Az ​orgyilkos küldetése (Látnok-ciklus 3.) 148 csillagozás

Robin Hobb: Az orgyilkos küldetése Robin Hobb: Az orgyilkos küldetése Robin Hobb: Az orgyilkos küldetése

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

1.
Fitz ​a királyának és a népének szentelte magát, s élete végéig szolgálta is őket. Igaz, hogy a misztikus Ösztön segítségével túlélte saját halálát, de ezalatt utolsó barátait is elveszítette, tán Éjszem, a hozzá kötődő farkas kivételével. De vajon kit szolgálhat egy uralkodóját vesztett királyi orgyilkos? Hogyan tekintsen a népre, amely megvetette őt halála óráján? Milyen céljai lehetnek valakinek egy második életben? Lovag fattya saját magának ad küldetést, s a trónbitorló Pompa ellen indul öngyilkos megbízatásra. De vajon hány élete lehet még egy orgyilkosnak? Befolyásolhatja-e egyetlen ember népek sorsát? Vagy egyszerűbbnek tűnő kérdések ragadják magukkal? Új barátokat szerez, vagy elveszti utolsó társát is? Mit tesz az emberrel, aki miatt kedvese elhagyta? Több-e puszta létezésnél az, ami a második születés után várja?

2.
Fitz, szokásához híven, az újabb fogságból is kiszabadul, s folytatja útját Igazság felé. Igencsak iparkodnia kell: a Vörös Martalócok… (tovább)

Eredeti mű: Robin Hobb: Assassin's Quest

Eredeti megjelenés éve: 1997

Tartalomjegyzék

>!
Delta Vision, Budapest, 2011
676 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639890091 · Fordította: Horváth Norbert
>!
Camarilla, Budapest, 2000
598 oldal · ISBN: 9630030683

Enciklopédia 2

Szereplők népszerűség szerint

Éjszem · Fitz


Kedvencelte 41

Most olvassa 7

Várólistára tette 36

Kívánságlistára tette 54

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Rodwin
Robin Hobb: Az orgyilkos küldetése

Az írónő továbbra is zseniálisan szövi a szálakat, mesél olyan szépen, hogy nem vesszük észre az órák múlását. A karakterei pedig minden fantasy író előtt példa lehet, annyi élettel tölti meg őket.
A történet ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Már ott is öröm volt olvasni, amit Hobb a hősivel, és legfőképp Fitzlovaggal tett. De ebben a kötetben ez még fokozódik is, egy kicsit le is kellett tennem a könyvet, és mellette valami könnyedebbet is olvasni.
Fitz eddig is hosszú utat tett meg, de ebben a könyvben még több kaland vár rá, nem feltétlenül a jó értelemben.
Szerencsére nem egyedül jár az útján, Éjszem a leghűségesebb társa igyekszik végig mellette maradni, és egymást segíteni, ebben a nagy kalandban.
Hosszú útja során feltűnik egy titokzatos dalnokleány, egy még titokzatosabb öregasszony, akik szintén a segítségére lesznek. Majd Bolond és Kettricken is jókor lesznek jó helyen.
Az Ösztönről, és a Mesterségről még többet tudhatunk meg, de megérteni még mindig nem érthetjük meg teljesen. Hogy, hogyan is működnek a Hat Hercegséget átszövő mágiák.
Történet sokszor belassul, és szinte csak Fitz-ről, és a gondolatairól olvashatunk, hosszú-hosszú oldalakon keresztül, de ez engem nem zavart, mert Hobb ezt is olyan szépen tudja megírni.
A történet nagyon szövevényes, tele intrikával, és ármánnyal, de valahogy mégsem veszünk el benne. Kicsit bánom, hogy Pompa és csatlósai csak a Mesterségen keresztül szerepeltek. Remekül utálható karakterek, és szívesen olvastam volna róluk többet.
A végét pedig az odavezető úthoz képest túl gyorsnak, és hamar lezártnak éreztem.
De mindent összevetve tényleg egy öt csillagos olvasmány! Varázslatos stílussal!
Várom a folytatást, és remélem a kiadó tényleg hozza majd a többi Hobb könyvet is.

A kiadás minőségét is meg kell említenem, amit még szépnek sem neveznék. De a tartóssága egyenlő a nullával. Itthon olvastam vigyázva és a ragasztás máris elengedett, úgy 200 oldal után. Azért az akkori nyomda, és a kiadó is erre jobban figyelhetett volna, egy ilyen drága könyvnél.

>!
Delta Vision, Budapest, 2011
676 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639890091 · Fordította: Horváth Norbert
>!
TiaManta
Robin Hobb: Az orgyilkos küldetése

Az előző kötetek alapján többnyire várt mértékű, hangulatú lezárás. Sok könnyel, még több depivel, és nagy ritkán a felemelő fantasy érzésével az olvasónak. Ez jellemezte végig az alkotó Látnok-ciklusát. Véletlenül sem számítottam semmilyen boldog megoldásra.
Ám.
Akkor miért a fél csillag levonás? Mert a végénél őszintén szólva embert próbáló volt a végtelen menetelés, és üldögélés. Szükségesnek érzem, máshogy nem is lehetséges átadni azt amit szeretett volna. De mégis, valahogy ellopja az időt arról amire a végén az írónő pár mondatot szánt, hogy lezárjon minden szálat, és felmerülő kérdést. spoiler Pont a legérdekesebbeket, amikkel sokkal többet kellet volna foglalkozni, megérdemelték volna legalább 1 teljes fejezetet. Mindegyik, egyesével. Nem tudom megérteni, és ezért szőrösszívűén csökkentem a csillagok mértékét.
Ám.
Kevesebbet nem érdemel. Élmény volt olvasni, és végigkísérni a szereplők utazását. Ahogy kitépi a szívemet az írónő. Bátran, örömmel vetem magam a többi regényébe, ha készen állok rá.

Jobban belegondolva egyetlen hibája, hogy nem olvashattam tovább. :P

>!
abstractelf P
Robin Hobb: Az orgyilkos küldetése

Robin Hobb: Látnok-trilógiája a kedvenc fantasy sorozatom, aminek a második része olyan érzelmi csapást mért rám, hogy fogalmam sem volt, miként tudná ezt fokozni az írónő. Van-e még A király orgyilkosánál feljebb?

Bizonyos szempontból volt, és azt ez a sorozatzáró kötet hozta is. Az írónő mindenesetre ismételten elvarázsolt, és magával ragadott egy izgalmakban és érzelmekben gazdag útra.

Kezdjük az értékelést azokkal az elemekkel, amelyek nem annyira tetszettek. Az első ilyen rögtön a történet. (Viszonylag) Objektíven vizsgálva a cselekményszált, azt láthattam, hogy egy nagyon hosszú felvezetés után a befejezés túlságosan gyorsan lecsengett. Ugyanakkor nem érzem azt, hogy jó lett volna egy rövidebb felvezetés, mert annak is minden pontja ugyanolyan fontos volt, mint a végjátszma. Sőt, igazából számomra többet is jelentettek.
Emellett néha kezdtek repetitívnek érződni Fitz gondolatai – amikor már negyedszer olvastam ugyanazt Mollyról vagy Bolond aktuális kinézetéről, már kissé zavart.

És hogy ezek ellenére miért tartom egy fantasztikus sorozatzárónak?
Tudni kell rólam, hogy számomra egy regényben a karakterek és a karakterek élettörténete fontosabb néha, mint a történet. Ha egy írónő olyan szereplőket tud teremteni, akik érzelmeket váltanak ki belőlem és akikhez komolyan tudok kötődni, akkor engem megfogott. Robin Hobb pedig a karakteralkotás királynője, amit ebben a részben újra és újra bebizonyított.

Azért sem volt számomra a hosszas felvezető unalmas vagy egyhangú, mivel ezeken az oldalakon még többet megtudtunk a szereplőkről; átláthattuk a szenvedésüket, megismerhettük a legbelsőbb démonjaikat. Illetve kirajzolódott előttünk a különböző szereplők kapcsolati hálói, amelyek elég összetettek voltak. Még a „helyi” ellenség lelkébe is engedett bepillantani az írónő.

A sorozat lezárása egyszerre tett boldoggá és szomorúvá. Szomorúvá, mert véget ért a kedvenc sorozatom, és nem tudom, hogy mikor találkozom újra a kedvenc szereplőimmel. Viszont boldog is vagyok, mert az írónő nem hazudtolta meg magát – nem adott meg mindent, nem lett konvencionális lezárása a történetnek. Tökéletesen illett a sorozathoz.

>!
Fallen_Angel P
Robin Hobb: Az orgyilkos küldetése

Most, hogy befejeztem a könyvet, kicsit kifacsarva érzem magam, annyi kaland és érzelem volt benne, főleg a vége felé. Azt hiszem, jobban szerettem a második részt, mégis egyértelműen a harmadik volt rám a legnagyobb hatással.
Fitz hosszú utat tett meg már eddig is, és még hosszabb vár rá, hiszen meg kell találnia királyát, miközben vadásznak rá. Továbbra is aggasztják a személyes problémái, és még többet kell megtudnia mind az Ösztönről, mind a Mesterségről. Ami az elődöket illeti, már az előző kötetnél agyaltam a kérdésen, és néhány elég vad feltételezés is eszembe jutott ezzel kapcsolatban, Robin Hobb megoldása mégis meglepett.

Két apró hiányérzet maradt csak bennem a történet kapcsán: spoiler. Illetve annyi bánatom van még, hogy – bármennyire is vigyáztam rá – szétesett a könyv, a hátsó táblánál belül végig szakadt. :(
Már az előző rész értékelésénél írtam, hogy kedvenc-gyanús a sorozat, most már egyértelműen írhatom, hogy felkerült a kedvencek listájára, illetve megnézem majd magamnak Robin Hobb többi írását is.

>!
Dominik_Blasir
Robin Hobb: Az orgyilkos küldetése

Kicsit sokáig tartott, mire az első két könyv után a befejezést is sikerült elolvasnom, de különösebb gondolkodás nélkül mondhatom, hogy Robin Hobb Látnok-ciklusa kedvenccé vált. Varázslatos stílusa már az első oldalak után rám talált, lenyűgöző hangulata legalább annyira megnyert magának, mint Tolkien esetében.
Ugyanis Hobb nagyszerű szerző, aki nem fél mélyen a karaktereinek lelkébe nézni, és leírni mindazt, amit ott talál. Nem is tudom, hogy találkoztam-e már a fantasztikus irodalomban olyan íróval, akinek ennyire élőek, elevenek és hihetőek a figurái, aki ilyen jól tudja, hogy miként tálalja az érzelmeket és gondolatokat, s aki olyan precízen és rokonszenvesen rendeli a szereplők alá az eseményeket, hogy eláll a szavam tőle.
Nem mintha panaszom lenne a történetre: habár egészen az utolsó száz oldalig nem értettem, hogy miként is lesz ebből trilógialezárás (akkor viszont nem tudtam nem rajongani az ötletért), egy pillanatig sem unatkoztam, inkább hagytam, hogy kényelmesen elborítson a lassú folyású cselekmény. Élveztem elmerülni kellemes atmoszférájában, figyelni, ahogy a karakterek megtalálják a helyes utat, s közben saját magukat is.
Nagyon ajánlom a regénysorozatot bárkinek, aki szeretne egy jól felépített, átgondolt és izgalmas trilógiát olvasni, melynek a kezdetektől szimpatikus szereplői a végére igazi egyéniséggé váltak, s melynek ott a helye a fantasy műfajának legjobbjai között.

59 hozzászólás
>!
jehuka P
Robin Hobb: Az orgyilkos küldetése

Megküzdöttem vele. Pedig az első két kötetet pillanatok alatt befaltam. Most azonban lelassult a történet, és nem voltak olyan epizódok, amik átlendítettek volna a holtponton, holtpontokon. Lehet sok rajongó nem ért velem egyet, de kissé túl lett ez írva. Legalább 200 oldal olyan plusz van benne, ami csak a terjedelmet növelte, az olvasási élményt nem. Talán a túlságosan is depresszív hangulata miatt vagy mert egyszerűen nem történt semmi, nem kötött le.
Ami viszont kifejezetten tetszett, az a végkifejlet. Heroikus, mégsem giccses, semmi Hollywoodi happy end, sugárzott belőle valami erőteljes keserédes hangulat, ami miatt mégiscsak úgy érzem, nem volt feleslegesen eltöltött idő az olvasás.

>!
Szirmocska P
Robin Hobb: Az orgyilkos küldetése

Rögtön az első oldalon éreztem, hogy ez a könyv nekem való: igazi fantasy a javából. Nem jártam még az első rész felénél, amikor biztos voltam abban, hogy öt csillagos és kedvenc lesz. Olyan, amit kölcsön kell adni és terjeszteni kell a könyvszerető barátaim között.
Kosvár intrikáival együtt is egy nagyon kényelmes közeg volt, ami azonnal magával rántott, és hála a remekül felépített karaktereknek, az érdekes mágiának és a terjedelemnek, néhány hétig velük keltem, velük feküdtem, ők voltak az én fantasztikus másik világom. Szeretem, amikor egy történet ennyire a részemmé válik.
Aztán elértem a harmadik kötetig és az érdeklődésem kicsit megcsappant. Túl sok lett a nyavalygás és a főszereplő, akit nagyon szerettem, elveszett az önsajnálatban. Féltem, hogy innen már nem fog a történet visszakapaszkodni az első két kötet magasságába, akármennyire is viszi előre a sok nyitott kérdés és számtalan titok. Szerencsére tévedtem, mert valahol az utolsó 100-150 oldalon újra elkapott a rajongás és újra teljes volt az élvezet. Így maximális elégedettséggel, hatalmasakat sóhajtozva és szinte azonnal jelentkező hiánytünetekkel csuktam be a könyvet. Ez utóbbi még mindig gyötör.

Viszont kíváncsi leszek, hogy a tűz és jég dala okozta paranoia, hogy mindenkinek van valami titka és senkinek se tudok hinni, mikor fog elmúlni. Mert egyelőre a legártatlanabb szereplők mögött is gonosz, önző szándékot látok. Még a harmadik kötetben is meglegyintett a minden rációt nélkülöző bizalmatlanság. Viszont lehet, hogy ez az oka annak is, hogy Pompától kicsit többet vártam.

De ettől, illetve a harmadik rész lassabb felpörgésétől eltekintve hatalmas élmény volt ez a két és fél hét.
Hobb-tól pedig ezután mindent és lehetőleg most azonnal!

>!
RVivi
Robin Hobb: Az orgyilkos küldetése

Kicsi lelkemet agyontaposta, átszúrta egy karddal és ezután még ugrált is rajta egy kicsit a teljesség kedvéért… Körülbelül ilyen volt a Látnok-ciklust olvasni, pláne ezt az utolsó részt. Kegyetlen, nagyon kegyetlen. Ha azt hisszük az elején rossz a helyzet, akkor még nem értünk a végére. Mert minél tovább olvastam, annál inkább bőghetnékem volt. Megint. Pedig ez nem igazán szokott előfordulni nálam mikor olvasok. Egyrészt azért, hogy folyamatosan úgy éreztem, hogy egyre fogynak az oldalak és még mindig nem javulnak a dolgok, csak a feszültség nő. Másrészt azért, mert fogytak az oldalak.
A második rész után nem tudtam, hogy lehet ezt az imádatot még fokozni. Még most sem tudom, csak azt, hogy sikerült neki. Nem azért, mert jobb lenne, mint az előzőek, hanem azért, mert egyre többet olvashattam erről a csodálatos, kegyetlen történetről. Senki nem mondhatja, hogy Fitz élete könnyű. A Molly ügy se volt valami szívderítő. Hogy voltak képesek ezt tenni? Megértem meg minden, de akkorse.
Azért azt el tudtam volna viselni, ha Fitz többet tud meg a családjáról. Főleg, ha már olyan helyen jártak, ahova simán be lehetett volna rakni egy jé, szia anya! jelenetet. A Mesterség és az Ösztön még az eddigieknél is izgalmasabb lett. Bármelyiket elfogadnám. Igaz az Ösztön ott van mindenkiben. Lehet, hogy kicsit, lehet, hogy nagyon erősen, de ott van. Tökéletes és sosem lehet elég hosszú. Se nem szomorú, se nem boldog, mert a legjobb szó, amit mondani tudok rá az az, hogy keserédes. Nagyon keserédes. Ebben a könyvben megtaláltam azt a mondatot, ami szinte lehetne a kedvenc könyves mondatom is, annyira jól hangzik: Eljő a Gyorsító és mindent megváltoztat. A könyvek olvasása után még jobban hangzik, mert értelmet is kap. :)
Nem hiszem, hogy mondtam volna eddig bármit is a borítókról. Én személy szerint imádom őket. Annyira gyönyörűek, kicsit olyan, mintha festve lenne. De unokatesómtól úgy jött le, hogy furának tartja, mert mikor mellettem volt és becsuktam, azt mondta, hogy olyan, mintha egy óriási, fura csirke lenne rajta. Hát… majdnem, de nem.
Aki még nem olvasta és szereti a fantasyt, azoknak KIHAGYHATATLAN!

>!
Hollóhát
Robin Hobb: Az orgyilkos küldetése

Sok türelem kell ehhez az utolsó kötethez, mert az ifjú Fitz útkeresése bizony igencsak elhúzódik. A szíve Mollyhoz vinné, de Igazság hívása erősebb, és ha azt hittük, hogy eddig nagy áldozatokat hozott a Hat Hercegségért, akkor még nem láttunk semmit.

A széria legnagyobb erőssége továbbra is a karakterfejlődés, jellemábrázolás. Nincs olyan szituáció vagy döntési helyzet, ami ne hagyna nyomot a szereplőkön, akár teljesen váratlan változásokat beindítva. Sokszor teljesen új oldalról láttam olyan karaktereket, akikről azt hittem, hogy már kiismertem. Talán éppen emiatt elég rapszodikusan alakult a viszonyom velük, szerettem is, utáltam is őket, akár egy fejezeten belül. Kivéve persze Éjszemet. Ő minden tekintetben egy príma jószág.

Azt viszont egy kicsit nehezen viseltem, hogy az írónő ennyire fukarul bánt a válaszokkal, az utolsó pillanatig a sötétben tartott, vagy talán még annál is tovább. Szerettem volna egy kicsit többet megtudni például az Ösztönről és az ősi vérről, ha már egyszer felvillantotta a lehetőséget, de minden kívánság azért nem teljesülhet. spoiler


Népszerű idézetek

>!
Melchiadesian

Fölösleges olyasmin gondolkodni, ami távol van és nincs veled. Csak boldogtalan vagy tőle. Légy elégedett azzal, ami most a tiéd lehet.

11. fejezet: Juhászok

>!
Shanara

A hallgatás a legerősebb érv minden vitában.

357. oldal - XXI. fejezet (Delta Vision, 2011.)

1 hozzászólás
>!
Rodwin

Szinte mindenkinek van egy kedvenc verse, vagy története, amit fejből tudott.
Én leginkább mérgek és gyilkosságok fajtáit tudtam felsorolni fejből.

429. oldal (Delta Vision, 2011)

Kapcsolódó szócikkek: Fitz
>!
Shanara

Ha sírni vagy nevetni kell, inkább a nevetést válaszd.

576. oldal - XXXIV. fejezet (Delta Vision, 2011.)

1 hozzászólás
>!
Melchiadesian

Talán gyermeteg gondolat, de mindig azt hittem, ha az ember követi a szabályokat, azok megvédik, hogy az ilyesmi nem történhet meg velem. Utána úgy éreztem… átvertek. Bolondnak és hiszékenynek tartottam magam, amiért úgy gondoltam, hogy az eszmék majd megvédenek. A becsület, az udvariasság és az igazság… mindez nem igaz, Fitz. Mind úgy teszünk, mintha igaz volna, pajzsként tartjuk magunk elé, de csak azok ellen véd, akik ugyanezt a pajzsot hordják. Akik nem törődnek vele, azok számára nem is létezik, csak még egy fegyver, amit az áldozatok ellen használhatnak.

30. fejezet: Kőkert

>!
Shanara

Ha az embert gyerekként kezelik, hajlamos ennek hatására gyermetegen is viselkedni.

606. oldal - XXXVI. fejezet (Delta Vision, 2011.)

>!
ohentibi

Ha most mutatnék neked egy köteg gyapjút, egy szövőszéket és néhány ollót, vajon azt
mondanád, Ó, ez az a kabát, amit egyszer hordani fogok? Ha már felvetted azt a kabátot, sokkal könnyebb visszanézni, és
kijelenteni, hogy Ó, azok a holmik megjövendölték a kabátomat.

29. fejezet: Kakastaréj

>!
Noro MP

Mikor abbahagytam és fölálltam a víz mellől, már teljesen besötétedett, de három halat vihettem magamnak és kettőt meghagytam Éjszemnek.
Halfogás és fülvakarás. Ez a két haszna van a kezeteknek mondta elégedetten.

V. fejezet

Kapcsolódó szócikkek: Éjszem
>!
rlb_32557241

Vajon lehet-e úgy élni az emberek között, hogy senkinek se kelljen megfelelnem?

91. oldal, V. fejezet - Kob

>!
Melchiadesian

A halál mindig ott van a most peremén – gondolta Éjszem finoman. A halál vadászik ránk, és mindig biztos a prédájában. Ez nem olyan dolog, amin töprengeni kell, hanem olyasmi, amit mindig érzünk a zsigereinkben, a csontjainkban. Mindenki, kivéve az embereket.

32. fejezet: Kapelin-öböl


Hasonló könyvek címkék alapján

Patrick Rothfuss: A bölcs ember félelme
Peter V. Brett: A Rovásember
Maria V. Snyder: Poison Study – Méregtan
Margaret Weis – Tracy Hickman: Az őszi alkony sárkányai
Marie Lu: The Young Elites – Az ifjú kiválasztottak
Cinda Williams Chima: Lángvető
Sarah J. Maas: Queen of Shadows – Árnyak királynője
Michael J. Sullivan: Percepliquis – Az elveszett város
Brian McClellan: Karmazsin hadjárat
Leigh Bardugo: Shadow and Bone – Árnyék és csont