Angyalvakond 97% 32 csillagozás

Ezek a versek most nem irodalmi, vagy esztétikai szempontból fontosak. A megjelenés időpontja és a szerző pillanatokig sem titkolt szándékai egyből egyfajta szociális töltetet adtak a kötetnek – akkor hozta ugyanis szellemi és fizikai értelemben is közelebb hozzánk a hajléktalanokat, amikor az államrend módszeresen elkezdte őket még lejjebb és messzebb taszítani a normális világtól. Hogy miért, arra kézenfekvő válaszok nincsenek, és bár nem a Moly a megfelelő fórum ennek kifejtésére, az Angyalvakond kapcsán elkerülhetetlen beszélni a problémáról. Ha csak a tematika, Röhrig nyilatkozatai terelnének minket ilyen irányba, minden sokkal egyszerűbb és komfortosabb volna – de mivel a könyvet kizárólag a Fedél nélkült terjesztő hajléktalanoktól lehet beszerezni, óhatatlanul is komplett társadalmi kísérletté, egyúttal valamiféle karitatív megmozdulássá fejlődik az akciója, elvégre meg kell szólítanod őket, beszélned kell velük, akár kezet is rázhattok, meghívhatod az értékesítődet egy péksüteményre*. Ki más próbálkozna be ilyesmivel, ha nem Röhrig Géza, aki maga is volt hajléktalan, és költészetének középpontjában mindig is az emberi elhagyatottság és nyomorúság állt – a maga fennköltségtől mentes őszinteségében…

Magukról a versekről egyébként nagyjából ugyanazt lehet elmondani, mint a 2016-os Magvetős kötet költeményeiről. Nem feltétlenül a legjobb kortárs alkotások, hangvételük és stílusuk sem okvetlenül a legszélesebb közönségnek szól, ugyanakkor szerethetőek, nem kis részben az alkotó más közéleti megnyilvánulásai, melegszívű attitűdje miatt. Én is kedvelem Röhrig verseit, bár kortárs magyar költőkre viszonylag ritkán figyelek fel. Az Angyalvakondnak ellenben jót tesz az egységes téma, az olvasót mostanra nem érheti meglepetésként a folyamatosan depresszív, lehúzó hangulat, és immáron Röhrig stílusa sem zökkenthet ki senkit – akiknek a ’16-os kiadvány nem jött be, ezt már nyilván nem fogják megvenni.

Fontos és jelentőségteljes kezdeményezés, a mögöttes szándék és szellem némely tekintetben fölébe emeli a legtöbb kortárs verseskötetnek. Érdemes foglalkozni vele!

*spoiler

Röhrig előző kötetére is egy nagy igent mondtam (mást nem is nagyon tudtam, nem sikerült szavakba foglalni, amilyen hatással volt rám), és erre talán még inkább. Az a kötet – emlékeim és az enyémnél bőbeszédűbb értékelések tanúsága szerint is – kifejezetten abrazív volt, a bőrt leszedte az arcodról. Emez viszont hiába szól még töményebben a lehető legnagyobb emberi nyomorúságról, mégis sokszor egyszerűen az volt az érzésem, hogy ez mennyire szép. Kozmikusan szép, felér a csillagokig. Úgy mutatja fel a hajléktalan emberek méltóságát, hogy eszedbe sem jut az empátia szó – mert ezt a méltóságot nem az ő nézőpontja hozza létre, nem érzi úgy, hogy neki kell helyreállítania, ez egész egyszerűen van. És egy idő után már az sem zavart, hogy néhol szándékosan rossz vagy suta a rím, mert beláttam, máshogy hazugság lenne. Szerintem itt a radikális érzékenységgel kezelt téma olyan magas szintű poétikai megvalósítással kapcsolódik, ami kb. megkerülhetetlenné teszi ezt a kötetet.

Régen fájt egy könyv ennyire.

Ahogy Tar Sándort, ezeket a verseket sem tudom lelkiismeretfurdalás nélkül olvasni.

Igen, nem nagyon lehet kevesebb csillagot adni erre a könyvre. Nem mondom, hogy az irodalomnak tetté kell válnia, de mégiscsak tett ez. Valószínűleg éles és majdnem megengedhetetlen párhuzam, mégis megengedem: ahogy Sinka István Vád c. könyve szólt, úgy szól ez a könyv is azokért és azokról, akikért és akikről nem szól senki más: a mai alulsó Magyarországról – mégha nem is Sinkát, hanem inkább Pilinszkyt, József Attilát vagy Kosztolányit idézik sokkal inkább a versek.

Elvétve zseniális sorok, és néhol jó versek is. Ezt írnám erről, de nem lehet, mert kontextus: mert „erről”, mert ez az ami. A hajléktalanság nagyon erős téma, és annyira közvetlen és személyes, hogy azt nem is lehet „rendes” kritika szerint olvasni, vagy értékelni. Nagy kockázat is ez egyben, mert aki írja és ezzel kiírja magát, mondjuk hogy a kritika hatókörén kívülre, az maga is egyfajta poétikai hajléktalan.
És mégis, mint versek, és mint költészet olvasandó az Angyalvakond. Dermesztő, keményre fagyasztó szelek fújnak át rajta, nem tudtam máshogy, mint kis távolságtartással, magamat mentendő, olvasni. Volt hogy könnyeztem, de többnyire azért nem, amiért az ember nem fakadhat sírva minden utcasarkon, de komolyan. És az itt megelevenedő, vagy éppen meghaló, emberek is kívüle helyezkednek a szenvedés és igazságtalanság és nyomor pátoszán. Nem a szánalom, az erőszakos lesajnálás és nyomorpornó szövegei, hál'istennek, ezek. Méltóak. Tanulhatok belőlük. Tanulhatunk mind, idelent.

Ezzel a könyvvel először itt molyon találkoztam, jól meg is néztem, majd elraktároztam a fejemben, hogy van ilyen. Néhány hónappal később viszont, egy kissé zivataros, és némiképpen szomorkás délután megláttam ezt a kötetet egy hajléktalan hölgy kezében a Boráros téren. Rögtön eldöntöttem, hogy ez kell nekem, így le is csapattam rá.
Ellenben arra nem számítottam, hogy a versek ennyire mélyen befognak férkőzni a szívembe. Nagyon érzékeny vagyok az ilyen szociális helyzetekre, és a verseskötet olvasása eléggé meg tudott viselni. Mert elképzeltem azokat az embereket, akikről szólnak ezek a történetek, akik nem ismerték soha a mi életünket, akik megfagynak, vagy éppen kórházban végzik, akik alkoholisták de csak mert így bírják ki. Szomorú volt a kötet, hiszen a hajléktalanság nem egy vidám téma, és többféle helyzetből, emberi sorsból mutatott meg részleteket.
Ami számomra furcsa volt, hogy többször jött fel a versek között, hogy nem cigány, hanem székely az adott személy. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fontos lehet, hogy egyrészről székely, másrészről pedig, hogy ennyi székely lehet az utcán.
Rengeteg érzelmet élhettem át ezáltal a verseskötet által, és remélem, mások is el fogják olvasni ezt, és átélik azt, amit én. Csak ajánlani tudom.

Időnként próbálkozom a kortárs lírával.
Időnként nagyon betalál.
Ez a kötet szerencsére ilyen volt.
Néha úgy érzem, mintha a nagy költőink elhasználták volna a legszebb metaforákat és hasonlatokat, ezért annak, aki mostanság igyekszik verseket írni, csak a kevésbé jó, kevésbé ötletes, kevésbé szép költői képek maradtak.
Röhrig Géza szerencsére megmutatta, hogy ez nem így van. Egy súlyos téma ellenére is lehet szépet írni, nem keresi direkt a vulgaritást vagy a megbotránkoztatót.

Nem nagyon tudom hova tenni. Nem tudom pusztán a szándékot értékelni. Kétségtelenül van egy hangulata; látlelet. Ha ki akarok emelni valamit, akkor az a képalkotása.

Nem szeretek Röhrig-kötetről próbálni értékelést írni, mert elég jól el szokta találni a szociális érzékenységemet és megrázó olvasni. Szóval most mondjam, hogy jó volt? Nem, a szó klasszikus értelmében nem volt jó, mert depresszív és sz*rul érzem magam utána. De végülis valahol ez a lényeg, úgyhogy akkor tulajdonképpen jó, mert elérte a célját, elkezdtem odafigyelni olyan társadalmi problémákra, amikre azelőtt nem. Ha József Attila élne és Utcajogász lenne, valószínűleg hasonló verseket írna.