Anglia, ​egy eltűnő ideál 5 csillagozás

Roger Scruton: Anglia, egy eltűnő ideál

Roger ​Scruton, napjaink talán legbefolyásosabb angol konzervatív filozófusa részben önéletrajzi ihletésű és remek stílusban megírt könyvében érzékletes képet fest az angol civil társadalom klasszikus hagyományairól és jelenlegi működéséről. A mű tipikus esettanulmány, a szerző pedig kivételes erudícióval és filozófiai mélységekben tárgyalja a civil társadalom kialakulása során fölmerülő elméleti és gyakorlati problémákat, mindezt ráadásul személyes tapasztalatokon keresztül átszűrve. A Civil szellem sorozatban Keane és Gellner általánosabb, elvontabb fejtegetéseit Scruton esszéisztikus előadásmódja üdítően gazdag, konkrét kontextusba helyezi. Az Anglia, egy eltűnő ideál a jelenkori brit társadalomtudomány és esszéírás egyik gyöngyszeme.

‘Megható és jelentős… Jóllehet a könyv filozofikus, racionális és a józan észre apellál, ugyanakkor – és ebben rejlik legnagyobb erénye – alapvetően lázító jellegű a pillanatnyilag uralkodó politikai kultúrával szemben… Jól időzített és… (tovább)

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Civil Szellem Typotex

>!
Typotex, Budapest, 2004
202 oldal · ISBN: 9639548294

Enciklopédia 4


Várólistára tette 5

Kívánságlistára tette 24


Kiemelt értékelések

mcgregor P>!
Roger Scruton: Anglia, egy eltűnő ideál

Kezdjük azzal, hogy a nemzetkarakterológiai írások egy ideje teljesen kimentek a divatból. Pedig a legtöbb nemzetnek tényleg sajátos – még a hétköznapi viselkedésben, interperszonális kapcsolatokban is tettenérhető – vonásai vannak, melyek mással nem összetéveszthetők. A mai Anglia viszont távolról sem az, ami korábban egyértelmű képzettársítások kiemelt alanya volt, ennek az átalakulásnak az okai pedig összetettek, tehát izgalmasnak ígérkezett Scruton eszmefuttatása. Abból a szempontból viszont bőven maradt bennem hiányérzet, hogy többet vártam annak kifejtésétől, hogy Scruton szerint mi vezetett Anglia ideáljainak átalakulásához. Ez gyakorlatilag csak a pár oldalból álló utolsó fejezetben jelenik meg, ott is elnagyoltan. Helyette hosszú (néha érdekes, néha viszont nekem már túlságosan is részletekbe vesző) oldalakat szentelt az angol jog, vagy éppen a londoni City működésének, az anglikán hálaadó énekek sajátosságainak, egyáltalán egy szinte elveszett világ unikális rekvizítumainak. Persze így is sok, fontos, idézhető gondolatot tartalmaz a könyv. Esszéisztikus stílusa néha áthajlott spontán asszociációk nagyon szubjektív folyamába, és ügyesebben és összeszedettebben is lehetett volna írni erről az izgalmas témáról, de a különböző társadalmi sajátosságok rejtett összefüggéseit tekintve így is sok helyen igen elgondolkodtató és revelációszerű volt. Anglofileknek, Shakespeare, az angol művészet, az angol vidék és a gentlemanlike viselkedés szerelmeseinek erősen ajánlott.

Lunemorte P>!
Roger Scruton: Anglia, egy eltűnő ideál

Sajnos a szerző össze-vissza csapong a különböző történelmi korokban, viszont vannak jó megállapításai, összehasonlításai, érvelései, meglátásai. Kicsit egysíkúnak találom és elfogultnak, de ettől még jónak mondható írás.

Molnár_Gyula>!
Roger Scruton: Anglia, egy eltűnő ideál

Kellemes hangulatú, de erősen szubjektív kultúrtörténeti vázlat a klasszikus angol szellemiségről és annak eltűnéséről.

Scruton a brit világbirodalom lelkes híve és apologétája, és mindezt úgy tárja elénk, hogy közben egyáltalán nem jellemző rá a képmutatás. Őszintén bevallja, hogy Nagy-Britannia története sem mentes a szörnyű bűntettektől és igazságtalanságoktól, de abban fájdalmasan igaza van, hogy nincs olyan európai ország, amely akár csak egy kicsit is jobb lenne náluk.

Ennek tudatában tehát rámutat mindazokra az apró jellegzetességekre, amelyek Angliát hatalmassá és gazdaggá tették. Egy olyasfajta konzervativizmus képét tárja elénk, ami teljességgel mentes a nacionalizmustól és az ellenségkereséstől. Scruton szerint az angolság lényege az idegenekkel szembeni előzékenység és segítőkészség. Anglia törvénye az ország, a föld törvénye, mely automatikusan védelmezi az egyéneket, nem születési alapon, hanem az „ott levés” alapján.

Az angol emberek visszafogottsága és szkepticizmusa vezetett ahhoz, hogy az angol történelem olyan békés és nyugodt módon zajlott le – sokkal kevesebb belharccal és forradalmi lázongással, mint a kontinens országaiban.

A könyv talán egyetlen hibája, hogy az „Anglia betiltása” című fejezetet alig 11 oldalban intézi el, és így erősen hiányérzetet hagy maga után arra vonatkozóan, hogy ez az ideál miért is tűnik el, és egyáltalán ez kinek áll érdekében, és mit lehetne tenni ellene? Ez a hiba talán annak folyománya, hogy a jelenségnek angol nyelven eléggé széles szakirodalma van, de nem kapunk összefoglalást ezekről, csak említés szintjén jelennek meg. Mindenesetre, a könyv után az ember önkéntelenül is elkezd mélységes szimpátiával tekinteni a régi Britanniára.

NZsolt>!
Roger Scruton: Anglia, egy eltűnő ideál

Remek esszé egy eltűnő világról, magvas gondolatokkal hazáról, nemzetről, hagyományról, értékőrzésről.


Népszerű idézetek

mcgregor P>!

Anglia arisztokratikus társadalom volt, abban a nagyon is valóságos értelemben, hogy rendelkezett egy öröklött arisztokráciával, amelynek tagjai címekkel, előjogokkal és politikai hatalommal is rendelkeztek, a status quot pedig olyan politikai rendszer tartotta fenn, amelyben arisztokratának lenni kiváltságnak számított. De arisztokratikus társadalom volt a szó mélyebb értelmében is. Az angolok nagyra becsülték a jó neveltetést, hittek abban, hogy ez apáról fiúra száll, az arisztokrata származású csirkefogókat és bűnözőket pedig az előkelő származás szégyenletes árulóinak tartották. Élesen megkülönböztették a jól nevelt és a faragatlan viselkedést, az előbbit társadalmi és erkölcsi eszménynek tekintették. A háború alatt és közvetlenül a háború után készített hazafias filmek erre az ideálra épülnek, a főszereplőkben az arisztokratikus modor emberfeletti türelemmel és hidegvérrel párosul. Ilyen például Sanders küldönc alakja (Mr. Chapman idealizált hasonmása) azokban a filmekben, amelyeket Edgar Wallace történetei nyomán Korda Sándor készített.
Angliában ennélfogva az arisztokrácia három különböző eszméje alakult ki. Az első a nemesi címeken alapuló arisztokrácia. A második a neveltetésen és a származáson alapuló arisztokrácia, amelynek tagjai nem rendelkeztek feltétlenül címekkel, de a társadalmi hierarchiában mégis éppolyan magasan helyezkedtek el, mint a lordok és a hercegek. Ebbe a kategóriába tartozott Anglia legrégebbi nemesi családjainak egy része, amelynek tagjai büszkébbek voltak angol-normann, esetleg szász nevükre, mint arra az esetleges (és saját maguk által is esetlegesnek tekintett) címre, amelyet valamikor jóval később ruházott rájuk egy „utánuk jövő” király. (A Stuartok ellen lázadó parlament élére egy közember, John Hampden állt, de Hampden lordjai és birtokosai a szász időktől fogva az ő családjából kerültek ki.)
Végül létezett a neveltetés szerinti, tágabb értelemben vett arisztokrácia, amelynek bárki tagjává válhatott. Ezt az eszményt támogatták a magániskolák s a maguk módján a grammar schoolok is. Alkonyi óráján Anglia olyan ország volt, amelyben bárki, származásától függetlenül megszerezhette magának azt a megbecsülést, amellyel a jólneveltség jár, valamennyi – valóságos! – társadalmi előnyével együtt. Az ezeréves nevek és az öröklött címek is sokat számítottak, de mindkettőnél fontosabbak voltak azok az apróságok – a kiejtés, a kifejezésmód és a szokások – , amelyek az úriembert és az úrinőt tették.

55. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Korda Sándor
mcgregor P>!

Az angolok talán a világ valamennyi népénél érzékenyebbek voltak a hatalom és a valódi tekintély közötti különbségre. Figyelemre méltó alkotmányos rendjük: arra tett kísérlet, hogy azt, ami gondolatban élesen elválik egymástól, a gyakorlatban is elválasszák, s hogy a tekintélynek mindig nagyobb súlyt biztosítsanak, mint a hatalomnak. Ez a törekvés a magánéletükben is kifejezést nyert. Az angolok úgy vélték: a puszta tény, hogy valaki hatalommal bír, még nem jogosítja fel az illetőt arra, hogy éljen is vele. Ha a hatalommal kerültek szembe, rögtön azt firtatták, hogy tekintély is társul-e hozzá, s amennyiben úgy vélték, hogy nem, a végsőkig szembeszálltak vele. Így állandóan intézményekre, szokásokra és precedensekre hivatkoztak, amelyek igazolták őket az elnyomók ellenében, s készek voltak kiállni jogaik védelmében, amikor a hatalom birtokosa megkísérelte azokat kétségbe vonni. A 'jogok' kifejezés ebben a vonatkozásban nem azt jelöli, amiért a modern kor embere a bírósághoz fordul, amikor a legkisebb esélyt is lát a nyerésre, hanem az ember ősi előjogát, amelynek tiszteletben tartása nélkül törvényes hatalomgyakorlás nem létezhet. A tizenkilencedik századi történészek – mint Macaulay – ebben a megszokásban látták az angol történelem hajtóerejét, de még a modern leleplező írások is, midőn sorra veszik az angol történelem nagy összecsapásait, rendre megállapítják: az angol politika fejlődésében alapvető szerepet játszott, hogy az angolok konokul elutasították a jogokat sértő uralmat.

48. oldal

mcgregor P>!

Az angol szocializmus valódi irodalmát nem Marx és Engels művei jelentik (bár ezek is Angliában íródtak). Sokkal inkább Blake, Cobbett, Morris és Ruskin (aki magát torynak vallotta) írásai, olyan szerzők művei, akiknek gyökerei a „pásztor-idilli” tradícióba nyúlnak, akik nem egyenlősíteni akarták az angolokat, hanem visszakötni őket a történelmükhöz, s újra „felszentelni” a tönkretett városképet. Az angol szocializmus szoros kapcsolatban állt a preraffaelita testvériség középkori eszméjével, a neogótikus mozgalommal és azzal a ruskini hittel, mely szerint a jámborság és a mesterségbeli tudás jelenti mind a köz– , mind a magánélet alapját. Apám szemében az angol szocializmus elválaszthatatlan volt H. J. Massingham kísérletétől, amely a vidéki élet egyszerű formáinak visszaállítására és „a gép” által szétrombolt közösségek újraegyesítésére irányult. Ez a hite állt legközelebb a valláshoz, a nyelv, amelyen e hit kifejezést nyert, a szó mindkét értelmében pásztori volt, mint az angol Biblia.

118-119. oldal

Kapcsolódó szócikkek: John Ruskin · Karl Marx
mcgregor P>!

A közösséghez fűződő szálak formálnak bennünket személlyé, a mesterséges személyektől kapjuk meg azt az identitást, amely nélkül nem válhatnak teljes egésszé. Lényegünk szerint vagyunk személyek, így ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy kiteljesedjünk mint személyek, az éppoly valóságos kell legyen, amilyenek mi magunk vagyunk.

61. oldal

mcgregor P>!

Úgy ismertem meg Angliát, mint azt az országot, amelyet nem csupán élvezni, szolgálni is kell. Az iskolák, a klubok és a hivatalok a szolgálat figyelemre méltó eszméjét és kultúráját közvetítették. Anglia a közszellem, a jótékonysági kezdeményezések és az intézményépítés országa, ahol a rest ingyenélőket – ilyenek mindig is voltak –, akik Dickens Buffin urának szőrszálhasogató modorában követelték a maguk „jogait”, mindig is elítélték mint olyanokat, akik nem teszik meg, amit a haza megkövetel tőlük. Angliában, úgy tanultam, a kötelességek mindig fontosabbak, mint a jogok, a csendes együttműködés előbbre való, mint a semmittevők makacs követelőzése.

22. oldal

mcgregor P>!

Az angol arisztokrata nem afféle udvaronc volt, aki hajbókolva fogadta a városába látogató uralkodót, hanem birtokának szíve és lelke, akinek címe hazáját éppúgy nemesíti, mint őt magát.

16. oldal

mcgregor P>!

Az angol nyelv olyannyira figyelemreméltó keverék, hogy sokan belőle próbálták eredeztetni az angol jellemet is. Angolszász és normann-francia eredete révén mind a germán, mind a latin szókészlet jelen van benne. Szókincse ennek megfelelően nagyjából kétszer akkora, mint a többi európai nyelvé, ugyanazt az ideát így általában kétféleképpen is ki tudja fejezni. Brotherhood, fatherly, heavenly, kingly, foxy, boyish és hellish vagy fraternity, paternal, celestial, royal, vulpine, puerile és infernal – a különbség árnyalatnyi.
[…]
Ha a színek elnevezéseit sorra vesszük, mintha egy versengés eredményét hirdetnénk ki: a black és a white angolszász, a violet francia, a purple_ latin, a red és a green német eredetű, a crimson a török krimizi-ből származik, azure pedig arabul jelent kéket.

66. oldal

mcgregor P>!

A tananyag „hasznossága” csalóka cél, s az angolok tudták ezt. Ki tudná megmondani, milyen ismeretekre lesz szüksége a diáknak tíz év múlva? még az alkalmazott tudományokban sem a fontosság alakítja ki és át a tananyagot, hanem az ismeretek bővülése. A használható technológia: itt és most használható technológia, olyasmi, ami előbb-utóbb haszontalanná válik – miért kényszerítenénk a diákot olyan ismeretek elsajátítására, amelyek nemsokára elavulnak?
Az oktatás college-féle megközelítése szerint tudásunk pontosan azért fejlődik, mert önmagáért műveljük. A nagy felfedezéseknek kezdetben általában semmi haszna nem volt, idővel azonban szinte mindig megváltozott a kép, s még a leghaszontalanabbnak tűnő elméletekről – a végtelen számosságok elméletéről például – kiderült, hogy az emberiség szellemi kincsestárának fontos részét képezik. Ki gondolta volna, hogy Boole algebrája vagy Frege és Russell logikája valaha is vezet egyébhez, mint kifinomult filozófiai spekulációkhoz? Nos, a számítógépek forradalmához vezettek.
Ugyanez áll a klasszikus tananyagra is. A romantikus diákok, a londoni kormányhivatalok várományosai honnan tudhatták volna, hogy a tananyaguk alapját képező holt nyelvek és az ókori irodalom idővel hasznossá válik számukra a „pillanatnyi elmezavarban” született birodalom igazgatásában? Homérosz és Vergilius művei nyomán szinte ösztönös érdeklődés alakult ki bennük a pogány kultúrák iránt, az ókori történelem ismerete pedig felkészítette őket az afrikai törzsekkel való találkozásra. S ebből az „alkalmazott ókori történelemből” új tudomány született: az antropológia.
Ez persze csupán szerencsés mellékterméke annak az oktatásnak, amelynek igazi célja: önmaga volt. Az oktatás azt jelentette, hogy a diák belép a szellem világába, megismeri az eszméket és megtanulja, mit jelent az eszmék szerint élni.

134. oldal az angol elitképzésről

mcgregor P>!

Az anglikán egyház gyengébb volt a királyságnak azokon a részein, amelyeknek lakói nem angolként határozták meg magukat: a skótok a kálvinizmus és a presbiterianizmus, a walesiek a baptista, metodista, kongregacionalista és unitárius egyházak felé húztak. Az iparvárosokban szintén a Chapel győzedelmeskedett a Church fölött. A nonkonformista mozgalom több volt egyszerű vallási tiltakozásnál. Anglia anglikán víziója ellenében lépett fel, az árkádiai táj eszméje ellen, amelyet a törvény és az intézmények varázsoltak el, s amelyet a rítusok és az ima emelt szentté.

90. oldal

mcgregor P>!

Ezt a hatást erősítette az is, hogy a címeket csupán az elsőszülöttek örökölték. Míg a kontinensen egy gróf mindegyik fia gróf és mindegyik lánya grófkisasszony volt, Angliában csak a legidősebb fiú használhatta a címet, s ő is jogi alap nélkül, társadalmilag kialakult szokás szerint (by courtesy), ráadásul csupán akkor, ha apja earl vagy magasabb rangú nemes volt. Az ország legrégebbi családjai ráadásul – még ha nevük egy jókora terület nevéből ered is – formálisan sohasem emelkedtek nemesi szintre, ők az arisztokráciának egy kifejezetten szűk, s emiatt még kevésbé kétségbe vont rétegét képviselték. A Hampdenek vagy az Eastcourtok családját mintha Artúr király lovagjainak varázs övezné. Misztikus módon azonosítják őket egy hellyel, ahol afféle testületi genius lociként székelnek. De ahogy sorra váltották egymást a nemzedékek, a család fejét általában csak mint Mr. Hampdent vagy Mr. Eastcourtot emlegették.

122. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Jared Diamond: Háborúk, járványok, technikák
Sally Hines: Mi a gender?
Paul Johnson: A zsidók története
Matt Ridley: A józan optimista
Lynn Picknett – Clive Prince – Stephen Prior: Kettős mérce
G. K. Chesterton: A józan ész nevében
Erich Fromm: A rombolás anatómiája
Kell-e nekünk Közép-Európa?
Edward W. Said: Orientalizmus
Jared Diamond: Zűrzavar