A ​Jeltisev család 100 csillagozás

Roman Szencsin: A Jeltisev család

Milyen ​lehet az élet egy isten háta mögötti orosz faluban manapság? Nyikolaj Jeltisev rendőrnek nincsenek erről különösebb illúziói, és eszébe sem jutna felcserélni nyugodt és viszonylag kellemes életét a vidéki „idillre”. De egy csúnya ügy miatt – amikor a kijózanítóban a kelleténél kicsit szigorúbban, azaz majdnem halálosan fenyíti meg a zajongó részegeket – nincs más választása, mint feleségével és fiával együtt kipróbálni a falusi életet.
Miután állását is, lakását is elveszti, új életet kezd: a család egyelőre meghúzza magát az öreg nagynéni rogyadozó kunyhójában, s házat kezdenek építeni, krumplit termesztenek, gombát és vadgyümölcsöt gyűjtögetnek, s aztán már vodkával is kereskednek…
Igaz, a falubeliekkel nem könnyű kijönni: munkája senkinek sincs, nem is nagyon érteni, miből élnek meg. És egyáltalán: életben lehet itt maradni? Jeltisevéknek az a legfőbb reményük, hogy majd csak megjön a nagyobbik fiú a börtönből, és vele minden egyszerűbb lesz…

Talán… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2009

>!
Európa, Budapest, 2015
270 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630799836 · Fordította: M. Nagy Miklós

Enciklopédia 4


Kedvencelte 12

Most olvassa 1

Várólistára tette 84

Kívánságlistára tette 58

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

ppeva P>!
Roman Szencsin: A Jeltisev család

Gyorsan, megállíthatatlanul gurult az élet lefelé a lejtőn.
A szerény, de kiszámítható élet egy perc alatt összeomlik, mivel a családfő nem ismerte fel a neki hallgatólagosan engedélyezett játéktér határait. A kényelmes rendőri állással együtt odalesz a szolgálati lakás, a családnak nincs más választása, mint feladni mindent, leköltözni falura, az isten háta mögé, és megpróbálni ötven körül, pénz és munkalehetőség nélkül valahogy elvegetálni. Szörnyű a szülők nyomorúsága, ennél csak a fiaik sorsa szörnyűbb. Annak ellenére sajnáltam őket, hogy szereplőink nem kifejezetten szimpatikus emberek.
Szencsin nevével még nem találkoztam, de mivel olvasás közben többször is kedvenc szibériai íróm, Valentyin Raszputyin jutott eszembe, azonnal rákerestem további könyveire.
Зона затопления című könyvét azonnal ki is szúrtam magamnak olvasásra – különösképpen azért, mert a könyv elején az ajánlás pontosan Raszputyinnak szól! Sőt, a könyv témája az egyik kedvenc könyvemhez – Valentyin Raszputyin: Isten veled, Matyora – kapcsolódik.
Sajnos, egyelőre csak A Jeltisev család érhető el magyarul. (Apropó, miért lettek Jeltisev család? Joltisev! Megint az a fránya ё, azaz Ё betű!)*
Kedves M. Nagy Miklós és @Európa_Könyvkiadó, lehet számítani a folytatásra, további Szencsin művek lefordítására és kiadására?
Attól lett kitűnő ez a regény, hogy a szerző krónikási pontossággal, tárgyilagosan, szinte érzelemmentesen, ítélkezés nélkül írja le ennek a családnak a sorsát. Mint egy pontos tanulmány, nem megy se jobbra, se balra, nem lesz se népmesei, se mágikusan realista. Kőkemény realizmus a posztszovjet mindennapokról. Szinte úgy érzi magát az ember, mintha egy üveglapon át tanulmányozná az életüket. Ettől az egész fájdalmasan őszintének és hitelesnek érezhető, és megborzongat, hány millió ember éli mindennapi életét így vagy hasonlóan az orosz falvakban – máról holnapra, beletörődve, leépülve, erkölcsileg lenullázódva, lezüllve, itallal kábítva magát. Egy ilyen közegben nincs értéke az emberéletnek, és egy idő után a halál már csak megváltásnak tűnik.
Egy-két apró egyenetlenséget leszámítva (és azokat utólag már el is felejtve): nagyon jó könyv, csak ajánlani tudom mindenkinek elolvasásra.

*Megkaptam a leghitelesebb forrásra hivatkozva a választ a kérdésemre: Jeltisev, nem Joltisev. :) Nem mintha nem lenne mindegy, de eszembe juttatta @Aurore karcát „e vagy ё” ügyben:
http://moly.hu/karcok/599402

11 hozzászólás
gesztenye63 P>!
Roman Szencsin: A Jeltisev család

Úgy tűnik a Nincstelenek immár Közép-Ázsiába költöztek. Oroszország ez még, de bizonnyal határos a Pokollal is. Azt mondja a regény mottója, hogy: „De akkor is élni kell valahogy.” Nem tudom, hogy higgyek-e benne, és akarnék-e így (túl)élni.. Mindenesetre mesteri, ahogy Roman Szencsin, mintha csak hagymát pucolna, apránként bontja le szereplőiről az emberség utolsó ráncait is. Napról napra, lapról lapra bomlik le a család minden tagjáról, és válik semmivé az erkölcsi tartás, a moralitás utolsó szikrája is. Tort ül a nihil, az értéktelenség tobzódik, a holnapnak már nyelvtani értelmezése sincs.

Borbély Szilárd prózájának varázsa a személyes érintettségben, az őszinte, nyílt kitárulkozásban rejlik, Szencsin pedig brutális, érzéketlen életképeivel, nyers ábrázolásmódjával nyűgözi le az olvasót. A cselekmény rendkívül egyszerű, kényelmesen kiszámítható ritmusban, egy rövid idővonalon döcög, majd egyre jobban száguld az előre látható összeomlás felé. Karakterei színtisztán áttekinthetők, néhány egyenes vonallal megrajzolt szürke antihősök.
A Szaján hegység lábánál élő nyomorultak életének rajzolata akár társadalomkritikát is jelezhetne, ha lenne még szociológiai értelemben bármely társadalmi képződmény is ezeknek az embereknek az egymás mellett élésében. Így csupán néhány humanoid zsigeri küzdelmét láthatjuk, a mindennapi betevő alkoholért és erőszakért.
Mert, … akkor is élni kell valahogy.

Nyomasztó, kiábrándító, megrendítő, de tanulságos. Nagyon orosz, nagyon jó.

3 hozzászólás
Kuszma P>!
Roman Szencsin: A Jeltisev család

Szencsin könyve nem keserédes komédia vagy pelevini játék, ami az utópia álruhájában beszél a jelenkor problémáiról, hanem kőkemény, szociografikus alapossággal megírt tanulmány az orosz kisvárosi-falusi családok lezülléséről. Legnagyobb erénye, és egyben hátránya is, hogy hajlamos az ember nem regényként, hanem szakmunkaként olvasni Jeltisevék történetét – egy átlagos család krónikájaként, akik a Szovjetunió felbomlása után képtelenek voltak besorolni a vadkapitalizmus haszonélvezői közé, egzisztenciájuk pedig sosem tudott annyira megszilárdulni, hogy egy váratlan esemény padlóra ne küldje őket. Az ominózus esemény, ami Jeltisevéket elindítja a lejtőn, annyira jellegzetes, hogy szinte fáj: a családfő rendőrtisztként úgy bepaprikasprézi* a detoxikáló vendégeit, hogy azok tüdőembóliát kapnak – és ez egyszer nem tudják eltusolni az ügyét**. Így aztán az egész kompánia kénytelen falura költözni – apa, anya, meg a semmirekellő nagyobbik fiú, akinek jelenléte írói szempontból azért szükséges, hogy a regény ne pusztán a kommunizmusban szocializálódott idősebb korosztály siratóéneke legyen, hanem mondjon valami fájdalmasat a mai posztszovjet fiatalokról is. Ez az orosz falu a móriczi hagyománynak megfelelően (sőt arra még egy-két lapáttal rátéve) tökéletes közeg arra, hogy egy író könyörtelen következetességgel vigye el szereplőit a gödör legaljára, de még azon is túlra. Ahogy becsuktam a könyvet, nem is azon csodálkoztam, hogy Jeltisevék így jártak – hanem hogy van egyáltalán, aki nem járt így.

Nem csoda, hogy ez a regény hazájában ilyen hamar klasszikus lett: egy olyan problémát világít meg, ami Oroszország jelentős részét érinti, és mégis nagyon kevéssé van szem előtt. (Nem mellesleg: ez a probléma, ha nem is ilyen szinten, de a közép-keleti régió egészének élménye.) Mindezt olyan pontos, magabiztos nyelven tárja elénk, ami tökéletesen érzékelteti a vidéki élet elviselhetetlen monotóniáját, amit csak az évszakok váltakozása tölt meg látszólagos ritmussal. Úgyhogy ma se veszek farmot, elment a kedvem tőle – maradok továbbra is az olvasásánál.

*Akinek vannak alternatív javaslatai e szó helyesírásáról, az szóljon.
**Máskor azért már sikerült eltusolni, de Jeltisev százados túl kis hal ahhoz, hogy ez mindig működjön.

13 hozzászólás
tgorsy>!
Roman Szencsin: A Jeltisev család

Eszköztelen.
De nem a hemingwayi értelemben, hanem a lecsúszás, a reménytelenség, a minden mindegy eszköztelensége. Eleinte még gondolatban vannak tervek, elképzelések, de már akkor is tudod, hogy minek?
Semmiképpen sem hasonlítanám tar Sándorhoz. Az ő szereplői kiváltanak valamilyen érzelmet az olvasóból. Leginkább szánalmat, részvétet. A Jeltisevek azonban nem. Nem szerethetőek, nincs rajtuk mit szánakozni. De haragudni, megvetni sem lehet őket.
A zsigeri undor és utálat akkor tört fel bennem, mikor belegondoltam: milyen kormányzat, vezetés az, amelyik ilyen állati sorban tart embereket. És most az állati alatt nem kell visszataszító dolgokra gondolni. Az állatit itt szó szerint kell érteni. Eszik, iszik,párzik, alszik. Ennyi.
A fordítás azért zseniális, mert tökéletesen érzékelteti a lecsúszást, majd a nihilt.

pepege>!
Roman Szencsin: A Jeltisev család

Időnként nem is gondolunk bele, hogy bizonyos döntésünknek miféle következményei lehetnek. Így járt a rendőrszázados Jeltisev is, amikor a munkahelyén akkora hibát követ el, hogy az az állásába kerül. A városi élethez szokott családnak nincs más lehetősége, mint a vidéki öreg néni házában meghúzódni és ott új életet kezdeni. A faluban mélyszegénység, súlyos munkanélküliség van. Jeltisevék kezdetben terveket szőnek: építkezés, munkahely stb. De vajon sikerül-e talpon maradniuk, megőrizni méltóságukat ebben a közegben?
Szencsin egy zseni!

Youditta>!
Roman Szencsin: A Jeltisev család

Bravúros regény.
Történet egy orosz családról, akik munkahely elvesztése és néhány probléma miatt kénytelenek egy rokonukhoz költözni a városból az Isten háta mögötti faluba. Ideiglenesen.

Azt, hogy ez mennyire ideiglenes azt körülbelül a költözés megtörténtétől tudjuk. Ők úgy tervezik, hogy hamar rendbe jönnek a dolgok és pár hónap múltán újra a városban lehetnek.
De ez a falu egy mocsár, amely beszippant szinte mindenkit. Itt nincs más, mint a munkanélküliség, kilátástalanság, alkoholizmus és az erőszak különböző formái.
Nem is csoda, ha egy ilyen közösségben az ember elkezd átalakulni és felvenni a közösség arcát.
Tele van reménytelenséggel, kilátástalansággal ez a könyv, ami engem nagyon elkeserített, mert tudom, hogy nem kell Oroszországig menni ahhoz, hogy ilyet lássunk.

Azt viszont hiszem, hogy lehet máshogy is dönteni, mint ahogy tette itt a Jeltisev és sok más család. De azt is tudom, hogy nagyon nehéz máshogy dönteni, nagyon erős személyiséget igényel és ahhoz a saját magát kell az embernek megerőszakolni, amire kevés ember képes. De pontosan ezért nagyszerű Szencsin, mert itt egyáltalán nem éreztem azt, hogy miért ilyen hülye ő meg ő a regényben, hanem minden döntést elfogadtam, mert azokat volt egyszerűbb megtenni, amit tettek és ezt az utat tényleg könnyebb választani.

Szencsin stílusa egyszerű, könnyen olvasható, de igényes. Amit pedig ebben a történetben leír és ahogy, az szerintem csudálatos és végtelenül tragikus.

Gudmundur P>!
Roman Szencsin: A Jeltisev család

Azok, akik szeretik a szépirodalmat és azon belül is az orosz szerzők műveit, előbb-utóbb biztosan rátalálnak majd erre a regényre. Lehetne azonban például a társadalomtudományi képzésben tanuló diákok számára ajánlott olvasmány, és, mondjuk, politikusok is haszonnal forgathatnák. Fejlesztheti a szociális érzékenyéget, ízelítőt adhat abból, hogy a leszakadó térségekben hogyan is élnek az emberek.

Szerintem A Jeltisev család érdekes adalékokkal szolgál a szegénység természetrajzához. Ha készülne egy szociológiai vizsgálat a regény cselekményének színhelyén, az eredmények feldolgozásánál Jeltisevék valószínűleg egy klaszterbe kerülnének a muranovóiakkal. Szencsin társadalmi érzékenységét dicséri, hogy megmutatja: a felszínen maradáshoz, megkapaszkodáshoz nem elég, ha nagyjából egyívásúak vagyunk a környezetünkkel, ismerni kell a túlélés kis, hétköznapi praktikáit is. A Jeltisevek vagyoni helyzetüket, értékrendjüket, fogyasztási szokásaikat, habitusukat tekintve hiába simultak volna bele a környezetükbe, a falusi élet íratlan szabályainak ismerete nélkül eleve meg volt pecsételve a sorsuk. A medve sem maradna életben az oroszlán közegében.

Az állatvilágból hozott példa nem véletlen: keservesen lehetne csak emberinek, emberhez méltónak nevezni azt, ahogyan hőseink és a falubeliek élnek. Szencsin ugyanakkor olyan tárgyilagossággal – de mégsem közönyösséggel – tudja ábrázolni ezt a nyomorúságot, hogy az embernek mégsem kell elfordítania a fejét olvasás közben. Nem is nagyon tudná: én alig tudtam letenni a könyvet, sodort magával a történet. Annak ellenére is, hogy közben mindvégig az járt a fejemben: nincs is tőlünk már olyan messzire ez a Muranovó…

Citrompor>!
Roman Szencsin: A Jeltisev család

Jeltisevék egy Isten háza mögötti orosz faluba kerülnek. Ez a falu nem a kétezres évek francia vígjátékának, az Isten hozott az Isten háta mögött című filmnek az Isten háta mögötti, bohém és vidám települése. Ez a kies tajga, a lejmoló szomszédok, a kilátástalan és elfeledett öregek, a nem kevésbé kilátástalan és ténfergő fiatalok vidéke. Ahol farkastörvények uralkodnak.

Még az olvasási link alatt kibontakozott beszélgetésben említettem, hogy nagyon nehéz elvonatkoztatnom attól a lehangoló korrajztól, szociológiai jelenségtől, amit ábrázolt, ami nagyon nyomasztó volt, mégis odaszegezett engem a papírlapok fölé. Vagyis nem tudom a könyvet „önmagában” értékelni, mert az annyira ránehezedett a hangulatomra, már-már depressziós hangulatba sodort, hogy óhatatlanul az olvasás közbeni lelkiállapotommal azonosítom. @Boglárka_Madar írta válaszul a felidézett beszélgetésben, hogy ez egy nagyon valóságos regény. Hát épp ez az, játszódhatna ez a könyv akár Magyarországon is, hiszen itt is vannak ilyen Isten háta mögötti faluk, kilátástalan helyek. Messziről könnyelműen úgy gondolhatjuk, hogy ha dolgozni akarnának az emberek, akkor úgyis tudnának dolgozni ezeken a helyeken is. Vagy velünk ilyen úgysem eshet meg, mi nem döntögetnénk deciszámra a vodkát naphosszat a jobb jövőről ábrándozva. Pedig lehet, hogy igen, lehet, hogy mi is ugyanúgy elsüllyednénk a tajgai tőzeglápok, alattomos mocsarak posványában, mint Jeltisevék.

Kiemelkedően jó könyv ez, de – mint ahogy a fülszöveg is írja – nagyon kegyetlen. Bár a könyv első felében a kilátástalanságot oldja még valamilyen fanyar humorral a szerző, később már ez is odavész. Egy ilyen helyen már sem a humornak, sem a reménynek nem jut hely.

„Gyorsan, megállíthatatlanul gurult az élet lefelé a lejtőn. És csak a lélek eldurvulása, valami gyengécske páncél akadályozta meg, hogy minden reményt elveszítsenek, és lehulljanak a szakadékba. Bár talán jó is lett volna éppen így meghalni, mint az ókori görögök vagy a legendák orosz vitézei, de nem sikerült. Muszáj volt tovább kínlódni, ki tudja, miért.”

Csoszi>!
Roman Szencsin: A Jeltisev család

Ha az előző olvasmányom napfény, meleg és nyár, akkor ez kétségtelenül sötét, komor, szürke és tél. Teljes reménytelenség! Egy (alsó?) középosztálybeli család lecsúszását és szétesését mutatja be. A történet egy oroszországi kis faluban játszódik, valahol az isten háta mögött, ahol megszűntek a munkahelyek. Az emberek gyakorlatilag nincstelenek, csak tengődnek, és egyetlen szórakozásuk van, az ivás. És az a szörnyű, hogy igényük sincs a kitörésre. Nyomasztó volt olvasni.

Nazanszkij >!
Roman Szencsin: A Jeltisev család

A könyv elején csalódott voltam, mert úgy éreztem, hogy semmi olyasmi, nincs leírva benne, amit vagy amihez hasonlóakat valamilyen más könyvekben ne olvastam volna. Akkor miért tarják „nagy” könyvnek. Kicsivel később láttam, hogy van „lényege” a történetnek. Utána láttam, hogy azok közé a könyvek közé tartozik, amelyekből keveset írtak még Szovjetunió összeomlása után. Nincsenek benne világrengető gondolatok, a szerzője csak azt ábrázolja benne – hihetően –, hogy milyen az élet, azután, hogy a Szovjetunió megszűnt. Egy család mélyrepülését és megszűnését mutatja be ebben a könyvében a szerző. A következő fő tényezők játszanak ebben közbe: az erőszak, az alkohol, a nyomorúság és a bürokrácia.
Az erőszak mindig is jelen volt az oroszok életében kezdve már Rettegett Ivántól egészen a mai napig. Az elmúlt időkben ez még érthető volt, mert akkor még diktatúrák voltak, az a furcsa, hogy még most is az van, habár a mostani rendszert demokráciának nevezik. Bizonyos források úgy tartják, hogy az oroszok a svédektől származnak, és ezt tartják a svájciakra is. Az az érdekes, hogy ez a túlzottan erőszakos élet nem jellemző se a svédekre, se a svájciakra. Azt is tartják, hogy a szláv szó a rabszolga (sclav) szóból származik, mert ők voltak azok a legbékésebb népek, akikből a legkönnyebben lehetett rabszolgákat „csinálni”. Ez a nagy fokú békességesség sem tűnik ki a könyv szereplőin. Úgy gondolom, hogy lehet, hogy az oroszok a svédekből származnak, de össze vannak keveredve a tatárokkal, és más ázsiai népcsoportokkal is, így az egykori békességessége annak a népnek csak az emlékek közé tartozhatik.
Az alkohol mindig is szorosan összetartozott az oroszokkal, és még más északi népek sem szoktak idegenkedni tőle (gondolok itt a finnekre is; ott is nagy probléma a túlzott alkoholfogyasztás). Kívülálló embernek nehéz megérteni a magatartásukat ezen a téren. Szolzsenyicin az Együtt című könyvében leírja, hogy volt úgy is, hogy a mai Belorusszia területén éhínség volt, és még akkor is az emberek az utolsó gabonáikat odaadták a zsidóknak italért. Ezt a magatartás csak a székely nótaszöveggel „Úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna…” tudom magyarázni. Valóban ez szokott lenni a túlzott italozás következménye is: van, aki meghal a következtében; van, aki megnyomorodik, és élőhalottá válik; és olyan is van, aki sokkal jobban él, mint addig (ezek általában a forgalmazók szoktak lenni).
A nyomorúságról nekem mindig úgy tűnt, hogy az mindig is jelen volt Oroszországban, annak ellenére, hogy a világ legjobban termő földjei ott vannak, rengeteg az erdő, és sok az ásványkincs is. Valahogy nem tudnak élni vele. Csak a dalban van, hogy: „Nincs a Földön gazdagabb s szebb ország, minden ember érzi, hogy szabad…” A valóságban ez a gazdagság nem igazán mutatkozik meg ebben a könyvben, és a szabadsággal is kb. ilyesmi a helyzet. Nekem gyermekesnek tűnik már a felfogás is, hogy olyan hideg vidékre, amilyent az író leír deszkaházakat építenek. (A 40 mm-es deszkafal mennyit tud védeni a hidegtől?) Itt feltűnik egy írói, vagy fordítói hiba is: a könyv úgy írja le, hogy a cementhez agyagot kevernek, hogy beton legyen, a valóságban kavicsos homokot szoktak keverni a cement mellé. Ahhoz hogy jó beton legyen a kavicsos homokból az agyagot ki kell mosatni, mert ha sok anyag kerül bele, akkor a beton tönkre is mehet (elszakadhat). Ezért mosassák meg a kavicsos homokot, vagy a homokot, másképp a mosatásnak nem lenne semmi értelme (ha agyag is mehetne a betonba). Ez nekem sokszor feltűnt, és úgy gondolom, hogy fordítási hiba. A fordító olyan ember lehet, aki egyébként jól tudhat oroszul, de építkezéseket csak távolról láthatott.
A bürokráciáról azt gondolom, hogy ahol erőszak és nyomorúság van, ott ennek is feltétlenül jelen kell lennie. Bosszantó az ilyen rendszerekben az, hogy bármilyen kis dolog eléréséhez az embereknek hatalmas erőfeszítéseket kell tenniük.
A könyvből a legrokonszenvesebb szereplő Valentyina Viktorovna volt, aki önhibáján kívül csúszott bele abba a végzetes helyzetbe, amilyenben az orosz falvak a huszonegyedik század elején voltak (és úgy gondolom, hogy még ma is vannak). A legantipatikusabb szereplőnek a menyét láttam (az ilyen típusú lányokat a szórakoztatóiparba irányítanám, és még ott is a legdurvább kuncsaftokat osztanám rájuk; még így is teljesülhetne a vágyaiknak egy része). Kellemes meglepetés volt az, hogy Rogyiont, az unokát, ez a hitvány fehérnép és a társa (aki a gyermeknek csak mostohaapja) jónak mondhatóan nevelik, így Valentyina Viktorovnának lehet még egy kicsi reménysége benne a szomorú öregségében.
A könyvvel kapcsolatban van még egy jelentős gondolatom: a benne leírtak egy része nekünk sem újak, hiszen mi is éltünk szocializmusban, és átéltük az utána következő változásokat is. Itt a nyomorúságra és a bürokráciára gondolok főként a felsorolt négy tényező közül. Olyan-fokú nyomorúság, amilyen a könyvben le van írva, itt még nem volt, de a változás után, amikor bezártak a környékünk ipari egységei tagadhatatlan, hogy itt is szegénység van. Még az a szerencse, hogy most el lehet menni külföldre is dolgozni, mert ha ez a lehetőség sem volna meg, akkor nem tudom, hogy hogy lenne. Vannak olyanok is, akik nem külföldön, de az ország valamelyik távolabbi részén dolgoznak. Ezek még a jobb lehetőségek itt, aminek vannak kellemetlen hátulütői is. A bürokráciáról köztudott, hogy a szocialista időkben majdnem mindenütt megvolt, amit le kellett küzdeni, ha az ember valahogy érvényesülni akart. A mostani rendszerünket demokráciának mondják, de bizonyos dolgok megszerzésénél, egy-egy jobb munkahely megkapásánál most sem ártanak a jó kapcsolatok. Egyes dolgokat, vagy jobb munkahelyeket még most is azok szokták megkapni, akiknek jobb az összeköttetésük, vagy akik több pénzt tudnak áldozni rá (a rátermettség, amit szoktak hangoztatni az még ma is papírformaság).


Népszerű idézetek

ppeva P>!

Gyorsan, megállíthatatlanul gurult az élet lefelé a lejtőn. És csak a lélek eldurvulása, valami gyengécske páncél akadályozta meg, hogy minden reményt elveszítsenek, és lehulljanak a szakadékba. Bár talán jó is lett volna éppen így meghalni, mint az ókori görögök vagy a legendák orosz vitézei, de nem sikerült. Muszáj volt tovább kínlódni, ki tudja, miért.

230. oldal

Batus>!

– De hát… hogy lehet itt élni? – kérdezte Valentyina Viktorovna lassan, szünetet tartva a rövid szavak között.
– Tudja a fene…

58. oldal

Youditta>!

Nyikolaj Mihajlovicsnak nem volt a szenvedélye az alkohol, részegeskedni nem szokott, de két deci vodkát mindig szívesen megivott.

11. oldal

gesztenye63 P>!

…Később, amikor már semmit sem lehetett visszahozni, megváltoztatni, Valentyina Viktorovna gyakran eltűnődött, mikor is kezdődött ez a nem külső […], hanem belső lecsúszás az élet fenekére; mikor kezdtek elszakadni az erkölcsi szálak, egyik a másik után, és a korábban elképzelhetetlen mikor vált elképzelhetővé, hogy a végén már nem maradt semmilyen gát…

128. oldal

ppeva P>!

Mint sokan mások a vele egyívásúak közül, Nyikolaj Mihajlovics Jeltisev is élete nagy részében ahhoz tartotta magát, hogy ha tisztességesen teszi a dolgát, rendesen elvégzi a kötelességeit, akkor apránként megkapja érte a kellő elismerést: előléptetést, lakást, fizetésemelést. És ha takarékosan él, akkor összegyűjtheti a pénzt először hűtőszekrényre, aztán szekrénysorra, kristály étkészletre – és végül kocsira. A Zsiguli 6-os valamikor különösen tetszett neki. Az volt az álma.

első bekezdés

ppeva P>!

Ezen a télen sokat ittak. Valahogy automatikusan, ahogy a régóta beteg ember megfelelő időközönként beveszi a gyógyszerét, odamentek a kredenchez, kivették az üveget, töltöttek olyan hetven centet, felhajtották. Tizenöt-húsz percre könnyebb lett elviselni a halott időt, aztán újra töltöttek. lassacskán berúgtak, bóbiskoltak, ettek valamit a hűtőből, aztán megint felhajtottak egy kupicával… Finom ételeket főzni Valentyina Viktorovnának nem volt ereje, meg nem is akaródzott: „Minek?” Elviselhetetlen volt naponta háromszor mosogatni a lavórban, cserélni a vizet, és néha csendben sírdogált, ahogy emlékezett a mosogatóra meg a csapra, amiből forró víz folyt…

210. oldal

Nazanszkij >!

Jeltisev átaludta azt a pillanatot, mint a három vitézről szóló mesében, ki kellett volna választani, hogy melyik úton menjen tovább. Pontosabban nem egy pillanat volt ez, hanem néhány nehéz, zavaros és, mint aztán kiderült, döntő fontosságú év. Meg az se igaz, hogy átaludta őket, nagyon is figyelt, mérlegelt, spekulált magában, de nemigen hitte, hogy komolyan megtörik az élet addigi folyása, és hirtelen lehetségessé válik, hogy az ember csak úgy hipp-hopp mások elé ugorjon.
Később aztán mindig fájdalmasan összeszorította az öklét, amikor eszébe jutott, hogyan ajánlották föl neki, hogy lépjen ki a rendőrségtől, kezdjen el „üzlettel” foglalkozni, „szerezzen részesedést”. Egyre-másra nyíltak meg előtte a lehetőségek, hogy valóban változtasson a sorsán. De ő sehogy sem tudta elszánni magát. Lehet, hogy helyesen cselekedett – öten vagy hatan azok közül, akik efféle ajánlatokat tettek neki, hamarosan eltűntek. Megölték őket. Néhányat meg letartóztattak. De némelyiknek most a közelébe sem lehet jutni – egy másik világban élnek. Olyan volt ez, mint azok a bonyolult számítógépes játékok, amelyekre éveket kell áldozni, hogy eljusson az ember a győzelemig… Hát igen, ha akkor nem szánta rá magát, hogy velük menjen, vállalva a veszélyeket, melyek az igazi élet felé vezető úton leselkedtek rájuk, Jeltisevnek most nem volt joga, hogy a győztesekhez próbáljon törleszkedni. Vagy meg kell békélnie a sorsával, vagy megpróbálni utolérni őket, ami azt jelenti, hogy versenyeznie kell velük. Igaz, ma már nincsenek olyan lehetőségek, mint a kilencvenes évek elején, amikor az ember a nulláról indulva beindíthatta a saját üzletét, csak jó torok és erős ököl kellett hozzá, meg egy üveg konyak. Vállalkozásba kezdeni… De hát ennyi idősen? Hiszen már betöltötte az ötvenet.
Fokozatosan nőtt, izmosodott ingerültsége. Bosszantotta a temérdek holmitól, a két felnőtt fiútól és az elterebélyesedett feleségétől összezsugorodott lakás; bosszantotta a cirkó zúgása, aminek annyira örültek annak idején, miután éveken át barakklakásban éltek; bosszantotta az egyhangú, agyrohasztó szolgálat, amellyel, bárhogy igyekezett, nem tudott elég pénzt keresni; bosszantották a drága autók az utcán, a szép kirakatok, a tarka emberfolyamok a járdákon. Meg bosszantották a leghétköznapibb dolgok is – minden este levetkőzni és lefeküdni az ágyba, tudva, hogy sokáig fog álmatlanul forgolódni; az étel, amely mindig olyan íztelen, de akkor is muszáj betömni a szádba, rágni a rossz fogaiddal, lenyelni; a cipőfűzők, a csorba betonlépcső a házban… „És ez már mindig így lesz – csapkolódott az agyában, mint egy öntöttvas súlyzó –, mindig, mindig.” Néha meg valami félős, szinte öreges gondolat hasított belé: „Csak rosszabb ne legyen!”

6–8. oldal, Első fejezet (Európa, 2015)

Batus>!

…az élet mindenképp összeomlott, és most ki kell evickélni a romjai alól, s aztán valahogy újjáépíteni, rendbehozni.

24. oldal

danhor>!

Jeltisev, mint általában, most is lassan részegedett. Sőt most szinte nem is részegedett, csak elnehezedett a lelke.

98. oldal

cukkini>!

-Le vagytok… -legyintett.
Felvette a kabátját, a sapkáját, bedugta a lábát széttaposott átmeneti cipőjébe.
„Semmit nem hagytam ott? – gondolkodott, miközben kiment a házból.
-Nem, semmi fontosat.”

169. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Dmitry Glukhovsky: Metró 2033
Morsányi Bernadett: A sehány éves kisfiú és más (unalmas) történetek
Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz
Szergej Lukjanyenko: Éjszakai őrség
Dmitry Glukhovsky: Text
Ljudmila Ulickaja: Odaadó hívetek, Surik
Szergej Lukjanyenko: Kvázi
Dmitry Glukhovsky: Szürkület
Szergej Kuznyecov: Pillangóbőr
Andrea Hirata: A végletek szigete