Maumort ​alezredes 3 csillagozás

Roger Martin du Gard: Maumort alezredes

Az ​1983-as év legnagyobb irodalmi eseménye kétségkívül a Maumort alezredes megjelenése volt. A művet – az író végakaratának megfelelően – a Nemzeti Könyvtárban őrizték, a törzsszöveget egy tiszti ládában, a még fel nem dolgozott anyagot pedig egy „fekete doboz”-ban. Maritin du Gard 1941-ban fogott hozzá monumentális művéhez, de már 1951-ben világosan látta, hogy nem fog a végére jutni. Mindazonáltal jó előre mindent aprólékosan elrendezett, hogy a mű, a XX. század első felének hatalmas freskója, torzó voltában is áttekinthető, követhető, olvasható legyen – de csak halála után huszonöt évvel.
Miért ez a rendkívüli óvatosság? Martin du Gard mindig is nagy jelentőséget tulajdonított a „szexuális nevelésnek”, több művében is érintette ezt a témát. Mindamellett, mint Jacques mondja A Thibault család-ban, mindig úgy érezte, hogy erről nem lehet mindent elmondani. Talán szabad kezet akart magának adni, fel akarta szabadítani magát az öncenzúra alól. A kamaszévek szexuális… (tovább)

>!
Európa, Budapest, 1994
1122 oldal

Kedvencelte 1

Várólistára tette 2

Kívánságlistára tette 2


Kiemelt értékelések

hoffmann>!
Roger Martin du Gard: Maumort alezredes

E posztumusz alkotás, befejezetlen és töredékes volta ellenére sokak véleménye szerint Martin du Gard élete fő műve. Mivel kevés magyar olvasó ismeri a Maumort-emlékiratokat, előbb általános ismertetést adok róla néhány forrás alapján, majd kitérek saját véleményemre is.

Martin du Gard nagy fontosságot tulajdonított a művészi formának, s a műfajnak, ennek ellenére utolsó munkája formáját tekintve mindvégig habozott, hogy napló, emlékezés, levelek, vagy novellák füzére legyen-e. Szerencsére végül legalább megírta azokat a részeket, amelyeknek mindenképpen helyet akart találni a nagy műben („opus magnum”), de sorrendjüket nem határozta meg. Így csak egy hatalmas, a Thibault családéhoz hasonló terjedelmű kéziratanyag maradt a szerző hagyatékában. Ebben található novella, napló, visszaemlékezés egyaránt – a sok műfajúság szándékos volt, végül emellett döntött.

A nehézségeket, hogy ebből egy, a szerző elképzeléseinek megfelelő egységes művet szerkesszenek, jól mutatja, hogy hárman is megpróbálkoztak a feladattal, s az első próbálkozást a kiadó visszautasította. Csak a harmadik szerkesztő, André Daspre hat évnyi szorgalmas munkájának eredménye került 1983-ban kiadásra „Maumort”- ként.

Az olvasó okkal kérdezheti, hogy ha már egyes szám első személyben írt, akkor miért nem saját nevében, hiszen – egy, a privát naplójából származó idézet szerint – szellemi végrendeletét kívánta megalkotni. Ő maga válaszol erre: az általa teremetett fiktív alakot, az öreg, élete végén járó alezredest nem korlátozza semmi, nincs veszíteni valója, bátran mondhatja ki, amit csak akar, bármilyen kényes, sikamlós, netán botrányos legyen az. Kétségtelen, hogy a szerző már csak a rendkívül intim és – akkoriban sokkal inkább, mint manapság – kényesnek számító (homo)szexuális vonatkozások miatt is meg akarta magát különböztetni hősétől. Persze azzal, hogy a homoszexuális szerelmet az emlékiraton belül, de attól némiképpen elkülönítve, művének egyik szereplője, Xavier de Balcourt naplójában tárgyalja, megerősíti a gyanút, hogy félt a témától, s attól, hogy ezt is, akár a többi részt, egyes szám első személyben írja meg. (Daspre szerint a kézirat egy korábbi verziójában maga Maumort szerepelt a híres Fürdés epizódban, s nem Xavier.)
Ez a megoldás tehát érthető, az azonban sokkal kevésbé, hogy pacifista létére egy katonát választ hőséül. Ennek egy lehetséges magyarázata, hogy be kívánja mutatni, hogy az embert nem a foglalkozása határozza meg elsősorban. Maumort és du Gard élete nagyon más volt, viszont gondolkodásuk hasonló. Egy másik valószínű ok, hogy a megírás kezdetének történelmi körülményei (Franciaország összeomlása és német megszállása 1940-ben) lehetetlenné tették pacifizmusa további fenntartását, s előtérbe hozták a politikai-katonai szempontokat és témákat, melyek egyébként szükségképpen nem annyira személyes sorsokhoz kötődő, hanem nemzeti-társadalmi jelleget adtak volna a műnek. De ami Maumort katonaéletét illeti, ebből csak szerkesztetlen jegyzetek maradtak fenn – és ezek kerültek aztán beillesztésre a kiadott anyagba –, és jelentőségük is csekély a többi részhez képest. Maga a szerző is elismeri, és az olvasók többségének is az a benyomása, hogy a mű valódi tárgya Maumort szexuális és intellektuális személyiségfejlődése, kiegészítve a Xavier de Balcourt naplójával, a tragikus epizóddal. A többi, kidolgozni szándékozott téma csak vázlatosan került megvalósításra.
Az 1940-es összeomlást (az ország egyik felének németek által történt megszállását) a társadalom és benne a művészek katasztrófaként, szinte világvégeként élte meg, és sok író is úgy érezte, lezárult egy korszak, melynek ők az utolsó tanúi, s e korszakot emlékiratokban szándékoztak megörökíteni. Ez az emlékiratok műfajának, egy akkoriban már elavultnak tartott (sajátosan nemzeti, francia) irodalmi műfajnak újbóli kivirágzását eredményezte. RMG egy figurát példaszerűen, mintegy „testamentumaként” kívánt szembeállítani az ország katonai és erkölcsi összeomlásával, mégpedig kétféleképpen is: mind erkölcsileg, a katona karakterének egyenes volta miatt, mind pedig pszichológiailag, a hős mélyreható és őszinte önelemzésének segítségével. De itt nem csak egy személy, hanem egy generáció testamentumáról van szó – fogalmaz az író ekkoriban privát (a műnek nem részét képező) naplójában – mégpedig abban a sorsdöntő időben, amikor az események két szakaszra osztják az emberiség történetét. Új korszak kezdődik a megszállással, vélte. RMG eredeti (vagy legalábbis korai) szándéka az volt, hogy a megszállást mint jelent mutatja be, a főhős erkölcsi ellenállását fiktív naplóban követheti az olvasó, egyúttal megismerve Maumort nagyszerű tulajdonságait, és példát mutat a franciáknak.
Amikor azonban kiderült, hogy a világvége szerencsére mégsem következett be, s az ország felszabadult, az említett önéletrajzi munkák sorra zátonyra futottak, félbe maradtak, elveszítvén jelentőségüket. RMG számára is úgy tűnhetett, nem volt minden tekintetben szerencsés választás az emlékirat műforma, mert az új viszonyok ismét avulttá tették. Másrészt, szinte akarata ellenére is a regényíró kerekedik benne felül, és egyre kevésbé érdekli a háború utáni jelen, sőt, ez a téma saját bevallása szerint is untatja. Ekkor a szerző megpróbált visszatérni az eredeti koncepcióhoz, de ennek végső tartalmát és formáját már nem tudta kialakítani. Végül egy önéletrajzi regény néhány fontos fejezetét alkotja meg, a többi megmarad töredéknek, vázlatnak.

RMG-nak az az elképzelése, hogy napló formába tárgyalja az ellenállás és a felszabadulás idejét, azért is volt nehezen megvalósítható, mert ez a korszak korábban sosem látott módon megosztotta a franciákat, s mivel a jelentős résztvevők emlékezései, elemzései még nem készültek el, a társadalom nem rendelkezett csak ellentmondásos, kusza képekkel arról, mi történt voltaképpen. De Gaulle háborús emlékiratainak (megjelenése 1954-ben) volt az a viszonyítási pont, és alapmű, mely világossabbá tette a képet. A történteket természetesen az író sem érthette, s ennek tudatában is volt, de a munka során folyamatosan kísérletet tett értelmezésükre. Ez a feladat azonban egy egész nemzedéké, s egy egész társadalomé. RMG már 1943-ban úgy látta, hogy ambíciói meghaladják lehetőségeit. Közre játszott ebben idős kora, fizikai és intellektuális-szellemi elfáradása, elfásulása.

********************
A saját véleményem itt következik. Megjegyzem, hogy a mű még félig-kész voltában is nagyon komplex, így csak arra szorítkozom, ami a leginkább megragadta a figyelmemet.

A „Maumort”két francia kiadásban, de némileg eltérő címmel jelent meg. Az első kiadás címe: Le lieutenant-colonel de Maumort, Gallimard 1983; a másodiké, az átdolgozott kiadásé (Gallimard 2008) ki van egészítve a „roman” (regény) szóval. Ehhez vegyük a harmadik verziót, a magyart: „Maumort alezredes emlékiratai”, Európa, 1994, mely az 1983-as francia kiadás alapján készült. – Az első nem jelöl meg műfajt, a második regénynek nevezi, a magyar fordítás viszont emlékiratnak. – Az eltérő címek bizonytalanságra utalnak, mely azonban nem csak műfaji jellegű, és alapproblémákra vezethető vissza.

A kiadott könyv két részre osztható, pontosabban két, egymástól lényegesen és sok tekintetben különböző részből áll. Az első rész egy befejezetlen regény egyes fejezeteit tartalmazza (úgy tűnik, ezeket sem mind végleges formában). A második rész pedig a maradék, tehát minden más: az említett regény további, tervezett részeinek vázlatai, naplórészletek, levelek és az ezekhez készített, hátramaradt jegyzetek. A két rész nem hasonlítható egymáshoz, s ez így van nem csak tárgyukat, műformájukat, hanem minőségüket tekintve is. Az embernek az a benyomása, hogy egyszer csak a munka során az író elveszítette érdeklődését egy monumentálisnak tervezett, korának minden lényeges kérdését tárgyalni kívánó „opus magnum”, vagy legalábbis annak bizonyos, nem regénybe illő témái iránt. De az is igaz lehet, hogy kifutott az időből, s tizennyolc év sem volt elegendő a főhős felnőttkorának megírásához: csak a fiatalkor befejezett, a két főrész határa ilyen értelemben tehát korhatár.
A fiatal Maumort képe eleven és élesen kirajzolódó a megírt fejezetekben. A középkorú és az idős főhős megírására már nem került sor csak egyes részleteiben. Ez sajnálatos, mert a kötet utolsó háromszáz oldala (köztük Dossziék a fekete dobozból c. fejezet) tulajdonképpen a felnőtt Maumort megírásához szükséges nyersanyagot tartalmazza – ami bizonyítja, hogy sokat dolgozott ezen a témán az író. A főhős e hiányosság ellenére nagyon emlékezetes marad, és leginkább a testi szenvedélytől túlfűtött és attól szenvedő fiatalember alakjában.

RMG maga is észlelte a munka vége felé, amit ma úgy neveznénk, hogy „túlvállalta magát”, és hogy megöregedett. További problémának látom, hogy olyan témákhoz nyúlt a felnőttkor megírásához, melyekhez nem igazán értett. Kétségtelen ugyan, hogy érdeklődése ezek iránt megvolt egész élete során: politika, háború, társadalom-elmélet, de ez nem jelentett elmélyült ismereteket. A fő baj mégis az, hogy a felnőtt Maumort megírása tekintetében élményhiányban szenvedett. Egy hivatásos katona bőrébe bújni annak sok évtizednyi élményei nélkül szinte lehetetlen, a figura papírízű marad. Túlteng az elmélkedés – ezeket a Dossziék a fekete dobozból c. részben olvashatjuk. A dossziék téma szerint tartalmazzák egyrészt R.M.G. jelöléssel az író gondolatait, másrészt többnyire ezektől elkülönülten a Maumort szájába adandó mondatokat: „Maumort mondja”. Annyi ebből világosan látszik, hogy a szerző saját gondolataiból ad kölcsön hősének, s ennyiben igaz, szellemi testamentumát írta. Meg kell mondjam azonban, hogy az itt kifejtett gondolatai, rövid elmélkedései nem különösebben, sőt, többnyire egyáltalán nem érdekesek, s nem is eredetiek. Íme, néhány a témákból: Általános politika. Egyén és közösség. Szabadság. Igazságosság. A forradalmárok. Kommunizmus. Humanizmus. Racionalizmus. Erkölcs. Jó és rossz. Vallás. Kozmosz. Haladás. Ezek a címek és további több tucatnyi is mutatja, elképesztő igényekkel lép fel önmagával szemben. Talán nem túlzás azt mondani, hogy e témák közül egy is elég lenne kifejteni, feltéve, ha valaki nem elégszik meg néhány mondatos szentenciákkal, amint ő teszi. – A túlvállalás egyértelmű. Szomorú és ironikus, hogy az író ezen utolsó munkájában nem fogadta meg éppen e lapokon papírra vetett saját tanácsát: „A világon semmi sem helyesebb a helyes életvitel szempontjából, mint annak helyes felismerése, mi az, amire vállalkozhatunk, és mi az, ami fölülmúlja képességeinket.”
Az alkotómunka 18 éve során kénytelen volt különféle és gyakran változó elképzelések szerint módosítani a mű felépítését. S bár a feladattal nem boldogult, mégis ragaszkodott ahhoz, hogy a végül vázlat formájában maradt anyag részét képezi majd a könyvnek. Kétségtelen persze, hogy az író számára nagyon fájdalmas lett volna élete végén beismerni kudarcát. Azt sem tudhatjuk, hogy ha RMG-nek mégis sikerül végső formába önteni művét, és a vázlatokat irodalommá transzponálnia, egyáltalán talált-e volna nekik helyet a végső verzióban.

Meg kell azonban mondani az író mentségére, hogy egy felnőtt életét, mivel az már másról szól, mint a fiatal kor elementáris élményeiről, lehetetlen megírni elmélkedések nélkül, s ezekbe mozgalmasságot, izgalmat csempészni, egészen más és nehezebb feladat, mint az eleve vonzóbb serdülőkor tárgyalása. És persze felnőtt emberek jellemrajza is kevésbé vonzó és hatásos olvasmány, mint a „szexuális eltévelyedések őszinte feltárása”. Ráadásul RMG művébe kegyetlen módon beleszólt a történelem: Franciaország német megszállása olyan világrengető katasztrófaként jelent meg akkoriban az ő szemében is, hogy lehetetlen lett volna erre íróként nem reagálni. Viszont mivel a nácizmusra és a történelmi eseményekre rálátni időtávlat nélkül nyilván nem volt lehetséges (még ma sem értjük világosan, mi történt), száraz felejtegetésekkel kell beérnünk: az író a náci ideológia és a Mein Kampf szövegeit három képzeletbeli német katona szájába adja (VII. rész). – Azonban a világkatasztrófát pusztán a nácizmus „önideológiája”, azaz propagandája alapján megérteni hiábavaló törekvés.

A fejlődésregény megírt fejezetei ezzel szemben nagyon jók, néhány egyenesen remekbe szabott. A második rész, a „maradék” kiábrándító, ha az első folytatásaként olvassuk, és, ahogy kifejtettem, nem csak a töredezettség, és törmelékesség miatt. Igaza lehetett a mű első formába öntőjének, aki a kiadónak csak a legjobb, majdnem készre írt anyagot javasolta megjelentetni. De a mennyiség és a pénz győztek a józanész és a minőség fölött: ha az első verzió került volna kiadásra, az olvasó valószínű azzal az érzéssel teszi le a jelenleginek mintegy legfeljebb fele terjedelmű könyvet, hogy remekművet olvasott. Befejezetlen, igaz, de remekmű. Így viszont, főként mivel az utolsó benyomások nagyon számítanak, a mű a lehetségesnél sokkal kuszább alakot ölt. A hozzátoldott próbálkozások, kísérletezések idegen testként lerontják a befejezett részek művészi hatását is: annak olvasása marad a végére, aminek csak az alkotói munka elején lenne a helye. Kisebbfajta csalás műalkotásként megjelentetni vázlatokat, töredezett szövegeket, mondatokat, közöttük számtalan önismétlést, közhelyes gondolatot.

A FŐTÉMA: A SZEXUALITÁS „DÉMONA” ÉS A SERDÜLŐKOR

Maumort teljes nyíltságot és őszinteséget ígér emlékiratai elején, ami a nemiség tárgyalását illeti. Az olvasó pedig ezt meg is találja, és megállapíthatja, hogy a nemiség az elkészült részek főtémája, s így valóban az őt megillető helyre kerül, ami a fiatal Maumort életét jelenti. Önéletrajzot olvasunk, melyet a még mindig remek memóriával bíró szerzője 77 évesen vet papírra – erről tájékoztat minket az I. illetve a II. fejezet. Memóriáját illetően igazat kell adnunk neki, és hozzá kell tenni, hogy nem elsősorban az események tényszerű visszaadásáról van szó a gyermekkortól kezdve, hanem ezeknek a rá gyakorolt hatásáról, élményszerűségéről, és újbóli átéléséről. Ez a képesség Maumort esetében kiválóan működik, mondhatni, ez az erőssége, és éppen ez teszi lehetővé, hogy saját karaktere fejlődésének meghatározó tényezőit is megtalálja. Viszont, amikor pszichológiai oknyomozásról van szó, Maumort sokszor kényszerül bevallani tanácstalanságát („magyarázza meg valaki”), ahogy az alábbi példa is mutatja.
A legelső a jelentős élmények sorában a tóban fürdő meztelen kislányok látványa. Ez az érzéki-érzelmi sokk ugyanakkor a bűnösség érzetével is társult benne, ami képtelen dolog volt, írja, mert gyermekként is jól tudta, hogy semmi rosszat nem követett el. Mégis, az erős érzéki benyomások és a bűn kapcsolata azután egész fiatal életében végigkíséri (pl. a Nacquot-né epizód során). Mi több, az tudat is megmarad, hogy e lelkifurdalás és szégyen ok nélküli, és magyarázatát sem találja még visszamenőleg sem.
Valóban érdekes kérdés, lehet-e magyarázatot találni arra, hogy egy gyerek számára, akinek a szexualitásról még nincs fogalma, miért megrendítő, szorongást okozó élmény az övétől eltérő formájú testek látványa, s honnan ered a bűnösség titokzatos érzése. A válasz nem tűnik nehéznek az itt leírt esetben, még ha a szerző nem is gondol rá: a családból származik mindkét érzés, amelyek azután végigkísérik életét különböző formákban és variációkban. Ebben a családban ugyanis a meztelenség (persze, nem a még kisgyermek Bertrand-é) nem elfogadott. Nem sokkal később nővérét véletlenül ruha nélkül látva is „iszonyatos zavart” érez. Ugyanez például Guy-ről, unokatestvéréről, aki más családban nevelkedett, nem mondható el, sőt ő egyenesen tüntet meztelenkedésével. A döntő tényező azonban itt mégsem a régimódi erkölcs, a prüdéria, hanem egy nagy felfedezés: saját szexualitásának felfedezése, első átélése. Ez minden gyermek számára jelentős élmény, még ha nem is megrázkódtatás, hiszen ez az egyetlen képességünk, amelyik nem lassan és folyamatosan bontakozik ki, hanem szakaszosan, furcsa, hirtelen átmenetekkel. Valami olyan, addig ismeretlen, számunkra teljesen új belső erővel szembesülünk, mely úgy kényszerít minket, mintha kívülről jönne. Ugyanakkor nagy élvezet engedni a kényszernek – melyet a környező világ mégis valamilyen mértékben kordába szorít, szabályoz.

Ezután a kis epizód után az unokabátyjával való kapcsolatára emlékező fejezet (V. fejezet. Guy Saillant-ban) behatóbban foglalkozik a szexualitással, s annak az emberi életben betöltött kulcs-szerepével. „Az első kíváncsiskodások, az első tapasztalatok, a nemi felvilágosodás döntő hatással vannak a felnőtt ember jellemére, hajlamaira, egész életére. Bennük rejlik az ember titka. … Mondd el, milyen volt a serdülőkorod, és megmondom, ki vagy.” És a szereplők – pontosabban Bertrand és Xavier (a házi tanító) – további sorsában valóban találkozunk majd jó néhány olyan eseménnyel, amelyek első szexuális élményeikkel meglepő párhuzamosságot mutatnak. (De nem állítható biztosan, hogy a későbbi események a korábbiak által meghatározottak lennének, lehet arról is szó, hogy a karakternek már kialakult sajátosságai később egyértelműbben nyilatkoznak meg.)
A Guy-el való találkozás nem csak Bertrand életében tölt be fontos szerepet, hanem az akkor már huszonéves Xavier de Balcourt (kettejük házitanítója) esetében is, akinél hajlamát kialakíthatta, s aki Bertrand-nak később erről az időről úgy beszél, mint egy évadról a pokolban, arra utalva, milyen nehéz volt ellent állnia Guy kihívó viselkedésének. Érdekes az a szexualitással kapcsolatban kifejtett, de általánosított néztet is, hogy az emberek nem teljes mértékben tehetők felelőssé tetteikért, hiszen bizonyos testi, vagy karakterbeli vonások kényszerítő erővel hatnak rájuk: Guy példája az első, amiből erre a következtetésre jut. De a serdülőkori hatások szellemi értelemben is döntőek, és pótolhatatlannak bizonyulnak: első tanítónője a logikus gondolkodásra neveli, Adry abbé pedig megalapozza párizsi éveinek intellektuális élményeit nagybátyjánál.

A Guy-el együtt töltött másfél év a serdülés küszöbén álló Bertrand számára életének egyik meghatározó időszaka, mind szexuális, mind pedig érzelmi tekintetben. Ez az első „gyötrő vonzalom életemben… nem barátság, hanem szerelem volt…” Guy ellenállhatatlan vonzerőt gyakorol rá, s ebben kétségkívül nagy szerepet kap később annak szexuális „megszállottsága”, de a kapcsolat maga Bertrand gyermekes elragadtatásának nyomán bontakozik ki, amelyet unkabátyja iránt érez. Ehhez társul kettejük kölcsönös szexuális vonzalma, melyet nem mernek nyíltan kifejezni, de Bertrand azért észlel kezdeményezéseket a „csábító kis démon” részéről. Tulajdonképpen ő is, mint Xavier, ellenáll a csábításnak, azonban ez nála könnyebb, hiszen vágyai gyerekesek, még nem fejlődtek ki. Guy az első megszállott, azaz túlfűtött, akivel találkozik, s éppen időben találkozik vele, hogy felébressze szunnyadó, ébredező nemiségét. Guy esete olyan súlyos, hogy betegségszámba vehető, mert a fiú, mivel másra nem tud gondolni sem éjjel, sem nappal, semmiféle komoly munkára, tanulásra, gondolkodásra nem alkalmas, egyszóval szellemi képességeit is megbénítja. Szülei, s a körülöttük lévő felnőttek láthatólag semmit sem vesznek észre, semmit sem sejtenek a benne eluralkodó démonról, apja, a tudós professzor megalázó prédikációival próbálja rávenni a tanulásra. De ő „elkülönült, ködös világban él”, melyet erotikus fantáziálással népesít be. Bertrand néhány évvel később maga is megismeri a serdülőkor ezen szükségszerű állapotát, de nála ez szerencsére rövidebb ideig tart, és nem emészti fel egész személyiségét. Guy-re vonatkoztatva említi először azt a teóriáját, hogy testi sajátosságai határozzák (határozhatják) meg az ember egész karakterét, viselkedését, és nem utolsó sorban erkölcsét. Hogy világos legyek, de finoman fogalmazzak: ez esetben Guy nemi szerveinek feltűnő fejlettségéről van szó. (További példa lesz erre a törvényszerűségre nagybátyja, Éric bácsi, és Xavier is.) Guy „megrontotta”, azaz szabados beszédével beavatta fantáziálásaiba és ezzel nemileg felvilágosította. De: „az ember az érzéki kiteljesedésből meríti a legfőbb erőt és belső gazdagságot… Áldott legyen hát, aki tisztátalan és egészséges sugallatával lángra lobbantotta bennem a tüzet.” (A bűnösség és az üdvös természetesség kettőssége feltűnő e megfogalmazásban.)

Guy-vel azonban sok más élmény is összeköti: „Mindig emlékeztem a sétáinkra, örömére a természeti szépségek láttán, amely rám is átragadt … erre Guy tett fogékonnyá. Az ő jövetele előtt sohasem volt részem hasonló pillanatokban. Ezek annyi más egyébbel együtt, mit barátságának köszönhetek, ifjúságom legédesebb emlékei közé tartoznak.” – Bertrand első korai kapcsolatának szerepét nem lehet eltúlozni, annyi mindent jelentett ez számára, és olyan sok következménye volt későbbi életében.

Az olvasó eltűnődik, hogy az a fajta beavatás, amit Guy-nek köszönhet Bertrand, s amelyért utólag hálás is neki, mennyire szerencsés formája a felvilágosításnak. Du Gard ezt a kérdést nem teszi fel, számára rendjén valónak, sőt, az élményt tekintve kellemesnek tűnhetett ez a mód – abban a „régi és szigorú korban”. Ma pedig úgy gondoljuk, hogy az érzéki és érzelmi sokkot, amit a felvilágosítás bizonyos mértékben mindenképpen jelent, feleslegesen erősíti, ha ezeket az információkat egy csak többé-kevésbé tájékozott, valójában inkább tudatlannak nevezhető kortárstól kapja meg a gyerek. És általában is, jobb lenne ezt megelőzni tárgyilagos és tényszerű információk közlésével még a serdülőkor előtt. Maumort családja és a nevelők mindenestre nem látták ennek szükségét.

A szexualitás tárgyalásával kapcsolatban jegyzem meg, de általában is igaznak tartom, hogy RMG-nek, bár folyamatosan próbálkozik vele, nem sikerül neki a problémákat, hogy úgy mondjam, mélységükben elemezni – de ezt egyáltalán nem tartom bajnak. A regényíró feladata elsősorban nem is ez.

FIKTÍV ŐSZINTESÉG
A Maumort által oly sokat emlegetett őszinteség-igényen a szexualitás terén egyrészt természetesen saját szexualitásának feltárását, másrészt pedig e téma középpontba állítását jelenti, szemben a korabeli társadalom képmutató elhallgatásával: „ezen a téren túlságosan is sokáig a hazugság és az alakoskodás volt a szabály… „szeretnék ráérősen, teljes őszinteséggel és kellő pontossággal elidőzni ennél a témánál… nem kell fukarkodni a személyes vallomásokkal, és nem kell félni tőle, hogy a nevén nevezzük a dolgokat.” De hasonló, a valósággal bátran szembenéző vallomással találkozhatunk más téren is, például már az első lapokon, amikor bevallja, hogy sosem szerette apját, csak ámította magát ezzel, sőt, amikor az már súlyos beteg volt, kívánta halálát.
Megjegyzem ezzel kapcsolatban, hogy csak a művészre tartozik, milyen fokon vállalja önmagát, tárulkozik ki és ezzel szolgáltatja ki magát az olvasónak, ezen keresztül a világnak. A korabeli társadalom és környezet ízlésén, kényszerein kevesen teszik túl magukat egy nagy és merész lépéssel, inkább óvatoskodnak. (A „coming outok” idejétől is messze voltunk akkoriban, a múlt század közepe táján még.) Valószínű RMG sem vállalhatta minden szexuális élményét: a főhős homoszexuális élményeit kizárólag serdülőkorára korlátozza (tizennyolc éves korától garantáltan „teljesen normális”), továbbá a Fürdés fejezet elbeszélőjévé Maumort helyett Xavier-t teszi meg napló formában, s így ezt is egyes szám első személyben írhatja meg, vallomásos hangvétellel. Szerencsére azonban Xavier ugyanazokkal a művészi képességekkel rendelkezik, mint Maumort, így ez semmilyen problémát nem jelent az olvasó számára, s az élmény intenzitásából, a történet igazságából ez nem von le. Mivel azonban a meghatározó szexuális és szerelmi élmények a műben többnyire homoerotikus formában jelennek meg (kapcsolata unokatestvére, Guy-vel, kollégiumi évei, majd Xavier és Yves Janvier tragikus esete), az olvasó úgy érezheti, nagyon könnyű a dekódolás, de nem biztos, hogy igaza van. Maumort nőkkel való kapcsolata szintén erre utal: első kapcsolata tizennyolc éves korában ugyan boldoggá teszi, de ez alapvetően testi kapcsolat marad, s nem az az igazi első szerelem. Felnőttként viszont már kudarc éri e téren: rosszul sikerült házasságáról és feleségéről az ezer oldalból csak néhány jut.(„Két külön világban éltünk, mint két idegen.”) A Fekete dobozban találhatunk még egy idevágó idézetet R.M.G. aláírással: „A legjobb házasság is purgatórium. Olyan pokol, amelyik nem tart örökké.”

Hogy másféle, ennél sokkal komplikáltabb és képmutatóbb kerülőutak is lehetségesek, arra Marcel Prousté jó példa. Számos olyan részlet van regényében, amelyeket – ismerve szexuális ízlését – nem tudunk értelmezni, s amelyek éppen erre a sajátos ízlésre vonatkoznak. Például az Albertine disparue-ben így ír. (Gallimard, Collection folio, p. 130.)
„J’avais exprimé avec trop de violance mon degout pour ce genre de moeurs, je les avais condemnées d’une facon trop catégiorique.” (azaz: „Túlságosan hevesen fejeztem ki undoromat az effajta erkölcsöktől, túlságosan kategorikusan ítéltem el ezeket.” A folytatásban pedig így fogalmaz: „naivan kijelentettem, hogy borzadok ettől…”) E részletben Abertine és Andrée titkos viszonyáról van szó. Furcsa, hogy a fiatal Marcel hevesen és undorral kikel a homoerotikus kapcsolatok ellen. Magyarázhatjuk ezt azzal az írói szándékkal, hogy a gyanú árnyéka se essen rá az olvasó részéről. De ugyanilyen ésszerű azt hinni, hogy álcázott önkritikát gyakorol: amit a saját személyében elfogad, attól mások esetében undorodik. S az is könnyen lehetséges, hogy saját magával szemben is volt hasonló okból averziója. Vagy talán csak két nő közötti viszonytól iszonyodott (feltételezve, hogy Albert és André helyett most Albertine és Andrée járt a fejében)? Persze, Proust híres magyarázata a legkézenfekvőbb: két különböző személyiségről van szó, a magánemberről, és a művészről. Ugyancsak többértelmű a „naiv” szó: a szerző ezzel azt is állíthatja, hogy fogalma sem volt akkoriban még (fiatalon) efféle dolgokról, de azt is, hogy csak Albertine esetében bizonyult naivnak. Az is lehet, hogy ezen gondolatok mindegyike járt a fejében, s nem is egymást kizáróan.
E példa mutatja, hogy az eltérő technikai megoldás nagyon jelentős mértékben befolyásolja a stílust. Másféle Proust-regény született volna akkor, ha az őszinteség, s az önvallomásos jelleg dominálna, hiszen akkor a szexualitás valódi problémáival lehetett volna szembenézni, nem pedig azok konverziójával, amely rendkívül bonyolult feladat. A köntörfalazás kerülése a stílusra is megtette volna – talán áldásos – hatását.
Du Gard, mivel úgy dönt, nem a saját nevében írja meg a legkényesebb történetet („A fürdés”), nem kényszerül kerülgetni a nagyon forró kását, mint Proust. Művészete ezért hitelesebb, alapvetően realistának is mondható. Proust a teljes tagadás verzióját választja, és a permanens mellébeszélést, a szándékos ködösítést és kódolást egyedülálló költőiséggel párosítja. Az ok egyszerű: mivel a valóságban minden kapcsolata homoerotikus volt, ha RMG megoldását választja, nem csak egy epizód, hanem az egész regény elbeszélőjeként valaki mást kellett volna felléptetnie.

A dolog másik oldalát, a fikciónak a regényírás művészetében elfoglalt helyét és az olvasó ehhez való viszonyát illetően Henri de Montherlant megfogalmazása nagyon találó:
“Les auteurs de fiction n’osent jamais sauter le pas, et reconnaître franchement que leur art est très pareil à celui du comédien. Ils créent un personnage qu’ils peuvent être plus ou moins, qu’ils peuvent n’être pas du tout, mais qu’ils sentent. Le public ne se représente pas le rôle de l’imagination, de l’invention pure, dans l’œuvre du créateur de fictions, quand il est vraiment un créateur.” Magyarul: A regényírók sosem merik őszintén bevallani, hogy művészetük nagyon hasonlít a színészéhez. Megteremtenek egy személyt, aki többé-kevésbé ők maguk lehetnek – vagy nem lehetnek, de képesek a beleérzésre. Az olvasó nem is gondol a képzelet, az invenció szerepére az író munkájában, ha az valóban teremtő.
A fülszöveg így szól erről: „Nehéz elhinni, hogy az egyes szám első személyben író főhős nem az író önmaga. Ez ellen Martin du Gard mindig is tiltakozott.” – Márpedig joggal tiltakozott, s el kell fogadjuk: a főszereplő nem az író önmaga, hanem egy saját személyisége és saját élete történetei, tapasztalásai, valamint fantáziája segítségével teremtett kreatúra. Jól sikerült a teremtés, ezért hiszünk a csalásnak szívesen – ahogyan Montherlant írja. Ha nem teremtmény lenne a főhős, hanem egy puszta emléksor, egy életmásolat, akkor milyen joggal nevezhetné magát du Gard regényírónak, vagyis fikció írójának? Ráadásul maga is büszkén így vall a regényben az írói művészetről (Xavier-val kapcsolatban): „kitalált történettel életet teremt”.
Maumort foglalkozása arra is utalhat, hogy az író szándékosan azért választott hőséül egy tőle több, lényeges vonatkozásban távol álló személyt, hogy fokozza a saját maga elé kitűzött feladat nehézségét. Egy katonatiszt bőrébe bújni nehéz lehetett annak, aki R.M.G. aláírással ezt jegyzi fel: „Sosem volt kedvem fegyvert viselni.”

Önéletrajzot olvasunk. És ahogyan az önéletrajz fiktív, az ígért teljes őszinteség is az, hiszen csak a főhős életére érvényes, s nem az íróéra. Az őszinteség mindenek előtt az említett kényes témák korában merésznek számító, szókimondó tárgyalását jelenti.

A TITKOS ÉLET: A VILÁG EGYIK KULCSA

Ez a gondolat a Xavier de Balcourt-al foglalkozó fejezetben kerül részletesebben kifejtésre, s ezúttal már mint Xavier „felfedezése”, melyet megoszt Bertrand-al. Xavier a regény elején még Bertrand házitanítója (V. fejezet), aki különös, erős vonzalmat, mondhatni meleg érdeklődést tanúsított másik tanítványa, Guy iránt. Mintegy hat évvel később most újra találkozunk vele Bertrand nagybátyjának, Éric bácsinak titkáraként, s a hajdani tanító és tanítvány összebarátkoznak. Innen indul történetének második része. „Nagyon érdekes ember, egyszerre elviselhetetlen és vonzó”, akinek titka sokáig homályban marad a főhős előtt. A „Xavier de Balcourt Párizsban”, és a rákövetkező „Fürdés” c. fejezet a legjobbak közé tartozik.

Párizsban Xavier egy alkalommal kioktató hangon közli vele: „ minden embernek két élete van, s ezek teljesen függetlenek egymástól, gyakran ellent is mondanak egymásnak: a társadalmi élete, vagyis az, ahogyan mások előtt viselkedik, és egy titkos élete, mondjuk ki nyíltan, a nemi élete…ezt az életünket tökéletesen elrejtjük, de ebben éljük meg igazi személyiségünket … ebben valamennyiünknek mások a szenvedélyei, szokásai, más az ízlésünk… jegyezze meg: egy embert csak akkor ismerünk meg, ha behatolunk ebbe a titkos labirintusba. És ez roppant ritkán történik meg, igazából még legbizalmasabb barátainkat sem ismerjük.”
Bertrand-ra ez nagy hatással van, és önvizsgálatot tartva rádöbben, hogy így van ez az ő életében is. A nyilvános „és a titkos ember” között nála sincs kapcsolat. A titkos rész a gimnáziumi homoerotikus élményeket – „elfelejtve” – hurcolja magával, és ekkoriban – a női nemre áttérve – „éjjelente buja rögeszméinek hódol”. Bertrand elevenjébe talál ez a felfedezés, mert rendkívüli hevességgel jelentkezik nála a sok kínnal járó, immár a nők felé irányuló szexuális vágy. De mivel még ismeretlen előtte a heteroszexuális testi szerelem, így ő nem csak homoszexuális élményeit és tapasztalatait tekintve kényszerül serdülőkorában legalábbis a legteljesebb titoktartásra, hanem a szexualitás szokásos kiélése (önkielégítés), sőt talán puszta vágyai miatt is, melyeket rettenetesen szégyell. Megvetendőnek, ugyanakkor természetesnek és ellenállhatatlanul erősnek érzi vágyait. Be kell látnia, hogy senki sem ismeri őt igazából, hiszen ami a legerősebb, legszenvedélyesebb benne, azt titkolja.
Ekkor fogalmazza meg: „kezébe kaptam a világ egyik kulcsát”. Azonban titkos életen ő nem pusztán a nemi életet, hanem az eltitkolt szenvedélyt általában érti, legyen az „éteri”, vagy „a titkos poklok”.

E „tanításával” Xavier akaratlanul leleplezi önmagát: amit a félig még gyermek Bertrand hat évvel korábban nem érthetett meg Xavier furcsa viselkedéséből, vagyis okát: szexuális irányultságát, vonzalmait, arra most egyszerre világossá derül, s megpillantja barátja „igazi arcát”. Másrészt az olvasó gyanítja, azért is fogadja el kritikátlanul, alapigazságként a világ egyik kulcsként a „titkos életet”, mert Xavier-val közös bűnben érzi magát vétkesnek.
Ha tehát pontosabban meg akarjuk fogalmazni, mit ért Xavier és Bertrand titkos életen, akkor azt kell mondani, hogy valójában kétféle titokra gondolnak. Az egyik az ember intim szférája, a másik pedig a szokásostól eltérő hajlamok. Az, hogy nem nyilvánosan éljük nemi életünket, és többnyire hallgatunk róla (ma már csak fenntartással igaz, de akkoriban szigorúan), csak annyit jelent, hogy az intim szféra része, nem tartozik másra. Ez még ma is nagyon különbözik a társadalom által el nem fogadott, sőt, ami ennél sokkal rosszabb, visszataszítónak tartott szexuális hajlam miatt érzett szégyennel, lelkifurdalással, bűntudattal, és az eltitkolással. – És akkoriban, a „szigorúbb korban” persze még inkább.
A titkos élet annak második értelmében mint kulcs azonban Maumort felnőtt életének zárját már nem nyitja, hiszen akkor már szexualitása normális mederben zajlott.

Xavier kivételes lénynek tekintette magát – így látja Maumort – „akinek egyetlen pillanatra sem jutott eszébe, hogy minden kellemetlenségének, bajának a normálistól való eltérés az oka, s a világot tette felelőssé gyötrelemiért…elismerte, hogy hajlamai következtében rendellenes életfeltételek közt él, de egy percig sem bánta, hogy homoszexuális: nem ő a hibás, ha szembekerült az általánosan elfogadott erkölcsökkel… tétovázás nélkül a társadalmat vádolta, az van rosszul megszerkesztve, ha egyszer korlátozza szabadságát – hiszen arra kényszeríti, titkolja hajlamait. …abból, hogy a társadalom zavarja, arra a következtetésre jutott, hogy a társadalmat át kell alakítani. … Így hát jóformán mindig lázadt minden ellen .. s aki ugyanakkor folyton abban a társaságban forgolódik, melyet elítél … bolondult a társaságért, s képtelen volt beilleszkedni.” Bertrand Xavier-t igaz barátként tartja számon, noha jó néhány rossz tulajdonsága nem nyeri el tetszését. Arcképét sok oldalon keresztül, rendkívül érdekfeszítően és éleslátóan rajzolja meg az emlékező, én csak néhány vonását emeltem ki. Bertrand furcsának és érthetetlennek tartja, hogy Xavier félresikerült életének titkát ilyen későn, véletlenül fedezte fel, és csak hátrahagyott vallomásai (a Fürdés c. fejezet) teszik ezt bizonyossá előtte. Hiszen, írja saját magáról, „kusza nemi élete” (a bűnösnek érzett, de mégis ellenállhatatlan önkielégítés örömei, és fiúkkal való testi kapcsolatai a kollégiumban), és diákkori érzelmi életének zűrzavarai (plátói fiúszerelmeire gondol) „fel kellett volna hogy nyissák a szemét”. Utólagos magyarázata szerint nyilván elfelejtette ezen tapasztalatait, vagy ha mégsem, akkor „gimnáziumi gyerekségnek” vélte őket, folytatás nélkül.
Xavier titkának megismerésekor (azaz halála után, hiszen naplóját csak akkor ismeri meg), Maumort a róla alkotott új képpel sok tekintetben párhuzamba, és ugyanakkor szembe is tudja állítani a saját életét. Ő persze nem lázad, nincs is oka rá, mint Xavier-nak, hiszen a felnőttkor küszöbére érve „elfelejtette” a szégyellt élményeket. E tekintetben tehát a társadalom oldalán áll, megfelel a többség ízlésének, felfogásának, és „félrelépéseit eltemette.” Serdülőkori „eltévelyedéseiért”, „tisztátalan képzelgéseiért”, hajlamaiért nem okolja önmagát és mást sem, egyszerűen a körülményeknek, így például a kollégiumi fiúközösségnek tulajdonítja, és átmeneti jellegük miatt társadalmon kívül lévőnek sem érzi magát. – És sajátosak voltak a körülményei gyermekkorában is. Házitanító oktatta, s nem járván iskolába, abba a furcsa helyzetbe került, hogy tizenkét éves koráig soha nem nyílt alkalma még korabeli gyerekkel barátkozni. Guy az első korabeli fiú, akit közelről megismer, s ezzel magyarázza a rendkívüli hatást, mely részéről érte.

(Xavier-nál a mai olvasó megtalálja a mai, sokszor agresszíven viselkedő „meleg mozgalom” (gay pride) felfogásának gondolati előzményeit. E furcsa, harcos nézet szerint a társadalmat kell megváltoztatni, ha nem tetszését fejezi ki a homoszexualitás iránt, s nem a melegeknek kell alkalmazkodni, netán rejtőzni. Ellenkezőleg, legyenek büszkék e hajlamukra, s minél többen merjenek „előjönni”, hogy ennek következtében idővel a szexuálisan „normálisak” is teljes mértékben a magukéhoz hasonlónak és jogosnak ismerjék el a másféle hajlamokat is. – Ezzel a felfogással többek között az a probléma, hogy egyrészt bizonyos vonatkozásokban, például a faj szaporodását tekintve nincs összhangban a természettel, sőt természetellenes, hiszen csak kivétel lehet, nem szabály, másrészt pedig az ízléseken nem lehet vitatkozni, és a zsigeri elutasításról sem tehet senki: hiába dugják az orra alá az embernek naponta azt az ételt, amelytől undorodik, továbbra is gusztustalannak fogja tartani.)

Furcsa, hogy Xavier-nak az V. fejezetben felvázolt arcképe egy fontos tekintetben nem azonos a XII. fejezetbelivel, amelyet itt bemutattam. (És nem ez a – főként persze a mű befejezetlenségének betudható – ellentmondás az egyetlen a különböző szövegrészek között.) Igaz, csak egyetlen bekezdésről van szó, mely így szól: Xavier Guy iránt érzett „kétes, de szemérmes szenvedélye döntő hatást gyakorolt életére, s ez terelte új irányba nemi hajlamát, amit maga vallott be nekem, s amiről gyakran s őszintén cseréltünk eszmét barátságunk során. Vajon ez a hajlam rendeltetésszerűen következett testi-lelki alkatából? Úgy hiszem, igen. … haláláig mindig azon kaptam rajta, hogy állandó küzdelmet folytat ösztönei ellen … soha nem tudta magát függetleníteni a belső hangtól, amely alattomosan helytelenítette, amit tett. Ez a lelkifurdalás ránehezedett egész életére. Ennek végső bizonyítékát maga az öngyilkossága adta meg, mely megmagyarázhatatlan maradt volna számomra, ha nem tudom, hogy előtte néhány héttel még mindig azzal kecsegtette magát, hogy megváltoztatja természetét; vakon hinni akart a házasság kínálta ellenszerben, s csak azután szánta el magát a halálra, hogy megalázó kudarc érte.”
Eszerint a verzió szerint egy gyenge Xavier-val állunk szemben, akit nyomaszt és bánt homoszexualitása. Ennek megfelelően Maumort (azaz RMG) más okot és körülményeket említ Xavier öngyilkosságára vonatkozóan is, és a Fürdés c. epizódnak sem lehetett Xavier a főszereplője. Ez a bekezdés, minthogy az egész fejezet tartalmának ellentmond, talán csak André Daspre hibája folytán maradt benne a végleges anyagban. Mégis érdekes, mert bepillantást enged az írói munka egy közbenső fázisába, amikor, úgy tűnik, Xavier karaktere és sorsa nagyon különbözött a végleges változattól. E verzióban öngyilkosságának oka kigyógyító menedéknek szánt házasságának megalázó szexuális kudarca. Az is lehetséges, hogy Maumort Xavier belső bizonytalanságát szerette volna megmutatni, aki csak tetszeleg az öntörvényűségben. Xavier-nak sok arca van, és egyébként a Fürdés epizódban is a végsőkig igyekszik kitartani amellett, hogy bűntudatát semmi sem indokolja.
Nyilvánvaló egyébként, hogy a XII. és a XIII. fejezetben leírtakat kell a végleges változatnak tekinteni. Ami közös a két verzióban, az az egész életet minden képesség és tehetség ellenére sújtó sikertelenség, és a tragikus vég. Akár saját maga előtt bátran és őszintén vállalja hajlamát és (persze csak titokban) kiéli azt, akár megtagadja azt, és igyekszik kilépni belőle, az író a homoszexualitással mintegy megvert embernek csak ilyen véget tud elképzelni. Az ilyen ember a társadalom előtt alakoskodni kényszerül, és ez a hazugságra kényszerített élet mindkét verzióban szükségképpen végződik tragikusan.
Balcourt-nak egy harmadik képe és harmadik elképzelt sorsvariációja is felrémlik az emlékező Maumort előtt és az olvasó előtt egy mondat erejéig: „a harmincéves bohémé, a zavart arcú csavargóé, amint nyomorúságos odújának magányában holtan fekszik.” – Erről sem tudunk meg többet.
Említettem már a Proust-féle képmutató kerülőutat. Érdekes, hogy nem csak ő választja ezt, hanem a regénybeli Xavier is, aki titokban írással is próbálkozott, s akinek Maumort szerint volt tehetsége ehhez. Ő szintén női nevekké (Jeanne, Georgette) transzponálja át a fiúneveket. – Maumort ezt onnan tudja, hogy barátja hátrahagyott kéziratai között megtalálja kiadott verseskötete piszkozatát, ahol a versek még fiúbarátainak szóló ajánlásokkal voltak ellátva.

Még egy fontos kérdés merül fel, de ez már kívül esik RMG művén: valóban igaz-e, hogy a titkos élet, a titkolt, akár „bűnös”, akár normális szexuális élet a világ egyik kulcsa, és azonos-e az „ember valódi természetével”? – Ezen el lehet tűnődni. Mindenesetre az emlékező Maumort erről meg van győződve, mert a „szexuális megszállottság” jelentős szerepet töltött be életében.

KIVÉTELES LÉNY – HÉTKÖZNAPI ÉLET

Ha figyelembe vesszük mindazt, amit Maumort saját magáról vallomásként, vagyis „nagyon őszintén” megfogalmaz, nem egy lényeges vonását tekintve hasonlónak találjuk személyiségét Xavier-val. Az egyik ilyen, hogy kivételes lénynek gondolja magát. Ahogy fentebb említettem, Xavier-ról is pontosan ugyanezt írja: „kivételes lénynek tekintette magát”. Maumort emlékezései sorában még csak gyermekkoránál tart, máris szükségesnek tartja az olvasót tájékoztatni arról, kivel is áll szemben: „némelyik emberben – és én úgy érzem, hogy minden kétséget kizárólag közéjük tartozom –, kivételes természetéből fakadóan megvan az a jog, hogy a saját belső parancsa szerint, vagyis törvényen kívüli lényként éljen és gondolkozzon, hogy törvényesen föl legyen mentve a hagyományos szabályok alól. A műveltség bizonyos szintjén az egyén felismeri, hogy mi az ami teljesebbé teszi, és mi az, ami kisebbíti: mi a jó és mi a rossz neki. Nem bízik többé az értékek közös asztalában, s a gondolatokat, a tetteket és következményeit olyan értékmérővel méri, mely kizárólag az övé. Így alkotja meg a maga törvényeit. Tekintve hogy ki vagyok, jogom van hozzá, hogy birtokában legyek bizonyos kiváltságoknak, melyeket a fejlődésem szempontjából hasznosnak tartok, amelyektől azonban a többséget el kell tiltani. … látszólag eleget teszünk a társadalmi játékszabályoknak, kerüljük az olyan helyzeteket, amelyek botrányhoz vezetnek, feltéve, hogy ezzel nem ér bennünket súlyos lelki sérelem. A közösségi erkölcs elengedhetetlen, de csak a társadalmi összhang érdekében.” Ezt az ezoterikusnak nevezett erkölcsöt észleli a szellemi arisztokrácia többé-kevésbé általa ismert tagjainál. „Egész magánéletem így folyt, aggályok és lelkifurdalások nélkül, az írott törvény határain túl,” … Hogy milyen volt saját erkölcsi kódexe? – „ részletesen szólok majd róla, ha az életemről mesélek.”
Maumort tisztában van vele, hogy önteltnek láthatja az olvasó, mégsem tartja magát annak: a „némi felsőbbrendűségi érzés” az ő esetében jogosult, mondja, mivel az nem származásából ered, nem arra büszke, hanem „testi és erkölcsi kiválóságok összességén alapul, döntő súllyal a jellemmel és intelligenciával. Tényezői a lelki szilárdság, bátorság, becsületérzés, önálló vélemény alkotás.” És a különleges jogok (amelyekkel, bevallja, élt is), különleges kötelezettségekkel jártak együtt.

Ez az elbizakodottságról tanúskodó vallomás mindjárt a mű elején, ahogy szerzője is okkal feltételezi, az olvasót kicsit meglepi. S bár efféle érzések nem túlzottan rokonszenvesek – meg kell becsülnünk az őszinteséget. A baj az, hogy ami egyelőre nem több mint egy kijelentés – az az is marad az emlékezéseket tovább olvasva, hiszen kiválóságok alátámasztására szolgáló bizonyítékokkal nem találkozunk a továbbiakban. Ugyanígy: a saját erkölcsi kódexéről szóló, megígért részletes beszámolót, sőt, ennek bármilyen említését szintén hiába keresnénk a következő ezer oldalon. Ez is kérkedő szócséplésnek bizonyul. A szabad életet biztosító erkölcsöt csak magánéletére vonatkoztatja (lásd a fenti idézetet), de furcsa, hogy felnőttkori életében ennek a szabad(os)ságnak nyomát sem látjuk. E jelentős „hézagok” miatt a legnagyobb sajnálatomra kénytelen vagyok feltételezni, hogy számára legalábbis bevallhatatlan, felnőttkori szexuális „kilengések” maradnak szándékosan háttérben, megíratlanul. Erre utal az egyetlen irodalmi idézet a műben, mely Montherlant-tól származik, és meglehetősen különös: „talán egy napon, amikor a sír közelsége felbátorít rá, még elmondom, amit erről a tárgyról el kell mondanom – írja Montherlant az állatokkal való szeretkezésről.” De lehet, hogy csak a befejezetlenség ennek oka. A fiatalkori „kilengéseket” még nem támogatták meg a sajátos, egyéni erkölcsök, ellenkezőleg, bűntudattal jártak együtt. Viszont utólag ő sem méri őket szigorú mércével, sőt, barátai, ismerősei körében végzett közvélemény kutatás alapján általánosítja őket, s így felmenti magát: „általánosan elterjedtek, csak nem szokás beszélni róluk”.
A külön bejáratú, a társadalomtól független erkölcs többszöri, hangzatos követelése ellenére, ha végigtekintünk a főhős életének epizódjain, csak azt látjuk, hogy a legteljesebb mértékben megfelelnek az általa lenézően említett, a hétköznapi embereknek kitalált közösségi erkölcsnek. Megfelelnek egy teljesen normális, mondhatni hétköznapi élet szabályainak. Mi szüksége lehetett Maumort-nak a legkiválóbbak számára megengedett sajátos, egyéni erkölcsi kódexre? Tény, hogy tizennyolc év írói munkája sem volt ahhoz elegendő, hogy RMG sort kerítsen tézisének, Maumort felnőttkori kiválóságának, önálló viselkedésének és gondolkodásának bemutatására, vagy legalább illusztrálására. Ellenkezőleg, öregkorában Maumort (álszerényen?) maga tagadja kiválóságát: „természetem kettőssége miatt soha semmiben nem értem el kiemelkedő eredményt… kétéltű műkedvelő voltam, nem több. Alezredesként vonultam nyugalomba, ami katonai értelemben, ahhoz képest, amire vágytam, siralmas kudarc. Mint író, semmit sem alkottam.” Maumort csak „önmagának ír, mert kedve telik benne feleleveníteni emlékeit”.

A FÜRDÉS
Fájdalmas olvasmány ez a tragikus, ugyanakkor kicsit hatásvadászó történet. Az író nagy beleérzése az olvasó nagy együttérzéséhez vezet: először Yves szörnyű sorsát siratjuk, egy ártatlan gyerekét. Az író legügyesebb húzása mégis az, hogy Xavier-val is együtt érzünk, bárhogy elítéljük is azért amit tett, és amit megtetéz azzal, hogy felelősségét a fiú haláláért igyekszik önmaga előtt letagadni, és rá hárítani. Ez a jól érthető, saját életét védő természetes gyávaság a leggyűlöletesebb az ő egész hazug, és titkolt életében. De hiába áltatja magát, nem tud szabadulni az igazságtól, a felelősségtől, az önvádtól. Xavier végül is kétszer ölte meg a gyereket: először, amikor a folyó átúszására bíztatja annak vonakodása ellenére, másodszor, amikor a botránytól való félelmében nem kiált segítségért. Maga is kényszerül bevallani saját maga előtt, hogy nem csak hogy gyilkosságot követett el akaratlanul, de immár gondolkodása is egy gyilkosé: a vétlen áldozat helyett magát menti, pedig őt nem fenyegeti halál. Lehetetlen tovább élnie, véget kell vetnie életének.
Ebből az epizódból is arra következtetek, hogy Xavier életútját és sorsát Maumort egyfajta alternatívaként értelmezi saját életével szemben, mely mintha figyelmeztetné, helyesebben emlékeztetné: ha ezen az úton indultál volna el, vagyis ha folytatod fiatalkori eltévelyedéseidet, akkor őhozzá hasonlóan később nem tudsz megszabadulni a bűntől, és választásod csak a kitaszítottságba és a kilátástalanságba vezethet. Jól tetted, hogy inkább a társadalommal való összhangot választottad, mely a saját magaddal való összhangot is jelenti. Ez a fajta, a társadalom által elítélt és megvetett élet csak titokban folyhat, és a remélt mennyország helyett pokollal fenyeget – röviden ez a üzenete a mű egyetlen tragikus epizódjának. Az élet megcáfolja, mégpedig brutálisan, Xavier „gay pride”gondolkodását, mely szerint nem vele, hanem a társadalommal van baj, azt kellene megváltoztatni. – Neki kell pusztulnia.

SZOKÁSOK, ERKÖLCSÖK, BŰNTUDAT, ÖNTÖRVÉNYŰ SZEMÉLYISÉG
Maumort a serdülőkori szexuális kilengéseket hol pusztán a természetnek betudható, és megbocsátandó szokásoknak, hol pedig – néha ugyanabban a mondatban – elítélendő erkölcsöknek nevezi. „Kíméletlen őszinteséggel leírom, milyenek voltak erkölcsei annak az ifjúságnak… a kollégista kamaszok zárt világában hihetetlen képzelgések, sőt egyeseknél hihetetlenül szabados erkölcsök uralkodtak el.”; „magányos szenvedélyek pokoli korszaka”; „brutálisan váratlan pokolra szállás”; „átkozott állapot, amikor a bujaság eluralkodik az emberben”; „természetes fellángolás céltévesztése”; „Luzacra sem haragszom egy cseppet sem, amiért a hetenkénti züllés útjára csábított.”
A racionális megközelítés és a démonizálás kettőssége feloldhatatlannak tűnik, és végig találkozunk vele a könyvben, kezdve az említett gyermekkori esettől, amikor a meztelen kislányok látványa „a bűnösség képtelen érzésével” tölti el. De Maumort minden próbálkozása, hogy megértse e bűntudat forrását, okát, hiábavaló, s azzal végződik: magyarázza meg ha tudja valaki. – Az okok nyilván sokfélék lehetnek, de valószínű, hogy serdülőkor szexuális élményei, mivel mind homoszexuálisak voltak, hozzájárulhattak a bűnösség érzésének eluralkodásához.
A két Maumort közül az egyik, a magát erkölcsök felett állónak vélő ember nagybátyja, Éric bácsi, a zseniális tudós elméletét hívja segítségül. „Nem létezik erkölcsi Igazság, az erkölcsi fogalmak eredete csupán az érzelmekben rejlik… célja az emberek viselkedésének szabályozása.” „A lelkiismeret törvényeit természeti törvénynek tartjuk, pedig semmi egyéb, mint megszokás.” – Ez utóbbi idézet Montaigne-től. Persze, nem csak Montaigne, hanem sokan más moralista is azon az állásponton volt, hogy az erkölcsök pusztán szokások, mégpedig olyan sajátos szokások, melyek ki vannak téve az emberek helyeslésének vagy helytelenítésének. Nincs abszolút jó vagy rossz, csak amit annak tartanak, s célja csupán a társadalmi rend és együttélés, ezek csak „fiktív értékek”, melyek a sokaságnak valók. Ez az elmélkedés persze nem különösebben mélyenszántó, legfeljebb arra alkalmas, hogy némi feloldozást nyújtson, szabadulást egy esetleges kínzó bűntudattól.

Ettől függetlenül, az ember eltűnődik, vajon mi indokolhatja a kijelentést, hogy „az erkölcsnek nincsen semmi alapja”. – Úgy tűnik, semmi alatt jelen ebben csak azt kell érteni, hogy nem felsőbb hatalom, nem Isten, sem nem abszolútum. Mert a valóságban ez az alap nagyon is létezik, s mindennél erősebb: maga a társadalom, mely határoz erkölcseiről. Ennek a téveszmének a hátterében az lehet, hogy Maumort vallásos nevelést kapott, de felnőttként a hit számára csak „holt betű”, és a hívőkre úgy tekint, mint „szegény, elámított fickókra”, szemben önmagával, a felvilágosodott, kivételes lénnyel. Maumort a „Fekete doboz”-ban büszkén öntörvényű individualistának nevezi magát: „önmagamnál jobban semmi sem érdekel, önmagamra támaszkodom, nélkülözni tudom mások helyeslését, kitartóan és nagyon tudatosan járom a magam útját. …Az ember elsősorban mint egyén létezik. Hiába él társadalomban, mindenekelőtt egyén marad, és legerősebb ösztönei azok, amelyeknek az egyéni léthez van közük.” Maumort láthatólag azt képzeli, vagy legalábbis igyekszik a maga számára bizonyítani, hogy individuumként független a társadalomtól, s nem veszi tudomásul, hogy mindennek, ami emberré teszi, végső soron a társadalom a forrása.
Máshol viszont ennek teljes öntörvényűségnek ellentmondóan ír, vagy legalábbis finomítja: „Törekszem rá, hogy részrehajlás nélkül ítéljem meg magam, és nem próbálok jobban, vagy csak másmilyennek látszani, mint amilyen vagyok. De nem tagadhatom, hogy mindig nagyon érzékenyen érintett, ha megszóltak. Nem is annyira jó benyomást akartam kelteni, inkább csak arra ügyeltem, hogy ne okozzak csalódást.” – A valóságban nem az a kérdés, hogy önálló-e viselkedésünk, gondolkodásunk, értékeink, vagy sem, hanem az, hogy mennyire önálló, mennyire tudunk függetlenedni a társadalmi környezettől. Ráadásul mindig egy adott szituációról van szó, melyben másfokú önállóságot tanúsíthatunk, mint a többiben. Eredetét tekintve azonban minden egyéni értéknek társadalmi gyökerei vannak, teljesen senki sem tud a gyermekkorában rögződöttek értékektől megszabadulni, bármenyire is szeretné azt képzelni. Különben hogyan is lehetne, hogy ez az individuumot és annak ösztöneit a társadalommal szemben elsődlegesnek vélő, mások helyeslését nélkülözni tudó ember mégis állandó bűntudatot érez, amikor szexuális kilengéseiről számol be, pedig azok serdülőkorára korlátozódtak? Az onániát például magányos bűnnek nevezi. Magára a szexualitásra is rávetül a bűnösség érzése, nem csak a „ferde hajlamra”. Ez utóbbi kifejezést persze csak Xavier-ra vonatkoztatja Maumort, saját magát illetően pusztán csak kilengésekről beszél.

Mi szüksége lehetett a legkiválóbbak számára megengedett sajátos, egyéni erkölcsi kódexre? – teszem fel ismét a kérdést. A „Fekete doboz”-ból megtudhatjuk, hogy öntörvényűsége kétlakiságának csak egyik felére, a „bensőséges, töprengésnek és a szellemi-lelki tökéletesedésre” értendő! A másik, cselekvő élete, a katonatiszté, a „konvencióknak tett engedmények sorozata volt”. – Meglepő vallomás. Hogyan állíthatja magáról, hogy sajátos, egyéni erkölcsöknek megfelelően élt, ha csak gondolkodásában, érzelmeiben volt individualista, de gondolatait szigorúan megtartotta magának, s cselekedeteiben pedig teljesen megfelelt a megvetett, értelmetlen és igazságtalan szokásoknak? Az, hogy valaki mit gondol magában, titokban, nyilván semmilyen hatást nem gyakorol környezetére. Hatást csakis a cselekedetek gyakorolnak, s az ő cselekedetei konformisták voltak.

VILÁGHÁBORÚ – VII. fejezet
(HITLER és az EURÓPAI KÖZÖSSÉG)

A VII. rész (Világháború 1939-1945) címet viseli megtévesztően, mert alig készült el belőle több, mint a náci ideológia ismertetésének kísérlete. RMG néhány nemzeti szocialista meggyőződésű német katona szájába ad náci (rög)eszméket. Ahogy írtam, ez az író sikertelen próbálkozása.
Egy dolog azonban felkeltette figyelmemet, még ha nem is tartozik szorosan a tárgyhoz. Megismerjük Hitler elképzelését a német hegemónia alatti Egyesült Európa létrehozására, mely világhatalomként is versenyképes lenne. Először szövetségi alapon szándékozta megszervezni a sok „kis ország” egyesítését, egységes valuta bevezetésével, majd a teljes unió következett volna az országok önállósága megszűnésével. – Egy Gralt nevű idealista, naiv náci fejti ki ezt Maumort-nak, aki viszont életképtelennek tartja az efféle egységet, mert: „hogyan békíthetnénk össze Európa temérdek etnikai csoportját, ellentétes ideológiáját, fanatikus nacionalizmusát, kétezer esztendő fanatikus háborúit… ma még a nemzetek létezése jó, sőt szükségszerű dolog, a szabadság biztosítéka.”
Megjegyzem, a háború után nem sokkal Churchill, aki sokáig Hitler őszinte csodálója volt, kifejtette hasonló elképzelését az Egyesült Európára vonatkozóan, melyet – érthető módon – ő brit irányítással gondolt el, visszaállítandó Nagy Britannia nagyhatalmi pozícióját.
A mai Európai Unió előzményei között ritkán hallani ezeket a náci elképzeléseket említeni: maga a névazonosság is több, mint kellemetlen. Tudniillik Európai Közösségnek hívták az Unió elődjét 1957-től 1993ig, melynek ezek szerint azonban Hitler volt a névadója. Mégis, jelenlegi Uniót néha ma is azzal váddal illetik, hogy főként német érdekeket szolgál. Ha manapság Nagy-Britanniában támadják a „demokratikus deficitet”, vagy a „brüsszeli bürokratákat” akkor ez van mögötte, és meglepő, de ilyenkor előkerülhet Hitler neve is. Boris Johnson (jelenleg külügyminiszter) 2016 májusában „egy drámai interjúban figyelmeztetett, hogy a brüsszeli bürokraták más módszereket használnak, mint a náci diktátor, de abban közös a céljuk, hogy egyesítsék Európát egyetlen hatalom alatt. De az EU katasztrofális hibái az országok közti feszültséget csak fokozták, és lehetővé tették, hogy Németország átvegye az olasz gazdaságot, és tönkretegye Görögországot.”
Ami Franciaországot illeti, az esetleges német agressziót (ami a német nép „szabadjára engedésével” bekövetkezne) a Közösség létrehozásakor annak francia befolyás alá helyezésével gondolta egyszer s mindenkorra lehetetlenné tenni.

„MIÉRT GYŰLÖLÖM NÉMETORSZÁGOT”
Ezzel a címmel fejti ki Maumort véleményét, és a gyűlöletre megvan minden oka a rémtettek után. De kit vagy mit kell gyűlölni? – Ő maga sem tudja ezt eldönteni: „egy bűnöző őrültet nem gyűlölünk.” „Mennyiben terheli felelősség a német népet a náci vezetők szörnytetteiért?”– ez már értelmes kérdés. Az általa adott válasz, a kollektív bűnösség, persze több mint vitatható: „Ritka kivételtől eltekintve egész Németország náci volt. Hitlert tíz németből kilenc istennek tekintette… a hitlerizmus kollektív jelenség, mely csak azért volt lehetséges, mert a német nép megtalálta benne titkos eszményeit… nem bízom a mai német emberben, akit megmérgezett a hitlerizmus. Egy népet nem lehet átalakítani, átnevelni… veszélyes nemzet” A németek ezek szerint nagyon különböznek a többi néptől, s például a franciák nem lettek volna képesek vakon követni Hitler eszméit és parancsait. A megoldás az, szerinte, hogy nem engedik szabadjára a németeket, felügyelet alá helyezik őket. Ugyanakkor azt írja: „csöppet sem vagyok rasszista, mindig felháborodtam, ha ki akarták irtani a németeket mint átkozott fajt.” Maumort véleménye tehát a bűnösség tekintetében azonos RMG-vel, aki például ezeket a szavakat adja az egyik náci szájába: „a Führer önmagunk legjobb része, legnemesebb erényeink megtestesülése”. RMG a történelmet ideológiából próbálja értelmezni. Maumort válasza azonban téves. Az ideológia mögött érdekek és emberek állnak, célja a tömegek manipulációja. Azóta milliók milliószor tették fel bűnösség kérdését és azt, mindez hogyan volt lehetséges. A válasszal azonban még mindig adós a történelemtudomány.
Eszerint a leegyszerűsített séma szerint a német nép egésze náci, a hitlerizmus tőle ered, titkolt belső énjéből, a nép maga hitlerista, és javíthatatlanul, átnevelhetetlenül az. Ez a hamis, rasszista, és a Világháború óta Európában eluralkodó nézet súlyos következményekkel járt Németországra és a német népre nézve. De van egy másik, a valósággal sokkal őszintébben szembenéző magyarázat, mi szerint nem a németek mint „faj”, vagy nemzet specialitása a tervszerű népirtás, erre bármely ember, és bármely nép képes. Ezt elfogadni nagyon nehéz, de a történelem sajnos tanúsítja. Igaz, a régi időkben, és főleg a történelem előtti időkben elkövetett népirtások dokumentálása technikai és egyéb okokból nem történt meg, azaz nem vették filmre őket, és a túlélőket sem interjúvolhatták meg. Valamint nem is színezték ki utólag az eredeti fekete-fehér felvételeket a nagyobb „élvezhetőség” kedvéért, ahogy a Második Világháború és a náci rémtettek esetében történt.

Érdekes viszont, hogy Maumort a „Fekete doboz”-ban másképpen ír: „az ember tökéletesíthetetlen, s ennek az a tudományos magyarázata, hogy a szerzett tulajdonságok nem örökölhetők. Minden újszülött az ősember fajtájának egy példánya.” Csak azért különbözünk egy barlanglakótól, mert részesültünk a nevelés minden kincsében. Korunk embere is primitív ösztönlény, aki civilizált ruhákba öltözik. – Az olvasó e téren tehát súlyos zavart kénytelen észlelni Maumort gondolkodásában, hiszen ha minden ember primitív ösztönlény, barlanglakó, akkor minden emberben egyaránt megvan a kegyetlenség, a gonoszság, ráadásul ezek csak egy erkölcsös lény számára elítélendők, a természeti lény számára a mindennapi létfenntartásra szolgálnak. Ezzel a gondolatmenettel du Gard (másik?) önmagával megy szembe. Viszont összhangban van például Zoltai Dénes filozófus szavaival. Ezek kegyetlen és kijózanító figyelmeztetésül szolgálnak a keserű valóságról mindenki számára, aki úgy képzeli, csak bizonyos népek, és csak bizonyos emberek képesek ilyen gaztettekre: a rémtetteket nem németek, nem magyarok, nem franciák stb. követték el zsidók, kommunisták, cigányok, homoszexuálisok, fogyatékosok ellen, hanem „emberek követték el emberek ellen.” – Mindenkiben benne van a gonosz, és benne van a jó, a jót sem lehet kisajátítani a magunk számára, és gonoszságot sem lehet mások nyakába varrni. Ez mind mi vagyunk, emberek, s minden a körülményeken múlik. Magunkba nézzünk, ne másokat vádoljunk, mert bármikor eluralkodhat bennünk a gonosz, az agresszív természeti lény.

„A NŐ FOGYATÉKOS ÁLLAT” – A SZEXISTA, NŐGYŰLÖLŐ DU GARD
A „Fekete doboz” egyik rövid fejezete megismertet minket Martin du Gard nőkről vallott elképesztő nézeteivel. A tizenkét bejegyzésből tizenegy tudniillik „R.M.G.” jelzéssel van ellátva, azaz a szerző gondolatait egy az egyben adja vissza, mégpedig ilyenformán:
”A nő fogyatékos és tökéletlen állat, aki csak gyámságban élhet. Úgy dolgozik, szinte gondolatok nélkül, ahogy az ökör szánt. A nő természetén nem lehet változtatni, mégiscsak egy háziállat. A férfié a vállalkozó szellem, a találékonyság, a lángész. Így van ez megírva a genetikában is.” „Az emancipált nők irigylik a férfi szellemi és testi felsőbbrendűségét.” Intelligenciájuk „hamis, tanult intelligencia, többnek akarják mutatni magukat annál, mint amit nőtermészetük elrendelt nekik, elviselhetetlenné teszik magukat… ebből a siralmas helyzetből már nem keveredhetünk ki.”
Aki kételkedik abban, hogy a szerző ezt komolyan gondolja, az olvassa el az egész Maumort-t, mert – igaz, nem ilyen durván kifejezve, de hasonló gondolatokkal találkozhat a mű első felében is.

A HUMORTALAN ÍRÓ
Végül egy furcsaság. Kevés olyan regényt ismerek, amelyben egyetlen sor, egyetlen szó sem tanúskodik humoros szándékról, vagy annak legcsekélyebb nyomáról. Maumort (RMG) mindent halálosan komolyan vesz, a leginkább persze saját magát. Az ezer oldalt végigböngészve az ember néha vágyna egy kis felüdülésre, könnyebb hangvételre – de hiába.


Hasonló könyvek címkék alapján

Annie Ernaux: Az esemény
Albert Camus: Az idegen
Albert Camus: Közöny / A pestis / A bukás
Annie Ernaux: Évek
François Mauriac: Viperafészek
Annie Ernaux: A hely / Egy asszony
Albert Camus: Regények és elbeszélések
François Mauriac: Viperafészek és más regények
Albert Camus: A bukás
Romain Rolland: A nyár