A ​Fény Ura 116 csillagozás

Roger Zelazny: A Fény Ura

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A Fény Ura vicces, bölcs, áthatja a csoda és a tudás.
Olyan emberekről mesél, akik istenek lettek, ám mindennek ellenére emberek maradtak… Az ilyen könyvek miatt szeretne az ember író lenni. Senki ne tudja a mítoszokat olyan valóságossá és értékessé tenni, mint Roger Zelazny.”
Neil Gaiman

A Föld már régóta nem létezik. Egy telepesbolygón maroknyi ember magához ragadta a technológia irányítását, amelynek révén halhatatlanságot és istenszerű hatalmat szereztek, és hindu istenek alakját felöltve kormányozzák a világot. Egyik társuk azonban megszánja a szolgasorban tartott embereket, és elhatározza, hogy az istenek ellenében is segít rajtuk.
Valamikor ő volt Sziddhártha, most pedig úgy nevezik: Démonok Megkötője, a Fény Ura. Ennek ellenére ő jobban szereti a Sam nevet.

Roger Zelazny könyve a modern science-fiction egyik kiemelkedő teljesítménye, amelyben egy másik bolygón játszódik újra az egész keleti mitológia.

Eredeti megjelenés éve: 1967

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2009
240 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639868465 · Fordította: Pék Zoltán

Enciklopédia 10

Szereplők népszerűség szerint

Lokapálák


Kedvencelte 18

Most olvassa 1

Várólistára tette 96

Kívánságlistára tette 53

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

csartak P>!
Roger Zelazny: A Fény Ura

A sci-fi itt csupán burok egy filozófiai játékhoz. Ehhez a történethez nem volt elég alapismeretem, vagyis nem volt megfelelő attribútumom, így ennek hiányában nem állta az aspektusomat. Buddhizmus, hinduizmus. Máshonnan jöttem, sosem olvastam róla. Így nem lettem híve a haladásnak, sem az akceleracionizmusnak, csak gyűlt bennem a makacs ellenállás. A szereplők neveinek orgia-kavalkájába meg már nem is akartam belemenni. Hiába a gyűltek-kavarogtak szépen szőtt szavak, párbeszédek, és szimbolika: ebben a testben, itt és most elbukott a dolog. A kevés idő és a figyelem megtörte a figyelmemet és nem vettem a fáradságot, hogy utánanézzek, utánaolvassak, hogy teljes egészében élvezhessem. Talán majd máskor, más alkalommal. Viszont nehéz kérdés merül fel. Most emiatt pontozzak le egy nagyszerű művet? Hiszen másnak ez irodalmi csemege lehet. Csak gratulálni tudok, Roger Zelazny egyedi dolgot alkotott.

Oriente>!
Roger Zelazny: A Fény Ura

Az világos, hogy minden mitológiai mesébe oltott poszthumán tobzódás Zelazny köpönyegéből bújt elő. :)

Igazából már az első fejezetekben összeáll, miről van itt szó, amit egyáltalán nem bántam, tetszett ez a kettős világ, és hogy együtt játszhattam az istenekkel szobrokba, lándzsákba, viharszekerekbe és páncélokba álmodott szómagőzös csatáikat és teadélutánjaikat. Ráadásul váratlanul igényes stílusszikráktól pattog a szöveg, nem is beszélve az ilyen kis helyes bizarrságokról: https://moly.hu/idezetek/42785 spoiler, vagy az elegánsan fanyar humorról, ami nagyon a kedvemre való volt.

Tényleg csak az a kár, hogy történet az nem sok volt ebben a regényben, amitől aztán úgy kellett erőltetnem az olvasást, hátha a végefelé kiderül, mire megy ki ez a bolygónyi méreteket öltő kavarás. Jelentem, kiderült. De azért jobb szeretem, ha menet közben is rajta vagyok valamiféle úton, és nemcsak bekötött szemmel szorongatom a menetjegyemet. Pedig esküszöm, régen olvastam ilyen lassan és megfontoltan egy zsánerkönyvet, mégis teljesen el voltam veszve: nem vettem észre az idősík-váltásokat, nem értettem a szereplők kapcsolódási pontjait, azt hiszem néhol alaposan össze is kevertem őket, amitől könnyű belefásulni a megértés vágyába. Annyira viszont nem volt se lírai a forma, se filozofikus a belétöltött anyag, hogy történet nélkül is elkápráztasson.
Na de ha valaki nem támaszt az utóbbi mondataimban megfogalmazottakhoz hasonló igényeket, vagy éppen támaszt, de nálam értőbben olvasva meg is találja, amit én hiába kerestem, akkor biztosan maradandó élménnyel fog gazdagodni. Egyébként maradandó lesz nekem is: érzem, hogy belémégett a könyv esszenciája, szerintem tíz év múlva is gond nélkül fel tudom majd idézni azt a zseniális ötletet, azt a világot, amire épül. És minthogy a technológiai magyarázatokat nem viszi túlzásba a szerző, tulajdonképpen frappánsan kortalan marad, porolgatás nélkül is megőrzi a fényét a klasszikusok polcán.

6 hozzászólás
vicomte P>!
Roger Zelazny: A Fény Ura

A szent és a profán.
Ez járt végig a fejemben, míg a regényt olvastam.

Ebben a könyvben ugyanis mindenki megtalálhatja a saját ízlésének megfelelő olvasatot: egyszerre roppant cselekményes a történet, pörgő párbeszédekkel és látványos akciókkal, ugyanakkor az elmélyültebb, filozofikus gondolatok ínyencei részére is szolgál némi csemegével.

Zelazny olyan egyedi sci-fit alkotott, amely meglehetősen éltes kora ellenére (1967-ben jelent meg eredetileg) is jócskán frissebbnek és fantáziadúsabbnak számít, és lényegesen több mondanivalóval is rendelkezik, mint számos, azóta írt vagy filmvászonra vitt tudományos-fantasztikus mű.

A Fény Ura elsődleges olvasatban nem más, mint az akkoriban még meglehetősen divatos „a felfedezők barbárságba süllyedtek egy távoli bolygón” toposz, vagy ha úgy tetszik a Däniken-féle az „istenek űrhajósok voltak” lerágott csont egy könnyedsége miatt máig is élvezhető variációja. Ebben az aspektusban nem más, mint egy kasztosodással szemben kiálló humanista sci-fi, amely a maga gunyoros módján elítéli a tömeget tudatlanságba tipró, önmagát istennek beállító hatalmi elit machinációit.

Másrészt a regény szereplői nem csupán szerepként veszik fel az isteni identitást, hanem a valós és mitológiai események egyfajta szatirikus újrajátszását is nyomon követheti az olvasó.
Ezáltal Zelazny a két nagy világvallás, a hinduizmus és a buddhizmus közötti különbséget is sikeresen megragadja. De nem csupán ennyit tesz: nem nehéz észrevenni, hogy azt a teológiai fejlődési ívet és harcot is végigköveti, amely a világ dolgaiba tevőlegesen is beavatkozó felsőbb hatalmakba vetett, akárhogy is szépítjük, főként a félelemből fakadó hittől elvezet a belső utak felé forduló, megismerésre és megvilágosodásra törekvő bölcsesség felé.
S hogy ezt történetesen nem a zsidó-keresztény kultúrkör ismert motívumait felhasználva teszi, az részben nyilván a korszellemben gyökerezik (a regény születésének idején, a beat korszak derekán fordult először a popkultúra és az átlagember is a keleti vallások felé), de látszik, hogy Zelazny komolyan elmerült India ókori történetében és mitológiájában, s nem csupán felületes ismeretekkel rendelkezik a témáról.

Harmadrészt a valóban emberfeletti (a hindu istenek attribútumaira hajazó) képességekkel megáldott hősei és azok ellenlábasai révén nyugodtan fel lehet fogni egyfajta proto-poszthumán SF-ként is, mivel a regényben szereplő „istenek” nem csupán a tömegek által már elfeledett technológia birtoklása miatt váltak elitté, hanem valóban olyan genetikai módosulásokon mentek keresztül, amelyek miatt már nehéz őket a mai mércével mérve emberként definiálni.

A fentiek azonban még nem tennék feltétlenül jó regénnyé a Fény Urát.
Ami miatt az lesz, és ami miatt ajánlom mindenkinek elolvasásra, az Zelazny ironikus szemlélete, és a gyakran felsziporkázó humorérzéke, valamint az a könnyed olvasmányosság, amellyel a cselekményt úgy rétegzi, hogy minden korosztály és a SF területén kevésbé rutinos olvasó is meglelhesse benne az élvezetet.

Marcus>!
Roger Zelazny: A Fény Ura

A távoli jövőben poszthumánok egy csoportja (főként hindu) istenek szerepét felöltve kormányozza egy bolygó „normál” emberi lakosságát. Megjelenik azonban a sok néven ismert, de magát csak Sam-nek hívó ember, aki Buddhaként mutatja meg a fejlődés útját az embereknek.
Zelazny szerintem nagyon jó módszert választott, amikor félig mitikus nyelvezettel, meseként, vagy inkább szent történetként mondja el a történetet, amely néha prózaibb formát ölt, amikor épp arra van szükség. Az istenek és emberek viselkedését is leköveti ezzel, mert ebben a világban mindig van egy kis bizonytalanság – ez van, ha az istenek nem igaziak.
A technológiák, vagy éppen az eposzi összecsapások sem semmik, de a regény fő erőssége a filozófiai kérdések feszegetése. Látszik, hogy Zelazny elmélyedt a keleti kultúrában, de nem elégszik meg holmi újrameséléssel. A hatalmukhoz ragaszkodó ál-istenek küzdelme az akceleracionisták ellen sokkal általánosabb érvényű, mintha szimplán egy vallási problematikáról beszélnénk.
Kár, hogy a magyar borító szerintem eleve bukásra ítélte a könyvet (és a sorozatot), és a fordításban is sok hiba volt. Magával a könyvvel inkább az lehet az egyetlen baj, hogy néhol nehezen követhető, mert egyrészt sok név és karakter kerül elő, másrészt vannak időbeni ugrások, amelyek az olvasó számára nem túl egyértelműek. (Én kb. a könyv felénél jöttem rá, hogy az első fejezethez képest egy flashback-et olvasok – és ebben még most sem vagyok biztos.) Vannak olyan könyvek, amelyeknél a fülszöveg alapvető fontosságú a megértéshez…
Sok hasonlóságot látok Kim Stanley Robinson A rizs és a só évei című regényével, mind témában, mind mesélési stílusban, de Zelazny rövidebben tudta elmondani (majdnem) ugyanazt, úgyhogy aki küzdött azzal a könyvvel, ezzel nyugodtabban próbálkozhat. Sőt, ez azon sci-fik közé tartozik, amit olyanoknak is tudnék ajánlani, akik egyébként nem olvasnak sci-fit.

Joshua182>!
Roger Zelazny: A Fény Ura

Ritkán olvasok fülszöveget, de ezúttal azt kell mondanom, hogy kifejezetten hasznos volt!
Ugyanis már az első fejezetben elveszettnek éreztem magam, tömény filozófiát zúdított rám az író, szerencsére később regényesebb irányt vett a mondandó, és kezdtem kapiskálni, hogy mire is szeretne kilyukadni ez a könyv.
A buddhizmusban, meg úgy általában a keleti filozófiá(k)ban és bölcsességekben való járatlanságom folytán nem merem állítani, hogy meg is értettem, mert rettentően komplex érzete volt az egésznek, ezt pedig csak felerősítette a rengeteg név, mitológiai alak, istenség. Amit viszont teljes mértékben elszenvedtem, az az őszinte rácsodálkozás, hogy ilyesmit is lehet írni! Mert még csak hasonlót sem olvastam soha. A könyv lapjain megelevenedő, enyhe nyugati cinizmussal, keleti bölcsességgel és könnyedséggel, ármánnyal, intrikával és epikus harci jelenetekkel átitatott vallásfilozófiai csatatér számomra egyfajta bármely hitvilágon felülemelkedő, az emberi gyarlóságra és naivitásra figyelmeztető, illetve az élet örök körforgásának tiszteletére tanító nagyobb lélegzetű, humoros példabeszédként nyert értelmet. Zelazny érdekesen ötvözi a szent szövegek hangvételét az enyhén (ön)ironikus, valláskritikus nézőponttal. Az isteni „attribútumok” akadálytalan kiteljesedése, az intézményesített reinkarnáció, a csodás elemek, vagy a mágia helyenként szándékosan eltúlzottak a hit erejének, befolyásának érzékeltetéséhez. Mindeközben pedig egy gyorstalpalót is kap az olvasó a hindu panteonhoz. Szerintem a regény egy kiváló jelölt arra, hogy közelebb hozza az emberhez az elsőre igen bonyolult keleti mitológiát és filozófiát, ráadásul meglepően vicces is.
Persze esélyes, hogy teljesen félreértettem. Nem mondanám könnyű, sem letehetetlen olvasmánynak, de kétségtelenül igazi unikum, ha létezik olyan állapot, hogy „techno-meditatív troll”, akkor azzá váltam a könyv végére.

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2009
240 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639868465 · Fordította: Pék Zoltán
2 hozzászólás
Bori_L>!
Roger Zelazny: A Fény Ura

Ez a könyv nekem valahol ott helyezkedik el a skálán, ahol Hannu Rajaniemi Jean le Flambeur-trilógiája is: a felét nem értem, amit viszont igen, az zseniális. De tovább is megyek: a történetben is vannak hasonlóságok: isteni és félisteni erőkkel felfegyverzett emberek, akik istenségük dacára tovább játsszák az emberek egymást hátbaszúrós játékait (ami mellesleg tudomásom szerint eléggé jellemző a hindu istenekre, akiknek az alakját felveszik); vagy éppen az az apróság, hogy Sam-et a Tolvajok Urának nevezik.

Abból a szempontból is ritkaság a könyv, hogy érdemes elolvasni a fülszövegét, ugyanis az ott leírtak konkrétan nem hangzanak el a történetben, legfeljebb utalás szinten. Ezen kívül azon kevés nyugati irományok (és főleg kevés sci-fi) közé tartozik, amik egy keleti vallást vesznek a történet és a technológia alapjául. Jó, kettőt, mert a hinduizmus mellett a buddhizmus is elég hangsúlyosan jelen van, eleinte kicsit zavart is a kettő látszólag önkényes keveredése. A történet teljes mértékben időt álló, fel sem tűnt volna, hogy eredetileg 1967-ben jelent meg a könyv, ha nem keresek rá külön.

Előttem már többen is leírták, hogy ez nem csupán irodalom, nem csupán science fiction, hanem a hinduizmus és a buddhizmus összehasonlítása, némi valláselméleti fejtegetéssel megfűszerezve (ha nagyon akarjuk), úgyhogy erre nem térnék ki bővebben. Ha jobban otthon lennék a hindu istenek között, akkor valószínűleg jobban tudtam volna értékelni a művet teljes egészében, de így is nagyon élvezetes volt. Nem csak az egzotikus világ, a gördülékeny történet vagy a felvonultatott ötletparádé miatt, hanem a szereplők személyisége (Sam-en kívül a kedvencem Jama, a Halálisten volt) és a sziporkázó humor is sokat hozzátettek az élményhez.

4 hozzászólás
FélszipókásŐsmoly P>!
Roger Zelazny: A Fény Ura

Vallástechnológiai értekezés a 60-as évekből, egy távoli bolygó Buddhájáról, aki egyszerűen csak Samnek hívja magát.

Amennyire tudom, a hindu hitvilág eleve bővelkedik sci-fi elemekben (a védikus felfogásban nem annyira meséknek tartják az istenek történeteit, hanem ősi tudományok hagyatékaként tekintenek rájuk), így a műveltségkincse remek és gazdag alapanyagként szolgálhatott a regény megálmodásához. És bizony a szerző alaposan mélyére ásott a témának. Elsőre elég töménynek tűnt, hiába vékony kötet. Érezhetően megkívánja a hindu istenségek és Buddha hátterének ismeretét, mert rengeteg utalás van a múltbéli inkarnációk során elkövetett tettekre, a világ és emberiség alakulásában játszott szerepekre (amik gondolom, mind valamilyen mondán alapulhatnak vagy Zelazny egyéni továbbgondolásai). Ugyanakkor érezhető az is, hogy eléggé elrugaszkodik az alapoktól: egy idegen planétát tett meg helyszínnek, illetve az „istenek” igyekeznek a címszereplőt terelgetni, befolyásolni, felhasználni a céljaikhoz, miközben pedig nagyra becsülik, s közben neki is megvan a maga játszmája. Ugyanis az emberiség haladását, fejlődését korlátok között tartó, isteni technológia birtokában lévő alakokkal szándékozik szembeszállni, hogy az emberek javára hozzon változást.

Valódi káprázat erejével használja a nyelvet (amit Pék Zoltán csodálatosan ad vissza magyarul off), nehéz volt megítélni, hogy szándékosan vallásos bullshitet nyomatnak a szereplők vagy valláskritikát fogalmaz meg a szerző rajtuk keresztül. Hasonlóan: a szereplők képességei ("aspektusai és attribútumai") hol pusztán a fejlett technológia által keltett illúziók, hol tényleges valóságalakító erők.

Talán a témaválasztása miatt, de Zelazny regényén mit sem fogott az idő – mondhatni, halhatatlan klasszikus lett. Motívumaira rá lehet bukkanni más nagysikerű művekben: Neil Gaiman megalkotta az Amerikai isteneket, Richard Morgan pedig a testcserélős Altered Carbon világát, Grant Morrison képregényben feldolgozta a Mahábháratát (18 days). De A Fény Ura évtizedekkel előttük született meg, egy olyan korban, amikor az emberek jobban érdeklődni kezdtek a keleti kultúra iránt, de a buddhizmus és a hindu vallás még csak szárnyait bontogatta Amerikában off. A könyv elején szereplő méltató idézetek szerint túl nagyratörőnek tartották, kétkedtek a sikerében – természetesen alaptalanul. Kortárs irodalomként talán Däniken ezo-sci-fi történelemfelfogása áll közel hozzá.

Egyszerre élvezet és kihívás olvasni, megannyi megfejtendő utalás, burkolt jelentés, a hagyományos elképzelések zseniális újraértelmezése. Ráadásul a fejezetek eléggé különválnak egymástól és az elbeszélés nagy hangsúlyt helyez a visszatekintésekre (a folyamatos flashback már a Lostban is zavart), ami nem könnyíti az eligazodást (ti. hogy mi is a történet). Elgondolkodtató mélysége és pislogásra késztető elvontsága mellett üdítően szellemes megfogalmazásokkal és ötletekkel van tele (a kövér testbe született istennő „megtöltötte a tágas teret”; szerencsejátékfüggő démonok – akik egyébként a bolygó őslakosai –, démonűző spray, titkos bázison henyélő vén kujon főistenek stb.).

Visszatekintve úgy vélem, nem elég egyszer elolvasni, hogy maradéktalanul megértsem, miről is szól. A hatalom határairól és a fejlődésben rejlő lehetőségekről? Az isteni létállapotban sem levetkőzhető emberi gyarlóságokról? Technológia útján való kiteljesedésről? A vallás béklyóiról? A sokféleképp értelmezhető szavak mögötti valódi lényegről? Nagyra becsülöm, hogy nem nyújt kész válaszokat, csak sejtet. Az olvasóra bízza az értelmezést, aki előtt annyi réteg tárul fel, amennyire készen áll. Egy biztos: emlékezetes mű!

A magyar kiadás borítója tetszetősen minimalista, pár regénybeli szimbólummal, körökkel, ívekkel. Kialakítást tekintve A. E. van Vogt alapművének párja off.

Néhány kiegészítő gondolat a Gollancz féle kiadásból: link

Bíró_Júlia>!
Roger Zelazny: A Fény Ura

Kinyitottam, olvastam pár oldalt – mondom, ne már, nem rendeltem Dirk Gentlyt a világűrben. Meg seholse. Majommá inkarnálódott (röhögjek, humor?) könyvtárost meg kövérré és öreggé testesült Éjistennőt (hihihi, hahaha, értitek, öreg és kövér nő, meghalok), neeeem hiszem, hogy akarom én ezt a profánult szentséggel játszó csalfa tüneményt. De hát űropera-kihívás van.
És @pat ötcsillagozta. Csak tudnám, mire.
@hogica meg nem szereti, tehát lehet epic módon rossz is.Lehet, hogy fizikai fájdalmat fog okozni.
Najó, folytassuk, mondok. Meglássuk mi lesz, mondok.

És ez az egész annyira falnivalóan jóvá állt össze, hogy a felére már sajnáltam, hogy milyen gyorsan el fog fogyni itt nekem. Fun fact: a könyv nagyját kb. 3 nap alatt faltam fel, hosszított műszak mellett. Pont addigra keveredett valami szépségesen szívfájdító nemisannyira-mellékszál az összeesküvős-kétségbeesett fősodorba, mikor már kezdett elegem lenni az amúgy elég jó poénokból. És persze fordítva, mikor már az egész gárda összeszorított farpofával leste a végkifejletet, Sam csak trollkodott egy sort filozófiai alapokon nyugtatva; olyan igazi aljas, de végtelenül szeretetteljes humora van neki.
Amit még szerettem: jól elkülöníthető jellemek, korszaktól és testszagtól függetlenül, ami egy időn és téren átívelő estimesében sose hátrány, kifejezetten hangulatos fő-és mellékalakok mondjuk kövezzetek meg, de Agni jött be a legjobban, kishíján magánkívül ugrabugráló, sajtreszelőből pilótaszemüveget applikáló steampunk-fangirlt csinált belőlem, valódi drámák annyira jólesett a YA-lelkizések után, hogy csak na és az őket feloldó, tényleg nevetni meg fintorogni való poénok tökéletes, árnyalatnyit mégis a tragikum felé vitt arányai. Mindehhez egy olyan hinduista-buddhista mitológián alapuló háttér, amihez sose leszek elég művelt, de amit értettem belőle, azon megint csak gurulvaröhögtem, fejetkapkodtam és – ilyen is volt – meghatódtam.
Elhiszem, hogy ez a koktél nem jön be mindenkinek (bár nehezen, és csak az ügyvédem tanácsára), de mindenképpen ajánlom kipróbálásra. Ajánlott nasik: Ratri bonbonjai, Tak banánja, gyümölcsök és szóma híján valami édes és csípős.

7 hozzászólás
zamil>!
Roger Zelazny: A Fény Ura

Ez nekem nagyon tetszett. Nehezen indult, nehéz volt ráhangolódnom, megértenem a történetet. (Szokásomhoz híven itt se olvastam fülszöveget, értékelést előre, így pislogtam míg összeállt a kép.)
Nem tudok nagyon mit mondani, mert már mindenki el mondta előttem a könyv erényeit, talán az író stílusáról, a világ teremtéséről írnék pár szót.
Valahol a regény már szépirodalom volt számomra, és ezen sokat segített a szerintem remek fordítás.
A világ amit teremtett tökéletes volt erre a buddhista, hindu világnézet egyvelegére, hol szinte Kínában éreztem magam, hol Indiában, de mégis valahogy végig tudtam, hogy ez valami más.
Ritkán van az, hogy a neten nagyon utánanézek valaminek (inkább lustaság miatt), de itt sűrűn böngésztem az isteneket, ki, hol, mit, miért, egyszerűen több lett a történet a külső információkkal. (Aki kicsit is otthon van a buddhizmusban, hinduizmusban, annak a regény többet ad.)
Megértem, hogy ez a regény Hugo-díjat nyert el, én is díjaztam volna.
Csak ajánlani tudom. Meg is hozta a kedvem, hogy kicsit elmerüljek az ázsiai mondákba.

Dominik_Blasir>!
Roger Zelazny: A Fény Ura

Nehéz istennek lenni. Még hindu istennek is.
Azt mondták nekem, hogy olvassam el A Fény Urát, ha buddhista sci-fit szeretnék. Hát elolvastam. És kiderült, hogy A Fény Ura nem buddhista sci-fi, legalábbis nem úgy, ahogy én szerettem volna: ugyanis sokkal inkább olyan regényt kerestem, ami a buddhizmust a spirituális vonalról közelíti, és nemcsak külsőségeiben, de gondolataiban és filozófiájában is tükrözi – számomra pedig Zelazny könyve ebből nem sokat mutatott (vagy csak én nem ismerem eléggé az említett vallást? hmm).
A jó hír, hogy személyes nyűglődésemtől függetlenül A Fény Ura hihetetlenül erős regény.
Egyrészt jó értelemben intelligens: remek dramaturgiával, izgalmasan, de még nem érthetetlenül építi fel a világát és cselekményét (nagyon tetszett, ahogy az apró mozaikdarabokból össze lehetett építeni a történetet, és még az utolsó pillanatokban is képes tovább bővíteni a nagy képet); pont annyira bonyolítja a stílust, hogy minden oldalt teljesen lekössön, ám közben még nem válik unalmas akcióregénnyé (az elején még kicsit bizonytalan voltam, de aztán legszívesebben folyamatosan olvastam volna); továbbá nagyon finoman árnyalja a szereplőit, még a sok párbeszéd ellenére is valahogy mélyen megismerjük őket.
Másrészt pedig szinte tökéletesen bánik az ötleteivel: ügyesen építi fel a háttérvilágot, melyhez aztán nem fél mindig újabb és újabb rétegeket rakni, ráadásul a keleti hatásoknak köszönhetően már az alap is nagyon érdekes, amire aztán bőven tud még építkezni – mondjuk engem pont a későbbi technikai vonal hidegen hagyott, s igazából kissé sajnálom is, hogy az utalások szintjénél beljebb merészkedett (de ezt biztosan csak a fantasy-rajongó énem teszi hozzá).
Harmadrészt pedig az előzőek mögött ott rejtőznek a szerző gondolatai a társadalomról és annak felépítéséről, amiket hasonlóan érdekes volt olvasni.
Úgyhogy én nagyon élveztem. Ezután egy újabb kiadói sorozatért fáj a szívem.

10 hozzászólás

Népszerű idézetek

imma P>!

Istennek lenni az egyik legrégibb szakma a világon.

19. oldal

ppayter>!

Visnu Visnu Visnu nézte nézte nézte Brahmát Brahmát Brahmát…
A Tükrök Csarnokában ültek.

155. oldal

Oriente>!

– Ideje megítélni Samet.
Így tettek. És mivel egyszer már meghalt minden különösebb utóhatás nélkül, úgy döntöttek, halálos ítélet ezúttal nem felel meg.

208. oldal

imma P>!

Beszívta a kereskedelem szagait és hallgatta a matrózok szitkait, s mindkettő jólesett: az előbbi gazdagságtól szaglott, az utóbbi pedig egyesítette két fő kedvtelését, a teológiát és az anatómiát.

44. oldal

imma P>!

A csata hajnala rózsaszínben pirkadt, akár a szűz combján a friss harapás.

196. oldal

imma P>!

– A nevek nem fontosak. A beszéd névadás, de a beszéd nem fontos. Egyszer történik valami, ami még sosem. Egy ember látja, és a valóságba tekint bele. A többieknek nem mondhatja el, mit látott. Azok azonban szeretnék tudni, hát faggatják: „Milyen ez a dolog, amit láttál?”. Mit tehet, megpróbálja elmesélni. Talán a világon először látott tüzet. Azt mondja nekik: „Vörös, mint a pipacs, de más színek is táncolnak benne. Nincs alakja, mindenüvé folyik, ahogy a víz. Meleg, akár a nyári nap, csak melegebb. Egy ideig egy fadarabon él, majd a fadarab eltűnik, mintha megette volna, és ami utána marad, az fekete és homokszerű. Ha a fa eltűnik, az is eltűnik.” Ebből a hallgatóság azt gondolja, hogy a valóság olyan, mint a pipacs, mint a víz, mint a nap, mint az, ami eszik és ürít. Azt hiszik, hasonlít mindahhoz, amihez az az ember hasonlította, aki látta. De ők nem látták a tüzet. Nem ismerhetik. Csak tudnak róla. A tűz ezután még sokszor eljön a világba. Mind több és több ember látja. Egy idő múlva a tűz olyan megszokott lesz, mint a fű, mint a felhők, mint a levegő, amit lélegeznek. Látják, hogy olyan, mint a pipacs, de mégsem pipacs, olyan, mint a nap, és mégsem nap, olyan, mint ami eszik és ürít, mégsem eszik és ürít, különbözik mindezektől külön-külön és együtt is. Nézik-nézik ezt az új dolgot, és új szót keresnek rá. Úgy nevezik: „tűz”.
Ha találkoznak valakivel, aki még nem látta, és beszélnek neki a tűzről, az nem fogja megérteni. Így aztán ők is kénytelenek elmesélni, milyen is a tűz. Közben saját tapasztalataik alapján tudják, hogy amit mondanak, az nem az igazság, csak egy része. Tudják, hogy ez az ember az ő szavaikból sosem fogja megismerni a valóságot, pedig a világ minden szava a rendelkezésükre áll. Neki magának kell látni a tüzet, érezni a szagát, kezét melegíteni nála, belenézni a tűz mélyére, különben örökre tudatlan marad. Ezért nem számít a „tűz”, nem számít a „föld”, a „levegő”, a „víz”. Nem számít az „én”. Nem számítanak a szavak. Az ember azonban elfelejti a valóságot, csak a szavakra emlékszik. Minél több szóra emlékszik, embertársai annál jobban becsülik. Nézi a világ nagy átváltozásait, de nem úgy látja őket, ahogy az ember először látta a valóságot. A nevük ajkára szökik, mosolyogva ízlelgeti őket, azt hiszi, azzal, hogy nevet ad nekik, meg is ismeri őket. Az, ami sosem történt meg, még mindig történik. Még mindig csoda. A nagy lángoló virág leguggol a világ ágára, kiüríti a világ hamuját, egyike azoknak, amiket megneveztem, ugyanakkor mindegyike, és ez a valóság: a Névtelen.

33-34. oldal

Kapcsolódó szócikkek: tűz
4 hozzászólás
imma P>!

– Elég! – kiáltotta a fekete ruhás alak, aki visszatért hat másikkal, hasonló öltözetben. – Ne gyalázzátok meg a Karma Palotáját vérontással. Annak az elesett harcosnak a vére…
– Visszaszáll az arcába – fejezte be a herceg –, ha magához tér. Nem halt meg.

68. oldal

Bori_L>!

Nehéz lázadásra bírni olyanokat, akik számára minden jó dolog.

37. oldal

amnaen>!

Nagyon hiszékeny vagyok, ha a saját szavaimról van szó. Elhiszek mindent, amit mondok, pedig tudom, hogy hazug vagyok.

36. oldal (Agave Könyvek, 2009)

volna>!

Az ösvény végén egy nagy fa állt, olyan fa, ami nem a világon nő, hanem amely gyökerével összetartja a világot, és ágaival levelet szór a csillagok közé.

94. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Dan Simmons: Hyperion
Orson Scott Card: A Holtak Szószólója
Frank Herbert: Frank Herbert teljes science fiction univerzuma 1.
Philip K. Dick: Timothy Archer lélekvándorlása
Dan Simmons: Ílion
Walter M. Miller Jr.: Hozsánna néked, Leibowitz!
Raana Raas: Hazatérők
Raana Raas: Ellenállók
On Sai: Lucy
Isaac Asimov: Alapítvány-trilógia