Paddy ​Clarke, ha ha ha 83% 35 csillagozás

N. Kiss Zsuzsa fordító kiválóan adja vissza a gyerek hullámzó érzelmeit, gondolatait, szóhasználatát. Számomra érdekes volt látni a hasonlóságokat és különbségeket, amelyeket egy tízéves dublini fiú 1968-ban tapasztalhatott. A gyermekkor egyik legőszintébb ábrázolása ez minden összetettségében, amit valaha olvastam. A fiú rácsodálkozása, helykeresése a felnőttek világában, a gyerekkor hirtelen véget érése és a felnőtté válás nehézségei globálisan érezhető probléma napjainkban is. Összetettebb és árnyaltabb, ám kétségtelenül mélyen őszinte a regény.
https://gaboolvas.blogspot.com/2020/10/paddy-clarke-ha-…

Elég népszerű műfaj a családregény, a gyerekkor megírása, a gyermeki szemszög ábrázolása. Az utóbbi 20 év magyar irodalma is hemzseg ezektől, inkább több gyenge, mint jó példát felmutatva. A legnagyobb buktatója ennek a műfajnak, hogy egy felnőtt módra gondolkodó ember próbál visszabújni egykori gyermeki önmagába, a legtöbb esetben azt az érzetet hagyva maga után, hogy itt egy koravén gondolkozású gyerek mindennapjait látjuk. A legtöbb író egyszerűen képtelen levetkőzni íróságát, ami nem csoda, hisz éppen ír, az íróságát gyakorolja, miközben egy gyermeki agy tapasztalatlanságával kellene gondolkoznia. Önmagában való ellentmondás.

Doyle talán a legjobbat alkotta ebben, azok közül, amiket olvastam. Főhőse, a tíz év körüli Paddy Clarke ugyanazokat a csínyeket követi el, mint bármelyik másik kölyök a világon, ugyanazokkal az iskolai frusztrációkkal küzd, ugyanúgy keresi a példaképeit. De ami a legfőbb, ugyanúgy egy zárt kis világban él, aminek ő a központja, ő ad értelmet mindennek. Magunkra ismerhetünk, még ha egy egész más világban is nőttünk fel, mert a gyerek az nem rendszer és korfüggő. Paddynek nincsenek felnőtt gondolatai, így nem érti pl. a szülei problémáit, csupán egy homályos függönyön át láthatjuk őket, és tudjuk, hogy baj van.
Szaggatott maga a cselekmény, nap rakódik napra, mégis egyértelmű Paddy átalakulása, hisz ebben a korban gyorsan változnak a gyerekek, ez nagyon jól megjelenik pl. öccséhez, Szinbádhoz való kapcsolatában. A szokásos rivalizálás folyamatosan alakul át megértéssé és szeretetté, azzal párhuzamosan, ahogy a szülők élete meg széthullik.

Mondjuk eléggé fiúközpontú a regény, a lányok még nem jelennek meg, de ha lett volna ennek a regénynek folytatása, abban Paddy már biztos a lányok haját huzigálná, és rohadtul idegesítené a vihogásuk.

Roddy Doyle regényének nincs könnyű dolga. Ha műfaját, mondanivalóját nézem, olyan kivételes könyvekkel kerül mérlegre, mint Az üvegpalota (Jeannette Walls), A kezdő (Charles Bukowski), az Angyal a lépcsőn (Frank McCourt), és persze a Zenga zének (Vámos Miklós), amellyel leginkább rokonságot mutat. A Paddy Clarke, ha ha ha, bár nem olyan katartikusan jó, mint a fenti művek, de a maga szerény módján így is kivételes fejlődésregény.

A történet főszereplője Patrick „Paddy” Clarke, egy 10 éves forma fiú, aki az 1960-as évek végén, Barrytownban (Dublin) tengeti a mindennapjait. Paddy egy kis gazfickó, de igazából nem rossz gyerek. Olykor komisz, és persze nem kell kétszer hívni, ha duhajkodásról, dobálózásról, gyújtogatásról, csúfolódásról van szó. Mindemellett érzékeny, okos és a maga módján elég empatikus srác is.

Két dologhoz ért nagyon Doyle. Az egyik a nyelvhasználat, Paddy gondolatainak szöveggé formálása, amiben nem a stílusbravúr a lényeg, hanem hogy érthetővé, szerethetővé, de legfőképpen hihetővé tette a 10 éves fiú hangját. A másik a megfigyelőképesség, a gyerekek között végmenő folyamatok, események (játékok, szekálások, hatalmi harcok) ábrázolása.

Banálisnak tűnő, de fontos, meghatározó pillanatok ezek. Például, hogy ki hova ül az osztályteremben, ki kinek a pártjára áll egy verekedésben, vagy amikor testvérek között megváltozik a viszony, felismerik, hogy összetartoznak, számíthatnak egymásra. Az egyik kedvenc részem az iskolaorvosi vizsgálat, aminek előzetes rémképe (lesz, vagy nem lesz fütyinézés) a sorbanállás közben már-már egy háborúval egyenértékű megmérettetéssé fokozódik a kisfiúk lelkében. Az ilyen bensőséges, megható és vicces epizódok miatt jó Doyle regénye.

De egy gyerek életében is megvannak a fordulópontok, tragédiák. Paddy esetében ez nem olyan drámai, látványos esemény, mint egy forradalom, aminek Öcsi lesz a szemtanúja Vámos történetében, és nem is annyira nyomorúságos, mint amit Frank McCourt él át a könyvében. De ez nem jelenti azt, hogy a Paddy mindennapjait felkavaró dolgok (egy család fokozatos széthullása, a biztonságosnak és megingathatatlannak hitt gyerekkor vége) ne lennének piszkosul nehezek, megrázóak.

Inkább részleteiben, mint egészében tetszett, ami valahol érthető, hiszen jórészt egymás után pakolt jelenetek, epizódok sokaság. Nem hibátlan könyv, a felépítésén lehetett volna javítani (talán jobb arányokkal, talán nagyobb terjedelemmel), és furcsa hiányosság, hogy Doyle úgy írt meg egy kisfiúról szóló felnövéstörténetet, hogy kihagyta a “csaj témát”, és az anyukákon kívül nem rakott bele érzékelhető, lényeges nő-lány karaktert.

Mindenesetre a Paddy Clarke, ha ha ha még így is egy elég jó coming of age regény, ami egyszerre tud könnyed, szeretetre méltó, illetve fojtogató és feszült lenni. A cím pedig (amiért előzetesen teljesen odáig voltam, hogy milyen jópofa), amikor kiderült, hogy voltaképp mit is jelent, azért egy kicsit összetört.

Le kell szögeznem, hogy nem vagyok tízéves fiú. Soha nem is voltam, és több mint valószínű, hogy már nem is leszek (hahaha). Nem tudom tehát, hogy hogyan működnek. De elhittem Roddy Doyle-nak, hogy így. Vagyis inkább azt, hogy így is működhetnek. És talán nem is csak a nemen volt/van a hangsúly (még úgy sem, hogy nem vonatkozathatunk el tőle), sokkal inkább a gyerekkoron. Ami sokféle lehet, a környezeti hatásoktól és az egyéni sajátosságoktól függően, természetesen. A sokfélében tehát benne van, hogy lehet olyan is, mint jelen történt egyes szám első személyű elbeszélőjéé, Paddy Clarke-é, aki Írországban él, és 1968-ban, a történet idején, tízéves.
Bár nagyjából lehet vele azonosulni, és megérteni a cselekedetei mozgatórugóit, amikor eltávolodik tőle az ember, nem nehéz észre venni, hogy Paddy Clarke egyáltalán nem könnyű eset. Sőt. Sokat bandázik, otromba dolgokat művel a haverjaival (a száradó betonba írt monogramok és a szomszédok kertjein át való vágta maradtak meg bennem, pedig ezek különösebben nem is otrombák), gyakran verekszik, utálja és sokszor bántja is az öccsét, pusztán azért, mert ez így szokás. Szóval, van itt egy jó nagy adagnyi Paddy Clarke-os dolog. Aztán persze ott van az a rengeteg minden, ami nem Paddy Clarke-os, sokkal inkább általános. Az, hogy szorongva figyeli, mint hullik szét a szülei házassága, és vele együtt a jól ismert világ. A spekulálás; az igyekezet, hogy megértse, a felnőttek mit miért tesznek, mondanak; a szülők és a tanárok reakcióinak figyelése; fárasztó és felnőtt szemmel nézve ostoba kérdések garmadája; a szülőket megnevettető vicces megjegyzések, és így tovább.
A fókusz nem a gyermekkor gondtalanságán, a felelősség nélküli, szabad életen van, sokkal inkább a gyerekek felnőttekkel szembeni kiszolgáltatottságán: Paddy-ék az önkényesen pofont osztogató tanárok és az agyonhajszolt szülők gyűrűjében a feszültséget egymáson vezetik le. Így szerintem a viselkedésük felfogható úgy is, mint a felnőttek felé mutatott görbe tükör. Paddy története pedig egy házasság felbomlásának története is lehetne, gyermekszemszögből elbeszélve.
És hogy miért nem érzem mégsem úgy, hogy ez a történet a szó klasszikus értelmében szomorú, lehangoló? … Hát, talán azért, mert Paddy Clarke meséli el. (Hahaha.)

'Mi játszódhat le egy tízéves fiú fejében? Milyen a szülők csatározása a gyerekek szemében és hogyan reagálnak a biztos családi fészek megrendülésére? Hogyan lázadnak vagy menekülnek? Milyen az, mikor a gyermekkor szövete felfeslik és lassanként átlátunk a felnőttek világába? Ilyen kérdéseket feszeget Roddy Doyle októberben megjelent könyve, a Booker díjas Paddy Clarke, ha ha ha.

A könyv az 1960-as évek Írországában lévő fikciós észak-dublini Barrytownba repíti az olvasót. Az eseményeket a címszereplő, a 10 éves Paddy Clarke szemén át nézhetjük végig. Elkísérjük az iskolába, és az iskola utáni bandázásokra, csínytevésekre, randalírozásokra és persze haza is térünk vele. Megismerjük a barátait, ellenségeit, az öccsét és a szüleit, és betekintést nyerünk Paddy hozzájuk fűződő érzelmeibe is.

A Paddy Clarke-nak ugyan van valamiféle történeti íve, ahogy a könyv előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá válik Paddy szüleinek megromló kapcsolata, és ennek hatása Paddy gyermekkorára. Azonban a kötet nem rendelkezik a klasszikus értelemben vett cselekményi felépítettséggel. Ne számítsunk lineáris történetvezetésre, mert az események nem egymás után és nem is egymásból következnek, hanem egy sajátos asszociációs lánc mentén haladnak. Doyle ezzel a szerkesztési móddal is rásegít a gyermeki nézőpont kihangsúlyozására, kidomborítva Paddy gondolatainak cikázását. Amolyan tudatfolyam regényt kapunk, ahol egyik esemény a másikat juttatja Paddy eszébe mindenféle időrendi sorrendiség nélkül. Jó húzás ez az író részéről, mert a könyv legerősebb pontja a szöveg stílusa. A nyelv és a szerkezet összekapcsolódik és egymást erősítik."

Teljes értékelés: http://www.konyv7.hu/magyar/menupontok/felso-menusor/ko…

Paddy Clarke 1968-ban épp tízéves, bár az évszám, egyáltalán a történelmi háttér csak annyira van jelen, amennyire egy ilyen korú gyereknél lenne. Paddy keresetlen őszinteséggel és gyermeki csapongással mesél az életéről, a számtalan apró balhéról, amibe osztálytársaival rángatják egymást, arról, hogy hogyan bánik a kisöccsével (általában tahó módon), és mi zajlik mindeközben a családjukban.
Megindító regény. Bővebben: http://ekultura.hu/2020/09/07/roddy-doyle-paddy-clarke-…

Soha nem hallottam még az íróról, de ha Man Bookert nyert, akkor kap egy esélyt. A legelső, amit kiemelnék, az a hitelesség, amiben biztosan szerepe van a fordítónak is. Van olyan, amikor az író úgy ír, mint egy 10 éves, mert ennyi telik tőle, és van, amikor egy író eszköztára annyira gazdag, hogy még egy 10 éves gyerek mindennapjait, nyelvezetét is képes hűen visszaadni. Na itt az utóbbiról van szó. Nem csak ehhez volt elég bátor, hanem ahhoz is, hogy bár a regény 1968-ban kezdődik, ami fontos évszám a… hát 68-ban politikának hívták, ma ez törtenelem, de mindenesetre képes ezt csak annyira behozni, amennyire egy ekkora gyerek életére kihat. Alig.
A regénynek nincs története, tényleg csak egy ír 10 éves mindennapjai, egyes szám első személyben. Nagyon hitelesek a gyerekek egymás közötti kapcsolatai, párbeszédei, és a szülőkkel, tanárokkal való kapcsolatuk is, vagyis Roddy Doyle nemcsak, hogy volt 10 éves, de kiválóan emlékszik is rá Paddy egy rosszcsont kisfiú, a nagyfiúság küszöbén, ami neki sem egyszerű, még úgy sem, hogy látszólag jó a családi háttere, bár érzi, hogy valami nem tökéletes. Fejlődésregény, boldog, önfeledt tízéves gyerek az elején, a végére pedig elkezd felnőni úgy, hogy alig lesz idősebb közben.

A Paddy Clarke, ha ha ha nem több hétköznapi szemelvények gyűjteményénék egy tízéves kisfiú életéből a hatvanas évekbeli Írországban, de pont az egyszerűségében rejlik a bája. Személyes tapasztalatok híján nem tudom megítélni, mennyire hiteles az ábrázolása, mivel se ír, se fiú, se ilyen rossz kölök nem voltam soha, és a szüleim is egy évvel a történet kezdete után születtek, de el tudtam hinni. Az író nagyon jól beilleszkedett a gyerekszemszögbe, meg tudta teremteni azt a bensőséges, egyszerű érzést, mintha tényleg Paddy osztaná meg velünk a gondolatait.

Talán pont ez az oka, hogy a narráció kissé csapongó, sok a hirtelen, éles váltás és váratlan képzettársítás, időnként pedig mindenféle random információt is bedob, amit Paddy megtudott valahonnan. Viszont a fejezetek hiányának és a szinte egybefüggő szövegnek hála nagyon olvastatja magát, nehéz letenni, még akkor is, ha nem köt le maradéktalanul.

Annak ellenére, hogy végig Paddy fejében vagyunk, én nem tudtam megkedvelni, szinte végig ellenszenves volt. Nagyon gáz volt, hogy annyit szemétkedett a kistesójával (bár később szerencsére kimutatta, hogy igazából szereti), nagyon brutális dolgokat játszottak, és szerintem egy csomó tettük messze túlment a rosszalkodáson, és komoly következményekkel is járhatott volna. Az meg csak a hab a tortán, ahogy az állatokkal bántak… és még ő akart kutyát. Néha volt valami fura utánérzésem a durvább részeknél, mintha más nem túl emlékezetes „fiús könyvre” emlékeztetett volna, talán egy icipicit A Pál utcai fiúkra meg A fehér királyra, de annyira azért nem volt szadista. Mindenesetre ha ilyen (volt) egy átlagos fiú gyerekkora, akkor még jobban értékelem, hogy lánynak születtem. :P

Annak ellenére, hogy főleg Paddy bandázását és iskolai hétköznapjait követjük nyomon, a háttérben sokkal komolyabb dolgok lapulnak, és nem a „gondtalan” gyermekkoron van a hangsúly, hanem azon, hogy befolyásolja az életét a felnőttek világa. Sokáig nincs kimondva és csak annyit látunk belőle, amennyit egy gyerek, de a szülők széthullóban lévő házassága spoiler nagy szerepet játszik a történetben és Paddy fejlődésében is. De említhetném a testvérpárt, akiket az apjuk egyedül nevel az anyuka halála után, ami néha tabunak számít, néha mégis csipkelődnek vele (ami ronda dolog), vagy a szigorú tanárok hatását. Hiába élnek a fiúk látszólag a saját – néha brutális – kis világukban, végeredményben mégis ki vannak téve a felnőtteknek, az ő cselekedeteik és valóságuk tükröződik vissza a gyerekek tetteiben.

A befejezésre számítottam, és kettős érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egyrészt szomorú, hogy ez lett a vége, másrészt viszont könnyebbséget is jelent, legalábbis az élet egy bizonyos színterén. Nekem kicsit belefacsarodott a szívem, amikor értelmet nyert a cím, mert előzetesen azt hittem, hogy egy vicces, cuki sztorit takar, de nem.

Nem rossz regény, de engem nem különösebben fogott meg, nem szerettem a kölköket, néha még untam is. Ennek ellenére nem érzem elfecsérelt időnek az elolvasását, és értékelem, hogy Paddy mennyit fejlődött a végére, sokkal érettebb lett önmagához és a többiekhez mérten is. spoiler

Tipikusan olyan könyv, amire rá kell érezni, különben az őrületbe kerget – nem csoda, hiszen egy tízéves fiú fejébe kerül az olvasó, ami nem kis kihívás. Nagyon nehéz lehetett megírni, de nekem az elején olvasni sem volt könnyű. :D Szerencsére hamar belerázódtam, utána már vitt magával a… hát, nem tudom azt mondani, hogy a történet, mert az nem nagyon van. Paddyvel történnek dolgok, és ezeket elmeséli, például, hogy hogyan gyötri az öccsét, hogy zajlik egy focimeccs, random tényeket oszt meg az olvasóval, amit megtanult. Felvillantott jelenetekből áll a könyv, néha egy-egy jelenet közben is elkalandozik a beszélő, de emelett meghúzódik egy, az elején nem túl hangsúlyos szál, a szülők spoiler. Ez a végefelé előtérbe kerül, ahogy Paddy egyre inkább az események sűrűjébe kerül, kénytelen felnőni, és egy kicsit levetkőzni a könyv elején megismert önmagát.
Fucsa könyv, de nagyon jó. Paddy kis történeteiben bárki megtalálhatja a gyerekkori önmagát. Én például sosem voltam tízésves kifsiú :D de ugyanúgy bandáztam, nevettem indokolatlanul a csúnya szavakon, nálunk is volt kiközösítés, „ki tud a menő gyerek közelébe férkőzni” hatalmi harcok, szerepjátékok… bár mi nem voltunk ennyire szadisták, az tuti. :D Szóval ez a könyv valahogy visszahozza a gyerekkort, még akkor is, ha máshol és máskor éltük át, mint a főhős.
Csak a vége… nem tudom, ez ízlés kérdése, de én nem szeretem az ilyen hirtelen elvágott befejezéseket, hiányoltam egy erősebb lezárást.

Roddy Doyle neve eddig ismeretlen volt előttem, és csak a könyv fülszövege keltette fel az érdeklődésemet.
A tízéves Paddy Clarke szemén keresztül látjuk a világot, éppen ezért nincs semmi bonyodalom, nyakatekert szöveg, csak rövid, egyszerű mondatok. Nem volt nehéz felvenni a stílust, és elég gördülékeny Paddy ide-oda csapongása ellenére. Ugyanakkor sokkal mélyebb a tartalma, és ettől lett ez a könyv jó. Mert Paddy szavai, tettei hűen tükrözik a korabeli gyerekek belső világát, legyen szó csínytevésről, iskolai tanórákról – vagy egy család széthullásáról.