Kóma 83% 409 csillagozás

Régen nagyon tetszett, most valahogy nehezen csúszott, szenvedtem vele rendesen.

Nemrég fejeztem be, és vettem egy mély levegőt….. Visszagondolva, hogy mikor kisgyerek voltam, anyukámék elaludtak és a fotelben remegve néztem a filmet, amit azóta nem láttam, kíváncsian vártam, felnőtt fejjel sok év távlata után az olvasását. Azt kell mondjam nem ment ki a divatból. A miértje még ma is napirenden van sajnos, de a poént nem szeretném lelőni. A könyv jó volt, a vége kifejezetten izgalmas, az utolsó 100 oldal elrepült, és még féltem is egy ici-picit mi lesz vele??? Aki a krimit/orvosi krimit, vagy a lightosabb thrillert szereti nyugodtan olvashatja, nem elveszett idő.

A legelső könyv volt, amit olvastam. Anyukám rengeteg könyörgés után rávett, hogy olvassam el. Tiltakoztam, mert a kötelező olvasmányokból kiindulva, úgy gondoltam nem létezik jó könyv. De ez a könyv megváltoztatott mindent, minden betűjét imádtam, nem bírtam letenni, megszerettette velem az olvasást. Az első pillanattól kezdve izgalmas, az utolsó oldalig végig izgultam, mi fog történni Susan-nal. Robin Cook az egyik kedvenc íróm, a Kóma az egyik kedvenc könyvem, mindenkinek ajánlani tudom, aki izgalmas és hátborzongató történetet akar olvasni.
Sokadik olvasás után: (2017. április 24., 07:44 → 2017. április 24., 23:35)
Szerintem most olvastam el 6 vagy 7-edjére. Nekem ez a könyv örök kedvenc, és most is ugyanolyan izgalmas volt, és hátborzongató, mint az első olvasáskor. Viszont most 24 éves fejjel és rengeteg könyvvel a hátam mögött, kicsit bővebben is ki tudom fejteni a véleményem, mint 10 évvel ezelőtt.
Először is a magyar fordítás szerintem nagyon rossz lett. Néhol annyira érthetetlen, olyan kifejezéseket használ, amit el sem hittem. Kettő rettenetesen zavaró dolog volt. Az egyik, hogy a magázást nagyon rosszul használja, hiszen a „tetszik tudni”, „tessék segíteni” kifejezésekkel inkább úgy hangzik Susan beszéde, mintha egy 5 éves gyerek lenne. A másik „– Nekem betű szerinti értelemben nincsenek sebeim, amiket megmutathatnék” – mégis hogy lehetett ezt így leírni? Betű szerinti értelemben? Talán fizikailag, vagy szó szerint nincsenek sebeim…
Ez a könyv egyébként 40 éve íródott. Szóval akkoriban ez óriási dolog volt, hogy így betekinhettünk a kórházi életbe, orvosi krimit olvashattunk. Mára viszont annyi könyv és annyi krimi íródott, hogy talán ha valaki ma veszi először a kezébe, nem lesz annyira izgalmas, mint amikor én olvastam 10 évesen.
Robin Cook összes könyvének egyébként a gyilkosságokon kívül is van mondanivalója, és próbál bemutatni egy olyan témát, ami az orvostudományban problémát jelenthez (aki olvasta tudja, aki nem annak nem spoilerezem el a végét).
Plusz még egy dolog, amit most vettem észre, hogy valóban nem erőssége a romantikus jelenetek leírása, szinte semmi nem volt ebben a könyvben. Néhány mosoly, néhány érintés, de egyébként ezen kívül semmi. De persze ez nem von le az értékéből, hisz ez krimi, nem romantikus.
Úgy azt hiszem ennyi, nekem ez a könyv örök kedvenc :) és az író is

Kicsit tartottam tőle, hogy milyen lesz egy 45 évvel ezelőtti orvosi krimit olvasni, de alaptalan volt a félelmem.
Nagyon tetszett. Az alap probléma is nagyon érdekes, sőt, még ma is aktuális. Pont elegendő mértékben vannak adagolva az orvosi fogalmak. Emellett nagyon izgalmas volt, esténként el szoktam aludni a könyveken, most nem aludtam el.
Én egy régi kiadást olvastam, nem tudom, azóta újrafordították-e, de ha nem, hasznos lenne.

A Kóma megírásának évében, 1977-ben bizonyára jóval nagyobbat szólt, mint most szólna. Akkor kétségkívül teljesen új irányt mutatott és új műfajt teremtett, mai szemmel nézve is érdekes, rendkívül sokrétű és óriási potenciállal bíró táptalajt nyújtva egy izgalmas krimi számára. Cook ezt kiválóan felismerte, a Kómában pedig az orvosi terület máig egyik legérzékenyebb problémájára hívja fel a figyelmet – rámutatva arra a szörnyű tényre, h az emberi gyarlóság nem ismer határokat, és az élet minden területére betör, még az oly tiszta, steril, halandó ember számára érintetlennek tűnő kórházakba is. Sőt, mivel itt vagyunk a legkiszolgáltatottabbak, itt történhetnek meg a legnagyobb visszaélések – amelyek életekben mérendőek (és itt most nem a műhibákról, szakmai alkalmatlanságokról vagy a nem megfelelő hozzáállásról beszélek). Aki olvasta a könyvet vagy látta már a belőle készült filmet, tudja, h egy rendkívül jól szervezett – és brutálisan szörnyű – összeesküvést tartogat a sztori, a kibontással azonban voltak problémáim (és ezt teljesen szűzként mondom, tehát nem láttam előtte a filmet és nem tudtam a sztoriról kvázi semmit). Mint mondtam, lehet, h ez annak is köszönhető, h a mai társadalomban egyre nehezebb érvényesülni, a jobbnál jobb krimik csak úgy árasztják el a „piacot”, így az olvasók – köztük én is – egyre érzékenyebbek és egyre válogatósabbak lesznek. Amellett azonban még így is nehéz elmenni, h a regény első fele egész egyszerűen unalmas. Tudjuk, h történik vmi a háttérben, de nagyon lassan csordogálnak az események, az írás mikéntje sem kiemelkedő, a főszereplő pedig egyenesen totális baklövés. Végig úgy éreztem, h egy orvostanhallgató nem így viselkedik a való életben, és ezáltal teljesen hitelét vesztette az egész történet. Meglehet, h ez a gondolkodásmód a mai kor szelleméhez kötődik, kíváncsi lennék, h mai szemmel ezt hogyan látja a szerző. Én úgy látom, h ez a regény egy remek alapötlet (de ma már kissé ez is elcsépelt) közepes megvalósítását takarja, se nem többet, se nem kevesebbet.

Évek óta ott csücsült a polcomon.. és várta, hogy elolvassam. Fogalmam sincsen, miért nem került előbb a kezembe/ szemeim elé. Talán, mert olyan komor a borítója és nem vonzott annyira.. nem tudom. De a lényeg, hogy sikerült elolvasni, és egyúttal új kedvenc szerzőt avatni. Az elején még nem tudtam mi lesz!? Hova mennek a szálak, mi az ami később is fontos lesz. Pár oldal után viszont, egyfolytában kattogott az agyam.. 100 szálon futtatam fejben a szálakat. Komplett sztorik születtek. Nagyon élveztem az agytornát, és azt is, hogy egyik sem jött be. :D Persze egy ponton összeállt a kép. Nagyon jól megfogalmazott kötet. Semmi sablon, semmi közhely, semmi zsúfolt információ készlet. Semmi nyál.. ! Mindenből pont annyi volt benne, amennyi kellett. Minden karakter annyira volt kidolgozva, amennyire kellett. Annyira szerettem, hogy Susan, ( egy fiatal, törékeny és lenézett lány ); ennyire okosra, találékonyra, és vakmerőre sikerült. Egy igazi főhősnő! Jó volt rálátni a kórházra, kórházi közösségre történésekre, kifejezésekre, – tanulni belőlük. Érdekes volt, végig követni a dolgokat. Jó néhány rész igazán meglepett. Egyetlen egy párbeszéd nem volt a helyén, a „Tetszik tudni. Tessék elintézni. ” < – ez mi volt ? Nem is értettem. :/ Bellows pedig, lehetett volna férfiasabb és bátrabb… de a végén bedobta magát, így el van neki nézve. :D
A történet, pár kisebb beszúrás híján, sajnos akár meg is történhetne.
Mindent összevetve nagyon tetszett a könyv és csak annyit bánok, hogy nem előbb olvastam. A további Cook kötetek pedig beszerezendőek ! :D

A filmet még gyerekkoromban láttam, így a sztorinak csak egy-két részlete maradt meg, lényegében szűzként olvastam el a könyvet. Ezzel együtt sikerült – hogy stílusos legyek – kicsontozni magamban olvasás közben és ezt most közzé is teszem. Íme tehát a Kóma a boncasztalon :D
Leszámítva a képzavarokat spoiler és az életszerűtlen „véletleneket”, amik főszereplőnőnk útját segítik, nagyon jó volt. Az orvosi szakkifejezések sem voltak zavaróak laikusként.
Az viszont már annál inkább, hogy kezdetben egyszerű kis medikánk a végére már totális szuperhőssé nőtte ki magát, aki teste határain spoiler és olykor a fizikán is spoiler felülemelkedve spoiler többször is, illetve vágja zsebre a főgonoszt, spoiler. Nonszensz..
Kicsit úgy éreztem a végére, hogy ez inkább egy gyerekeknek írott orvosi krimi-mese annak okán, hogy gyakran már feltűnően szájbarágósan akarta hangsúlyozni, hogy jöjjek már rá… és vegyem már észre… spoiler Igen, tehát akkor egyedül kell menni… igen. Világos. Értjük. És nem lehet róla szólni senkinek.. Vedd már észre, Susan-lány!! Essen már le a tantusz!! Én már régesrég észrevettem. (sőt a főgonosz második jeleneténél rájöttem, hogy neki van vaj a fején és ő lesz a főgonosz), de szupergirl Susan még mindig naiv módon annak hisz, aki elsőként nem vágja rá az ajtót vagy nem rúgja ki az irodájából.. (ami egyébként az illetők teljesen természetes emberi reakciója tekintve a pozíciójukat és érdekeiket… inkább az a szürreális, ahogyan a főgonosz reagál és ezért számomra azonnal le is bukott már az irodája berendezésének a leírásánál spoiler. Ja és persze az is a szánkba van rágva kezdettől fogva, hogy a Jefferson magánkézben van… Ennek ellenére Sherlock-Susan egyetlen egyszer sem teszi fel még magában sem a kérdést, hogy mégis ki az a magánszemély… spoiler na mindegy.
Aztán mikor már mindenkinek elege van a nyomozgatásából.. „De nagyon szeretnék a Memorialban maradni. Ha kaphatnék még egy lehetőséget, bebizonyítanám, hogy jó diák vagyok, ön a sebészeti osztály vezetője, és tetszik tudni, hogy nem pusztán hülyéskedésből tettem amit tettem. Tessék szíves lenni megpróbálni visszavonatni a határozatot. 291. oldal” Most nem felnőttek beszélgetnek?? Mert ez úgy hangzik, mint egy 4 éves (vagy annyi se) gyerek könyörgése…
De ezeket tudjuk be annak, hogy nyilván nem lehet soha úgy lefordítani semmit, ahogyan az az adott nyelvben hangzik, nem lehet úgy érzékeltetni a viszonyokat, érzéseket, szövegkontextusokat, stb..

Nem tudok azonban elmenni szó nélkül az olyan dolgok mellett, amikor például a Jefferson intézetben Susan éppen egy olyan párbeszédet hallgat ki két egyszerű műtős között (381. oldal), akik egyébként varázslatos módon totál képben vannak a nagyfőnök üzleti ügyeit illetően, amiből képes rájönni MINDENRE. Hát nem fantasztikus? De az..

A képzavarokra már utaltam, hozok néhány példát is:
– „keresett egy törülközőt és alaposan lezuhanyozott” (243. oldal) Értem én, hogy gumicukor, de ez így úgy hangzik, mintha magához a zuhanyzáshoz lenne szükség a törcsire…
– „Szokásos leleményességével a kórlapokat a frissen kiürített papírkosárba tette, és kiment. Az ajtót nem csapta be, hanem mint a kollégiumban, itt is egy papírdarabot dugott az ajtó hasadékába. A kórlapokkal a Beard 5. orvosi szobájába ment. Elővette a jegyzettömbjét, töltött magának egy csésze kávét, és mint Nancy Greenly esetében, elkezdte kijegyzetelni a kórlapokat” (301-302. oldal) Most mi van?? Mi az, hogy a kórlapokat a frissen kiürített papírkosárba tette?? Kidobta?? Hát nem azért ment, hogy ellopja?? És ha kidobta, hogyan maradt nála?? Hm? Valaki?
– Bellowst pedig azért nem hívja fel spoiler… mert kapcsolatuk „embrionális” (288. oldal)…. tessék?? Közelebb hajolok, mégegyszer elolvasom, jól látom-e… embrionális… tényleg az van odaírva… HE'?! … google… lehet, hogy van egy olyan jelentése ennek a szónak, amiről nem tudok, és ami hasonlít az emocionális szó jelentésére?? … google a barátom… szerinte is azt jelenti, amit szerintem.. tehát az embrionális jellegű kapcsolat miatt Mark nem tudna objektív lenni….
Gondoltam arra is, hogy kezdeti fázisra utalhat a jelző, de ez viszont akkor ellentmond a mondat második felének.. Ha nem kezdeti fázisban lennének, akkor nem tudna Mark objektív lenni. Itt még – pont a kezdeti fázis miatt – tudna… Szóval nem. Ez nekem sántít. :D

Ami még eszembe jutott, hogy nem létezik, hogy Walters ott lakott volna abban a spoiler, ahol spoiler pedig nagyon úgy néz ki.. Mennyire hihető ez, hogy egy majdnem nyugdíjas korú orvos, aki azért már megszedhette magát, egy ilyen spoiler éljen??
Számomra érthetetlen még, hogy Susan miért a furgon elején spoiler, no nem mintha lenne jelentősége..

Végezetül pedig Cooknak – lássuk be – nem erőssége a romantikus jelenetek leírása. Vagy csak igen különös a humora? :) Jót mosolyogtam magamban az alábbi részeknél:
– amikor megölelik egymást Susannal, Mark megveregeti a hátát, mintha vigasztalni akarná, mire Susan: „- Remélem, nem azt akarod, hogy büfizzek?” (239. oldal) Ezután Susan mélyen a szemébe néz és csók. Háááát…. :DD
– ”a foga úgy vacogott, mintha sürgős Morse-jelentést akarna leadni.” (397. oldal)

Tekintve, hogy ez csak a második könyve, így is talán a legnépszerűbb az összes közül és annak ellenére, hogy – képletesen szólva – így kifiléztem :), tényleg nagyon tetszett. Kalapemelés jár ezért a remek könyvért, hiszen Cook – saját bevallása szerint is – nem író, aki egyébként orvos is, hanem egy orvos, aki egyébként ír is… Köszönet érte!! :)

A történet vitathatatlanul jól kitalált, és leginkább az utolsó felében izgalmasan felépített.
Viszont rá kellett döbbennem, hogy az orvosi krimi nem az én műfajom.
Az elején untatott a sok egészségügyi szakkifejezés és leírás, de megadtam az esélyt :)

Talán régen láttam filmen is…
Lehet újra megnézem :)

Emlékszem már tíz évesen is a vészhelyzetet néztem a nagymamámmal és bár nem sok mindent értettem belőle mégis imádtam. Szóval ebből kiindulva sejtettem, hogy jóban leszünk Cookkal. Szerencsére igazam is lett és az apró hibák ellenére is teljesen magával ragadott a könyv. Főleg, hogy most már értem is nagyrészt az orvosi részeket. Számomra nagyon érdekes volt az eleje is. Azt hinné az ember, hogy negyven év azért nem olyan sok idő, és mégis mekkorát változott a világ: cigiznek a kórház liftjében, irodáiban és a női orvosok ritkaságszámba mennek. A vége meg nagyon izgalmas, pörgős volt.

A történet elég bizarr és elkeserítő, csak még jobban megerősíti a félelmemet az egészségügyi kiszolgáltatottsággal szemben. A cselekménye mozgalmas és izgalmas. Szakmailag számomra hihető (főleg hogy nem vagyok otthon a témában).
Mivel az első orvosi krimi olvasásom, első benyomásra nem tudom megmondani, hogy gyakori vendég leszek-e a berkeiben.