A szerző ezt írja az utószóban: Minden írónak megvan a maga nézőpontja és mozgatórugója a saját változatához, és muszáj gondosan górcső alá venni az összes állítást és sajátos érdeket. Ezt nem saját magára, hanem a kortársi beszámolókra érti, de a megállapítás igaz magára a szerzőre, sőt rám, egyszerű olvasóra is. Mindannyian saját népünk tapasztalatainak és hagyományainak terhével az emlékezetünkben írjuk és olvassuk a történelmi munkákat, s egy angol szerző optikája (aki a török hódításokban csupán keleti egzotikumot lát) merőben más, mint egy magyar, vagy balkáni íróé / olvasóé.
A könyv John Lukacs A párviadalát juttatja eszembe, a szerző abban az angliai légicsata eseményei kapcsán szintén a két vezető, Hitler és Churchill alakját állítja szembe. Crawley pedig XI. Konstantin és II. Mehmed vetélkedését helyezi a fókuszba, természetesen az ostrom 54 napjának krónikája mellett. Az előzményeket és az utózmányokat jóval vázlatosabban, és helyenként eléggé felületesen elemzi.
Rögtön hadd jegyezzem meg: Crawley nem hivatásos történész, hanem egy történelem iránt érdeklődő, jó tollú outsider. Ez persze semmit nem von le az érdemeiből, hiszen a történelmet érdekes – de nem hazug! – formában a nagyközönség számára feltálalni dicséretes – és több mint 500 milliós angol nyevű piacon felettébb kifizetődő – cselekedet. Crawley tengerészcsaládból származik, s a hajózás iránti vonzalma e könyv lapjairól is lerí: részletesen elemzi a tengeri hadmozdulatokat. Ám a haditechnikai újítások a szárazföldi hadműveleteknél is bő helyet kapnak: a tüzérség első komoly felhasználása alaposan ki van vesézve.
Mint említettem, az ostromot megelőző évszázadok, Bizánc hanyatlásának és a szeldzsukok majd az oszmánok felemelkedésének története meglehetősen felszínes, de az ostromot megelőző évtizeddel kezdődően a kötet fokozatosan elmélyül tárgyában. Jól mutatja be az európai széthúzást (köztük az ostrom kapcsán különösen fontos két itáliai városállam, Genova és Velence vetélkedését), és az 1054-es katolikus-ortodox egyházszakadás pusztító, az össz-keresztényi együttműködést fékező hatását.
Az ostrom leírása eleven és izgalmas: a szerzőnek sikerült a gyakran hézagos, vagy épp ellentmondásos krónikák alapján egységes, hallatlanul feszült történetet komponálni, ami ráadásul kiegyenlített küzdelmet mutat – a védőknek, csekély számuk és kimerültségük ellenére szinte az utolsó percig van esélyük, hogy a döntő rohamot visszaverjék, és a csalódott török csapatok elvonuljanak (mint ahogy három évvel később, Nándorfehérvár alól elmentek). Egyéni – szomorú – színt ad a történetnek a renegátok figurája és azoké a keresztényeké, akik technikai tudásukkal, vagy szervezőkészségükkel a muzulmánokat támogatták. A szerző külön kiemeli a (szerinte magyar) származású ágyúöntőt, Orbánt, illetve a görög árulót, Zaganosz pasát, de képzett európai tengerészek és mesteremberek tömegei (ki pénzért, ki pedig török uralom alá jutva, kénytelenségből) is segítették Mehmed erőfeszítéseit.
A két uralkodó alakjánál Mehmed figurájában a technikai újításokra fogékony, dinamikus hadvezér és a tömegek szevedései iránt közömbös szadista barom vonásait hangsúlyozza a szerző, Konstantin figurájában a vesztésre álló, ám hátrálni nem hajlandó ellenálló jellemet emeli ki. Habár elismerően szól a török csapatok fegyelméről, nem felejti el megemlíteni, hogy legtöbbjüket nem a vallási fanatizmus, hanem a szabad rablás és a zsákmányszerzés reménye lelkesítette.
A mellékalakok közül kiemelkedik a genovai Giustiniani alakja, aki az utolsó percekig, súlyos sebesüléséig – Konstantin mellett – a város védelmének legfőbb szervezője volt, és a tragikus sorsú Phrantzes György, Konstantin leghűségesebb diplomatája, aki – túlélvén az ostromot – megírta annak történetét. A török oldalról talán csak a régi törzsi arisztokráciából megmaradt Halil basa, Mehmed apjának egykori vezíre mutatkozik pozitív színben, aki békét javasol, nem azért, mert Bizánc fennmaradását óhajtja, hanem mert úgy véli, idővel a város vérontás nélkül, magától is, akár az érett gyümölcs, Mehmet ölébe pottyan. spoiler
Én olvastam Steven Runciman 1965-ös könyvét is Konstantinápoly bevételéről, és azt alaposabb munkának tartom, mint ezt. Mégis úgy vélem, a nagyközönség számára Crawley munkája a nyerő. A múltból a tüzet kell megőriznünk, nem a hamut! – mondotta Jean Jaurés, a francia szocialista. Nos, ha Crawley nem is lobbantja lángra az egykorvolt tüzet, de alaposan megkotorja a parazsat…