Most így a második könyve után, azt kell mondjam, hogy elvarázsol, ahogy Rohinton Mistry ír. Annyi érzelmet, fájdalmat, néha örömet, az élet nagyon fontos érzelmi, szociális, kulturális kérdéseit tudja beleírni a történeteibe, minden sziruposság nélkül, hogy ez engem lenyűgöz.
A Családi ügyek családregény, egy olyan párszi, indiai családé, akik bárkik lehetnek, akár itt nálunk is élhetnének. Átlagos emberek, problémákkal. Van, ami miatt mégis igazán indiai könyv ez, amiatt, hogy az író nagyon jól építi a kulturális, vallási és indiai szokásokat a történetbe. Na ettől igazán különleges lesz, pedig az alapja a történetnek érint minket, és mindegyik olyan országot, amelyik „túl szocializálódott”, ha van ilyen szó egyáltalán. :D
Az idős nyugdíjas Parkinson-kóros Nariman együtt él két mostohagyermekével egy nagy házban. Amikor Nariman elkezd a betegsége miatt leépülni, lábtörése miatt teljesen ágyhoz kötött lesz, akkor ez a két mostohagyermek úgy gondolja, hogy ők aztán nem fognak ágytálazni, pedig semmi dolguk egész nap, ráérnek, de a kényelem nagy úr, meg a nem szeretet, nyűg az egész, egyszerűbb kifogást keresni, menjen innen a fenébe az öreg. És lepattintják őt Nariman édeslányához, aki egy nagyon kicsi lakásban él családjával, igen kevés pénzből. Mégis ez a lány felvállalja a gondozást, ami nem olyan egyszerű egy családnak akkor sem, ha szeretet megvan bennük. És itt jön a rengeteg konfliktus, az extra nehéz élethelyzet, olyan problémák jönnek elő, melyek együttélésnél elkerülhetetlenek. Vannak nagyon szép pillanatai is a regénynek a sok fájdalom ellenére is. Leginkább az unokák, akik végtelen szeretettel alkalmazkodnak az új helyzethez. A múlt is tartogat érdekes történeteket, amelyet a félig a halálba lévő Nariman félálomban vergődve, lázálomban tudat velünk, hogy árnyaltabban lássuk az egész családot. Nagyon kegyetlen volt Nariman és családja sorsát végigolvasni, megviselt, ahogy nem akarta a Parkinsonos beteg a problémákat a családra hárítani, de mégis magatehetetlen, itt nem ő dönt, hanem a betegség. Mindenről lemondott, amiről tudott, csak gondot ne okozzon. Fájdalmas, na.
Mély, komoly problémát fejteget az író, ami minden mostani civilizált társadalomban benne van. Beteszed a szülőt/ nagyszülőt az otthonba, ha beteg lesz, ahol le se …. a fejét, vagy felvállalod a mindennapi küzdelmet? Mennyit bír el egy család lelkileg, és meddig? Milyen példát mutatsz a gyerekeidnek s utána mit vársz majd tőlük? A vége is elgondolkodtató volt számomra, azt hiszem, ilyen egy jó regény.
Benne van a tudatban a Nobel-díjnál, az hogy valaha esélyes lesz-e tényleg, nem tudom, de én bírom őt, mert fontos témákról ír, cukormáz nélkül, Indiát közel érzem magamhoz, ha őt olvasom.