Az ​orgyilkos küldetése (Látnok-ciklus 3.) (Az Elődök Birodalma 3.) 90% 222 csillagozás

Az írónő továbbra is zseniálisan szövi a szálakat, mesél olyan szépen, hogy nem vesszük észre az órák múlását. A karakterei pedig minden fantasy író előtt példa lehet, annyi élettel tölti meg őket.
A történet ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Már ott is öröm volt olvasni, amit Hobb a hősivel, és legfőképp Fitzlovaggal tett. De ebben a kötetben ez még fokozódik is, egy kicsit le is kellett tennem a könyvet, és mellette valami könnyedebbet is olvasni.
Fitz eddig is hosszú utat tett meg, de ebben a könyvben még több kaland vár rá, nem feltétlenül a jó értelemben.
Szerencsére nem egyedül jár az útján, Éjszem a leghűségesebb társa igyekszik végig mellette maradni, és egymást segíteni, ebben a nagy kalandban.
Hosszú útja során feltűnik egy titokzatos dalnokleány, egy még titokzatosabb öregasszony, akik szintén a segítségére lesznek. Majd Bolond és Kettricken is jókor lesznek jó helyen.
Az Ösztönről, és a Mesterségről még többet tudhatunk meg, de megérteni még mindig nem érthetjük meg teljesen. Hogy, hogyan is működnek a Hat Hercegséget átszövő mágiák.
Történet sokszor belassul, és szinte csak Fitz-ről, és a gondolatairól olvashatunk, hosszú-hosszú oldalakon keresztül, de ez engem nem zavart, mert Hobb ezt is olyan szépen tudja megírni.
A történet nagyon szövevényes, tele intrikával, és ármánnyal, de valahogy mégsem veszünk el benne. Kicsit bánom, hogy Pompa és csatlósai csak a Mesterségen keresztül szerepeltek. Remekül utálható karakterek, és szívesen olvastam volna róluk többet.
A végét pedig az odavezető úthoz képest túl gyorsnak, és hamar lezártnak éreztem.
De mindent összevetve tényleg egy öt csillagos olvasmány! Varázslatos stílussal!
Várom a folytatást, és remélem a kiadó tényleg hozza majd a többi Hobb könyvet is.

A kiadás minőségét is meg kell említenem, amit még szépnek sem neveznék. De a tartóssága egyenlő a nullával. Itthon olvastam vigyázva és a ragasztás máris elengedett, úgy 200 oldal után. Azért az akkori nyomda, és a kiadó is erre jobban figyelhetett volna, egy ilyen drága könyvnél.

Az előző kötetek alapján többnyire várt mértékű, hangulatú lezárás. Sok könnyel, még több depivel, és nagy ritkán a felemelő fantasy érzésével az olvasónak. Ez jellemezte végig az alkotó Látnok-ciklusát. Véletlenül sem számítottam semmilyen boldog megoldásra.
Ám.
Akkor miért a fél csillag levonás? Mert a végénél őszintén szólva embert próbáló volt a végtelen menetelés, és üldögélés. Szükségesnek érzem, máshogy nem is lehetséges átadni azt amit szeretett volna. De mégis, valahogy ellopja az időt arról amire a végén az írónő pár mondatot szánt, hogy lezárjon minden szálat, és felmerülő kérdést. spoiler Pont a legérdekesebbeket, amikkel sokkal többet kellet volna foglalkozni, megérdemelték volna legalább 1 teljes fejezetet. Mindegyik, egyesével. Nem tudom megérteni, és ezért szőrösszívűén csökkentem a csillagok mértékét.
Ám.
Kevesebbet nem érdemel. Élmény volt olvasni, és végigkísérni a szereplők utazását. Ahogy kitépi a szívemet az írónő. Bátran, örömmel vetem magam a többi regényébe, ha készen állok rá. Jobban belegondolva egyetlen hibája, hogy nem olvashattam tovább. :P

Ez a trilógia a bizonyíték rá, hogy hiába olvastam rengeteg fantasyt a kétezres évek elejétől kezdve, bizonyos – néha a legfontosabb – történeteken átsiklott a figyelmen. Így viszont lehetőségem van visszamenni a fantasy irodalomnak a klasszikusabb díszletei közé, amiket viszont egyáltalán nem kell leporolni, ugyanúgy helytállóak ma is, mindig is.

Robbnak nehéz megbocsátani ezt a sok lapra vetett szenvedést, a keserédes győzelmeket, a veszteséget, amit a végén érez az ember. Persze tudom, Fitz története ezután is folytatódik, nem is kevés oldalon keresztül, de ha csak ebből a nézőpontból látom a főhőst és mindazokat, akiket szeretett, akkor végtelenül szomorúnak érzem magam. Ezért nagyon hálás vagyok az írónőnek és örülök, hogy néhány évvel korábban egy könyvheti kiránduláson hagytam magam rábeszélni az első kötet megvételére.

Mindent leírtak előttem, úgyhogy én már csak az érzéseimről beszélnék: izomlázuk van. Hegyre fel, völgybe le – egyszer a tűz mellett ücsörgünk ezek mellett a végtelenül szimpatikus szereplők mellett, elönt minket a warm & fuzzy, máskor ott fekszünk mellettük pofával lefele, beletaposva a sárba. Egy ilyen vaskos kötetben rengetegszer le lehet futni ezt a kört, annál is inkább, mert hiába befejező rész, még a négyötöde körül is csak gyűltek a sosem hallott (ssszerintem korábban nem belekalkulált, sebtében kiötlött) információk és a (teljesen ördögi, nyakatekert) mágikus élmények, felfedezések. Az volt az érzésem, hogy Hobb valahol menet közben újratervezte az útvonalat, mintha hirtelen rájött volna, mennyi szükséges ismeretet nem közölt még ahhoz a befejezéshez és/vagy folytatáshoz, amit kitalált. Ettől sűrűbbnek, kevésbé kiegyensúlyozottnak éreztem ezt a részt, mint a korábbiakat, de a világa és egyes karakterek jelentősen profitáltak az infócunamiból.

Jaj, nagyon lehet szeretni ezt az egész történetet. Van egy kellemes, semmi esetre sem cukormázas, de minden drámai vagy szomorkás fordulata ellenére pozitív, idealista hangulata. Előbb-utóbb, így vagy úgy minden a helyére kerül, még annak sem jut igazán kegyetlen sors, aki bűnhődik. Bezárulnak a körök, és tudom, hogy ezek a további regényekben újranyílnak, de ez a trilógia így, önmagában egy kis kincs.

Robin Hobb: Látnok-trilógiája a kedvenc fantasy sorozatom, aminek a második része olyan érzelmi csapást mért rám, hogy fogalmam sem volt, miként tudná ezt fokozni az írónő. Van-e még A király orgyilkosánál feljebb?

Bizonyos szempontból volt, és azt ez a sorozatzáró kötet hozta is. Az írónő mindenesetre ismételten elvarázsolt, és magával ragadott egy izgalmakban és érzelmekben gazdag útra.

Kezdjük az értékelést azokkal az elemekkel, amelyek nem annyira tetszettek. Az első ilyen rögtön a történet. (Viszonylag) Objektíven vizsgálva a cselekményszált, azt láthattam, hogy egy nagyon hosszú felvezetés után a befejezés túlságosan gyorsan lecsengett. Ugyanakkor nem érzem azt, hogy jó lett volna egy rövidebb felvezetés, mert annak is minden pontja ugyanolyan fontos volt, mint a végjátszma. Sőt, igazából számomra többet is jelentettek.
Emellett néha kezdtek repetitívnek érződni Fitz gondolatai – amikor már negyedszer olvastam ugyanazt Mollyról vagy Bolond aktuális kinézetéről, már kissé zavart.

És hogy ezek ellenére miért tartom egy fantasztikus sorozatzárónak?
Tudni kell rólam, hogy számomra egy regényben a karakterek és a karakterek élettörténete fontosabb néha, mint a történet. Ha egy írónő olyan szereplőket tud teremteni, akik érzelmeket váltanak ki belőlem és akikhez komolyan tudok kötődni, akkor engem megfogott. Robin Hobb pedig a karakteralkotás királynője, amit ebben a részben újra és újra bebizonyított.

Azért sem volt számomra a hosszas felvezető unalmas vagy egyhangú, mivel ezeken az oldalakon még többet megtudtunk a szereplőkről; átláthattuk a szenvedésüket, megismerhettük a legbelsőbb démonjaikat. Illetve kirajzolódott előttünk a különböző szereplők kapcsolati hálói, amelyek elég összetettek voltak. Még a „helyi” ellenség lelkébe is engedett bepillantani az írónő.

A sorozat lezárása egyszerre tett boldoggá és szomorúvá. Szomorúvá, mert véget ért a kedvenc sorozatom, és nem tudom, hogy mikor találkozom újra a kedvenc szereplőimmel. Viszont boldog is vagyok, mert az írónő nem hazudtolta meg magát – nem adott meg mindent, nem lett konvencionális lezárása a történetnek. Tökéletesen illett a sorozathoz.

Megküzdöttem vele. Pedig az első két kötetet pillanatok alatt befaltam. Most azonban lelassult a történet, és nem voltak olyan epizódok, amik átlendítettek volna a holtponton, holtpontokon. Lehet sok rajongó nem ért velem egyet, de kissé túl lett ez írva. Legalább 200 oldal olyan plusz van benne, ami csak a terjedelmet növelte, az olvasási élményt nem. Talán a túlságosan is depresszív hangulata miatt vagy mert egyszerűen nem történt semmi, nem kötött le.
Ami viszont kifejezetten tetszett, az a végkifejlet. Heroikus, mégsem giccses, semmi Hollywoodi happy end, sugárzott belőle valami erőteljes keserédes hangulat, ami miatt mégiscsak úgy érzem, nem volt feleslegesen eltöltött idő az olvasás.

Most, hogy befejeztem a könyvet, kicsit kifacsarva érzem magam, annyi kaland és érzelem volt benne, főleg a vége felé. Azt hiszem, jobban szerettem a második részt, mégis egyértelműen a harmadik volt rám a legnagyobb hatással.
Fitz hosszú utat tett meg már eddig is, és még hosszabb vár rá, hiszen meg kell találnia királyát, miközben vadásznak rá. Továbbra is aggasztják a személyes problémái, és még többet kell megtudnia mind az Ösztönről, mind a Mesterségről. Ami az elődöket illeti, már az előző kötetnél agyaltam a kérdésen, és néhány elég vad feltételezés is eszembe jutott ezzel kapcsolatban, Robin Hobb megoldása mégis meglepett.

Két apró hiányérzet maradt csak bennem a történet kapcsán: spoiler. Illetve annyi bánatom van még, hogy – bármennyire is vigyáztam rá – szétesett a könyv, a hátsó táblánál belül végig szakadt. :(
Már az előző rész értékelésénél írtam, hogy kedvenc-gyanús a sorozat, most már egyértelműen írhatom, hogy felkerült a kedvencek listájára, illetve megnézem majd magamnak Robin Hobb többi írását is.

Bár az előző részekben hozzászoktam valamennyire ahhoz, ahogy Robin Hobb „szereti” gyötörni a szereplőit, különösen Fitzet, mégis azt éreztem, hogy ez a záró kötet már túl megy bizonyos határokon. Legalábbis az enyémeken biztos.
Továbbra is értékelem Hobb stílusát, érdekes karaktereket alkot és a történetei leginkább lélektani síkon haladnak, kevesebb az aktuális sztori. De itt a befejező részben nagyítóval kellett keresnem a konkrét izgalmas cselekményt, mert annyira el voltunk foglalva azzal, ahogy Fitz 700 oldalon keresztül valahogy túlél. Rengeteg mélypontom volt, amikor egyszerűen untam, elegem volt ebből a szenvedéstörténetből. Arra várni, hogy most épp ki lesz a következő, aki elhagyja, elárulja vagy jól megveri, de egészen biztosan jól kihasználja… nem tudom, egyszerűen csak kimerítő.
Azon kaptam magam, hogy szépen lassan minden szereplő elidegenedik tőlem, és már majdnem azt kívántam, hogy szegény Fitznek tényleg jobb, ha meghal, mert ilyen sorssal és ilyen emberekkel a környezetemben én se akarnék élni.
Az is iszonyúan zavart, hogy amíg odakint egy csomó minden történik, én be vagyok zárva Fitz fejébe, aki úgy kúszik sokszor fél holtan, mint Leonardo DiCaprio anno a Revenantban. A legtöbb oldal arról szól, ahogy bandukol és vadászik.
Elfáradtam, de rendesen, és „kicsit” tényleg csalódott vagyok. Túl volt írva ez a könyv, a fele is elég lett volna és akkor talán kicsit „eseménydúsabbra” is sikerül a befejezés. De legalábbis izgalmasabbra.

Kicsit sokáig tartott, mire az első két könyv után a befejezést is sikerült elolvasnom, de különösebb gondolkodás nélkül mondhatom, hogy Robin Hobb Látnok-ciklusa kedvenccé vált. Varázslatos stílusa már az első oldalak után rám talált, lenyűgöző hangulata legalább annyira megnyert magának, mint Tolkien esetében.
Ugyanis Hobb nagyszerű szerző, aki nem fél mélyen a karaktereinek lelkébe nézni, és leírni mindazt, amit ott talál. Nem is tudom, hogy találkoztam-e már a fantasztikus irodalomban olyan íróval, akinek ennyire élőek, elevenek és hihetőek a figurái, aki ilyen jól tudja, hogy miként tálalja az érzelmeket és gondolatokat, s aki olyan precízen és rokonszenvesen rendeli a szereplők alá az eseményeket, hogy eláll a szavam tőle.
Nem mintha panaszom lenne a történetre: habár egészen az utolsó száz oldalig nem értettem, hogy miként is lesz ebből trilógialezárás (akkor viszont nem tudtam nem rajongani az ötletért), egy pillanatig sem unatkoztam, inkább hagytam, hogy kényelmesen elborítson a lassú folyású cselekmény. Élveztem elmerülni kellemes atmoszférájában, figyelni, ahogy a karakterek megtalálják a helyes utat, s közben saját magukat is.
Nagyon ajánlom a regénysorozatot bárkinek, aki szeretne egy jól felépített, átgondolt és izgalmas trilógiát olvasni, melynek a kezdetektől szimpatikus szereplői a végére igazi egyéniséggé váltak, s melynek ott a helye a fantasy műfajának legjobbjai között.

Jobb mint a Trónok harca.