Nazi ​Literature in the Americas 2 csillagozás

Most nem terveztem ezredszer is leírni, hogy a Bolano az ez meg ez, sőt, azt se akarom sokadszor előadni, hogy na, itt csúszik ám egybe a fikció és az irodalom, ezeket, ha nyitott szemmel járjuk a honlapot, már tudhatjuk, úgyhogy hagyjuk is.
Viszont most döbbentem rá, hogy Roberto Bolano életművében nem csak a fikció keveredik el a tömör valósággal, hanem a művek maguk is komoly viszonyban vannak egymással. De erről később.
A La literatura Nazi en América 1996-ban jelent meg spanyolul először, és 2008-ban lett világszerte, angol nyelven is elérhető, Chris Andrews fordításában.
A könyv, mely teljes egészében(?) fikció, nem más, mint fasiszta, de legalábbis szélsőjobbos eszméket valló (és nem mellesleg nem létező/nem létezett) Észak- és Dél-amerikai írók életrajzainak gyűjteménye. Van köztük mindenféle ember, szalonnácitól kezdve karosszék-nácin keresztül egészen tornából felmentett, háborújárta nácikig mindenféle náci.
Akiket én nagyon nem szeretek, és hálisten, Bolano sem rajongott értük.

(Most megint eljött a pont, hogy óvatosan kell fogalmazzak, nehogy egy ilyen izé megint megsértődjön, aztán feljelentse anonim-hősiesen a firkálmányomat, ápolnivaló, szimpi magyar szokás szerint, avagy: „jól beszóltam a tévé előtt, meg mertem csinálni”)

Egyébként egészen zavarba jöttem, ahogy olvastam, mert aztán szépen lassan, ahogy haladtam a regényben, ami egyébként kissé Jorge Luis Borges lázálmok kergette, bibliomán látomásokkal terhelt stílusát is megidézi, csak itt képzelt lények helyett nácik vannak (ízlés kérdése, ki melyiktől tart jobban) és egy pillanat alatt beszippant, kiderült, hogy ezekben a mindenféle, főleg értelmiségi, irodalmár nácikban egyetlen dolog közös: mindannyian büszkék, halálig, csökött nézeteikre.
Közben a hihetetlenül feszesen és élvezetesen elmesélt életutak annyi töréssel, annyi borzalommal és veszteséggel, és közben párhuzamosan annyi szépséggel és szerelemmel vannak tele, hogy szinte megsajnáltam ezeket a nem létező szerzőket.
Embernek láttam őket, nem pedig nácinak.
Elveszett emberek, stabil iránytűvel, ami a seholba visz.
Aztán mondtam ezeket az összefonódásokat. Nagyon durva volt például, amikor csak említés szinten megjelent a legendásan nagy cerkával megáldott román generális, Entrescu a 2666-ból, kinek tragikus sorsa (saját katonái feszítették keresztre) ismét lezajlik előtünk. Megjelennek szőrmentén a Harmadik Birodalom war gamer-ei. De a legnagyobb poén az utolsó, Carlos Ramírez Hoffmann történetét elregélő, huszonpár oldalas novella, ami tulajdonképpen otthoni vázlata az ugyanebben az évben napvilágot látott, megismételhetetlen posztmodern Bolano-regénynek, a magyarul is megjelent Távoli csillagnak.
Vaskos, lúgként maró szatíra, nagy kanál színvonalas epika, incselkedő irónia és épp' csak egy csipetnyi humánum tette imádni valóvá ezt a „kézikönyvet”, remélem, egyszer majd ez is jön magyarul, de most már jó lenne inkább a Cowboyok sírjáról megtudni valamit…