Händel 2 csillagozás

Sokan csak hallgatjuk a zenét, ki milyet szeret, és ritkán gondolunk a szerzőre mint személyre. Legtöbbször csak felszínes ismereteink vannak arról, mikor és hol élt, hogyan tanulta meg a csínját-bínját művészetének, melyet mi most élvezhetünk. Mindenki inkább azokat a művészeket próbálja jobban megismerni, akiknek az alkotásait jobban szereti, mint másokét. A teljességre ebben is ritkán törekszünk, hacsak persze nem vág a szakmánkba.

Gyerekként Händeltől sok áriát, kisebb műveket vagy oratóriumrészleteket énekeltem az iskolai kórusban, szerettem is ezeket, különösen boldogan hallgattam a legnépszerűbb műveit, a Vízizenét, Tűzizenét – ahogy a tanárom nevezte, – és a Messiást. De soha eszembe sem jutott ifjan magamtól Händel zenéjét hallgatni. Viharos ifjúságomat a romantikusok, a klasszikusok közül Beethoven, majd némiképp később Bartók, Kodály, Sztravinszkij és Rahmanyinov kísérte. Händel zenéje nekem akkor túl ünnepélyes, túl szenvtelen, távoli volt.

Egy barátom egyszer – akivel együtt lelkesedtünk hajdanán a jazzért és Wagnerért, – bevallotta, hogy már nem hallgatja kedvenceinket, idegesítik, ő a barokk zenéhez fordult, Purcell, Lully és Bach. Bach mindenekfölött. Leesett állal bámultam rá, szóhoz sem tudtam jutni akkor. Azt a talányos kijelentést tette, a jazzben és a többi kor zenéjében túl sok a hang. Akkor nem értettem, mit akart ezzel kifejezni.

Most idegesít sok régi kedvencem, és évek óta Händelt hallgatok. De csak most jutott el az érdeklődésem odáig, hogy meg akarjak róla többet tudni annál, hogy német volt, Halle városában született, majd angol királyi szolgálatba lépett, sikeres és elismert lett. Igen ennyi, mert ennél többet mindeddig nem tudtam róla.

Rolland szokásosan lélegzet-elállító stílusban megfogalmazott, rajongó szavait olvasva magamba szálltam. Mert egy fantasztikus egyéniség bontakozott ki a sorai közül. Händel minden volt, ami Mozart is, bár kevesen tudják. Gyerekként már komponált, virtuóz volt az orgonán és a zongorán (vagy annak elődjén). Ő tehetős családból származott, nem volt gond a taníttatása, nem kellett nyomorognia, és nem kellett olyan szolgálatokat elvállalnia, melyeket nem akart. Ilyen körülmények közt sok tehetség elsikkad, az övé nem. Szorgalmas, kitartó, nyitott elméjű és fáradhatatlan tanuló volt, nem vonta el a figyelmét a kötelességétől semmilyen kísértés. A végtelenségig lojális volt, midenekfelett becsületes. Nem volt romantikus, vagy filozófikus alkat. A szépséget és harmóniát kereste, de maximalista lévén, ezt soha egyetlen irányzatban sem volt képes megtalálni. Mindent megtanult, mindenféle irányzatot, stílust elsajátított, magába olvasztott, és egy magasabb rendű újat alkotott belőlük.

Ez a könyv nem sokat árul el a személyes életéről, Rolland nem megy bele az intrikákba, melyek teljes angliai tartózkodását végigkísérték, és megkeserítették az életét. Csak annyit tudhatunk meg, hogy felvette a kesztyűt, és zenéjével, kemény munkájával bizonyított, harcolt élete végéig. Időnként hónapokra mély depresszióba esett, ezekből kikeveredvén mindig néhány „örömzenét” alkotott.

Nem értesülünk szerelmi életéről, pedig a sorsa a színházakhoz, operaházakhoz, királyi és hercegi udvarokhoz kötötte, így biztos volt része kísértésben. Amit tudunk, hogy nem alapított családot, a zene volt a hitvese egész életében. Rolland nem a hagyományos, romantikus-regényes életrajzzal szolgál, hiszen hamis képet kapnánk, ha a művész gondolatait akarná rekonstruálni. Hogy mit gondolt, a zenéjét hallgatva tudhatjuk meg.

Amit viszont megtanulhatunk a könyvből, az, hogy milyen körülmények között, milyen helyszíneken mit tanult meg, kik voltak rá hatással kortársai közül és hogyan. Miért olyan Händel muzsikája, hogy ha igazán teljes figyelmünket fordítva felé, hallgatjuk, repes a lelkünk a nagy érzelmektől. Mély és igaz érzésektől.

A könyv felétől egy passióját hallgattam. Érdemes így olvasni ezt a könyvet, sokkal érthetőbbé válnak Rolland szakértő közlései, a műveket magyarázó mondatai ezáltal.

Rolland pedáns precizitással megírt, életrajzi tanulmányával minden bizonnyal Händel is elégedett lenne, mert az író tabuként kezeli a zeneszerző magánéletét, ellenben bőséges ismerethalmazzal szolgál a művek keletkezésének és hangszerelésének részleteiről. Ha az olvasó nem végzett konzervatóriumot, vagy legalább zeneiskolát, garantált hendikeppel indul az értelmezésben. A laponkénti (sokszor) féloldalnyi lábjegyzet szétzilálja a szöveget, míg a könyv a vége felé átmegy partitúrába.
Persze azért a korszakról kapunk valami – akár jellegzetesnek is nevezhető – képet, de nekem az olvasás közbeni „Best of Händel” hallgatás volt a legmaradandóbb élmény.