Az ​arany Bolond I-II. (A borostyánférfi-ciklus 2.) (Az Elődök Birodalma 8.) 89% 59 csillagozás

Hobb egyike azon fantasyszerzőknek, akiket nem a marketing vagy valami aktuális trendkövetés, hanem a tehetség és a tudás emel magasan az átlag felé, és teszi számomra mindig maradandó élménnyé a könyveinek olvasását.
Az írónő mesélőkészsége és képessége engem még mindig több szinten is lenyűgöz.

Legfőképpen azzal, hogy olyan hús-vér karaktereket tud alkotni, akik között nem csak bonyolult kapcsolati rendszer feszül, de Hobb folyamatosan fel is használja ezeket a szálakat, hogy újabb és az eddigitől árnyaltabb színt és mélységet kapjanak a szereplők. Ebben a trilógiában, és ebben a részben is FitzLovag, mint E/1-es narrátor számtalanszor kénytelen átértékelni, vagy legalábbis finomítani az egyes szereplőkkel, és még gyakrabban a saját magával kapcsolatos képet.
Elsősorban ennek a hitelességnek köszönhető, hogy ebben a regényben több vonatkozásban is apa / mentor / oktató szerepben feltűnő Fitz kisebb-nagyobb kudarcai, és sikerei legalább olyan sokat adnak az összképhez, mint az, hogy hogyan viselkedik barátként, szeretőként, társként. Számomra azért maradt az egyik legérdekesebb regényfigura, hogy bár számtalan olyan helyzet adódik, ami miatt beletántoroghatna az önsajnálat, vagy épp az önhittség posványába, de még ha oda is keveredik, elég gyorsan ki is evickél onnan és mindeközben sokat megtanul magáról és a társairól is.

Ezeknek a finomságoknak köszönhető az, hogy engem csöppet sem zavart, hogy maga a cselekmény, ami sok szálon folytatja a trilógia főkonfliktusának felépítését, másodlagos jelentőségűnek érződik a karakterdrámákhoz mérten. Pedig van jó néhány új rejtély – elsősorban a Külszigetiekkel kapcsolatban – és a Hatkirályságban továbbra is erős megosztottságot okoz az Ösztönhasználók megítélése, és a fanatikus Tarkákat sem törte meg végképp az előző kötetben elszenvedett vereség. A Látnokok mágiája is új megvilágításba kerül és a Záporfolyam sárkányai és Bington kalmárjai is feltűnnek a színen, további kérdéseket támasztva és várható konfliktusokat gerjesztve.

Bár ez a kötet kevésbé volt katartikus, mint az első rész, de nekem meggyőződésem, hogy Hobb csupán lendületet gyűjtött és a trilógia zárókötetében ismét vár ránk egy olyan epikus fordulat, ami alapjaiban forgatja fel a világot.

Robin Hobb ott folytatja, ahol az előző történet abbamaradt. A gyanútlan olvasó sokáig csak kerülgeti a könyveit, hogy már megint egy féltégla, én ezt nem akarom. Mikor aztán elkezdi olvasni minden megváltozik, mert az írónő elvarázsol a stílusával. Nem történik semmi világmegváltó, és mégis repülnek százasával az oldalak.
Szépírásversenyen gyaníthatóan az élmezőnyben volt az iskolában.
Fitz kalandjai tovább folytatódnak, az egész könyv Kosvár falai közt játszódik, de mi mégsem unatkozunk. Mindenki Arany nagyúr segédjeként ismerheti, csak a kiváltságosok tudják, hogy valójában ki is ő.
Kötelesség herceg leendő arája érkezik a városba, lesz néhány körük a tüzes narcseszkával, mire minden a szülők által kijelölt úton halad tovább. Közben az Ösztön használók is megkeserítik Kosvár életét, Árny és Fitz igyekszik a legtöbbet megtenni ellenük, de utóbbinak nem olyan egyszerű spoiler.
Balga üde színfolt volt a könyvben, nem minden az aminek látszik. Az ügyefogyott, láthatóan sérült elme mögött nagy szív van, és a Mesterséggel is jó barátságban van. Igazi kis rejtély ez, hogy kik is lehetnek a felmenői.
Fitz igyekszik kialakítani egy jól működő kotériát, kisebb, nagyobb sikerekkel. Nevelt fiával sem lesz egyszerű, hogy bekerültek a nagyvárosba. De mit is vár ilyen esetben a hős apa, egy kamaszfiútól. Szóval azért zajlik az élet a könyvben.
Hobb nagyon ügyesen fűzte össze az előző két trilógiában történteket, ugyanis az Esővadonból tiszteletét tette egy küldöttség. Élükön egy titokzatos Vestris, és igencsak érdekes dolgokat meséltek a múlt sárkányairól. No és mikor kiderült Borostyán kiléte és, hogy kiről is mintázta Paragon kinézetét, ennél a résznél szerintem mindenki dob egy hasast.
Szépen építkezett a könyv az előttünk álló kalandokhoz. Nagyon várom, hogy kimozduljunk Kosvár komor falai közül, és felfedezzük Aslevjalt. Remélhetőleg nem sejtet sokat a cím, és nem leli végzetét drága Bolondunk.
Hobb ismét elvarázsolt, a sárkányhátas spoiler borító, kifejezetten tetszett.

Utólag visszagondolva egész mozgalmasnak érződik Az arany Bolond cselekménye, pedig valójában nem is tudom, olvastam-e valaha olyan könyvet Hobbtól, amiben ilyen kevés dolog történik a felszínen. Ilyen értelemben klasszikus második részről van szó: kijelöli a befejező kötet fő irányvonalát, előkészíti azokat az eseményeket, amik majd A Bolond végzetében következnek, egyfajta átvezetésként funkcionál – és bár mindezt kiválóan teljesíti, valójában Az arany Bolondnak közel sem ez a legfontosabb fókusza. A valódi izgalmak ugyanis, mint ahogy azt Hobbtól már elég régóta megszokhattuk, nem a látványos összecsapások idején történnek.
Igazi érzelmi hullámvasút olvasni ezt a könyvet, ugyanis talán az FitzLovag legnehezebb feladata ebben a regényben, hogy megtalálja önmagát. Hogy rájöjjön, ki is lett belőle mostanra – és ki szeretne valójában lenni. Ezer oldalon keresztül együtt lélegzünk vele, egyszerre értetlenkedünk, utálkozunk, vagyunk dühösek és szerelmesek – olyan mélyen látunk be az érzelmeibe, mintha már évek óta ismernénk.
Egyszerűen csodálatos végignézni ezt a folyamatot.
Bővebben: http://ekultura.hu/2019/08/14/robin-hobb-az-arany-bolond-i-ii

Egyszerűen nem tudom megmagyarázni, hogy lehet ilyen jól írni, hogy lehet az, hogy több száz oldalon keresztül, nem történik semmi érdemleges, de mégis minden mondatnak ott kell lennie a történetben.
Azt kell mondjam talán Fitz számomra, a legegyedibb karakter akiről valaha olvastam. Olyan élet van benne, ami kevés főhőst jellemez, mintha együtt nőttünk volna fel, szinte értem a rezdülését. Nem sokan tudnak ilyen hatást kiváltani, de Hobbnak sikerül folyamatosan.
Nem is tudok mit mondani, olvasni kell.

Kevesen tudnak úgy írni, hogy 1000 oldalon keresztül szinte ne haladjon előre a történet, az olvasó mégse tudja letenni a könyvet.
Mondhatnám, hogy Hobb írt egy tipikus második könyvet, ami felvezeti a finálét, de nem lenne igazam. Hobb ugyanis írt egy olyan könyvet, ami összeköti a finom szálakat, és mélyen bevezet a főhősünk lelkébe. Fritz ugyanis hibát-hibára halmoz, és próbál túlélni -ezúttal csak lélekben- és megérteni a múltját és önmagát. Semmi nincs benne a középszerű fantasy történetek patetikus hőseiből, hanem csak rettentően emberi. Valaki, akit az események mindig elsodornak, és olyan döntésekre kényszerítenek, amiket nem akar meghozni, és aki ezekért túl sokat áldoz fel. Gyönyörűen, mélyen felépített karakter, akinek a legegyszerűbb hétköznapjáról is élvezet olvasni.

Robin Hobb mindig nagy talány számomra, soha nem értettem mit szeretek a regényeiben. Mert én inkább a dark fantasyt szeretem minél többet ölnek, harcolnak, káromkodnak annál jobb de Hobb-ra ez nem jellemző szépen lassan csorognak az események olyan mintha nem is történt volna semmi pedig mégis . Egyszerűen zseniális amit a szavakkal mondatokkal művel és ez ráadásul 1000+ oldalon ami nem egyszerű dolog.
Talán egyetlen hiba van az meg a csajozás nőként gondolkozik a pasiknál egy kis szex nem annyira nagy dolog felesleges volt a hiszti körülötte.
Végig lekötött nem éreztem egyetlen felesleges oldalt sem. És remélem idén még olvasható a folytatást is.

Lassú mégis leköt. Mondhatni leírásokban gazdag, de ez sem mindig igaz. Sokszor egy karakter ( főleg Fitz ) érzésein keresztül tudjuk meg, hol merre jár és milyen az idő. Kb. azonnal olvasnám a folytatást, ha lenne. A történet szinte teljesen Kosvárban játszódik, teli intrikával és karakterfejlődéssel. Rendkívül érdekes volt a hercegség és Bington kapcsolatának felvezetése, valamint a martalócok népével való kapcsolat.
Egyszóval nagyon nagyon jó!!

Gyakorlatilag mindent elmondtak előttem erről a remekműről, de azért én is megerősítem, hogy Hobb egyike a legszebben és legvarázslatosabban író mesélőknek. A stílusa gyakorlatilag azonnal magával ragad, és biztos kézzel vezet végig a lassan hömpölgyő cselekményen, melyben hűs-vér szereplők élik esendő életüket. Nagyon tetszett, hogy újabb és újabb réteget ismerünk meg Fitzről, aki így 5 könvy után sem lesz lerágott csont, unalmas szereplő, láthatjuk mint apa, szerető, mester, tanár, és nem tud minden szerepben azonnal helytállni, kétségei, bukásai, sikerei ugyanakkor nagyon emberivé teszik könnyű vele azonosulni és még inkább drukkolni neki.
Jóllehet végig Kosvárban játszódik a cselekmény, és annyira nem történnek benne lényeges események, mégis érződik, hiogy a háttérben valami nagy dolog készül. Itt vannak a fanatikus Tarkák és machinációik, illetve a Hat Hercegséget uraló Ösztönhasználókkal szembeni gyűlölet, progromokkal tarkított utálat, melyen a királyné kétségbeesetten próbál úrrá lenni. Az Ösztön mellett a Mesterségről is sokkal többet megtudnunk , főként mikor kotériát próbál szervezni Fritz Kötelesség herceg szolgálatában, akivel a kapcsolatuk rendkívül összetett, öröm volt olvasni.
A külszigeti küldöttség és a narcseszka titkai újabb rejtélyt adtak az egyébként is sokszálon futó eseményekhez és persze előbukkannak még Pompa uralkodásának maradványai.
Az legnagyobb hatást ugyanakkor a Bingtonból érkezett küldöttség tette, és az amit a sárkányukról megosztottak. Aki olvasta az Élőhajókat, annak külön öröm lesz olvasni Borostyánról és Paragon eredetéről. Természetesen Bolond, vagy inkább Arany Úr karaktere a legizgalmasabb és többet tudunk meg a Fehér Prófétáról. Fritz és Bolond kapcsolatának dinamikája különösen jól eltalált, de ez alapvetően valamennyi szereplőről elmondható. Érezhető, hogy a befejezés előtti nekirugaszkodásról van szó, de soha rosszabbat, Hobb ismét bizonyította, hogy a legnagyobb mesélők között van a helye.

Tipikus második kötet. Előkészületek. Előkészítik a tárgyalást az Ősi Vér és a királyné között. Előkészítik a herceg házasságát. Előkészítik a sárkányölő expedíciót. Így aztán diplomácia, tárgyalások, tanulás, megfelelő emberek keresése. Borzcsíkos Tom is előkészítené további életét, de többnyire csak elront mindet. Szóval, akár unalmas is lehetne. De nem az. Nagyon nem az. Alig letehető a kötet, az apró események is olyan színesen, olyan izgalmasan vannak megírva. Máris szeretném olvasni a befejező kötetet. (De előtte lehet, hogy bele kell néznem az Élőhajókba, mert most kezdenek összegabalyodni a szálak.)

Hobb-ban mindig csalódok, amikor elkezdem olvasni. Túl sok érzelem, önelemzés van a regényeiben, ami az én ízlésemtől távol esik. Amikor azonban áterőltetem magam az első oldalakon, elkap Robin varázsa. Magába szippant a kiválóan megírt történet, az életszagú háttér, az esendő, életteli főszereplő. Ragyogó, méltán világhíres író. Egyetlen helyen lóg ki a lóláb, amikor Fitz párkapcsolati gondjairól ír. Nőként gondolkodik, nem úgy, mint egy férfi. Mi nem fújjuk föl annyira, ha az ágyba bújunk valakivel.
Zseniális, ahogy összeköti a Látnok és az Élőhajó történeteket. Kiéhezetten várom Arany nagyúr rejtélyének megoldását, a történet folytatását. Mindenkinek javaslom elolvasni a regényt!