A ​Jeltisev család 92% 59 csillagozás

Szencsin könyve nem keserédes komédia vagy pelevini játék, ami az utópia álruhájában beszél a jelenkor problémáiról, hanem kőkemény, szociografikus alapossággal megírt tanulmány az orosz kisvárosi-falusi családok lezülléséről. Legnagyobb erénye, és egyben hátránya is, hogy hajlamos az ember nem regényként, hanem szakmunkaként olvasni Jeltisevék történetét – egy átlagos család krónikájaként, akik a Szovjetunió felbomlása után képtelenek voltak besorolni a vadkapitalizmus haszonélvezői közé, egzisztenciájuk pedig sosem tudott annyira megszilárdulni, hogy egy váratlan esemény padlóra ne küldje őket. Az ominózus esemény, ami Jeltisevéket elindítja a lejtőn, annyira jellegzetes, hogy szinte fáj: a családfő rendőrtisztként úgy bepaprikasprézi* a detoxikáló vendégeit, hogy azok tüdőembóliát kapnak – és ez egyszer nem tudják eltusolni az ügyét**. Így aztán az egész kompánia kénytelen falura költözni – apa, anya, meg a semmirekellő nagyobbik fiú, akinek jelenléte írói szempontból azért szükséges, hogy a regény ne pusztán a kommunizmusban szocializálódott idősebb korosztály siratóéneke legyen, hanem mondjon valami fájdalmasat a mai posztszovjet fiatalokról is. Ez az orosz falu a móriczi hagyománynak megfelelően (sőt arra még egy-két lapáttal rátéve) tökéletes közeg arra, hogy egy író könyörtelen következetességgel vigye el szereplőit a gödör legaljára, de még azon is túlra. Ahogy becsuktam a könyvet, nem is azon csodálkoztam, hogy Jeltisevék így jártak – hanem hogy van egyáltalán, aki nem járt így.

Nem csoda, hogy ez a regény hazájában ilyen hamar klasszikus lett: egy olyan problémát világít meg, ami Oroszország jelentős részét érinti, és mégis nagyon kevéssé van szem előtt. (Nem mellesleg: ez a probléma, ha nem is ilyen szinten, de a közép-keleti régió egészének élménye.) Mindezt olyan pontos, magabiztos nyelven tárja elénk, ami tökéletesen érzékelteti a vidéki élet elviselhetetlen monotóniáját, amit csak az évszakok váltakozása tölt meg látszólagos ritmussal. Úgyhogy ma se veszek farmot, elment a kedvem tőle – maradok továbbra is az olvasásánál.

*Akinek vannak alternatív javaslatai e szó helyesírásáról, az szóljon.
**Máskor azért már sikerült eltusolni, de Jeltisev százados túl kis hal ahhoz, hogy ez mindig működjön.

Gyorsan, megállíthatatlanul gurult az élet lefelé a lejtőn.
A szerény, de kiszámítható élet egy perc alatt összeomlik, mivel a családfő nem ismerte fel a neki hallgatólagosan engedélyezett játéktér határait. A kényelmes rendőri állással együtt odalesz a szolgálati lakás, a családnak nincs más választása, mint feladni mindent, leköltözni falura, az isten háta mögé, és megpróbálni ötven körül, pénz és munkalehetőség nélkül valahogy elvegetálni. Szörnyű a szülők nyomorúsága, ennél csak a fiaik sorsa szörnyűbb. Annak ellenére sajnáltam őket, hogy szereplőink nem kifejezetten szimpatikus emberek.
Szencsin nevével még nem találkoztam, de mivel olvasás közben többször is kedvenc szibériai íróm, Valentyin Raszputyin jutott eszembe, azonnal rákerestem további könyveire.
Зона затопления című könyvét azonnal ki is szúrtam magamnak olvasásra – különösképpen azért, mert a könyv elején az ajánlás pontosan Raszputyinnak szól! Sőt, a könyv témája az egyik kedvenc könyvemhez – Valentyin Raszputyin: Isten veled, Matyora – kapcsolódik.
Sajnos, egyelőre csak A Jeltisev család érhető el magyarul. (Apropó, miért lettek Jeltisev család? Joltisev! Megint az a fránya ё, azaz Ё betű!)*
Kedves M. Nagy Miklós és @Európa_Könyvkiadó, lehet számítani a folytatásra, további Szencsin művek lefordítására és kiadására?
Attól lett kitűnő ez a regény, hogy a szerző krónikási pontossággal, tárgyilagosan, szinte érzelemmentesen, ítélkezés nélkül írja le ennek a családnak a sorsát. Mint egy pontos tanulmány, nem megy se jobbra, se balra, nem lesz se népmesei, se mágikusan realista. Kőkemény realizmus a posztszovjet mindennapokról. Szinte úgy érzi magát az ember, mintha egy üveglapon át tanulmányozná az életüket. Ettől az egész fájdalmasan őszintének és hitelesnek érezhető, és megborzongat, hány millió ember éli mindennapi életét így vagy hasonlóan az orosz falvakban – máról holnapra, beletörődve, leépülve, erkölcsileg lenullázódva, lezüllve, itallal kábítva magát. Egy ilyen közegben nincs értéke az emberéletnek, és egy idő után a halál már csak megváltásnak tűnik.
Egy-két apró egyenetlenséget leszámítva (és azokat utólag már el is felejtve): nagyon jó könyv, csak ajánlani tudom mindenkinek elolvasásra.

*Megkaptam a leghitelesebb forrásra hivatkozva a választ a kérdésemre: Jeltisev, nem Joltisev. :) Nem mintha nem lenne mindegy, de eszembe juttatta @Aurore karcát „e vagy ё” ügyben:
http://moly.hu/karcok/599402

Időnként nem is gondolunk bele, hogy bizonyos döntésünknek miféle következményei lehetnek. Így járt a rendőrszázados Jeltisev is, amikor a munkahelyén akkora hibát követ el, hogy az az állásába kerül. A városi élethez szokott családnak nincs más lehetősége, mint a vidéki öreg néni házában meghúzódni és ott új életet kezdeni. A faluban mélyszegénység, súlyos munkanélküliség van. Jeltisevék kezdetben terveket szőnek: építkezés, munkahely stb. De vajon sikerül-e talpon maradniuk, megőrizni méltóságukat ebben a közegben?
Szencsin egy zseni!

Eszköztelen.
De nem a hemingwayi értelemben, hanem a lecsúszás, a reménytelenség, a minden mindegy eszköztelensége. Eleinte még gondolatban vannak tervek, elképzelések, de már akkor is tudod, hogy minek?
Semmiképpen sem hasonlítanám tar Sándorhoz. Az ő szereplői kiváltanak valamilyen érzelmet az olvasóból. Leginkább szánalmat, részvétet. A Jeltisevek azonban nem. Nem szerethetőek, nincs rajtuk mit szánakozni. De haragudni, megvetni sem lehet őket.
A zsigeri undor és utálat akkor tört fel bennem, mikor belegondoltam: milyen kormányzat, vezetés az, amelyik ilyen állati sorban tart embereket. És most az állati alatt nem kell visszataszító dolgokra gondolni. Az állatit itt szó szerint kell érteni. Eszik, iszik,párzik, alszik. Ennyi.
A fordítás azért zseniális, mert tökéletesen érzékelteti a lecsúszást, majd a nihilt.

Van nekem egy igen rossz szokásom, mégpedig az, hogy gyakran előbb a fülszöveget olvasom el, majd csak utána a könyvet. Az a legtisztább, ha nincs fülszöveg, bár akkor meg nehéz eldönteni, miről szólhat a mű (bár néha akkor is, ha a fülszöveg adott). S miért káros ezt olvasni? A fülszöveg szerzőjével előfordulhat, hogy félrevezet, spoilert ír az ismertetőbe, netán akaratlanul is megbélyegez egy könyvet. Ebben az esetben most az utolsó pont a nyerő. Addig olvasgattam, a gyorsan klasszikus lett, Tar Sándor műveihez hasonlít, „újrealista” próza legjelentősebb műve jellegű hatásvadász szövegeket a hátlapon, hogy végül el is ment a kedvem az olvasástól. Ilyenkor szerencsémre mindig van valaki, aki ajánl valami mást is az írótól, s meggyőz, hogy nem úgy van az egészen. Ez történt az olvasás előtt.

Az olvasás utáni első gondolatom – amellyel le is tudhatnám az értékelést (s egyúttal igazat adnék az ismertető szerzőjének, miszerint ez tényleg egy klasszikus orosz mű) – egy bevillanó kép. A kép egy szentpétervári Dosztojevszkij-konferencia (talán a 2008-as) alkalmával készült fotó, mindenki Dosztojevszkij-maszkban pózol, s a követező képaláírás olvasható: „Bármilyen érthetetlen szituációban, s ha minden rossz, olvasson orosz klasszikusokat. Ott minden még rosszabb.” Ha tehát a klasszikus orosz irodalom alapkövetelménye ez, én nem vitatkozom azzal, hogy Szencsin Jeltisev családjára ráhúzható ez a címke.

Már a regény kezdetén sincs kolbászból a kerítés és tovalebegett a rózsaszín köd is, de a szerző rendesen feladja a leckét az olvasónak azzal, hogy még ezen az állapoton is képes rontani. A lassú leépülés egyre gyorsul, míg végül az olvasót már kezdik összenyomni az őt körülzáró, egyre szűkülő falak, s a végére a megváltás legkisebb reménye is szertefoszlik. Szencsin a regény egyik fejezetében egyetlen mondatba foglalva remekül leírja a művet: „Mintha elszakadt volna még egy szál, amely összekötötte őket a normális emberi élettel.” (236. o.)

Szokásomtól eltérően elég sokáig tartott az olvasás, s bár nem szeretem hosszú ideig vonszolni magam egy-egy regényen keresztül, ennek a kötetnek mégis nagyon jót tett, hogy nem volt rá időm, s az élmény tetőpontjaként tegnap, az utolsó sorokat olvasva az ég is leszakadt. Miután végre letettem a regényt, még sokáig azon gondolkodtam, hogy vajon miért tud a nyomor mélyebb érzést kiváltani belőlünk, mint a boldogság? Vagy ez talán a boldogságot már-már természetes alapállapotnak, magától értetődően nekünk járó kiváltságnak tartjuk? Nos, a Jeltisev családnál nem ez az alapállapot, nem árulok el ezzel túl sokat. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy az átlag, falusi orosz olvasó milyen véleménnyel van a könyvről. Egyszer talán kiderül.

Bravúros regény.
Történet egy orosz családról, akik munkahely elvesztése és néhány probléma miatt kénytelenek egy rokonukhoz költözni a városból az Isten háta mögötti faluba. Ideiglenesen.

Azt, hogy ez mennyire ideiglenes azt körülbelül a költözés megtörténtétől tudjuk. Ők úgy tervezik, hogy hamar rendbe jönnek a dolgok és pár hónap múltán újra a városban lehetnek.
De ez a falu egy mocsár, amely beszippant szinte mindenkit. Itt nincs más, mint a munkanélküliség, kilátástalanság, alkoholizmus és az erőszak különböző formái.
Nem is csoda, ha egy ilyen közösségben az ember elkezd átalakulni és felvenni a közösség arcát.
Tele van reménytelenséggel, kilátástalansággal ez a könyv, ami engem nagyon elkeserített, mert tudom, hogy nem kell Oroszországig menni ahhoz, hogy ilyet lássunk.

Azt viszont hiszem, hogy lehet máshogy is dönteni, mint ahogy tette itt a Jeltisev és sok más család. De azt is tudom, hogy nagyon nehéz máshogy dönteni, nagyon erős személyiséget igényel és ahhoz a saját magát kell az embernek megerőszakolni, amire kevés ember képes. De pontosan ezért nagyszerű Szencsin, mert itt egyáltalán nem éreztem azt, hogy miért ilyen hülye ő meg ő a regényben, hanem minden döntést elfogadtam, mert azokat volt egyszerűbb megtenni, amit tettek és ezt az utat tényleg könnyebb választani.

Szencsin stílusa egyszerű, könnyen olvasható, de igényes. Amit pedig ebben a történetben leír és ahogy, az szerintem csudálatos és végtelenül tragikus.

Jeltisevék egy Isten háza mögötti orosz faluba kerülnek. Ez a falu nem a kétezres évek francia vígjátékának, az Isten hozott az Isten háta mögött című filmnek az Isten háta mögötti, bohém és vidám települése. Ez a kies tajga, a lejmoló szomszédok, a kilátástalan és elfeledett öregek, a nem kevésbé kilátástalan és ténfergő fiatalok vidéke. Ahol farkastörvények uralkodnak.

Még az olvasási link alatt kibontakozott beszélgetésben említettem, hogy nagyon nehéz elvonatkoztatnom attól a lehangoló korrajztól, szociológiai jelenségtől, amit ábrázolt, ami nagyon nyomasztó volt, mégis odaszegezett engem a papírlapok fölé. Vagyis nem tudom a könyvet „önmagában” értékelni, mert az annyira ránehezedett a hangulatomra, már-már depressziós hangulatba sodort, hogy óhatatlanul az olvasás közbeni lelkiállapotommal azonosítom. @Boglárka_Madar írta válaszul a felidézett beszélgetésben, hogy ez egy nagyon valóságos regény. Hát épp ez az, játszódhatna ez a könyv akár Magyarországon is, hiszen itt is vannak ilyen Isten háta mögötti faluk, kilátástalan helyek. Messziről könnyelműen úgy gondolhatjuk, hogy ha dolgozni akarnának az emberek, akkor úgyis tudnának dolgozni ezeken a helyeken is. Vagy velünk ilyen úgysem eshet meg, mi nem döntögetnénk deciszámra a vodkát naphosszat a jobb jövőről ábrándozva. Pedig lehet, hogy igen, lehet, hogy mi is ugyanúgy elsüllyednénk a tajgai tőzeglápok, alattomos mocsarak posványában, mint Jeltisevék.

Kiemelkedően jó könyv ez, de – mint ahogy a fülszöveg is írja – nagyon kegyetlen. Bár a könyv első felében a kilátástalanságot oldja még valamilyen fanyar humorral a szerző, később már ez is odavész. Egy ilyen helyen már sem a humornak, sem a reménynek nem jut hely.

„Gyorsan, megállíthatatlanul gurult az élet lefelé a lejtőn. És csak a lélek eldurvulása, valami gyengécske páncél akadályozta meg, hogy minden reményt elveszítsenek, és lehulljanak a szakadékba. Bár talán jó is lett volna éppen így meghalni, mint az ókori görögök vagy a legendák orosz vitézei, de nem sikerült. Muszáj volt tovább kínlódni, ki tudja, miért.”

Azok, akik szeretik a szépirodalmat és azon belül is az orosz szerzők műveit, előbb-utóbb biztosan rátalálnak majd erre a regényre. Lehetne azonban például a társadalomtudományi képzésben tanuló diákok számára ajánlott olvasmány, és, mondjuk, politikusok is haszonnal forgathatnák. Fejlesztheti a szociális érzékenyéget, ízelítőt adhat abból, hogy a leszakadó térségekben hogyan is élnek az emberek.

Szerintem A Jeltisev család érdekes adalékokkal szolgál a szegénység természetrajzához. Ha készülne egy szociológiai vizsgálat a regény cselekményének színhelyén, az eredmények feldolgozásánál Jeltisevék valószínűleg egy klaszterbe kerülnének a muranovóiakkal. Szencsin társadalmi érzékenységét dicséri, hogy megmutatja: a felszínen maradáshoz, megkapaszkodáshoz nem elég, ha nagyjából egyívásúak vagyunk a környezetünkkel, ismerni kell a túlélés kis, hétköznapi praktikáit is. A Jeltisevek vagyoni helyzetüket, értékrendjüket, fogyasztási szokásaikat, habitusukat tekintve hiába simultak volna bele a környezetükbe, a falusi élet íratlan szabályainak ismerete nélkül eleve meg volt pecsételve a sorsuk. A medve sem maradna életben az oroszlán közegében.

Az állatvilágból hozott példa nem véletlen: keservesen lehetne csak emberinek, emberhez méltónak nevezni azt, ahogyan hőseink és a falubeliek élnek. Szencsin ugyanakkor olyan tárgyilagossággal – de mégsem közönyösséggel – tudja ábrázolni ezt a nyomorúságot, hogy az embernek mégsem kell elfordítania a fejét olvasás közben. Nem is nagyon tudná: én alig tudtam letenni a könyvet, sodort magával a történet. Annak ellenére is, hogy közben mindvégig az járt a fejemben: nincs is tőlünk már olyan messzire ez a Muranovó…

Szencsin pont olyan, mint az orosz Tar Sándor. Jónak jó, de a miénk így is jobb.

nem akar, de mar