A ​virradat ígérete 92% 171 csillagozás

Még főiskolás voltam, amikor olvastam az Előttem az életet és azonnal az egyik kedvenc könyvemmé vált, amit időnként még most is újra és újra előveszek, s még mindig összeszorítja a szívem annak a tízéves kisembernek a végtelen szeretete, akit még az Arthur nevű esernyőjéért is esz a fene az érzelmi értéke miatt.

Azóta szerettem volna olvasni mást is Gary-tól, mivel a Lady L. tetszett ugyan, de akkora katarzist nem okozott.

Ez a könyv viszont igen.
Idén ilyen mély megrendülést nem éreztem még egy könyv befejezését követően sem, mint ennél.

Önéletrajzi regény, aminek a mélységei és magasságai egy olyan ember ifjúságát rajzolják elénk, aki olyan változatos poklokat járt meg, ahonnan szinte bárki más megtörve került volna elő.
De Gary nem. Ő végig megőrizte a derűjét és optimizmusát, akárcsak a jövőbe vetett töretlen hitét.
Mert tudta, hogy be kell teljesítenie az ígéretét, hogy nagy francia íróvá és nagykövetté kell válnia, aki Londonból öltözik. S persze így is lett – hogy is lehetett volna másként, ha egyszer az anyja ezt az életet látta előtte.

Mert ez a regény nem elsősorban önmagával való számvetésről szól, hanem arról a bonyolult, egyszerre fojtogató és mégis éltető szeretetről, amit ő és az anyja éreztek egymás iránt.

Gary későn született, házasságon kívüli gyerek volt, akit ezért az anyja, ez a végtelenül extroveltált egykori színésznő egyrészt az egekig ajnározott, másrészt annyi terhet pakolt rá, hogy abba maga Atlasz is beleroppant volna.

Gary pedig, hol kétségek között, hol reménykedve, hol mélységes zavarban és néha porig alázva, de teljes erejéből neki is rugaszkodott, annak a gigászi feladatnak, ami ott van minden fiú előtt: okozz örömöt az édesanyádnak, hogy az büszke lehessen rád.

Az a teljesítménykényszer, amit az anya plántált a fiába, minden, csak nem egészséges, s ha az írónak nem lett volna meg már gyerekkorától az öniróniára való hajlama és az élet iránti szeretete, akkor azt a bizonyos farakást, amelynek a mélyébe bevackolt még kissrácként, tényleg magára omlasztja.

Gary visszaemlékezéseit olvasva egy furcsa, szinte rejtői pár bontakozik ki a szemünk előtt – az egyre inkább korosodó, rigolyáihoz mereven ragaszkodó anya, akinek a szájában egyfolytában cigaretta lóg, s persze a jég hátán is megél. S a fiú, aki kétségbeesetten próbál normális lenni, de tudja, hogy esélytelen. Mert nem lehet normális, neki nagyszerűnek kell lennie, ezért aztán, ahogy felnő, kicsit bennem Gorcsev Iván bohémságát felidézően vagány kalandor lesz belőle.

S végig ez az irónia és a derű jellemző a regényre, még azokon a pontokon is, ahol az olvasó mérhetetlen tragédiákat sejthet.

De ez a könyv nem a tragédiákban való megmerítkezésről, hanem az elbocsátásról szól.

Nem a megbocsátásról, hisz' Garynek már nincs mit megbocsátania.
De ennek a könyvnek a megírásával azt remélhette, hogy elbocsáthatja végre az anyja szellemét, aki, akár mítoszok ősanyái, egyszerre falta fel, és egyszerre etette az önnön húsával saját gyermekét.

A virradat ígérete az a könyv, amelyről szinte lehetetlen objektív módon írni. Egy önéletrajznak álcázott vallomás, fohász, köszönet, számonkérés és megbocsátás. Romain Gary önironikus regényében rengeteg humorral tárja elénk anyjához fűződő ambivalens viszonyát. Bár a fiú felnőtt és több ezer kilométeres távolságba kerül az anyjától, de a láthatatlan lelki köldökzsinór örökre összeköti őket, amely áldás és átok is egyszerre. Áldás, amely táplálta és támogatta, segített túlélni és ép ésszel átvészelni a háború borzalmait. Átok, mert ez a végtelen és fojtogató anyai szeretet teljes mértékben megfosztja az önálló cselekvéstől és gondolatoktól, melynek következtében élete minden egyes lépését lelkiismeretfurdalás kíséri. Ez a könyv a csupa nagybetűs szeretet regénye és egyben tökéletes példája annak, hogy egy anya legjobb szándékai ellenére is hatalmas lelki terhet pakolhat a gyermekére, amelyet majd egész életében béklyóként kénytelen magával cipelni, ha nem képes feldolgozni ezt. Romain Gary ebben az önéletrajznak és háborús regénynek álcázott vallomásban megpróbálja feldolgozni és ha megérteni nem is, de elfogadni a végtelen anyai szeretet terhét. Szívbe markoló, megindító és magával ragadó történet, mely során az olvasó óhatatlanul górcső alá veszi az édesanyjához és a gyermekéhez való viszonyát is. Bognár Róbert remek fordításának, választékos nyelvezetének köszönhetően igazán élvezetes olvasmányélménnyel gazdagodtam. A kívül belül nagyon igényes megjelenésért és szerkesztésért külön köszönet a @Park_Könyvkiadó-nak.

Természetesen öt csillag, hiszen Romain Gary zseniális író, nagy kedvencem, és egészen különleges volt az önéletrajzi regénye. Mégis bő két héten át olvastam ezt az alig háromszáz oldalt, nagy adagokat nem tudtam befogadni, egyszerűen annyira fullasztott ez a mindent elnyomó, zsarnokoskodó anyai szeretet. Végtelenül sajnáltam szerencsétlent, különösen kisgyerekként. Borzasztó, amikor egy egyedülálló anya ennyire rátelepszik a fiára, szinte még beszélni sem tud az, de már azzal tömi a fejét, hogy művész lesz. Világhírű író. Az új Victor Hugo! Meg Nobel-díjat is kapni fog. Meg nagykövet is lesz. Meg minden. Így, egyszerre. Mindezt szeretetből, persze. Csak eközben az a szerencsétlen gyerek meg nem tud az lenni, aminek lennie kellene. Gyereknek. Mindezt bemutatja sok-sok öniróniával, megmosolyogtató rengetegszer, de nekem legfőképp szomorú ez az egész.

Szvetlana Alekszijevics Fiúk cinkkoporsóban című művében az egyik katonaanya ekképp mesélt: „Valamikor azt gondoltam: szülök egy fiút… szülök magamnak egy férfit, akit szeretni fogok, és aki szeretni fog engem.”

Azt hiszem, Romain Gary mamája is szült magának egy fiú-férfit, akit szerethetett. Akinek minden porcikáját eláraszthatta a szeretetével, hogy közben néha zavarba hozza, bűntudatba ejtse, akarva-akaratlanul magához láncolja, ugyanakkor magasra emelje, örökké óvja vele. A fiú pedig viszontszerette. Mondhatni, főállásban. Úgy tetszik, minden, ami történt az életében, csupán a nagy terv része volt, a mamáé, aki egész életét arra tette fel, hogy a világnak (meg azért magának is) egy eszes, hivatásában és szerelmeiben sikeres férfit teremtsen. Romainnak ezek után aligha volt választása, de ő talán nem is akart mást választani, mert el sem tudta képzelni, hogy mást válasszon, egyszerűen fogta magát, és szép sorjában megvalósított szinte mindent, amit a mama kívánt. A mama azt remélte, fiából művész válik? A fiú, némi gyermekkori kísérletezés (zene, festészet, színészet) után író lett. A mama párás szemmel ábrándozott arról, hogy magzata egy napon délceg egyenruhásként, mellén érdemérmekkel toppan be az anyai házba? Romain elszegődött a légierőhöz, kicsit harcolt a második világháborúban, közben néha majdnem meghalt, aztán végül mégsem, hiszen ez cseppet sem illett volna a mama terveibe. A mama akarata és szeretete előtt meghajolt a történelem, a balsors és az összes istenek. Amíg egy anya hite formálja az ember sorsát, még vak pilótával sem garantált a zuhanás.

Romain végigment az úton, amit édesanyja kijelölt számára, miközben teljesen biztos volt benne, hogy minden, a célhoz közelebb vivő, el nem vétett lépése a mamának köszönhető, a csodálatos asszonynak, akitől Romain a béklyókat és a szárnyakat kapta, és aki a halál kapujában is képes volt cselhez folyamodni, hogy megóvja az imádott, gyermeki rácsodálkozását, anyjától örökölt, a szenvedésekért kárpótlást, a folytonos törekvésért elismerést nyújtó világba vetett ingathatatlan hitét még felnőttként is megőrző, önmagát kifigurázni tudó, érzékeny jó humorú, talpraesett, néha meggondolatlan és heves, számtalan kalandba keveredő fiút.

Az új, filmes borító (szép) szinte könyörög érte, hogy végezetül idepakoljam a regényből készült mozi előzetesét is. Íme, lehet felcsigázódni: https://www.youtube.com/watch…

Önéletrajzi ihletésű regénybe bújtatott óda az anya-gyermek kapcsolathoz, a bivalyerős köldökzsinórhoz, amelyet még a halál sem tud eltépni, ami hol lazábban, hol megfeszítve, de áramoltatja az erőt és a legmélyebb szeretetet éppen annak, akinek nagyobb szüksége van rá (és ez általában a gyermek!).

A szülői ház udvarán, a kedvenc hintámban olvasva a könyvet egészen különleges élményt adott. Édesanyám körülöttem sertepertélt, csacsogott, leste minden kívánságomat és elgondolkodtam azon, hogy milyen lenne ez a csodálatos kert, a nap melengető sugara és úgy általában az egész élmény nélküle. Hétköznapi, szürke, keserű. Az anyám nélkül, aki még egy éve is, amikor a szakvizsgáimra tanultam, minden áldott nap megkérdezte, hogy tanultam-e rendesen. Aki (természetesen Édesapámmal együtt) kitalálta, hogy nekem az eszemmel kell keresnem a kenyeremet és mindig megkímélt a piszkos, kimerítő munkától. Aki akarta és akarja, hogy valaki legyek. Aki mérges, ha a magánéletem nem a megfelelő mederben csordogál, mert meggyőződése, hogy megérdemlem a boldogságot. Zsarnok, önző ettől egy anya? Nem lehet, hogy pusztán jó és könnyű életet akar a gyermekének? Nem lehetséges, hogy a saját maga tapasztalataitól, élete nehézségeitől akarja megóvni gyermekét? De. Minden anyának a maga gyermeke a legszebb, a legokosabb, a legtehetségesebb, a minden. Nem azzal van a baj, ha egy anya így gondolkodik, sokkal inkább azzal, ha nem.

Az író halhatatlanná tette az édesanyját a regényével. Persze, a harmadik rész a háborús leírásokkal nehezebben csúszott, kevésbé kötött le, de mindig kikandikált a sorok közül az élet, az emberség és az anya, aki a háborúban is fogta a fia kezét… A szerző átitatta humorral és öniróniával a kötetet, ami kellett, hogy lazítsa a drámai részeket, mégis az alig néhány mondatban, sebtében felskiccelt szívfacsaró befejezés az, ami még sokáig eszembe fog jutni a könyvről…

Anya: az egyetlen élőlény, akivel 5 másodpercen belül össze tudok veszni, mégis…
Anyák: se velük, se nélkülük.
Gyönyörű önéletrajzi regény. Hangsúllyal a regényen, mert bár Gary élete pőrén is elég érdekes, csak nagyjából ragaszkodik a ténykehez. 2.0-ás önéletrajz.
Gary az önirónia és a méltóság egyik nagy apostola. Nálam Hrabal és Vonnegut mellett van a helye.

Megnéztem a könyvből készül film trailer-ét, és félek, hogy az átdolgozásban éppen az vész majd el, ami a regény egyik nagy érdeme: a humor és önirónia, amivel a szerző a saját élete eseményeire reagál. Ezek teszik olvashatóvá az egyébként mély érzelmekkel és sok szenvedéssel teli történetet, nélkülük valószínűleg nehéz lett volna az érzelgősség, giccs csapdáját elkerülni. Az anyánkkal való kapcsolatunkról beszélni vadidegeneknek: ez már önmagában is komoly kitárulkozás, és nagyon nem mindegy a forma, amiben mindez megtörténik, mert nagyon kellemetlen olvasmány is kikerekedhet az ilyesmiből. Távolról sem ez a helyzet Gary remekművével: kiváló ízléssel és nagy tehetséggel állít emléket édesanyjának, és általánosságban az anyai önfeláldozásnak, szeretetnek. A könnyed, olvasmányos stílus mellett szinte észrevétlenül siklunk végig nyomorúságon, szegénységen, megaláztatásokon, háborús borzalmakon, és közben az egész művet beragyogja a mély humánum, a megértés és megbocsátás a másokon és saját magunkon megtapasztalható emberi gyarlóság – de nem az emberi aljasság! – megnyilvánulásai iránt. Csodálatos mű, az a fajta, amiből a sötétség idején erőt lehet meríteni.

Romain Gary mindegyik regénye egy csoda, ez is. Megindító és magával ragadó de fájdalmas történet, egyszerűen nem lehet letenni vagy betelni vele, pedig nem első olvasás volt. Nagyon szeretem az őszinte, meghitt, sokszor humoros, de időnként öniróniába átcsapó hangvételt és az anyai szeretet erőszakosabb vagy zavaróbb megnyilvánulásait kísérő kritikusabb hangot egyaránt. A virradat ígérete amellett, hogy önéletrajzi regény egy gyönyörű vallomás is az írónak az édesanyjával való kapcsolatáról, a határtalan anyai szeretetről, de az is kiderült, hogy ez a szeretet, ez az állandó anyai jelenlét fojtogató is tudott lenni. Édesanyja elképesztő személyiség volt, aki arra „ítélte” fiát, hogy nagy és jó ember, zseni, író – minimum egy Victor Hugo – és diplomata legyen belőle, mert biztos volt a tehetségében és R. Gary rá is szolgált erre a bizalomra, az anyai elvárás, jóslat be is teljesedett. Ennek a gyönyörű, intelligens, erős és akaratos nőnek minden gondolata a fia körül forgott, kudarcos életének egyetlen álma fia sikerének megalapozása volt, így aztán megadott neki mindent és kiharcolt neki számos lehetőséget, akit egyedül nevelt fel nagyon nehéz körülmények között, akinek csak az volt a fontos, hogy a fia érvényesüljön. Muszáj megemlíteni még, hogy mennyire elképesztő volt az anya szeretete, rajongása választott hazája Franciaország iránt is, ami számára a szabadság és a boldogság földje volt és amit fiának is átadott, aki bombázó pilótaként csatlakozott de Gaulle mozgalmához és háborús hősként ünnepelték, amit az édesanyja már nem élhetett meg.

Ó, de hálás vagyok a sorsnak, mostanában több olyan regénnyel is dolgom akadt, melyek kiérdemelhetik a tökéletes alkotás címet, s úgy sejtem, nem csak tőlem. Gary vagy Ajar vagy Romuska, kinek hogy tetszik, humora utánozhatatlan. Mivel magam is hajlamos vagyok az öniróniára, a humornak ezt a forrását mindig élvezettel szemlélem. Az pedig, hogy egy erős akaratú anya sorsmeghatározó törekvéseit úgy élte túl, hogy nem roppant bele (na jó, talán egy kicsikét, hiszen bevallja, ilyen jellegű szeretetet keresett egész életében, de sosem talált), szintén dicséretes. Kalandos élete lehetett Romannak, szívesen leültem volna vele szeretett Franciaországának egy napsütötte teraszán, hogy egy kávé mellett hallgathassam, ahogy mesél.

Ez az önéletrajzi ihletettségű visszaemlékezős regény, ha végiggondolom, humora és a szerző öniróniája nélkül egy igencsak súlyos pszichikai esetet mesélne el a „hogyan nem szabad anyánkhoz kötődni” címkével ellátva. Sűrűn elgondolkoztam, hogy ilyen nyomasztó és fojtogató szeretet mellett, hogyan is válhatott Garyból épkézláb ember, aki önmaga feladása nélkül (?) teljesítette anyja álmait, s élte túl a második világháború eseményeit. A könyv második felében, a már felnőtt Romain elmesélései alapján kezdett magyarázatot nyerni, hogy lehet, csak azért volt képes a háborút, társainak elvesztését túlélni, mert az el nem vágott köldökzsinóron keresztül folyamatosan táplálta őt a fanatikus anyai szeretet.
Annak idején otthon kötelező jelleggel adták kezembe az Előttem az életet-et és a Lady L.-t, hogy mindenképpen, meg muszáj olvasni, mert jó. Én viszont csak most jutottam el oda, hogy azt mondjam, igen, Romain Garyt feltétlen olvasni kell, de közben sűrűn szitkozódom, hogy ezeken kívül csak egy regénye jelent meg magyarul.