A ​király orgyilkosa (Látnok-ciklus 2.) (Az Elődök Birodalma 2.) 91% 260 csillagozás

Eddig csak kedvenc gyanús sorozat volt, de a könyv befejezése után egyértelmű, hogy az Élőhajók után, a Látnok-ciklusnak is ott a helye a kedvenceim között. Mondhatni, Hobb nekem ír. Magával ragad az írónő stílusa, még ha közben el is süllyedünk az intrikában.

Történetünk ott folytatódik, ahol az előző könyv abbamaradt. FitzLovagunk lábadozik és próbál életben maradni. Ami nem könnyű egy ilyen világban, mint Kosvár. Pompa és csatlósai trónra törnek, közben mindent el akarnak tiporni az útjukból, legfőképp Fitz-et is, aki Lovag leszármazottja a Látnok vérből való.
Főhősünkön keresztül, megannyi kalandban lehet részünk, új barátra találunk az Ösztön segítségével, aki ha tud mindig mellettünk van a szorult helyzetekben. Vörös Martalócok ellen léphetünk fel, akik Kosvár partjait fenyegetik. Kicsit zavart, hogy nem tudjuk, hogy ők micsodák, és mi is az igazi céljuk.
Hobb szinte végig gyötri Fitz-et, mikor már úgy érezzük, hogy minden rendben, jön egy nem várt esemény, és megint a padlón találjuk magunkat.
Az előző könyvben megismert szereplők sorsa sem egy leányálom, feltéve persze ha nem Pompának hívnak. Mert ő Kosvár ficsúrja eléri a céljait, még ha vérrel is írja azt. Igazán gyűlölhető karaktert alkotott a személyében Hobb.
De ott van Kettricken, akiből egy harcos amazon lett, rengeteget fejlődött az előző könyv óta, őt igazán megkedveltem.
Szerencsére Burrick és Árny ott van Fitz mellett, mert egyedül kevés lenne Pompa ellen. És persze Bolond a nagy talányaival, aki rébuszokban beszél. Nagy kedvenceim voltak a könyvnek azon részei, mikor róla olvashattunk.
Ellenben Molly-val, az ő részei valahogy nem kötöttek le, szegény Fitz-nek, nem sok érzéke van a nőkhöz.
Továbbra is tetszettek az utalások az Esővadonra, a másik trilógiáját én hamarabb olvastam. Az események szép lassan csordogálnak, ez van akinek nem esik az Ínyére, de Hobb annyira szépen ír, hogy nekem ez sem volt gond. A könyv utolsó negyede pedig fantasztikus volt.
A könyvet is kedvenccé avattam, és nagyon várom a folytatást, aminek kicsit elrettent a mérete, de még idén igyekszem elolvasni. :)
Nagy öröm, hogy a kiadó folytatja FitzLovag történetét, még ha nem is ilyen szép kiadásban, mint ezek a könyvek.

Olyan csodálatosan ír az írónő, hogy összetöri lelkemet. Olyan bánat és reménytelenség van olykor a lapokon, hogy meg kellett állnom néha olvasás közben.
Ahogy akár egyetlen gerinctelen, becstelen, halfarkú, kapzsi, gátlástalan, féreg tönkretehet mindent, teljesen ostobán és idiótán, az olyan elszomorító, és sajnos mélységesen valóságos. Félrevezet mindenkit, és a többi embert saját kedvessége, becsülete tartja vissza hogy egy baltát varázsoljanak annak a emberileg nulla, puci-csigának a fülcimpájába legalább. Közben azokba a vékony szálakba kapaszkodnunk amik reményt adnak nekünk, a szereplőknek és a Hat Hercegségnek. Mégis tudom hogy valószínűleg az utolsó rész is össze fog törni. Ha teljesen beleéli magát az ember, szinte lehetetlen hogy ne így legyen.

Fantasztikus regény. De csak akkor kezdj ebbe bele ha ott az utolsó, a 3. rész is. Mert túl nagy kegyetlenség nem tovább olvasni. Mindenképp tudnom kell most, mi lesz Fitz utazásának a vége.

Tolkien óta a fantasy irodalmi kánon részévé vált, hogy magára valamit is adó szerző nem adja a trilógiánál alább, ha el akar mondani egy történetet.
Vannak olyanok is szép számmal, akik ezzel sem elégednek meg, hanem annyi gigantikus féltégla méretű könyvet írnak a kitalált világukra, hogy azokból akár egy egész takaros zikkuratot is fel lehetne húzni.

Hobb Elődök sorozata is legalább a tizenharmadik kötetnél jár már, de azt hiszem, hogy a további részek sem fognak csalódást okozni, ahogy a Látnok trilógia a középső része sem tette, annak ellenére, hogy ezt már legalább negyedszer olvastam.

Az írónő remekül ért a hangulat- és feszültségteremtés mellett ahhoz is, hogy minden szereplőjét hitelesen árnyalt és markáns jellemmel ruházza fel, s ez az, ami miatt a könyvet szívesen veszem újra a kezembe néhány évenként.

A főszereplő, FitzLovag, a királyi Látnok família orgyilkosnak nevelt fattyú leszármazottja ebben a részben még az előzőeknél is jobban megszenvedi annak a cselszövésnek a következményeit, amit Pompa herceg, a király legifjabb fia sző, hogy megkaparintsa a trónt.
Pompa herceg az egész trilógia legvisszataszítóbb és leginkább gyűlöletes figurája: az írónő megformálta azt a karaktert, akinél nehéz megmondani, hogy mi az irritálóbb: a feneketlen és pökhendi ostobasága, vagy a mérhetetlen, mégis kicsinyes rosszindulata.
Aki nem ismeri fel Pompában annak a hatalommániás seggfejnek politikusnak az archetípusát, aki miatt emberek ezrei-milliói szenvednek, miközben ő maga egy rakás ócska talpnyalótól körülvéve öntelten dagonyázik a saját külön bejáratú pocsolyájában, annak komoly irigylem a naivitását.

Miközben Pompa a bátyja hatalmára tör, addig Hat Hercegséget folyamatos fosztogatják a vikingekre hajazó Vörös Martalócok, és egyre rettenetesebb problémát jelent az általuk hátrahagyott zombiszerűen primitív ösztönök szintjére szipolyozott túlélők hada. Ezek ellen próbál meg tenni Igazság herceg és FitzLovag is, a maguk módján.

A könyvben továbbra is fontos szerepet játszik a mágia, annak ellenére is, hogy mint egy amolyan low-fantasy regényben, a mágia megjelenése itt sem túl látványos, és nem is túl mindennapos.
A mentális befolyásolásra alkalmas, elsősorban a királyi vérből származóknál fellelhető Mesterség, és a primitívnek, sőt boszorkányságnak tartott Ösztön is szerepet kap FitzLovag életében, aki mindkét nagyon kivételes tehetséggel rendelkezik. Ez a két képesség egyszerre keveri egyre nagyobb bajba, de ez is menti meg.

A könyv E/1-ben íródott, és bár továbbra is mindent a FitzLovaggal történteken keresztül ismerünk meg, mindent az ő szemével látunk, de Hobb elkerüli azt a hibát, hogy a főszereplőjét túlságosan idealizáltan mutassa be, sőt, az olvasó néhány dolgot nyilván sokkal élesebben fog látni, mint Fitz.
Bármennyire is képzett, érett, ravasz és jó politikus is az ifjú orgyilkos, de a nőkhöz és is pontosan annyira ért, mint akármelyik tizenhat éves kamasz.

De Hobb nem csak ebben következetes és kegyetlen a főhősével, hanem minden másban is.
Az események logikusan következnek egymásból, amiből fakadóan a könyv végére Fitz még az első kötetben elszenvedettnél is rettenetesebb módon jár, és még reménytelenebb helyzetből kell magát és a haldokló birodalmat kimentenie.

Robin Hobb egyszerűen csodálatos.
Annyira kifinomult, annyira szép, annyira mesterien megkomponált ez az egész Látnok-ciklus, hogy az valami döbbenetes.
Erre a külcsín is ráerősít: nagyon örülök, hogy a magyar kiadás igazán méltó a műhöz; gyönyörű festményeket kapott borító gyanánt. A tipó is annyira kecses, olyan szép, jó ránézni.
No és a belbecs!
A fogalmazásmód könnyfakasztóan gyönyörű. A karakterek hihetetlenül életszerűek és hitelesek, az egyszerű szakácsnőktől a királyig mindenki ki van dolgozva, szerepe van, él, cselekszik, hatással van a világra. Abba a koncepcióba, hogy a Látnok vérvonal képviselőinek beszédes nevük van, azt hiszem, ebben a kötetben szerelmesedtem bele végképp, és titokban arról ábrándozom, hogy egyszer csak csodával határos módon itthon is minden embernek olyan neve lesz, mint Igazság, Bölcs, Elmés, Lovag. :) Fitz Lovag alapvetően egy olyan valaki, akit valószínűleg ha bárki más írta volna a könyvet, akkor utálnám, de Hobb annyira jól átadja az ő személyiségét a hibáival és az erényeivel együtt, hogy nagyon sok mindent hajlandó vagyok neki megbocsátani.
A világ hasonlóan a szereplőkhöz, nagyon részletes és gondosan kidolgozott. A legszebb az egészben pedig az, hogy mindez úgy van tálalva, hogy nem tűnik egy idegesítő történelemleckének, mint pl. egyes MAGUS regényekben. Az információkat ugyanis a karakterek közötti párbeszédekből, Fitz tanulmányaiból és gondolataiból kapjuk meg, ezért szinte észrevétlenül simul bele a nagy egészbe.
A történet lassan bontakozik ki, de érdekes módon ez nem hogy nem unalmas, hanem Hobb még evvel is ráerősít az egész középkorias hangulatra. Hát hiába, a lovas futár az nem wifi. (ahogy azt a híres népi mondás tartja)
Kicsit riasztó a 3. kötet vastagsága, de már alig várom. :)

Annyira jó. Annyira nagyon, de nagyon jó. De aaannyira!
Nincs is hozzáfűznivalóm, annyira… mmm.
Olyan ez, mint amikor Az útról nem akartam/tudtam írni, néha egyszerűen nem kell bizonygatni valamiről, hogy klassz. Bekopizhatnék mindent, amit az első részről írtam; pontosan ugyanaz a minőség, pontosan ugyanaz a hatalmas szív, pontosan ugyanúgy lennék örömmel szegény (de lehet, hogy már nagykorú) gyermek gyámja. Ezt a történetet minden elemzés, okoskodás, filozofálás nélkül szeretni kell. Nagyon lehet.

A sorozat második része is igen részletesen megírt történet, mégis élveztem minden sorát – sőt, gyorsabban végeztem vele, mint az első résszel (pedig az vékonyabb volt).
Főhősünk lassan felnő, de még sok tekintetben keresi a helyét. Kicsit zűrös a magánélete és a Hat Hercegségben zajló események sem könnyítik meg a dolgát. Ami a karaktereke illeti: imádom Éjszemet (spoiler), és lenyűgöz a Bolond, őt egyszerre sajnálom és csodálom, tényleg hihetetlenül jó figura.
Az egyetlen ok, hogy nem tettem a kedvencek listájára a könyvet az, hogy előbb meg akarom várni a befejező részt – de eddig, a két rész alapján, egyértelműen kedvenc-gyanús a sorozat.

Azt hittem, az első részt nem fogja semmi felülmúlni… nos, tévedtem. Már az első oldalon teljesen belevesztem a könyvbe, és csak azért nem fejeztem be korábban, mert annyira intenzív jelenetek voltak, hogy csak kis adagokban tudtam olvasni egy idő után.
Az írónő mindent beleadott, hogy lekösse a figyelmemet, ami sikerült is. Még soha nem olvastam ennyire szövevényes politikai csatározásokról. Imádtam minden egyes pillanatát.

Többször tapasztaltam már, hogy egy regénysorozat története egy erős első rész után visszaesik, elfogy a lendület és olykor az ötlet is. A második könyvek nem ritkán amolyan köztes, töltelék szerepet töltenek be a kezdet és a végkifejlet között. Na, hát itt még véletlenül sem ez történik! Hihetetlen, amit Hobb belesűrített ebbe a részbe!
Pörgős és izgalmas a cselekmény, és ami mindenek felett a kedvencemmé tette a kötetet: a végtelen mennyiségű ármány és cselszövés. Fitznek és barátainak igencsak fel kell kötniük a gatyájukat, hogy ellavírozzanak az udvari intrikák közepette. Szenzációsak a karakterek: Bolond (abszolút kedvenc lett!!!), Árny, Burrick, Kettricken… egyre jobban kiteljesednek a történet előrehaladtával. És természetesen Pompát sem hagyhatom ki a sorból – rég találkoztam már ennyire gyűlölt negatív szereplővel. Egyedül Molly karaktere sikerült gyengére, elég szürke lett és átlagos. Imádtam viszont azokat a részeket, amiben Fitz Éjszemmel, a farkassal társalog. Zseniális!
Nem tudom hova lehet még fokozni a sorozatot, de nagyon bízom benne, hogy Hobb képes lesz rá.

ÉJSZEM <3

Ennyi az értékelésem.

De viccet félretéve, a politikai intrika folytatódik, Pompa egyre kiállhatatlanabb és a Fitz-elleni játszmáiból szépen átváltott az országgyilkos hatalomhajhászásába, amit gyűlölök, de imádok gyűlölni. A kisfarkas várva várt megjelenése olyan kedvességet és naív szeretetet csempészett a könyvbe amiről álmodni se mertem. A Mollyval kapcsolatos huzavona egy szenvedés volt nekem, sokkal inkább örültem volna ha Fitz nem ennyire tinédzser és nem ennyire ciklikusan ugyanazokba a gondolatokba lyukadunk ki.

Az értékelésem leginkább a Mollys szálnak szólt, meg hogy valahogy nem gördült olyan könnyen az olvasás, mint eddig – pedig Hobb azon kevés fantasy írók közé tartozik, aki nem nagyon ismétli saját magát vagy ír le felesleges dolgokat, és nagyon szívesen fogom utolérni magam az elkövetkezendő időkben a munkásságával végre.

Nagyszerű regény, igazi remekmű. Lehet a friss élmények hatása miatt, de szerintem ez a legjobb könyv, amit eddig olvastam. Ez a regény még az első részt is túlszárnyalja. A szerzőnek sikerült emelnie az amúgy is rendkívül magas színvonalon.
A történet lényegében ott folytatódik, ahol az első rész befejeződött. Fitz beteg, nehezen gyógyulnak a sebei. Nagyon szenved lelkileg és fizikailag egyaránt, bár idővel, még ha nehezen is, de összeszedi magát. Kosvárba való visszatérte után egyenesen egy véres hatalmi harc kellős közepébe csöppen. Szüksége van minden tudására és elszántságára, hogy túlélje ezt a rendkívül veszélyes helyzetet. Hobb innentől kezdve ott folytatja, ahol az első részben abbahagyta. Végig hajtja Fitz-t az egész történeten, közben ahol csak lehet válogatott kínzások, és fájdalmas tapasztalatok egész sorát zúdítja rá, egy pillanatra sem kíméli. Fitz mindent megtesz az eredményes védekezés érdekében, de nagyon nehéz úgy harcolni, hogy egy ígéret megköti a kezed. Hobb nagyszerűen ábrázolja Fitz lelkivilágát, átérezzük minden szenvedését és fájdalmát. Elejétől fogva magával ragadott a történet, pedig szó sincs hatalmas iramról, még csak izgalmas csaták tömegét sem tartalmazza. Az írónő fokozatosan adagolja a feszültséget. Mikor úgy érezzük, hogy Fitz végre nyerésre áll, akkor mindig csavar egyet a történeten, és ismét visszazuhan a mélybe. Ezt olyan könnyedséggel és elképesztően jól csinálja, hogy csak csodálkoztam magamon, amikor szó szerint dühös lettem rá. A csatajeleneteket sem szokványos módon ábrázolja. Nem a cselekményre koncentrál, hanem Fitz érzelmein keresztül írja le a háború, és a harc minden szörnyűségét. Nagyon tetszett, ahogy leírta a harc előtti rettegést, a csata közben átélt őrületet, és a harc vége után érzett, mindent elsöprő fáradságot és szégyent. Továbbá sikerült a történetbe beleszőnie egy igazán nagyszerű szerelmi szálat. Végig nagyon izgultam Molly életéért. Rengeteg megtudunk a Mesterség és az Ösztön használatáról. Orgyilkosunk az Ösztönt már uralja, de sajnos a Mesterség még mindig sok gondot okoz. A végkifejlet ismét zseniális.
Robin Hobb máris kedvenc lett. Gyönyörűen és rendkívül igényesen ír. Számomra rejtély, hogy miért nem fogynak a könyvei. Ugyan nem terveztem azonnal folytatni, de annyira kíváncsi vagyok Fitz további sorsára, hogy ma este el is kezdem a 3 részt. :)