A könyv elején csalódott voltam, mert úgy éreztem, hogy semmi olyasmi, nincs leírva benne, amit vagy amihez hasonlóakat valamilyen más könyvekben ne olvastam volna. Akkor miért tarják „nagy” könyvnek. Kicsivel később láttam, hogy van „lényege” a történetnek. Utána láttam, hogy azok közé a könyvek közé tartozik, amelyekből keveset írtak még Szovjetunió összeomlása után. Nincsenek benne világrengető gondolatok, a szerzője csak azt ábrázolja benne – hihetően –, hogy milyen az élet, azután, hogy a Szovjetunió megszűnt. Egy család mélyrepülését és megszűnését mutatja be ebben a könyvében a szerző. A következő fő tényezők játszanak ebben közbe: az erőszak, az alkohol, a nyomorúság és a bürokrácia.
Az erőszak mindig is jelen volt az oroszok életében kezdve már Rettegett Ivántól egészen a mai napig. Az elmúlt időkben ez még érthető volt, mert akkor még diktatúrák voltak, az a furcsa, hogy még most is az van, habár a mostani rendszert demokráciának nevezik. Bizonyos források úgy tartják, hogy az oroszok a svédektől származnak, és ezt tartják a svájciakra is. Az az érdekes, hogy ez a túlzottan erőszakos élet nem jellemző se a svédekre, se a svájciakra. Azt is tartják, hogy a szláv szó a rabszolga (sclav) szóból származik, mert ők voltak azok a legbékésebb népek, akikből a legkönnyebben lehetett rabszolgákat „csinálni”. Ez a nagy fokú békességesség sem tűnik ki a könyv szereplőin. Úgy gondolom, hogy lehet, hogy az oroszok a svédekből származnak, de össze vannak keveredve a tatárokkal, és más ázsiai népcsoportokkal is, így az egykori békességessége annak a népnek csak az emlékek közé tartozhatik.
Az alkohol mindig is szorosan összetartozott az oroszokkal, és még más északi népek sem szoktak idegenkedni tőle (gondolok itt a finnekre is; ott is nagy probléma a túlzott alkoholfogyasztás). Kívülálló embernek nehéz megérteni a magatartásukat ezen a téren. Szolzsenyicin az Együtt című könyvében leírja, hogy volt úgy is, hogy a mai Belorusszia területén éhínség volt, és még akkor is az emberek az utolsó gabonáikat odaadták a zsidóknak italért. Ezt a magatartás csak a székely nótaszöveggel „Úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna…” tudom magyarázni. Valóban ez szokott lenni a túlzott italozás következménye is: van, aki meghal a következtében; van, aki megnyomorodik, és élőhalottá válik; és olyan is van, aki sokkal jobban él, mint addig (ezek általában a forgalmazók szoktak lenni).
A nyomorúságról nekem mindig úgy tűnt, hogy az mindig is jelen volt Oroszországban, annak ellenére, hogy a világ legjobban termő földjei ott vannak, rengeteg az erdő, és sok az ásványkincs is. Valahogy nem tudnak élni vele. Csak a dalban van, hogy: „Nincs a Földön gazdagabb s szebb ország, minden ember érzi, hogy szabad…” A valóságban ez a gazdagság nem igazán mutatkozik meg ebben a könyvben, és a szabadsággal is kb. ilyesmi a helyzet. Nekem gyermekesnek tűnik már a felfogás is, hogy olyan hideg vidékre, amilyent az író leír deszkaházakat építenek. (A 40 mm-es deszkafal mennyit tud védeni a hidegtől?) Itt feltűnik egy írói, vagy fordítói hiba is: a könyv úgy írja le, hogy a cementhez agyagot kevernek, hogy beton legyen, a valóságban kavicsos homokot szoktak keverni a cement mellé. Ahhoz hogy jó beton legyen a kavicsos homokból az agyagot ki kell mosatni, mert ha sok anyag kerül bele, akkor a beton tönkre is mehet (elszakadhat). Ezért mosassák meg a kavicsos homokot, vagy a homokot, másképp a mosatásnak nem lenne semmi értelme (ha agyag is mehetne a betonba). Ez nekem sokszor feltűnt, és úgy gondolom, hogy fordítási hiba. A fordító olyan ember lehet, aki egyébként jól tudhat oroszul, de építkezéseket csak távolról láthatott.
A bürokráciáról azt gondolom, hogy ahol erőszak és nyomorúság van, ott ennek is feltétlenül jelen kell lennie. Bosszantó az ilyen rendszerekben az, hogy bármilyen kis dolog eléréséhez az embereknek hatalmas erőfeszítéseket kell tenniük.
A könyvből a legrokonszenvesebb szereplő Valentyina Viktorovna volt, aki önhibáján kívül csúszott bele abba a végzetes helyzetbe, amilyenben az orosz falvak a huszonegyedik század elején voltak (és úgy gondolom, hogy még ma is vannak). A legantipatikusabb szereplőnek a menyét láttam (az ilyen típusú lányokat a szórakoztatóiparba irányítanám, és még ott is a legdurvább kuncsaftokat osztanám rájuk; még így is teljesülhetne a vágyaiknak egy része). Kellemes meglepetés volt az, hogy Rogyiont, az unokát, ez a hitvány fehérnép és a társa (aki a gyermeknek csak mostohaapja) jónak mondhatóan nevelik, így Valentyina Viktorovnának lehet még egy kicsi reménysége benne a szomorú öregségében.
A könyvvel kapcsolatban van még egy jelentős gondolatom: a benne leírtak egy része nekünk sem újak, hiszen mi is éltünk szocializmusban, és átéltük az utána következő változásokat is. Itt a nyomorúságra és a bürokráciára gondolok főként a felsorolt négy tényező közül. Olyan-fokú nyomorúság, amilyen a könyvben le van írva, itt még nem volt, de a változás után, amikor bezártak a környékünk ipari egységei tagadhatatlan, hogy itt is szegénység van. Még az a szerencse, hogy most el lehet menni külföldre is dolgozni, mert ha ez a lehetőség sem volna meg, akkor nem tudom, hogy hogy lenne. Vannak olyanok is, akik nem külföldön, de az ország valamelyik távolabbi részén dolgoznak. Ezek még a jobb lehetőségek itt, aminek vannak kellemetlen hátulütői is. A bürokráciáról köztudott, hogy a szocialista időkben majdnem mindenütt megvolt, amit le kellett küzdeni, ha az ember valahogy érvényesülni akart. A mostani rendszerünket demokráciának mondják, de bizonyos dolgok megszerzésénél, egy-egy jobb munkahely megkapásánál most sem ártanak a jó kapcsolatok. Egyes dolgokat, vagy jobb munkahelyeket még most is azok szokták megkapni, akiknek jobb az összeköttetésük, vagy akik több pénzt tudnak áldozni rá (a rátermettség, amit szoktak hangoztatni az még ma is papírformaság).