Renegade's ​Magic (Soldier Son 3.) 5 csillagozás

Robin Hobb szokása, hogy csak a trilógiák befejező részében derül ki, mit is kell a hősnek megtennie, egyáltalán mit akar az élettől, és miért is szenvedett annyit mostanáig. Mert szenvedés, az volt eddig is: a szerző mestere a „kiválasztott” toposz kiforgatásának; ha valaki nála nagy tettekre hivatott, annak meg kell járnia a poklot és elátkoznia a sorsot meg a végzetet, hogy miért is éppen ő a nagy hős, akitől mindenki a csodát várja. És amikor már azt hinnénk, rosszabb nem jöhet, Hobb asszony még kétszer belerúg.
A Soldier Son trilógia két fiatalember életét kíséri végig: az egyik a „fejlett” Gernia nemesi ivadéka, aki egyre tisztábban látja szülőföldje bűneit, mégsem képes szembeszegülni vele. A másik a „primitív” Foltosok varázslója, aki mindenre kész, hogy megállítsa a királyság agresszív terjeszkedését. Csakhogy ez a két ember valójában ugyanaz az ember két változatban. A két kultúra pedig, amelyet magáénak érez, a legalapvetőbb fogalmakban sem érti meg a másikat. Nevare legnagyobb ellensége mégis önmaga: ahelyett, hogy összekötné a két világot, még saját magát sem képes eggyé kovácsolni.
A végletekig egzisztencialista fantasyről van szó: a konfliktus legfontosabb része a főszereplő két fele között zajlik, miközben az akarattal bíró, de arctalan és meg nem érthető mágia ide-oda rángatja a világban. Mellesleg arra is jó magyarázatot kapunk, miért olyan határozatlan szegény fickó mindvégig. (Azt el kell mondanom, hogy aki nem bírja a hosszasan töketlenkedő, döntésképtelen főszereplőket, annak ez a trilógia nem való.)
A háttér szintén nagyon szépen, árnyaltan ki van dolgozva: végre megismerjük a Foltosok valódi életét, amely sokkal összetettebb, mint gondoltuk volna. (És nagyokat zabálhatunk képzeletben a Kövér Emberek lakomáin.) Cselekményből valamivel több van, mint a második részben, de még mindig az utolsó helyen áll a karakterek és a világ mögött. Megkockáztatom, hogy egy három szálon futó, az Élőhajókhoz hasonló történet talán szerencsésebb lett volna ebből a szempontból – izgalmas nézőpont-karaktereket nem lett volna nehéz találni a mellékszereplők körében. Az Orgyilkos-trilógiától viszont épp csak egy hajszálnyival marad el.

Főhősünk, Nevarra Burvelle halad tovább nyugat fele, egyre távolabb a civilizáltnak hívott gerniai kultúra központjától, és egyre jobban elmerül a velük ellenséges (?) viszonyban levő Speck nép mágiájában. És ahogy megimerjük mindkét felet, egyre inkább lehetetlennek tűnik az, hogy megértsék egymást, és ezáltal a konfliktus gyökeréig jussanak.

Az első két kötet arról szólt, hogy a Speck mágia bármi áron el akarja juttatni Nevare-t a néphez, aki ezt viszont érthető okokból annyira nem szeretné, ebből viszont úgy nézett ki a dolog, mintha az egész univerzum összeesküdött volna hősünk ellen (egy-két kivételes barátot leszámítva). A harmadik kötetre Nevare elfogadja, hogy mit kell csinálnia, ezért most legfőbb ideje, hogy azt a kevés kontrolt is elvegyék a kezéből, amivel eddig rendelkezett: a kötet nagyjából két harmadában lényegét tekintve passzív megfigyelő, ugyanis a teste felett átvette az irányítást a Speck varázslónő által létrehozott alternatív személyiség, és ő próbálja meg végrehajtani a mágia által kitűzött feladatot.

Ha valami, ez a döntés szörnyű volt: az első két kötet kevés valódi döntését is megkérdőjelezi az, hogy lehet, hogy nem hősünk választott esetleg tevékenységeket, és innentől kezdve még a lehetősége is eltűnt, hogy érdemben befolyásolja hősünk az eseményeket, hanem azok inkább rohannak a fal fele, lassítás nélkül. A befejezés is ehhez mért: hősünkre igazából csak nagyon korlátozottan van szükség a befejezés eléréséhez, és noha az írónő megpróbál adni a számára valamiféle pozitív végkifejletet, az egész történetvezetés és problémamegoldás engem leginkább a rossz „railroadoló” szerepjátékos mesélőre emlékeztet, aki folyamatosan azt mondja játékosainak, hogy válasszatok, de ha a játékosok bármilyen logikusnak tűnő megoldással állnak elő, ami nem az, amire a mesélő gondolt, akkor helyből büntet, majd a végén valami jutalommal próbálja meg a játékos szemét kiszúrni.

Lehet, hogy én voltam a türelmetlen, de abszolút nem vagyok elégedett a trilógia zárókötetével – az első kötetek érdekesebb aspektusait majdnem lényegtelenné gyengítette, és igazából nem adott semmi különösebbet a végére. Kár érte, ennél sokkal többet vártam az előzmények alapján.