendben,
kicsit följebb, hallod? Ott
-kopp! Kopp! – valaki kopog.
Ki kopogtat? Ki kopácsol?
Meglessük, ha jól vigyázol.
Most kibukkant! Most a fán
körbekúszik szaporán,
kopog kemény csőre, mellén
szivárványló tarka mellény,
koppint, és a beteg kéreg
alól kiszedi a férget.
Gyorsan dolgozik, hamar jár:
fák doktora ő – a HARKÁLY.
Hopp! most eltűnt. Észrevette,
hogy figyeljük. Lesz helyette,
sose búsulj érte, más
látnivaló, kis Tamás.
Nézd meg például ott, odább,
még följebb, egy öreg ág
hóna alól egy kecses
kis madárka: CINKE les.
Felénk kandikál, de nyomben
el is rejtőzik a lomban.
Tőlünk ilyedt meg talán?
Nem. Valaki jár a fán!
Levél rebben, itt-amott
ág hintázik, gally ropog,
s egyik ágról másik ágra
mintha fürge labda szállna,
vagy egy gyors kéz hajigálna
egy barna gombolyagot.
Bozontja van? Vagy uszálya?
S mit dobál le? Mi az ott?
Jobbra szökken, balra villan:
ezen a fán MÓKUS is van!
És még mi van? A magasból
bánatos hang: VADGALAMB szól,
s azt is nézhetnénk, ahogy
gallyra hálót sző a PÓK,
s még mi mindent! – mert Tamáska,
mondtam, ez az óriás fa
egészen az égig ér,
s a fél világ belefér.
Óriás ház, égig érő.
Élnek benne- s ő is élő.

Hogyan él? – ezt kérdezed?
Ezt is elmondom neked.
Tavasszal tán nincs is szebb fa:
Minden ága csupa gyertya,
gyertyavirág minden ága,
világít az éjszakába.
Később, mikor itt a nyár,
az egész fa lombban áll,
s ahol a sok gyertya égett,
nevel zöld kis sünikéket.
Lesz azokból őszre aztán
sok-sok szúrós gömb a nagy fán:
pattan héjuk, ha megértek,
s kiejtik a gesztenyéket.
Barnul akkor a lomb zöldje,
Kívánkozik le a földre
s hullton hull a levél.
Mire beköszönt a tél,
nincs, csak a fa puszta váza:
Szigorúan, feketén
VARJÚ ül a tetején
s rekedt hangon mondja: kár.

67. oldal

3 hozzászólás
sophie P>!

A méhes (1)

                             „Halld a holtak vonulásának méhzümmögését”
                                                             Thébai fölirat

A Ház mögött, a kerten túl, apró akácligetben
állt a méhes: a három nádtetős kis ház, s köröttük
a szabad ég alatt szintén kasok, amiket télire
kátránypapírral takartak be. Vén fák voltak, örökös
zsongással ritkás lombjukban, min áttűzött a nap,
és virágzáskor egy-egy fürt körül bronz-arany udvar
csillogott szüntelen szárnyzizegéssel.
                                        A középső
épületben a fekete bőrhuzatos, fölül párkányos
nagy dívány még a régi, évtizedekkel azelőtt lebontott
házból került oda. Vele szemközt az ódon, oszlopos
könyvszekrény állt, szintén a régi házból, benne barna
bőrkötésben, a gerincen arany nyomással, sorakoztak
a Méhészeti Közlöny évfolyamai (nagyapa, félig vakon,
már nem olvasta őket), s mellettük, időrágta pergamenbe
kötve – három kötet – valami Andachtsübungen.
                                                        Miről
álmodott a fiú a meleg nyári délutánok
mézillatú, zsongó csöndjében, összekuporodva
a bőr díványon, mellette a kezéből kiejtett
Török világ Magyarországon? Amazon-seregről,
kalandokról, cselszövényről, csatákról? Hallgatódzott
az álommélynyi csöndben, és hallgatta a vonuló
holtak méhzümmögését?
                                Ki tudja, hol vonulnak
ezek a folyton vonuló, folyton zümmögő halottak?
A kő nem zümmögött. Féloldalt dőlve, csonka karral
hallgatott a sarokban, betűi vésetéből rég kimosta
az aranyozást az eső, a hólé, talán a feledés is,
még a városi temetőben, ahonnét idehozták,
mikor az élőknek az új Ház s a holtaknak a kripta épült.

A FIÚ csöndes délutánokon, ujját néha a vak szemek
gödrébe dugta. Friede seiner Asche: tapogatta
az árkok néma rejtjelét, és egy számot is kitapintott:
1880. Egy kaput az időbe, ősök
porló sorára. Dédapák és ükapák
zümmögtek körülötte. Ő állt a csonka, vörös kőkereszt
mellett és hallgatott. Azt várta talán, hogy az érdes
kő átmelegszik a tenyere alatt, s valami ismeretlen
mosoly rebben elő a holt betűkből? Csak a méhek
zsongtak, s a kis ablakszemen betűző napsugárban
forgott a por gyémántszemes tejútja.
                                            A fiú
lassacskán elálmosodott, a zümmögő, viasz-szagú
csöndben, a díványra hevert, a félhomályban összehúzott
szemmel olvasni kezdett, de kezéből pár lap után
kihullt a könyv, s ő elaludt.
                                Néha különös álmai
voltak: holtakkal álmodott, kiket nem ismert,
s azzal az Eggyel, akit ismert, léte előtti ismerettel.
A nyugágyban feküdt, lába előtt a zöld gyepen
gödölye szundikált, s egy-egy görcsösebb köhögésre
fölkapta komoly kis fejét, s álla alatt a néma
csöngettyűk mintha megcsendültek volna.
                                                    Túl
az orgonákon húzódott a szőlő, a pászták szélein
gyümölcsfákkal. Álmában a fiú, mint azelőtt valóban is,
az orgonasövényen át a kerítéshez kúszott, félretolt
egy mohos lécet s átlépett a résen. Lába alatt besüppedt
az átizzott homok, sárgarigó szállt föl egy körtefa
lombja közül, de nem rikoltott: zöldessárga villanással
eltűnt, oly hirtelen, hogy a fiú csak ezt a villanást
érzékelte, vagy emlékét, de hogy a madár hova tűnt,
nem tudta. Meglehet, túl a szőlőn a régi
falusi temető fölött a bedőlt sírok, iszalag
befonta korhadt fakeresztek és zsurlófüvek lepte hantok
álmát őrző akácos nyelte el.
                                    Láttál már körtefát
gyümölccsel rakva? Láttad már, ahogy a sárga
vagy pirosas körték a vékony ágakon
napról napra mind teljesebbre érnek, kihasadnak
az érettségtől, héjukon enyves csillámmal csurranó
levükből méhek isznak? Láttál már édes lényegével túltelítve
körtét önként lehullni?
                                Mi is így vagyunk,
Kedves, ahogy emlékekkel s halottainkkal
telítődve, végül is saját súlyunktól lehullunk.

25. oldal

sophie P>!

Hány halott kell egy újjászületéshez?

10. oldal - Az asszony és az angyal

sophie P>!

A méhes (2)

A FIÚ álmában, és azelőtt, mikor a gödölye a pázsiton
pihent a nyugágy lábánál, valóban is a tőkék
közé pottyant kövér körtékbe harapott, ajkán az édes
lé végigcsorgott, s ahogy puszta kézzel letörölte,
ragacsos lett a keze is.
                                    De később, azután
már a gyümölcs sem ízlett. A gödölyét leölték,
vagy a gulyához csapták, komor tehenek, öklelő tinók
s lomha komondorok közé. A nyugágy fölkerült a Ház
padlására, a limlomok közt porosodni,
aztán szétesni nyilván, mint a nyugágyak szokták,
ha nincs többé, aki bennük pihenjen.
                                                A fiú is
inkább a méhesházba bújt, tilalmas könyveit
olvasta, vagy a díványon aludt és hallgatta a holtak
zümmögő vonulását.
                            Olykor nem is aludt,
csak színlelte az alvást, úgy leste félig húnyt pilláin át,
ahogy Háberl, az öreg méhész, fején vívósisakkal,
könyékig érő bőrkesztyűben, sötétkék köpönyegben,
mint holmi szertartásra öltözötten, rituális mozdulatokkal
a kis ablak előtt, a csonka kereszt mellett az üres
kereteket tisztogatta. De a halottak nem feleltek
semmilyen mágiára.
                                    A holtak nem felelnek
semmilyen mágiára: ezt a fiú is tudta már azóta.

MÁS A HALOTTAK nyelve, Kedves. Minden félelemtől
félnek, s annak, aki fél tőlük, nem felelnek.
A halottak nyelve a hallgatás. De annak, aki tud
hallgatni, megszólalnak. Ezt a fiú is tudta már.
A fiú már hajolt a kaptár falához, noha még fekete
kátránypapírral letakarva állt, fagyveszélyes tavaszkor,
pedig a réti tocsogókban már sárgán virított a gólyahír,
s barkásodtak a rekettyék. Kívülről még aludni látszott
a csupasz akácok alatt a kaptárok sora, de bentről,
ahogy fülét a szürke fára nyomta, valami különös
zsongást hallott, valami gyöngéd, sűrű, izgatott,
rejtelmes zümmögést, olymód, akárha benne szólna. Akkor
sejtette már, hogy kaptárok vagyunk és zümmögnek bennünk
                                                                                    a holtak
s az emlékek, valami nagy rajzásra készülődve.
Ilyen a holtak nyelve.
                                Most már tudod. Ha olykor
szobádban ülsz, vagy vízparton, vagy fák alatt,
s nem gondolsz semmire, csak hallgatsz, és mint a forrás
alá tett korsó, csordultig telsz hallgatással: akkor
megszólalnak. Valami röpke zümmögés,
valami méz- vagy körteédes hang, méhzümmögésnyi
nesz támad valahol, benned, melletted vagy fölötted,
egy jel, hogy vannak, tudnak rólad és szeretnek,
már nem is vágyakozva, csak jelezvem hogy számon tartanak,
s ez a legtöbb< az örökös vonulás, egymás körül keringve.

ADD A KEZED. Ez a legtöbb. Hallgassuk együtt
vonulásuk méhzümmögését.

1977. március 1/2.

28. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Radnóti Miklós: Radnóti Miklós összes versei és műfordításai
Pilinszky János: Pilinszky János összes versei
Fodor Ákos: Addig is
Radnóti Miklós: Radnóti Miklós válogatott versei
Radnóti Miklós: Erőltetett menet
Radnóti Miklós: Válogatott versek / Ikrek hava
Radnóti Miklós: Naptár
Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év
Ady Endre – József Attila – Radnóti Miklós: Válogatás Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós műveiből
Fodor Ákos: Dél után