A könyv aktualitását nemcsak az adja, hogy 1992 a II. világháború sorsfordító ütközetének ötvenedik évfordulója, hanem az, hogy magyar nyelven mindeddig nem jelent meg valamennyire is tény-, és adathű összegző elemzés az emberiség történetének legsúlyosabb, legtöbb áldozatot követelő csatájáról. A szerző könyve messze különbözik a nálunk szokványos hadtörténeti fejtegetésekről. Szinte regényszerű fordulatokkal teli a „civil” közönség számara is élvezetes, könnyen érthető művet kap kezébe az olvasó. Adatai, következtetései olykor meghökkentőek, mert rengeteg tény és esemény másképp rögződött a köztudatban (különösen a német és a szovjet tábornokok többségükben önigazoló jellegű emlékiratai nyomán), minthogy ahogy valójában megtörtént. A szerző egyebek között bebizonyítja, hogy nemzeti tragédiánk – a magyar 2. Hadsereg pusztulása a Don-kanyarban – a Sztálingrádi csata részhadműveletként következett be.
A szenzációs tanulmány függeléke a legfontosabb korabeli dokumentumokat és… (tovább)
Sztálingrád 5 csillagozás
Enciklopédia 22
Szereplők népszerűség szerint
Helyszínek népszerűség szerint
Anglia · India · Kaukázus · Sztálingrád
Kedvencelte 1
Várólistára tette 1
Kívánságlistára tette 3
Népszerű idézetek
Mi is a szerencse?
Ha jól meggondoljuk, véletlen. Olyan véletlen, amely kedvezően befolyásolja sorsunkat. Nem függ az akaratunktól, ölünkbe hullik, és egyszeriben jóra fordít mindent.
Aki csak egy kicsit járatos a filozófiában, megmarad a fogalom lényegénél: a szerencse véletlen. Akit ér, jól jár, boldogul. De a szerencse mindenkor véletlen. A véletlent kiiktatni a természetből, az emberek életéből nem lehet. A történelem eseményeiből sem lehet kikapcsolni, a hadjáratokéból sem. A véletlenek tömege mindig belső törvényeket rejt, a véletlenek sokaságán keresztül mindig a jelenségek lényegi, szükségszerű összefüggései jutnak kifejezésre.
18. oldal
A Führer direktívájában egy mellékmondat jut csupán a kaukázusi térség olajmezőinek elfoglalására. A mellékmondat katonai szempontból azonban felettébb jelentős. A kaukázusi térség olajmezőinek elfoglalása után a német haderő a helyszínen szerezhette volna be üzemanyag-utánpótlását, az üzemanyagot – különben is szűkében voltak neki – nem kellett volna ezer kilométereken át szállítani a harcoló csapatokhoz. A kaukázusi olajmezők elfoglalása, valamint az átkelés magán a Kaukázuson további stratégiai fenyegetést mutat: betörés lehetőségét az – akkor meglehetősen nyugtalan, függetlenségért küzdő – brit gyarmat, India területeire. India elveszítése alapjaiban rendítette volna meg az antifasiszta koalíció másik nagyhatalmának, Angliának a helyzetét.
23. oldal
A szovjet katona kézifegyverei korántsem voltak olyan mutatósak, mint a német katonáé, ellenben sokkal célszerűbbnek bizonyultak. A német újságok katonai szakértői annak idején gyakran összevetették a német fegyvereket a szovjet fegyverekkel, s a szovjet géppisztolyt nemes egyszerűséggel „trehány lakatosmunká”-nak minősítették. A zárszerkezetet dilettáns megoldásnak tartották, túl nagynak találták a súlyzár játékát: valósággal lötyögött a helyén. Viszont amikor a precíz német fegyverek csődöt mondtak, a „trehány lakatosmunka” változatlanul, és pontosan működött. Ami a nehezebb fegyverek, a harckocsik, a lövegek, a sorozatvetők összehasonlítását illeti, ugyanez a helyzet.
27-28. oldal
Valahány német túlélő írása, emlékezése, a kezünkbe kerül, mindegyik döbbenetes képet rajzol az ostromgyűrűben rekedt katonák helyzetéről, állapotáról. A döbbenetes kép nem túlzás, akármilyen szemléletű túlélő tollából ered. Január második felében csupán azok a katonák jutottak egy-egy nap meleg leveshez, szelet (ötven gramm; kenyérhez, akik harccselekmény végrehajtására vállalkoztak. Élelem nem volt, meleg ruházat alig volt. A 6. hadsereg agonizált. Harcolt még, de már agonizált. Az éhség és a fagy az ostrom utolsó napjaiban több áldozatot szedett, mint a Vörös Hadsereg fegyvereinek tüze. Tízezrek hullottak el, estek az éhség és a fagy – valamint a következtükben fellépő mindenféle nyavalyák – áldozatául. Nem túlzás: tízezrek. Vérhas, tífusz pusztított. A német csapatok segélyhelyei, állásai körül január második felében hullahegyek magasodtak. A gyakorlatilag halálra ítélt ellátatlan sebesültek, az ugyancsak ellátatlan, halálra szánt betegek száma napról napra ugrásszerűen nőtt: január végére meghaladta az ötvenezret. A halottakat nem temették el, az élőknek nem volt erejük gödröt ásni a fagyott földbe. És hozzátehetjük: még ezerszám pusztultak el közvetlenül a csata után, fogságba esésük első időszakában azok, akiket a halál már korábban „eljegyzett”. A túlélők egy része a szovjet vezetést vádolta érte, mondván, nem adtak kellő és gyors segítséget a szenvedőknek.
167. oldal
Karácsony tájékán újabb kór pusztított a német katonák között – a tetvek terjesztette kiütéses tífusz. Eleinte nem tűnt fel, hogy egy-egy katona rendkívül fáradt, búskomor, kirázza a hideg, fájnak a végtagjai. Mire feltűnt, a láz negyvenegy fok fölé szökött, a katona félrebeszélt. A kiütéses tífusz a fertőzéstől számított egy-három héten belül zajlik le, az esetek háromnegyed részében halált okoz. Német becslések szerint a Sztálingrád körzetében fogságba esett katonák legalább kilencven százaléka fertőzötten került ki a katlanból, s a nyavalya ezreket kaszált sírba még a fogságban is. Hiába volt ápolás, hiába volt orvosi segítség, a kiéhezett, legyengült emberek töredéke élte túl a gyötrő lázat.
185. oldal
Sztálingrád, amint erről már volt szó, jelképpé vált. A humánum, az emberi jogok, az emberi szabadság, az emberi haladás győzelmét jelképezte – jelképezi napjainkban is – a hódító militarizmus, a haláltáboros, gázkamrás fasiszta barbarizmus felett. Ezért bukkannak fel időről-időre ma is történészek, katonai szakírók, szene a világban az új militarista irányzatok hullámain, akik kétségbe vonják a sztálingrádi csata jelentőségét, s más ütközetekben jelölik meg a második világháborút eldöntő harcok fordulóját. A csata óta sokan kísérleteztek ilyesmivel, nyilván fognak is még kísérletezni, hiszen a történelmi haladásnak mindig vannak kerékkötői. Véleményükkel szemben a mai olvasó is bízvást elfogadhatja az Egyesült Államok akkori elnökének, Franklin Delano Rooseveltnek, korabeli értékelését: „A nagy stratégia szempontjából… világos az az egyszerű tény, hogy az orosz hadseregek több nácit ölnek meg és több ellenséges felszerelést semmisítenek meg, mint az összes többi huszonöt egyesült nemzet együttvéve.”
Sztálingrádnál nem a hadiszerencse fordult meg, hanem az erőviszonyok változtak meg. Minden humanista szellemi érték, amely a jogot, az emberi méltóságot, méltányosságot, becsületességet és igazságosságot képviselte, a háború kezdete óta a fasizmus ellen küzdő népek oldalán volt. A mai olvasó fülében ez talán banálisan hangzik, de a tényeket összegezve megállapítható: így igaz. A szellemi érték azonban megfelelő erő nélkül hervatag virág. Sztálingrád neve akkor azt jelentette, hogy a modem barbárok ellen küzdő népek az erkölcsi magasabbrendűséget a háború küzdelmei között is jelentős anyagi fölényre tudták váltani. Ezért jelentett Sztálingrád alapvető fordulatot nemcsak az európai háború menetében, de az egyetemes emberi kultúra megmentésében. A Német Birodalom és szövetségesei semmiféle totális mozgósítással, sem pedig totális hadviseléssel, nem tudták – nem tudhatták – többé kiheverni, pótolni a Sztálingrádnál elszenvedett veszteségeket.
192-193. oldal
A „felperzselt föld taktikája” nem katonai fogalom, hanem jól hangzó propaganda-frázis. Annak idején a német sajtó széltében-hosszában úgy emlegette, mint a bolseviki harcmodorral együtt járó szörnyűséget. Pedig csupán a népi háború egyik kifejeződési formája volt. A szovjet parasztgazdaságok arattak, és ha nem tudták levágni, elszállítani a gabonát, felgyújtották, nehogy az ellenség kezére jusson. Rengeteg gabona vált a tűz martalékává.
65. oldal
A tábornok hivatásos katona volt, akárcsak az ősei. Von Wietersheimnek hívták, ő töltötte be a XIV. páncéloshadtest parancsnoki tisztét, 1942. szeptember másodikáig.
Egy nappal korábban von Wietersheim jelentést írt a 6. hadsereg parancsnokának. A jelentésben megállapította, hogy csapataival szemben – a német hivatalos verzióval ellentétben, – nem a zsidó-bolsevizmus, de a nép harcol, s a katonák küzdelmét Sztálingrád lakossága a legnagyobb elszántsággal támogatja, fegyveresen is. Ő maga tapasztalta, hogy civil munkások, férfiak és nők hevernek holtan a csatamezőn s még holtukban is fegyverüket szorongatják, halott civilek ülnek a kilőtt páncélosokban. Ilyesmit életében eddig nem látott.
Von Wietersheim a jelentés befejezéseként javasolta Paulusnak: adják fel a volgai állásokat, mert a várost bevenni képtelenség.
92. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Robert Kershaw: Harckocsizók 98% ·
Összehasonlítás - Ungváry Krisztián: Budapest ostroma 95% ·
Összehasonlítás - Len Deighton: Vadászrepülők 97% ·
Összehasonlítás - John Keegan: A parancsnoklás álarca 96% ·
Összehasonlítás - Norbert Hannig: A Luftwaffe szolgálatában 98% ·
Összehasonlítás - Walter Lord: Hihetetlen győzelem 93% ·
Összehasonlítás - Antony Beevor: Berlin, 1945 – Az összeomlás 93% ·
Összehasonlítás - Antony Beevor: Sztálingrád 93% ·
Összehasonlítás - Kakehasi Kumiko: Szomorú hősi halál 94% ·
Összehasonlítás - Számvéber Norbert: Páncélosok a sivatagban 95% ·
Összehasonlítás