Vad ​nyomozók 110 csillagozás

Roberto Bolaño: Vad nyomozók Roberto Bolaño: Vad nyomozók

1975 szilveszterén Arturo Belano és Ulises Lima, a zsigeri realista költészeti mozgalom két alapítója elindul Mexikóvárosból, hogy felkutassa a mexikói forradalom után rejtélyes módon eltűnt költőnőt, a nagy szellemi elődöt, Cesárea Tinajerót.
Húsz éven át követik a nő nyomát. Az őrült utazás során, amelyről ötvenkét szereplő számol be töredékesen és csapongva, eljutnak Mexikóból Izraelbe, Párizsba, Barcelonába, Los Angelesbe, San Franciscóba, Bécsbe és végül a polgárháború sújtotta Libériába is. Képtelen és hátborzongató kalandokat élnek át. A beszámolókat a tizenhét éves, nagyratörő költő, García Madero elbeszélése foglalja keretbe, aki a regény nyitányaként leírja a „zsigeri realisták” állandóan kavargó poétikai és társadalmi környezetét, majd a könyv végén elmeséli, hogyan menekülnek Mexikóvárosból Sonora államba, ám mégis Cesárea Tinajero nyomában maradva.
Roberto Bolano a Vad nyomozókat a nemzedékéhez írt szerelmes levélnek nevezte.

Eredeti megjelenés éve: 1998

>!
Jelenkor, Budapest, 2019
556 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636766566 · Fordította: Kertes Gábor
>!
Jelenkor, Budapest, 2019
556 oldal · ISBN: 9789636769642 · Fordította: Kertes Gábor
>!
Európa, Budapest, 2013
762 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630795135 · Fordította: Kertes Gábor

Enciklopédia 12

Szereplők népszerűség szerint

Norman Bolzman


Kedvencelte 40

Most olvassa 22

Várólistára tette 170

Kívánságlistára tette 112

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

Csabi>!
Roberto Bolaño: Vad nyomozók

Már megint egy téglányi könyv, amit sikerült jó sokáig halogatnom. Pedig nem kellett volna. De van az emberben egy fajta ódzkodás a vastag könyvektől, mert mi is vesz rá egy írót, hogy ennyi betűt leírjon? Egyrészt belekezd valami végeláthatatlan történetbe, amit követni is nehéz, vagy másrészt, és ez a nagyobb veszély, hosszas, filozofikus eszmefuttatásokban önti az olvasóra világnézetét. Bolaño egyiket sem teszi, és ezt már az elején éreztem, pár oldal után nyilvánvaló volt, hogy itt valami mester szöveggel állok szemben.
Filozofálgatásról egyáltalán nincs szó, végig cselekményközpontú a szöveg, az író nem belénk sulykolja a mondanivalót, hanem beszélteti, mozgatja a szereplőt. Ennek ellenére nehéz lenne elmondani, hogy mi is ennek a regénynek a cselekménye, mert az csak látszólag van neki. A szöveg három egységre tagolódik: az első García Madero, fiatal költő naplója 1975 végéről, egészen szilveszter éjszakájáig. A szereplők élik a hétköznapi életüket, nem úgy tűnik, hogy bármerre is tartana a történetük. Bolaño itt megszakítja az elbeszélést, és a középső, leghosszabb részben visszaemlékezéseket közöl, főleg a két főszereplő, Ulises Lima és saját alteregója, Arturo Belano életéből, 1976-tól azt hiszem 1996-ig. Hogy ki készíti ezeket az interjúkat, az nem derül ki, az sem biztos, hogy egy személyről van szó. A meginterjúvolt személyek egy része már felbukkant a naplóban, más részük ismeretlen. A kis történetek itt-ott kapcsolódnak egymáshoz, de nagyjából időrendben követhetjük végig két főhős életének eseményeit. Egyetlen kivétel Amadeo Salvatierra, aki sokszor visszatér, vele tölti a szilveszter éjszaka második felét a négy utazó, tőle tudnak meg információkat Cesárea Tinajeroról, akinek aztán a nyomába erednek a harmadik, legrövidebb részben, ami Madero naplójának folytatása. Ebben a részben a legfolyamatosabb a cselekmény, ahol a költők keresztbe-kasul utazzák a Sonora sivatagot Tinajero nyomában.

A könyvben szereplő költők a mexikói irodalmi élet legalját alkotják, zsigeri realistáknak vallják magukat, avantgárd lázadók, akik megjelenéshez is alig jutnak, és sehol sem tartják számon őket. Talán ezért is keresik Tinajerot, a mozgalmuk gyökereit, mint valami szent Grált. Bolaño úgy mutatja be az akkori mexikói irodalmi életet, mintha a zsigeri realisták jelentenék az újat, a haladót, a kanonizált szerzők pedig mind retardált őskövületek, élükön a Nobel-díjas Pazzal (aki meg is jelenik az egyik interjúban egykori titkára által, és inkább tűnik intézménynek, mint költőnek). Egyfajta kifordított irodalomtörténet ez, amiben az író utólag elégtételt vesz az egykori kirekesztettségért.
Legfőképpen meg egy hatalmas paródia, gúnyirat a mindenkori beérkezett és betokosodott írói klikkek ellen. Ha valakinek ez nem lenne nyilvánvaló, akkor ott vannak az olyan fejezetek, mint a 20., amiben egy magát a pénzén az irodalmi életbe bevásárló író-kiadó kíméletlen gúnyrajzát olvashatjuk, vagy a 23., amiben egy könyvvásáron nyilatkozó írókból állít össze kiábrándító csokrot.

Persze ez a gúny visszafelé is működik, saját magukat sem kíméli, sokszor csak simán kábítószerkereskedőknek állítja be magát és társait, akiket az írás helyett jobban érdekel a pia és a nők. Nem véletlen, hogy egyetlen zsigeri realista vers sem jelenik meg a szövegben. Pontosabban egy igen, Tinajero egyetlen megmaradt verse, de abban sincs sok köszönet (és hát a vers elemzése is kiábrándító eredménnyel jár).

Hogy mennyire alapulnak a valóságon a regényben leírt a történetek, talán már senki sem tudja megmondani, de az biztos, hogy Bolaño felejthetetlen történetekben állított emléket a saját generációjának.

2 hozzászólás
mate55 P>!
Roberto Bolaño: Vad nyomozók

Bolano: „Az irodalom nem ártatlan.” Ahol az író szembenéz a való világ káoszával. Kurt Vonnegut írta egyszer: „Kétféle művész van, az egyik a saját művészete történetére reflektál, a másik pedig magára az életre.” spoiler Mi ez az egész? Egy élet „anatómiája”? Vagy egymásra épülő töredékek, egy „rendetlen” Jackson Pollock festményen? Netán Jack Kerouac Latin-amerikai története? Esetleg Andy Warhol gyári színtérének kollektív életrajza? Történet, egy száműzetésről, a civilizáció széléről? Meditáció a művészetről, az igazságról, a gyökerek és az én kereséseiről? Egy bizarr, feldarabolt beszámoló két költő életéről? Vagy emlékezet a múlt, a jelen és jövő finom arcáról? Esetleg egy forradalmi beszéd, ahol az irodalom és a költészet lassan és folyamatosan megragadja a végtelen óceán lényegét, amelyen életünk hajója vitorlázik? Mindegy, csak örülök, hogy részese lettem e vitorlázásnak, Bolano (tagadhatatlanul) önéletrajzi irodalmi világában. Olyan, mintha egy mikrofonnal elindult volna a „kultúrtörténetébe”. Saját maga és kora aktuális problémáit jelenítette meg, természetesen az író, a művész szemszögéből. Regényéből széles körképét is megkapjuk a XX. század latin-Amerika irodalmának. Nemcsak a témaválasztása, hanem a narratív technikája is sajátos. Bolano ugyanis az egyes szám első személyt, a napló, az előadás, mint monológ formáját választotta. Ebből kiderül, hogy valójában nem is az események az igazán fontosak, hanem a megélt élmények, a személyes, az egyéni sorsok, miközben a történelem és a politika közelebb kerül hozzánk. Ugyanakkor a politikában történtekről való beszéd azt is hangsúlyozza, hogy ezekről nem lehet hallgatni. Fontos könyv lett számomra, ezért igyekszem megtalálni a legjobb módot arra, hogy a nekem lényeges érzelmeket és gondolatokat írjam le arról, hogyan lépett be életembe, az elmémbe és a szívembe Bolano könyve. Hajlamos vagyok arra, hogy sok formai elemzés mögé rejtőzzem, de nem hiszem, hogy ez a megközelítés elég jó lenne. Inkább más oldalról próbálom meg véleményezni, mert teljesen lehetetlen összefoglalni, ezt az egyszerre elképesztő, egyben frusztráló alkotást. 760 oldal lélegzetelállító mágia, „matricák” sorozata, ahol a szereplők misztikus, mámorító csúcsokon, a szavak karneválján, és a költészetük latin ritmusán keresztül vezetnek egy olyan felemelő élménybe, egy olyan világba, ahol a költészet szelleme és ereje „maga a sarkcsillag.” Ebben a kvázi-önéletrajzi történetben, intenzív fiatal költők 1970-es évek közepén Mexikóvárosba „kopogtatnak”. Tele vágyakkal, bizonytalansággal, ambícióval és izgalommal. A három főrészből álló regényben: a latin-amerikai költészet, a barátok, a pályatársak, kritikusok, az ellenségek, az ifjúsági kultúrák és ellenkultúrák kialakulása, a nemek közötti kapcsolatok, a szeretők, a szexualitás, az eszmények és a valóság közötti megosztottság, a baráti nevelés… mind-mind megjelennek s újra meg újra összekapcsolódnak. Általában elvárom, hogy egy életrajz egy életre szóló tanulmány legyen. Ez nem az. Ez egy olyan tanulmány, amely több életet él át. Ez a könyv arra késztet, hogy átgondoljam az életemet. Azért éreztem „ezüstöt is spoiler az arany” mellett. De, így is csont nélkül öt csillag. Bizonyos értelemben úgy gondolom, hogy Bolano hajtóerejét (egyik kedvence) Gabriel García Márquez egy gondolata is vezérelte: “Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.” És a végére hagyom Jim Morrison (Doors) szavait, aki szerint: „Minden költészetnek megvannak a maga farkasai, akiknek könyörtelen művészete semmilyen módon nem kényeztet.”

8 hozzászólás
BoJack>!
Roberto Bolaño: Vad nyomozók

Amikor a latin-amerikai irodalomról beszélünk, az esetek döntő többségében mindenkinek Márquez ugrik be elsőnek (és egyedüliként?), talán még Borges, ismerősen csenghet Llosa, esetleg Cortázar (nála már rezeg a léc); ám Nerudáig, Allendéig, Fuentesig vagy Pazig már nem igazán terjed az „egyszeri” olvasó ismerete (mi tagadás, az enyém sem); így hát mindezek tükrében, úgy vélem, nem volt ördögtől való elhatározás, amikor a hiányosság pótolandó elvét követve levettem a polcról a chilei nagyágyú, Roberto Bolaño Vad nyomozók című, igencsak terjedelmes (bölcsész) regényét.

Akkor csapjunk a lovak közé: ez egy döbbenetesen jó könyv, és amikor ezt mondom, úgy értem, hogy még csak hasonlót sem olvastam soha (oké, Kerouac Útonja itt-ott visszaköszönt, de „csupán” szellemiségében); a regény három részre tagolódik: egy rövidebbre, amelyben a fiatal költő, García Madero mindennapjairól szóló naplóbejegyzéseit olvashatjuk; majd egy jóval hosszabbra, ahol megismerjük főhőseinket, a két bohém, „zsigeri realista” költőt, Ulises Limát és Arthuro Belanót (utóbbi a szerző alteregója; önéletrajzi ihletésű a regény), és itt változik a történet elbeszélésének módja, ugyanis innentől kezdve, egészen a harmadik, befejező részig, ahol ismét Madero naplójáé lesz a főszerep, szóval innentől kezdve a történetben megforduló valamennyi személy különféle interjúk, visszaemlékezések, anekdoták formájában, mozaikszerűen meséli tovább kronológiailag az eseményeket, mintegy húsz évet, melyek középpontjában Lima és Belano, valamint egy titokzatos harmadik személy, bizonyos Cesárea Tinajero, az avantgárd irodalmi mozgalmuk, a „zsigeri realizmus” szellemi kiötlője, vezéralakja áll, aki után nyomoz a két mindenre elszánt költő; közben isznak, szívnak, kefélnek, a legkülönfélébb kalandokba keverednek, megfordulnak: Mexikóban, az Államokban, Izraelben, Fekete-Afrikában, Nicaraguában, Spanyolországban és Franciaországban…

Lenyűgöző írói teljesítmény, szerintem remekmű, és minden (szép)irodalomkedvelő számára kötelező darab!

2 hozzászólás
egy_ember>!
Roberto Bolaño: Vad nyomozók

Három okot is tudok mondani, amiért el kell olvasnod egy 760 oldalas chilei regényt:
1. mert Bolaño remekül ír
2. mert a lelked mélyén még mindig 20 éves vagy (aki még nincs annyi, az nem most játszik)
3. mert mindenkiben lakik egy költő.

6 hozzászólás
vargarockzsolt>!
Roberto Bolaño: Vad nyomozók

Irodalom és Élet 760 oldalon.

Az Irodalom a fiatalságot és a szabadságot és a szerelmet jelenti, az Élet meg…
Az Életet mindenki ismeri (szép és érdekes; halad, nyomul előre, és közben az Idő szele kifakítja, kiöli belőle mind azt, ami különös, egyszeri, bolond, varázslatos, költői, felelőtlen és veszélyes – ha hagyod).
A helyszín Mexikó, Franciaország, Spanyolország, Izrael, Nicaragua, Fekete-Afrika, sivatag és nagyváros, dzsungel és tengerpart.
A szereplők fiatal költők és öreg bolondok, hajósok, ügyvédek, katonák, napszámosok és naplopók, nagyon sok hivatásos irodalmár (bölcsész regény!), homoszexuálisok és prostituáltak, gengszterek és kispolgárok, rengeteg egyedi, élettel teli, saját sorsot megélő, karakteres figura.

Szomorú könyv, rengeteg humorral, mindenütt ott leselkedik benne a halál, de így legalább van tétje a dolognak: aki felnéz az éjszakai égre, a hidegen szikrázó csillagokra, vagy a kopár és szürke sivatagot átjáró szélbe tartja az arcát, vagy a nagyváros hunyorgó neonfényeit bámulja, vagy a tenger hullámainak zúgását hallgatja egy part menti barlangban, pislákoló gyertyafénye mellett, nem tudhatja, meddig tart az élet, ami nem zárja ki, hogy ma nevessen, és elmesélje a tegnap történeteit.

Történetek. Egy fiatal mexikói költő naplója, aztán tanúk-szereplők-visszaemlékezők beszámolói-monológjai-emlékképei, melyeknek hol a középpontjában, hol a perifériáján, de meghatározó alakként tűnik fel a két „zsigeri realista” költő és kalandor, Arturó Belano és Ulises Lima. Költők, még akkor is, ha éppen nem írnak verseket; és kalandorok, még ha a szokványos-reális élet síkján inkább vesztesek, mint nyertesek.
A mozaikszerű képek hol rövidek, egyetlen nap, egyetlen találkozás történéseit írják le tömören, egy-két oldalon; máskor meg novella hosszúságúak, és évek eseményeit, szereplők sokaságának sorsát tárják elénk.
A könyv stílusa ennek megfelelően változatos, nekem Kerouac, Capote, Cortázar és Borges egyaránt eszembe jutott az olvasása közben. És ez mind összeáll egy egységes egésszé.

Remekmű, igazi klasszikus nagyregény.

3 hozzászólás
pepege>!
Roberto Bolaño: Vad nyomozók

Most tulajdonképpen azzal kellene kezdenem, ami molyos körökben már szinte szállóige: régóta tervezem, hogy olvasom ezt a könyvet, de mindig csak toltam magam előtt, hiszen annyi jó könyv van! Illetve pontosítanom kell: nem konkrétan ezt terveztem, hanem Bolano-tól valamit, mert a súlyos hibáim egyike, hogy – annak ellenére, hogy rengeteget olvasok –, nem bírok eleget tenni annak a – magam állította – követelménynek, hogy minden híres, nagy szerzőt megismerjek – legalább egy műve erejéig.

Az elsőre riasztóan vaskos kötetet, a Vad nyomozókat választani nem volt rossz döntés, sőt! Imádtam belecsöppenni a mexikói irodalomba, annak ellenére, hogy nem vagyok jártas benne, olyannyira nem, hogy még azt sem tudtam eldönteni, a nevek mind egytől-egyig valóban létező vagy pedig fiktív személyek. Na jó, Octavio Paz, Cortazár, Llosa, (meg még hirtelen nem is tudom, hogy ki) még számomra is ismert, de a többi…
A fülszöveg elég beszédes, a történetről elég sok mindent elárul. Én inkább a regény szerkezetét emelném ki, mint pozitívumot. Az első fejezet Garcia Madera naplója, melyből megismerhetjük a zsigeri realista költők csoportját és azt az eseménysorozatot, ami odavezet, hogy a főhősök elindulnak felkutatni Cesárea Tinajerót. A második része fedi le a könyv oldalszámainak a legnagyobb részét, illetve ez az a szakasz, ami Arturo Belano és Ulises Lima cirka húsz esztendejébe nyújt betekintést. Az olvasónak meg kell küzdenie ezért a tudásért (s én pont ezért is szerettem ezt a regényt): nem szimplán egy narrátor mesél nekünk, nem Madera folytatja a naplóját, hanem azok a személyek monológjaiból kell összeraknunk az eseményeket, akik a húsz év alatt valamilyen szinten kapcsolatba kerültek Belanoval és Limával.
A végén, az utolsó rövid fejezetben pedig visszavesszük azt a szálat, amit az első résznél elveszítettünk: időben visszakanyarodunk az 1976-os évre, hogy megtudjuk, a vad nyomozók sikerrel jártak-e.
Méretében is, tartalmában is nagyregény.

5 hozzászólás
sebzek>!
Roberto Bolaño: Vad nyomozók

Újraolvasás 2021.

off

Számomra ez a könyv első sorban identitásregény. A történet olyan költők életén át folyik, akik kudarcot vallottak. Nem közli őket senki, az irodalmi élet minden cselekedetével a kilökésüket szolgálja, a hazájukat elvesztették, és a szerelmi életükben sem érnek el maradandó sikereket. Elbukott művészek, akiktől ellopták az útjukat, bár az is lehet, hogy ez az út sosem létezett. Egyik napról a másikra élnek, és várják, hogy rájuk találjon a valami. Mégis az áll az ajánlóban, hogy ez egy szerelmeslevél, bár olyan nyilatkozat is olvasható, miszerint megpróbálta leírni egy generáció tetteit és hibáit.

A könyv kezdetén (Juan) Garcia Madero történetét követhetjük nyomon, aki a kérészéletű jogi tanulmányai után előbb költővé züllik, majd a nőkre összpontosítja energiáit. Jelentős hányadát végignevettem, nem mintha tele lenne viccekkel (amúgy kifejezetten nem jellemző), de annyira ironikusan, mégis pontosan írja le Garcia Madero változásának történetét, és annyi belső humort tartalmaz a szöveg, hogy nem bírtam máshogy olvasni. Tipikus bolañoi csapda: olyan mintha egy erotikus felnövéstörténet lenne költészethabbal, viszont ha így áll hozzá az olvasó –, de nem veszíti el a figyelmet –, akkor egyből lerázza magáról ezt a megbélyegzést*.

A Vad nyomozókban Bolaño szakít a klasszikus formával, és interjúkat rak egymás mellé, amik valahogy a két főszereplő, Arturo Belano és Ulisses Lima személye köré fonódnak. Így nincs történet, csak egy történet lenyomata van, ami gazdagabb lehetőségekkel rendelkezik. Ez a lenyomat pedig kronologikusan végigköveti a költők életét. Rettentően mély, és bátor próza. Mert végső soron csak az számít, hogyan bír ezzel megküzdeni az író, hogy bír-e hiteles maradni, amikor nem ő beszél másról, hanem más magáról. Valahol ez az élet, nem? Nem az amit átélsz, hanem amit a környezetednek átadsz magadból.

Izgultam akkor is, amikor tudtam, hogy végződik a fejezet. Ez részben a kiváló fordítás érdeme.

*Hasonló a helyzet, mint Esterházy Harmonia Caelestisének első részében. Ha azt mondom, hogy ez össze-vissza beszél, csak lapátolja a hülyeséget, és felülvizsgálom magam, akkor hamar kiderül, milyen felületesen ítélkeztem. Itt talán egy kicsit könnyebb a helyzet, mert az első rész egy egészet alkot.

2020

Ez egy nagyméretű, vaskos, és hosszú könyv (persze csak az átlaghoz viszonyítva).
Miért érdemes elmerülni ebben az 550 oldalban?

Mert Bolano eszméletlenül jól ír.
A fickó megtalálta az arany középutat (legalább is nagyon közel került hozzá). Ez azt jelenti, hogy látszólag egyszerű, mint a bot, de miután elolvasod, és megkérdezik, milyen volt?, elgondolkozol, majd azt mondod, zseniális. Ez a letisztultság az, amit a leginkább becsülök. Ha valaki szeretné megtapasztalni, nagylevegő, és két lábbal bele.

Rövid történet spoiler nélkül: kalandozások először Mexikóban, aztán a világ körül. Semmi kézzel fogható, tehát minden.

Akkor ez most jó dolog?
Bolano felfest egy eposzt az elismerés nélküli, hazátlan, elfeledett költőknek, és ezt olyan erős atmoszférával látja el, ami újból és újból kézbe vonzza a vaskos kötetet. Szerintem a könyv legnagyobb teljesítménye abban mérhető, hogy a mágikus-eposzi hangulatot mágia nélkül (persze csak annyira, amennyire az élet és a művészet híján van a mágiának) teremti meg. Ki ne szeretne betekinteni egy fiatal, és idealizmusából egyre kiábránduló költő kalandjaiba, vagy a világban apró bogarakként bolyongó nomád költők utazásába? Kalandozások, és kaland nélküliség jellemzi a történeteket, de a cél hiánya ellenére végig fent marad remény (hát… nem egy magyar regény), mindig akad egy szikra a sötétben. Ebbe a levesbe még Bolano belekever egy kanállal a széttördelt második résszel, amitől Belano és Lima karaktere erőteljesen mitizálódik, amellett, hogy emberi gyengeségeik végig az előtérben maradnak. A tágas díszlet pedig segít előidézni egy olyan atmoszférát, aminek segítségével megkarcolhatjuk azt a dzsungelben rejlő dobozkát, amiért Belano felépítette ezt a csodát.

Érdekes, hogy Bolano az olvasásban méri a szereplőit. Az vagy, amit olvasol, legalább is egy részed feltérképezhető az alapján. Sajnos nem ismerem behatóan az akkori (spanyol ajkú) irodalmat (Borges, Bodlaire, Rimbaud, Withman, Paz, és Cortazár tervben van), így nem ment annyira gördülékenyen az asszociáció. Volt itt magazinokat olvasó gyúrós csaj, filozófiát olvasó szakbarbár, bestsellereket olvasó orvos (Persze az irodalmilag tájékozott szereplők mind egy szálig le vannak csúszva, vagy az őrület kapujából lépkednek hol ki, hol be).

Én minden művész lelkű embernek a kötelező irodalmává tenném, vagy legalább tiltólistára raknám (talán úgy édesebb a gyümölcs).

1 hozzászólás
marschlako >!
Roberto Bolaño: Vad nyomozók

Nézem a csillagozási sillabuszomat: tetszett, fenntartásokkal: három és fél csillag; kiemelkedő olvasmány: négy és fél csillag. Na most melyiket adjam. Ha csak az első rész lett volna, akkor lehet, még a hármat is alig éri el. Mert engem kérem, ezeknek a költőpalántáknak a botladozásai-bóklászásai nem igazán tudnak meghatni. Tőlem távol áll a bárról-bárra, ágyról-ágyra, spangliról-spanglira szálló világmegváltó gondolatokkal kacérkodó zsigeri realisták életmódja. Megöregedtem? Lehet, de engem régebben is a Lázár Ervin-féle életérzés vonzott.

Aztán jött a második rész, ami a 750 oldalból kitesz vagy ötszázat. S ez kérem, kilóra megvett. Már nem zavart, hogy a fiatal mexikói költők annyira mások, mint én, már bele tudtam élni magamat a történetükbe. S egyébként is, mindig is szerettem a mozaikokból építkező történeteket, ahol az olvasót partnernek tekinti az alkotó, s elvár tőle némi erőfeszítést a megértés érdekében. Itt pedig bőven volt oda-vissza lapozgatni való.

A történet főhőse ugyanis két költő: Arturo Belano és Ulises Lima, de az ő életüket úgy meséli el Bolaño, hogy maguk a főhősök meg sem szólalnak, mindig csak mások szemén keresztül láthatjuk őket. Az első és az utolsó rész Juan García Madero költőtanonc naplója mintegy keretként fogja közre a Vad nyomozók c. középső részt, ahol számtalan kortárs (költő, festő, szerelmek, kiadók, turisták, fura figurák) fog hozzánk szólni, ki rövidebben, ki hosszabban, ki csak egyszer bukkan fel, ki többször, ki pedig rendszeresen – s nem is mindenki Belanóról és Limáról fog beszélni –, s húsz évet felölelő mozaikdarabkákból áll össze a kép, persze az is töredékesen, hiszen hogyan is lehetne teljesen megismerni egy másik személyt. Egészen különös helyeken és körülmények között is felbukkannak hőseink*, s e részek prózája kifejezetten remekbe szabott, én legalábbis nagyon élveztem.

A könyv szerkezete is érdekes: az első rész, a Mexikóban elveszett mexikóiak 1975 utolsó hónapjait mutatja be, s szilveszter éjjelén zárul, a harmadik rész pedig (Sonora-sivatag) rögtön itt folytatódik, s 1976 első másfél hónapját járja be; mindezt García Madero naplóján keresztül. A középső, Vad nyomozók c. rész mozaikjai pedig 1976 és 1996 közöttiek.

Persze Belano, ahogy a név hangzása alapján érezni is lehet, maga Bolaño, nem nehéz észrevenni. Ha pedig kicsit belenézünk az életrajzába, kétségünk sem marad efelől.

Végül öt csillagot csak azért nem adtam, mert állítólag a 2666 még jobb. Na majd meglátjuk, s ha kell, revideálom az álláspontomat.

* spoiler

tgorsy>!
Roberto Bolaño: Vad nyomozók

tgorsy Tcsege Református templom melletti ház 2017, november. Napokon keresztül ezzel a könyvvel kezdem a napom. Időnként elveszek, nem tudom hol vagyok, kiről olvasok ebben a Közép-Dél- Amerikai Enciklopédiában. Ki is Arturo? Ja, Belano nem Bolano. Napközben végzem a szokásos rutint. Diót tisztítok, elmélázok a gyógynövényeimet szemlélve- nálam zacskókban és üvegekben vannak – mit is csináltam én a 70-80-90-es években? Kinézek az ablakon a végtelenbe.

giggs85>!
Roberto Bolaño: Vad nyomozók

„Gabriel Garcia Márquez óta a legfontosabb latin-amerikai író” – írja a San Francisco Chronicle. Komoly állítás, bár ha jobban belegondolunk a nagy boom (Garcia Márquez, Vargas Llosa, Cortázar és Fuentes) óta senkinek sem sikerült olyan igazán jelentős életművet létrehoznia, mint az előbb említett négy úriembernek. Aztán a ’90-es években különösebb előzmények nélkül, szinte a semmiből előbukkant a chilei Roberto Bolano, aki alig tíz éves pályafutása során több jelentős regényt (köztük a jelen ismertető tárgyát képező Vad nyomozókat, illetve az óriási terjedelmű 2666-ot), novellagyűjteményt, esszé-, illetve verseskötetet jelentetett meg, majd, a spanyol ajkú közönséget leszámítva, még mindig viszonylag ismeretlenül 2003-ban, gyógyíthatatlan májbetegsége következtében meghalt. A nemzetközi kritikusok és olvasók ezután fedezték fel; sikere azóta is töretlen. Magyarul eddig az Éjszaka Chilében, illetve a Távoli csillag jelent meg tőle.

A Vad nyomozók három nagy részből áll. Az első, a Mexikóban elveszett mexikóiak (1975) egy 17 éves költő, Juan Garcia Madero naplója. Az elbeszélő belép az Artuto Belano és Ulises Lima által vezetett zsigeri realista költők csoportjába, otthagyja az egyetemet és a bohém költők életét kezdi el élni. Mindennap ír, egyik nőtől a másikig sodródik, Mexikóvárost bebarangolva felolvasásokra és bárokba jár, összeismerkedik a többi fiatal költővel, igazán élni kezd. Ez a rész az egyik legjobb, amit valaha ilyen témában olvastam. Bolano fergeteges humorral, iróniával és pontossággal mutatja be a ’70-es évek közepi mexikói irodalmi életet és a hedonista fiatalokat; narrátorunk jó tinédzserként sokat töpreng a szexuális életen és nem is rest ezt gyakorolni, s bár szeretne, sokáig mégsem tud közel kerülni a két vezéralakhoz, Belanóhoz és Limához, mígnem egy éjszaka kénytelen velük és egy prostituálttal együtt menekülni a rettentő méretű férfiassággal megáldott pszichopata strici és bandája elől egy hófehér Impalával.

Itt ér véget az első rész. A következő, a kötet java részét kitevő egység a Vad nyomozók (1976-1996). Ezt leginkább orális regényként lehetne aposztofálni, 52 különböző, olykor-olykor visszatérő narrátor beszél benne. Beszél, szó szerint. Az embernek sokszor olyan érzése van, mint ha kazettáról hallaná a történeteket. A különböző figurák az eltűnt Limához és Belanóhoz fűződő kapcsolataikról mesélnek, persze szigorúan csak a saját szempontjaikból. A két zsigeri realista költő hol központi szerepet tölt be egy-egy ember életében, hol csak felbukkan; néha még a nevüket sem tudják a narrátorok. Ezek a történetek néhol összekapcsolódnak, megerősítik, máskor ellentmondanak egymásnak. A figurák tárháza szinte végtelen: van itt zavarodott osztrák neonáci, elismert spanyol színikritikus, zsidó festőművész, visszavonult mexikói író, Trockij dédunoka és mocskosszájú amerikai hippi is. Számos ismert (pl. a zsigeri realisták ősellensége, a Nobel-díjas Octavio Paz) és ismeretlen figura is szerepet kap, igaz a legtöbben álnéven. Bolano képes minden embert más módon megszólaltatni. Van aki zavartan, tőmondatokban beszél, csak nehezen tudja kifejezni magát, mások áradó óriásmondatokban, szinte lélegzetvétel nélkül darálják le mondandójukat, megint mások logikusan építkezve, szüneteket tartva, fejezetekre osztva mondják el, amit el akarnak. Nincs két egyforma. Itt meg kell említenem, hogy a spanyol nyelvű kritikusok külön üdvözölték, hogy felismerhető és jól elkülönül egymástól, a mexikói, az argentin, a chilei, vagy a spanyolországi spanyol. Ezt természetesen így nem lehetett visszaadni magyarul, de a fordító, Kertes Gábor mindent elkövetett ennek érdekében és jó munkát végzett. Ezek a történetek sokszor önmagukban is megállnák a helyüket. De így együtt működnek igazán, kifogástalanul.
Ez a rész tökéletesen alkalmas lenne arra, hogy Bolano igazi mítoszt teremtsen maga köré, hőssé avassa magát, ám ezt szerencsére nem teszi. Az elbeszélések nagy része csavargóként, a fellegekben lebegő költőként, vagy aljas, impotens droggfüggőként mutatja be, míg más részekben igazán önzetlenül viselkedik, megment egy kisgyereket a halál torkából, kardpárbajt vív egy kritikussal egy még meg sem, jelent cikk miatt, olyan helyekre megy el újságíróként, ahova más nem merne. Igazából a regény végére egyetlen kérdésünkre sem kapunk választ. Milyen volt Belano és Lima?, mi volt a zsigeri realizmus tulajdonképpen?, vagy kik azok a címben is emlegetett vad nyomozók és miért készítették ezt a temérdek interjút ezekkel az emberekkel?, miért akarják megtalálni hőseinket? (ezekre csak tippelhetünk). Egyetlen pillanatra sem látunk bele sem Belano, sem Lima fejébe, nem tudjuk mit éreztek, mire gondoltak, mindent csak mások szűrűjén keresztül érzékelünk – megmaradnak ködlovagoknak.

A kötet záró része (Sonora-sivatag, 1976) újra Garcia Madero naplója. Hőseink a sivatagban bolyongva akarják fellelni a már több évtizede eltűnt Césarea Tinajero nyomait, aki a mozgalmát szintén zsigeri realistának nevezte, és mindössze egy igen-igen különös vers maradt fenn tőle az egyetlen megjelent újságjának utolsó fellelhető példányában. Hogy megtalálják-e és mi lesz az üldözés kimenetele nem árulom el. A Vad nyomozók egy igazán izgalmas, humoros, melankólikus, vagy éppen kegyetlen könyv – Bolano szavai szerint ez egy szerelmeslevél a generációja számára. Sokak szerint, ha Borges regényt írt volna, az ilyen lett volna. Lehetséges, de hogy zseniális az biztos. Várjuk a 2666-ot.

6 hozzászólás

Népszerű idézetek

NenaK>!

Verssel meg lehet hódítani egy lányt, de nem lehet verssel megtartani. De még egy egész költészeti mozgalommal sem.

208. oldal

Kapcsolódó szócikkek: vers
pepege>!

Van irodalom arra az esetre, ha unatkoznál. Bőven. Van irodalom arra az esetre, ha nyugodt vagy. Ez a legjobb irodalom, szerintem. Aztán van irodalom arra az esetre is, ha szomorú vagy. És van irodalom arra az esetre, ha vidám. Van irodalom arra az esetre, ha elfog a tudásszomj. És van arra az esetre, ha el vagy keseredve.

250. oldal

Kapcsolódó szócikkek: irodalom
1 hozzászólás
NenaK>!

Talán el sem hiszitek, de könyvekkel zuhanyzott. Esküszöm. Olvasott a zuhany alatt. […] Szinte az összes könyve nedves volt.

295. oldal

Kapcsolódó szócikkek: könyv · olvasás
1 hozzászólás
Csabi>!

Az irodalommal ugyanaz a probléma, mint az élettel is, mondja don Crispín, a végén mindenkiből görény lesz.

141. oldal

vargarockzsolt>!

Inaki Echavarna, Giardinetto bár, Barcelona, calle Granada del Penedés, 1994. július

Egy darabon a Kritika kíséri a Művet, majd a Kritika elenyészik, és a Művet az Olvasók kísérik tovább. Az út lehet hosszú vagy rövid. Ezután az Olvasók egyenként meghalnak, és a Mű magára marad, bár apránként újabb Kritika és újabb Olvasók szegődnek mellé az úton. Aztán a Kritika újra meghal, az Olvasók újra meghalnak, és a Mű a csontjaikkal szegélyezett úton folytatja tovább a magányba vezető útját. Ha valaki közelít hozzá, ha megpihen az oldalvizén, az tévedhetetlen jele a biztos halálnak, mégis újabb Kritika és újabb Olvasók közelítik meg fáradhatatlanul és kérlelhetetlenül, hogy eleméssze őket az idő és a sebesség. Végül a Mű menthetetlenül magára marad a Végtelenségben. És egy nap a Mű meghal, ahogy meghal minden, ahogy egyszer kihuny majd a Nap, elpusztul a Föld, a Naprendszer, a Tejút, és az emberek legrejtettebb emléke is. Ami komédiaként indul, annak tragédia a vége.

607. oldal

2 hozzászólás
Csabi>!

Élni kell az életet, ez mindennek a lényege, ilyen egyszerű. Ezt egy alkesz mondta nekem, akivel egyszer a La Mala Senda bárból kifelé jövet találkoztam. Az irodalom nem ér semmit.

377. oldal

Kapcsolódó szócikkek: irodalom
Csabi>!

Tudja, hogy mi a legrosszabb az irodalomban?, kérdezte don Pancracio. Tudtam, de úgy tettem, mintha nem tudnám. Micsoda?, kérdeztem. Az, hogy az ember a végén összebarátkozik az irodalmárokkal. És a barátság – igaz, nagy kincs – kinyírja a kritikai érzéket.

426. oldal

2 hozzászólás
pepege>!

December 23.
Ma nem történt semmi. És ha mégis történt valami, arról jobb nem beszélni, mert nem értettem.

145. oldal

1 hozzászólás
NenaK>!

Az irodalom nem ártatlan, ezt tudom, mióta elmúltam tizenöt éves.

186. oldal

Kapcsolódó szócikkek: irodalom
pepege>!

Már mondtam: könnyen barátkozom, nyitott vagyok a boldogságra, és hol a boldogság, ha nem az emberekben?

646. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején
Isabel Allende: Szerelem és árnyak
Antonio Skármeta: Neruda postása
Gabriel García Márquez: A szerelemről és más démonokról
Junot Díaz: Oscar Wao rövid, de csodálatos élete
Manuel Puig: Rúzsos kis ajkak
Isabel Allende: Kísértetház
Cormac McCarthy: Vad lovak
Laura Esquivel: Szeress Mexikóban!
Paul Auster: Holdpalota