2666 117 csillagozás

Roberto Bolaño: 2666

Roberto ​Bolaño generációjának legbámulatosabb spanyol nyelvű regényírója., vallotta sokakkal egyetértésben Susan Sontag. A 2666 pedig a chilei szerző vitathatatlan mesterműve, amely a korai halála utáni évben, 2004-ben jelent meg, és máig a 21. századi világirodalom talán legnagyobb hatású regénye.
Az öt könyvből álló mű minden része külön kaland, melyek egy meghatározott hely, a mexikói-amerikai határhoz közel fekvő, kitalált város, Santa Teresa felé vezetnek. Ide tart a négy elvakult irodalmár egy francia, egy spanyol, egy olasz és egy angol a rejtőzködő német írózseni, Benno von Archimboldi nyomában, miközben kusza szerelmi hálóba bonyolódnak. Itt él a második könyv chilei származású irodalomprofesszora, Amalfitano, akit a felesége egy tébolydába zárt költő miatt hagy el, és akinek egyetlen lánya életkorát tekintve a soron következő gyilkosságok egyik potenciális áldozata. A harmadik könyvben egy afroamerikai újságíró érkezik Santa Teresába, hogy egy bokszmérkőzésről… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2004

Tartalomjegyzék

>!
Jelenkor, Budapest, 2019
826 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636766535
>!
Jelenkor, Budapest, 2017
826 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636766535 · Fordította: Kutasy Mercédesz
>!
Jelenkor, Budapest, 2016
826 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636766535 · Fordította: Kutasy Mercédesz

1 további kiadás


Enciklopédia 18


Kedvencelte 29

Most olvassa 54

Várólistára tette 192

Kívánságlistára tette 147

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Roberto Bolaño: 2666

Olyan most írni ezt az értékelést, mintha tojásokkal zsonglőrködnék – óvatosan kell hát csinálni. Ennek a könyvnek ugyanis olyan sok síkja van, hogy az ember bármerre indul el, a végtelenbe tart, és nem tudni, eljut-e valahová: beszélhet női (meg úgy általában: emberi) kiszolgáltatottságról, Mexikó szociográfiájáról, irodalom és élet egymásban tükröződéséről, ésatöbbi – az értelmezési lehetőségek számtalanok, olyannyira számtalanok, hogy az már arra csábít néhány olvasót, hogy az „értelmetlen” szóval írja majd körül. Szerintem amúgy ennek az olvasónak nem lesz igaza, mindenesetre ez is jelzi, hogy egy könyv értelme vagy értelmetlensége legalább annyira az olvasó kvalitásainak (szebben: szándékainak) függvénye, mint az író képességeinek.

A 2666 öt darab önállóan is felfogható regény párbeszéde, a központban látszólag egy német író, Benno von Archimboldi figurájával, ám ő csak a gumicsont, a zsákutca, mert az igazi főszereplő Santa Teresa, a démoni mexikói város*, ami felfal mindent és mindenkit, kit így, kit úgy. Bolaño szövege maga a tökéletesen megkonstruált nyugtalanság**, mesteri álombéli tereivel, zseniális kitérőivel, életteli szereplőivel és pontos leírásaival úgy építi fel önmagát, mint egy félelmetes, mégis szép szörnyeteg. És hogy ne ragadjunk bele a szövegbe, az író a zsánerektől kölcsönöz dinamikát (ahogy Bolaño más könyveiben is tapasztalhatjuk), pont annyi információval kecsegtetve az olvasót, hogy az elhiggye, létezik megfejtés. De Bolaño tud valamit, amit a legtöbb krimiszerző nem tud: hogy a megfejtett titok lezárt építmény, ami a megfejtéssel megszűnik titoknak lenni, és lomtárba kerül – a megfejtetlen titok viszont velünk marad. És tudja azt is, amit a legtöbb kortárs szépíró nem tud: hogy a kilátástalanság puszta ábrázolásában nincs elég erő, az pusztán mocsár, amibe beleragadunk, amiben leszűkül a tér dimenziója, mert nem lehetséges a mozgás. Arra van szükség, hogy az író érzékeltesse: létezik boldogság, létezik harmónia, és a szereplők képesek (lennének) birtokolni azt, lehetnek barátaik, szerelmeik például – ám ez a harmónia törékeny, így az olvasó érzi, hogy van mit elveszíteniük/elveszítenie. És az ettől (az elveszítéstől) való félelem sokkal erősebb hatást kelt, mint a puszta nyomor. És ettől, ezektől érzi magát úgy, mintha egy láthatatlan kéz taszigálná egy bizonytalan végkifejlet felé – egy olyan helyre, ahová fél odaérni, de ugyanakkor mégis: minél hamarabb ott akar lenni.

Pont olyan könyv ez, amilyen akar lenni. És pont olyan, amilyennek lennie kell. Nincs benne hiba.

* A minap olvastam egy lakonikus értékelést a Mester és Margarita-ról, miszerint ez a „Twin Peaks Moszkvában” – nos, Santa Teresa meg olyan város, ami mellett Twin Peaks szemüveges, introvertált kisöcsinek tűnik.
** Nyugtalanság – a negyedik könyv fényében ez a szó kifejezetten eufemizmusnak tűnik. A gyilkosságok könyve ugyanis a legdeprimálóbb szövegek egyike, amit valaha olvastam: a gonosz mantraként ismétlődő tárgyszerű gyilkosságleírások*** olyan fájdalmasan monoton sormintaként kísérik végig cselekményt (illetőleg a cselekmény szilánkjait), amitől az ember törvényszerűen érzi úgy magát, mint (Bolaño találó szóképével) az időhurokba került katona, aki újra és újra elindul, hogy megvívja ugyanazt a vesztes csatát****.
*** https://moly.hu/idezetek/738094 Felnőtt tartalom, ahogy mondani szokás.
**** De hogy valami jót is mondjak: a negyedik könyvet az ötödik követi (Archimboldi könyve), ami a maga sokkal hagyományosabb, sokkal epikusabb eszköztárával úgy hat az olvasó idegeire (minden benne foglalt fájdalom ellenére), akár a gyógybalzsam.

19 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P
Roberto Bolaño: 2666

Kétszer olvastam, ahogy befejeztem, elkezdtem újra, elvoltam vele két hónapig (2017. április-május), egy lakatlan szigetre is elvinném magammal.
Lehet okosságokat mondani róla, például azt, hogy spoiler
Sokan írtak róla remek recenziót – lásd a linkeknél, tulajdonképpen lehetne azt is mondani, hogy kritikusok számára kikerülhetetlen próbatétel. Itt, a molyon is születtek kiváló értékelések róla, például @mate55 számára* feltűnt az, ami profi kritikusoknak nem, hogy James Ellroy bűnügyi regényei milyen erős rokonságban állnak ezzel a könyvvel (a második, harmadik és negyedik kisregénnyel).
Lehetne úgy is megközelíteni, hogy milyen irodalmi kapcsolatai vannak. Például az első kisregény egy Kundera-paródia (A lét elviselhetetlen könnyűsége**), az ötödik meg Hamvas Karneváljának II. kötetét idézi, de számomra a legfontosabb előképe egy később nagy karriert befutott szerző egy korai remekműve: Yann Martel: A helsinki Roccamatio család a tények tükrében***
Sokat gondolkodtam rajta, a könyv lényegét magam számára úgy tudnám röviden összefoglalni, hogy egy baloldali értelmiségi író-kalandor reflexiói a 20. század történelmi válságaira, és a lét kikerülhetetlen tragikumára, a halálra. Mindezt szórakoztatóan, gyakran igen viccesen – de ez a humor csak alapos irodalmi-filozófiai háttérismeretek birtokában észlelhető, élvezhető.
Természetesen kedvenc könyv, de csak elszánt és igényes olvasóknak ajánlom.

* @mate55 értékelése: https://moly.hu/ertekelesek/2342360
** http://vargarockzsolt.blog.hu/2011/04/27/egy_filozofiku…
*** https://moly.hu/ertekelesek/523069

Kiegészítés: ahhoz, hogy képet kapjunk a regény stílusáról és filozófiájáról, két fontos és jellemző részlet:
https://moly.hu/karcok/913161
https://moly.hu/idezetek/792953

7 hozzászólás
>!
eme P
Roberto Bolaño: 2666

Honnan, merről is próbáljam megragadni? Nem klasszikus próza, nincs összeálló, egységes története. Történetei vannak, egymással beszélgető, néha egymás mellett elbeszélő – vagy inkább csak annak tűnő – történetei, meg metaforák sokasága, melyek szinte a végtelenbe tágítják az értelmezési lehetőségeket. Zűrzavar van, abból a fajtából, amely nem elijeszti, hanem elvarázsolja, bevonzza az olvasót, nyomozásra készteti, játékra. Bolano regénye egy labirintusszerű szövegépítmény, amelyben mindenki megpróbálja megtalálni a maga útját, a maga megoldását, a végén mégis úgy érzi, kezdheti elölről az egészet. Ráadásul nemcsak mozaikszerű a 2666, hanem a befejezetlenség érzését is kelti, mintha hiányozna pár darabka, amely után talán egy majdani, sokadik olvasás után is hibába kutatunk. A regény e nyitottsága, folyamatos párbeszédre való készsége, ugyanakkor titkozatossága, homálya, ravaszul elhelyezett tükrökkel való trükközése spoiler nem hagyja nyugton az olvasót.

Olvasás után sokáig nézegettem Giuseppe Arcimboldo bizarr, groteszk, puzzleszerű képeit. Azt, ahogy tárgyakból, alakokból, élőből és élettelenből remekül megkomponált portrék rajzolódnak ki. Portrék, melyek górcső alá véve valójában mintha nem is léteznének, komponenseikre bomlanak, elillannak a vizsgálódó szem elől, mégis, az összképet tekintve valami különös, izgalmas egység látszatát, illúzióját keltik. Van bennük valami hátborzongató szépség, ahogy valóság és álom, őrület és józan ész határán lebegnek. Egyszerre ragadják meg a világ materiális és metafizikai síkját, a kézzel fogható valóság elemeit, és az ezek mögött létező, ezek révén érzékelhető rejtélyes (ugyanakkor játékosan, a rejtvényszerkesztő ravaszságával megkomponált) összefüggéseket. Hát valami ehhez fogható Bolano regénye, egy Arcimboldo-Archimboldi-mű, amely minden, csak nem az, aminek látszik. Vagy épp az. Nézőpont kérdése.

A 2666 regény a regényről, a művészetről, írásról és befogadásról. A titokzatos, kiismerhetetlen zseni és a zsenialitás mibenléte utáni nyomozásról. A művész, az értelmiségi, valamint a tapasztalat, a valóság között lévő távolság különböző fokozatairól, művészet és valóság viszonyáról. Művész- és bölcsészregény.
A 2666 regény az erőszakról és a kiszolgáltatottságról. Halott nők sorozatáról – a festővásznon és a valóságban. Egy legendává nőtt, igaz történeten alapuló sorozatgyilkosság (?) regénye.
A 2666 regény a huszadik századról, annak arctalan tömeggyilkosságairól és a világ (meg az olvasó) végtelen közönyéről spoiler – többek közt Mexikó (al)világának szociológai igényű bemutatása, a második világháború vagy épp a szovjet hadifogság regénye.
A 2666 regény a barátságról, szerelemről, önzésről, önkiteljesedésről, bűnről, gyilkosokról és ezek bűvköréről, a gyilkos és hős közti határ elmosódásáról. Regény a magányról, a hiányról és a szorongásról. Elveszített iránytűkről, visszájukra forduló értékekről.
A 2666 regény a megismerésről – az ember, a világ, a művészet, a nagy összefüggések megismerésére tett folyamatos kísérletről. Regény őrületről és józan észről, keresésről, kudarcról és ennek elfogadásáról. Metafizikai és filozofikus regény.
A 2666 szárítókötélen lógó, a szélben szelíden himbálózó geometriakönyv.
A 2666 regény a mélységes, végtelen szomorúságról. Az értelmet meghaladó titkokról. A soha fel nem adásról. A naiv, de kitartó keresésről.
A 2666 regény a…

Bolano rejtvényt adott fel nekünk, amely lehet, hogy a semmibe vezet bennünket, de legalább élvezzük a rejvényfejtés izgalmát, miközben saját kereséseinkkel, kérdéseinkkel, önzéseinkkel és igen, közönyünkkel és unalmunkkal is szembetalálkozunk.
Nagy kedvencek juttak eszembe róla – Dosztojevszkij, Kafka, Bulgakov, Eco…
Újra- és újraolvasandó.

3 hozzászólás
>!
giggs85 P
Roberto Bolaño: 2666

Alighanem vitathatatlan tény, hogy az idei év világirodalmi szenzációja Roberto Bolaño főművének, a 2666-nak a hazai megjelenése. Ez a majd 900 oldalas monstrum a legendás chilei író életművének csúcsa (a magyarul már szintén elérhető Vad nyomozókkal egyetemben), és egyúttal a 21. századi irodalom megkerülhetetlen alkotása is. Ez a nagyregény tökéletesen kelti életre a halál elől menekülő alkotó toposzát, ugyanis ezt már akkor kezdte el írni a dél-amerikai, amikor tudta, hogy halálos beteg, és már csak hónapjai voltak hátra (egyedül a májtranszplantáció menthette volna meg; halála idején harmadik volt a szervátültetésre várók listáján).

A 2666 az egyik legnehezebben és legtöbbféleképpen értelmezhető alkotás, amibe belefuthat az ember, mert ez az öt, egymással lazán összefüggő kisregényből álló mű annyi hivatkozási pontot és értelmezési lehetőséget kínál fel, amivel maradéktalanul egyetlen olvasó sem képes megbirkózni. De miközben küzdünk a nagy, átfogó történet nyomasztó hiányával, és keressük a kapaszkodókat, folyton folyvást belefutunk a chilei író zsenialitásának bizonyítékaiba. A monstrum középpontjában egy legendás német író, Benno von Archimboldi, és a Santa Teresa-i sorozatgyilkosságok állnak, melyekhez azonban csak lassan, iszonyat lassan közelítünk.

Az első rész, a „Kritikusok könyve”, négy irodalomtudós (egy francia, egy spanyol, egy olasz és egy angol) kapcsolatára koncentrál, akik feltett szándéka, hogy megtalálják a rejtőzködő, Nobel-esélyes szerzőt, hogy ha csak egyszer is, de beszélhessenek bálványukkal. Ez a rész a mai európai értelmiség helyzetét mutatja be ragyogóan, néha már-már paródiába hajlóan. Ugyanis ezeknek az embereknek csak és kizárólag az irodalom számít, ez tölti ki mindennapjaikat, ez mozgatja és élteti őket, miközben ők egy, a valóságtól hermetikusan elzárt burokban élnek, ahova még csak alig-alig szűrődik be a Mexikóban történt szörnyűségek híre. Megfojtja őket saját hipertoleráns viselkedésük, mely egészen groteszk módon működteti a köztük kialakult Ménage á trois-t, és amely elfedi előlük (és előlünk) a valóságot.

A második rész, az „Amalfitano könyve”, melyben a chilei származású, ám Mexikóban élő irodalmár vergődését követjük nyomon, aki ebben a sivatagi pokolban próbál boldogulni 16 éves lányával. Ő már származásától, sorsától, lakóhelyétől fogva is közelebb kerül a valósághoz, őt már foglalkoztatja a való élet, és az ebben elfoglalt helye is, de meglehetősen nehezen értelmezhető módon. Ugyanis hiába vannak mindennapi problémái (ilyen a gyökértelensége vagy az emberi kapcsolatok hiánya), mégis úgy akar megtanulni valamit az életről, hogy egy ruhaszárító kötélre kiakasztott könyvet figyel, nap mint nap (Marcel Duchamp után szabadon). És az ő feladata lenne majd segíteni az Archimboldit kereső európaiakat, vagy megvédeni a lányát a gyilkos(ok)tól…

A harmadik rész, „Fate könyve”. Fate, vagyis „Sors” egy afroamerikai származású újságíró, akinek nem hiába ez a neve, ugyanis az ő általa képviselt szál azonnal egy halállal, mégpedig az anyja halálával indul (halálból pedig később nem lesz kevés, de nem ám). Éppen ezután két feladatot kell teljesítenie. Először Detroitba utazik, hogy interjút készítsen a Fekete Párducok egyik alapító tagjával, Barry Seamennel, akinek végighallgatja egy templomban tartott beszédét, mégpedig a VESZÉLY, a PÉNZ, az ÉTEL, a CSILLAGOK és HASZNOSSÁG témakörében. És aztán erről olvasunk hosszasan.

Hogy mi van? Hogy jön ez ide, meg mi értelme van? Erre mi szükség? Ez a rész tökéletes példája annak, sosem tudhatjuk előre, hogy amit épp olvasunk, annak van-e valami mögöttes értelme, jelez-e nekünk valamit előre, vagy sem. Sok esetben, ami épp előttünk van, annak semmihez sincs köze, nincs mögöttes tartalma, csak úgy beleékelődik egy történet- vagy szövegszilánk a nagyregény húsába; azonban ebben az esetben van, mégpedig az, hogy itt Bolaño rávilágít a mexikói események mozgatórugójára, még ha nagyon áttételesen és nehezen értelmezhetően is. Nem csoda, hogy Fate nem sejti, mert mi sem. Pedig jó lenne, ha tudná hova megy, ugyanis a következő kiküldetése a déli szomszédhoz vezet, ahol tudósítania kell egy bokszgáláról. Az újságíró itt már nyakig merül a valóságba (a szegénységbe, a korrupcióba, az amerikaitól gyökeresen eltérő életbe, az erőszakba és a gyilkosságokba), azonban neki még szerencséje van, megmenekülhet.

A negyedik rész a „Gyilkosságok könyve”, ami egyfajta groteszk bűnkatalógus, egy végeérhetetlen és monoton litánia, amiben nem kevesebb, mint 112 meggyilkolt nőről olvashatunk részletező pontossággal. Mint kiderül, Santa Teresa a földi Pokol. Ez a rész maga a sokkoló realitás, a mexikói mélyszegénység, a kizsákmányolás, a jövő nélküliség, a kilátástalanság, a korrupció, a hatóságok teszetoszaságának és gyilkosságoknak realitása. Ebben a részben alakul ki legkevésbé egységes történet. Bolaño gondosan vigyáz rá, hogy csak fragmentumokat, történetszilánkokat kapjunk – ahol már kezdene összeállni és irányt szabni az eseményeknek valami, ott rögtön közbelép, és szétrobbantja azt. Pedig elő-előkerül egy-egy alak (rendszerint nyomozók), akik köré szerveződhetne a cselekmény, de sosem vesz ilyen irányt a történetünk.

Ez a rész egyúttal azért kimagasló, ám megterhelő is, mert nemcsak bemutatja a gyilkosságokat, a hatóságok tehetetlenségét, és az egyre fásultabbá váló közhangulatot, de magát a mindenkori olvasót is ebbe az állapotba taszítja. A tizedik, huszadik, ötvenedik gyilkosság után egyszerűen már nem tud meghatni a halál, nem érdekel bennünket a tragédia. Mi is olyanná válunk olvasás közben, mint maga a világ: fásulttá, közönyössé, érdektelenné. Próbáljuk ezeket a rémségeket figyelmen kívül hagyni és másra koncentrálni; ha lehet röhögni, teli torokból (például azt ismered, hogy „milyen a tökéletes nő? Hát félméteres, nagy fülű, lapos fejű, fogatlan és nagyon rusnya. Miért? Hát azért félméteres, hogy éppen a derekadig érjen, barom, nagy fülű, hogy könnyen irányíthasd, lapos a feje, hogy legyen hová tenni a sörödet, fogatlan, nehogy megharapja a farkadat, és nagyon rusnya, hogy egyetlen seggfej se vegye el tőled.”).

A záró egységben, „Archimboldi könyvében”, megismerhetjük a legendás író eredettörténetét. Kora gyermekkorától kezdve, a világháborús élményein át, az íróvá válásán keresztül egészen a 21. századi jelenig, és kiderül mi köze is van neki, a nyolcvan éves írónak a mexikói eseményekhez. Számomra ez a rész volt a könyv legerősebb szakasza, többek között azért, mert ez az egység imitálja legjobban egy valódi kisregény működését, és azért, mert olyan zseniális betéttörténetek vannak benne, melyek bármelyikét elfogadná magának a legtöbb író főműve alapjaként.

A 2666 egy olyan nagyregény, ami egész egyszerűen megkerülhetetlen az irodalmat kedvelők számára, és amely olyan gazdag, hogy szinte bármennyi olvasást elbír, mégsem „kopik el”. Ebbe a műbe a chilei mester érezhetően bele akart zsúfolni annyi mindent a világ jelen állapotával kapcsolatban, amennyire csak képes volt. Olyan rövid betéttörténeteket és olyan nehezen értelmezhető képeket ad („Pelletier szobájában hiányzott egy darab a vécécsészéből. Első látásra fel se tűnt, ám ha felhajtotta a vécé tetejét, a hiányzó rész hirtelen ott termett, szinte mint a kutyaugatás.”), amelyekhez folyamatosan kénytelenek vagyunk visszakanyarodni, mert nem eresztenek. Ha valaki esetleg még nem tudná, hogy mit vegyen karácsonyra, annak nagyon tudom ezt a könyvet ajánlani.

2 hozzászólás
>!
Archibald_Tatum
Roberto Bolaño: 2666

Kinek ajánlanám?
Mindenkinek. Majdnem mindenkinek.
Ezt a könyvet könnyű olvasni, bár nem fizikai értelemben, kényelmetlenül méretes, nehéz darab. (Azt írják, a szerző öt kötetben szerette volna kiadatni, az örökösei miatt, öt könyvre oszlik az egész, haldoklott írás közben, pontosabban, várta a sorát a májátültetéshez, harmadik helyig jutott a listán. Ez Spanyolország, 2003-ban (bár szerintem ez már akkor is egy páneurópai szolgáltatás lehetett.)) A szöveg teljesen letisztult és pontos, mondhatni egyszerű, sok-sok színes történés, leköti az embert, nem az a filozofálgatós szépirodalom, legalábbis nem elvont tételeket fejtenek ki a szereplők.

Öt csillag. Természetesen.
De azért volt egy hullámvölgy nálam ebben a tekintetben. Mert bizonyos szempontból csalódást okozott. Ennek a hullámvölgynek ez a története:
Az első könyv A kritikusok könyve. A kritikusok, Benno von Archimboldi, a titokzatos német író csodálói és követői – mármint úgy követik, hogy ki akarják nyomozni, ki is ez az ember, keresik itt, keresik ott – felteszik a kérdést Santa Teresában, a képzeletbeli, amúgy Ciudad Juarezről mintázott városban, hogy miért ment oda Archimboldi. És elhangzik egy válasz – nem jegyeztem meg, ki mondja kinek –, ami az én olvasásomat onnantól meghatározta: azért ment oda, mert ott történnek most a világ legfontosabb dolgai*.
Nem spojlerezem el, mert a negyedik könyv címe is ez: A gyilkosságok könyve. Olyan hangsúlyosan a gyilkosságok könyve ez, hogy eleinte be-beiktattam Mikszáth Akli Miklósát, hogy valami kedves és ártatlan szöveggel csillapítsam kedélyem hullámit. (Később elfásultam, nem volt Aklira szükség.) Az volt tehát a tét, hogy miért a világ legfontosabb dolga ez a gyilkosságsorozat, milyen értelmezést kapok. Annyira belevertem saját világképem a szövegbe, hogy arra vártam, egy nagy koncepciót tesz elém B., egy új és nagy magyarázatot arról, mi zajlik ma a világban, hogy amit kapok, az összhangban lesz avval, amit én ma itt gondolok, így olvastam, ahogy talán nem is szabad, és ez a kép – a saját képem – a harmadik és a negyedik könyv alapján egyre jobban körvonalazódott is sokáig. És mivel 2003-ban fejezte be, profetikus írást sejtettem, mint a Moby Dick vagy A per, olyan könyvet, amelyik megérzi a jövőt, vagyis a mi jelenünket (mármint azt jelent, amit én annak és olyannak látok) – A perről gondolom azt, hogy a valódi vége Auschwitz, és annyira A pert tartottam szem előtt, hogy annak a 9., A katedrálisban című fejezetéhez fogható magyarázatot vártam. Belevertem a szövegbe saját értelmezésem és várakozásom (elvárásom…), a végeredmény – annak ellenére, hogy a maga nemében, ami szintén a szépirodalom egy fajtájának (a társadalmat elemző, bíráló, értelmező fajtának) a csúcsa, mint pl. A közöny védőbeszéde, nagyszerű a gyilkosságok könyvét lezáró rész – némi csalódással töltött el. (Úgy is mondhatnám, azt vártam, az első 21. századi regényt olvasom, evvel szemben ez számomra a 20. betetőzése.)

Mégis, a könyv vagy az öt könyv egésze már csak matematikai alapon is sok-sok értelmezéssel vagy értelmezési lehetőséggel szolgál, és én ezt nagyon szeretem. Végül is egy meglepően egyszerű választ kaptam vagy olvastam ki a kérdésre, ami meghatározta az olvasásom: aki eljut a 827 – 10 oldal végéig, az megtudja, miért ment Benno von Archimboldi Santa Teresába. Aki meg nem, az is tudja már, hogy B. öt kötetben akarta kiadatni a regényt.

Függetlenül ettől az inkább irreális várakozástól és az olvasásom irányától és irányítottságától, rengeteg olyan rész(let) van itt, amiről nem tudom megmondani, „lokális”-e vagy egy-egy átfogóbb tételhez tartozhat. (Kedvem lenne a leginkább tetszőeket sorolni…) Amiket én egymás mellé helyezek, azokból – ahogy az olvasásomat meghatározó szálból is – valami ironizálást és ironizáló ellenpontozást veszek ki. Például: spoiler Vagy: spoiler

Annyi maradt, hogy nem tervszerűen, mert úgy nem szeretem, de keresgélek értelmezéseket, gondolatokat a könyvvel kapcsolatban a neten. Aztán el-elvitatkozgatom majd ezekkel, jó szórakozásnak tűnik így előre. És ebből az is kiderül, hogy az a hullámvölgy mára halovány emlék.
    
* Kell tennem egy kiegészítést. Beleolvastam most egy tanulmányba (http://www.scielo.cl/scielo.php…), és elbizinytalanodtam. Van egy rész a Fate könyvé-ben, ott azt mondják spoiler Remélem, nem evvel keverem, sajnos ez is előfordulhat, de ez a mondat is befolyásolta az olvasásom.

>!
mate55
Roberto Bolaño: 2666

spoiler Kimerem jelenteni a „legnehezebb” könyv volt, amit valaha is olvastam. A bibliai Fenevad „számát” (666) magába foglaló, (vagy mintha már 2666-ban járnánk? – persze csak metaforikusan) szimbolikus évszámmal ellátott regénynek, (úgy gondolom) „nem feltétlenül kell hinni”. Öt részből áll a könyv: 1 – Négy nemzetközi irodalomtörténész (tudós) és egy visszahúzódó, szinte remeteként élő (Nobel – díj várományosa, Archimboldi) német regényíró különös kapcsolata. 2 – Egy mexikói határváros (Ciudad Juarez) és a gyötrődő (Amalfitano) chilei irodalom filozófus és lánya (spanyol) Rosa „furcsa” élete, miközben a téboly szélére sodródik. 3 – (Fate) a Fekete Hajnal New York-i színes bőrű újságíró barangolása Mexikóban, riportja a „Fekete Párducok” egyik alapító tagjával (Barry Seamennel) miközben egy bokszmeccsről kell tudósítania. Nem mellesleg találkozása Rosával. 4 – (a legborzalmasabb rész) A drogbárók egyik székhelyére vezetnek, ahol máig ismeretlen tettesek a 90-es években csaknem ezer nőt gyaláztak és gyilkoltak meg. (A mexikói nők Santa Teresa-i „pokolba utazása” Juárez gyilkosságok.) 5 – A kultikus író (eredeti nevén Hans Reiter) élettörténete, kapcsolata a világgal, utazása Santa Teresába. Mintha több kameraállásból vett, egyazon helyszínen forgatott filmet néznék, úgy bontakoznak ki a történetek, amelyekben minden egyes helyről más és más látszik. Valóság helyett valóság darabok. Maga a regény egyfajta poszt-nemzeti fikció: többszólamú, szaggatott előadású, mozaikosan építkező katarzis spoiler amelyek mindegyike önálló élet és forma, egy kivételesen izgalmas irodalmi labirintusban. Mint egy életre megtöltött szerető versek egy kételyekkel telt bukott világban, ahol az emberi élet reménytelen. A cselekménye torz mondanivalóval, bűnbánó szerelmekkel, annak minden pompájában hátborzongató üzenettel, a földi pokolból (nem véletlen a regény címében a 666-os szám) Santa Teresából. Ahol az ember, a túlélés gyilkos ösztönétől hajtva kizsákmányol, legrosszabb esetben halálosztóként tetszeleg bőrében. Nekem egy a „fiatalkori”, 80-as években olvasott regény Juan Rulfo: Pedro Páramo könyve és spoiler Többféle módon kíván hatni, ’majdnemhogy’ hipnotizál. A létezés könyörtelen hiábavalósága fájdalmat és fásultságot hoz az olvasóra (aMOLYan James Ellroy módon). Számomra a teljes hatás hallucinációs és álomszerű, az egyik legnehezebben, másrészt a legtöbbféleképpen értelmezhető könyv, amit valaha olvastam. Az öt összefüggő történetből álló alkotás, vitathatatlanul zseniális, egy csodálatos bűvészmutatvány Bolaño (talán, saját világvégében) világában, egy feneketlen szakadék, tragédia és igazságtalanság. Ez az irodalmi világ, úgy söpört rajtam végig, mint egy szökőár, amivel (bevallom őszintén) maradéktalanul nem voltam képes megküzdeni. Mert a munkáját inkább olyannak éreztem, (helyenként monoton, valamikor túl lassú, néhol meg nem vezetett sehova) mint akinél céltudatos a „rendetlenség”, aki élvezi vérontást és káoszt – akár egy videojáték, vagy egy sor egymásba ágyazott weboldalak összessége.

14 hozzászólás
>!
Peónia
Roberto Bolaño: 2666

Nagyon régen nem olvastam irodalmi értékekben ilyen gazdag, hatásában ennyire ambivalens érzéseket kiváltó, tehát nagyszerű művet. Felzaklatott, kérdezett, ismeretet nyújtott, elmagyarázott, értelmezett, megállított, majd a hátamra vágott, hogy haladjak tovább!

Régóta figyelem, hogy itt, a molyon különböző megközelítésekkel vita folyik arról, hogy van-e egyáltalán objektív értelmezési tartománya annak, hogy egy mű értékgazdag. Sokan úgy vélik, annyi szubjektív értelmezési tartománya van egy műnek, ahány olvasó, és ebből automatikusan adódik, hogy általános értéktartományt nem is lehet meghatározni. Megint mások kizárólag a szubjektív befogadói hatás szerint értékelik a műveket. A moly megengedheti magának a nézőpontok sokszínűségét, valóban és szerencsére nem vagyunk ÉS (kvartett), a 2666 azonban újra kikényszeríti belőlem a magam álláspontját, mi szerint igenis vannak abszolút jól definiálható irodalmi értékek, és ha nem is ezek alapján értékelünk egy-egy művet, legalább végiggondolni érdemes, hogy az adott mű e tekintetben hol áll. (Hány lényegi kérdést tesz fel a világról? Mi a véleménye a világról? Hogyan tudja megformálni azt az anyagot, ami miatt megszületik a mű?)

Bolano regényvilága olyan komplex és differenciált és horizontálisan és vertikálisan egyaránt gazdag világ, hogy bizony néha ököllel ütöttem az asztalra, hogy: Ez igen!!! Ez színvonal, ez nobel díjas színvonal!! Hihetetlen, amit és amennyit Bolano tud a világról Mexicótól Németországon, Anglián, Spanyolországon, Olaszországon át a Szovjetunióg… Hihetetlen, amit tud az emberek mélyéről, az ösztönökről, aztán a művészvilágról, a szegénységről, a gazdagok ürességéről és kegyetlenségéről, a politika és a drog világáról. Hihetetlen, ahogy nem engedi letenni ezt a 825 oldalas regényt, csak akkor, ha letörik az ember keze. Pedig hatásait tekintve nagyon eltérő érzelmeket, indulatokat, undort, megértést……vált ki az olvasóból ez a Bolano-világ. A regényt alkotó ún. könyvek közül egyet alig bírtam ki, de akkor sem lehetett nem érdeklődve tovább olvasni. Úgy rakta össze ezt a 825 oldalt, hogy látszólag ráérősen, de valójában rugalmasan, feszesen kézben tartva a cselekményt, újra és újra meg tudott lepni. Remek a regény szerkezeti felépítése (igazi lego-élmeny) és a visszafogott stílusa is.

Ha van művészi élmény, hát ez a regény az volt. Kemény, csiszolt, kegyetlen, kiábrándító, undorító, izgalmas, kiszámíthatatlan, de nyomokban szép kapcsolatokat is rejtő világ, mint amilyen a századunk.

4 hozzászólás
>!
marschlako P
Roberto Bolaño: 2666

Ismét hasonló dilemmával küzdök, mint a Vad nyomozók esetén: tetszett, fenntartásokkal: három és fél csillag – vagy – kiemelkedő olvasmány: négy és fél csillag. A gordiuszi csomó feloldása hasonló most is, bár azt meg kell mondanom, hogy nekem a Vad nyomozók egy hajszálnyival jobban tetszett. Itt mondjuk az első és az utolsó rész került a leginkább közel hozzám, bár az utolsóban is voltak eléggé naturalista leírások, márpedig ahogy a barátaim esetén sem érdekel, mi történik velük a hálószobában, így a regényhősök esetén sem. S úgy tűnik, a kortárs irodalom pedig nem nagyon van meg enélkül.

A legsúlyosabb egyértelműen a negyedik rész, A gyilkosságok könyve volt. Kénytelen is voltam időről-időre valami könnyedebbet elővenni, mert ezt a rengeteg kegyetlenséget nem lehet sokáig bírni. A legkegyetlenebb persze az, hogy Mexikóban azóta is ez megy; sorra találják meg a tömegsírokat, melyeket a drogkartellek hagynak maguk után. És amíg a korrupció nem mérséklődik több nagyságrenddelspoiler, addig esély sincs arra, hogy bármi változás bekövetkezhessen.

Ez után a rész után Archimboldi könyvét az elején elég súlytalannak éreztem, de aztán persze nagyon gyorsan a regény szerintem legjobb része lett. Vagy inkább mondjuk azt, hogy ez a könyv tetszett a legjobban, mert részek helyett sokkal inkább lehetne könyvekről beszélni, ahogy az egyes részek címe is mutatja. Terjedelmük ugyanis bőven elég lenne három regényre és két kisregényre, melyek külön-külön is megállnák a helyüket, hiszen csak lazán kapcsolódnak össze, s önmagukban is kerek egészek.

Mivel több kiváló értékelés is született már erről a regényről, annak, aki többet szeretne megtudni róla, azt javaslom, nézze meg a kiemelt értékeléseket a könyv adatlapján, nálam sokkal okosabb (s érdekesebb) dolgokat írtak Bolaño utolsó alkotásáról.

>!
Zero P
Roberto Bolaño: 2666

Roberto Bolano vitán felül a XX. század, és napjaink egyik legnagyobb írója. Az állandóan cigarettafüstbe burkolózó írózseni, a heroinozó „rocksztár” író, az örök kívülálló. Életét, műveit, halálát egyaránt képtelennek hangzó legendák vonják misztikus ködbe, amiért különben talán ő tett messze a legtöbbet, műveinek is egyik állandó mozgatórugója a körülöttünk lüktető, barátságtalan valóság és a fikció határvonalainak elmosása, regények hosszú során keresztül elejtett utalások és önéletrajzi motívumok tesznek róla, hogy sose alakulhasson ki stabil képünk róla, még a síron túlról is minden erejével illékonyan tartja a saját megítélését.
A Pinochet-rezsim elől a hetvenes években Mexikóba vándorló Bolano először költőként akarta megvetni a lábát, sok minden mellett erről is szól másik, áll-leejtős óriásregénye, a Vad nyomozók, illetve sokáig elérhetetlen korai zsengéje, a Science fiction szelleme. Egyébként ez utóbbi regénye tett engem alig pár hónapja a Bolano-univerzum vakhitű követőjévé.
Rövid vándorlás után végleg maga mögött hagyta az amerikai kontinenst, és Spanyolországban, Blanes városában telepedett meg végleg. Harmincas évei közepén diagnosztizálták súlyos májkárosodással, szinte azonnal transzplantációs listára került. Itt máris megjelenik a misztikum, ma is vitatott, hogy vajon mibe ment tönkre az a máj. Volt szó piáról, volt szó közös heroinos tűkről is, de se a tragikusan korán maga mögött hagyott családja, se legközelebbi barátai nem erősítették meg ezeket a feltételezéseket. Ennek ellenére kijelenthetjük, hogy valószínűleg nem volt szent.
Tehát, ahogy már említettem, ez év februárjában lettem „Bolányós”. Nincs ebben semmi, vannak, akik Krasznahorkaisok, vannak, akik inkább Ginzbergesek. Olyan mély benyomást tettek rám a magyarul is megjelent művei (szám szerint hat), hogy rövid úton a vállamra tetováltattam egy stilizált portréját is, és azt is észrevettem, hogy nagyon ritka az olyan szerző, akit ilyen rövid idő alatt egyszerűen muszáj vagyok újraolvasni.
Bár, ahogy az előbb mondtam, itthon még csak hat regénye jelent meg, ennek ellenére ki merem jelenteni (pedig legalább ugyanennyit nem ismerek), hogy írói pályája, pár vargabetűt leszámítva konzisztensen zseniális dolgokkal van tele. De most nem fogok kitérni minderre, hiszen írásom tárgya a 2666, ennek az egész, elképesztő írói pályának a teteje, a csúcsa, a koktélcseresznye a habon. A könyvszörnyeteg, amiről egyszerűen képtelenség normálisan, koherensen beszélni. De komolyan, mi a franc ez?
És még azt sem mondhatjuk, hogy váratlanul jött, a semmiből.
A korábbi művek, talán nincsenek dugig utalásokkal, de néhány elejtett történet-szilánk már előrevetíti 2666 eljövetelét.
Szinte közhely már, hogy a 2666 öt könyvből vagy részből, vagy mittomén miből épül fel. Ez sok szempontból lényeges. Bolano, aki bevallottan azért is váltott versekről prózára, mert úgy látta, hogy ezzel komolyabb anyagi bázist tud teremteni, a 2666 írása alatt tulajdonképp már a Halállal futott versenyt. Tizenegykét év betegeskedés után, 2003-ban hunyt el, egy évvel főműve megjelenése előtt. Már csak pár helyre volt attól a transzplantációtól. Bár a mai napig kerülnek elő kiadatlan művek bőröndjéből (a Science fiction szellemét már említettem például, de a magyarul szintén megjelent A Harmadik Birodalom is csak 2010-ben látott napvilágot), eddig még nem tudjuk biztosan kijelenteni, hogy a 2666 egy száz százalékig befejezett mű. Benne van a pakliban, hogy „csak” egy csodálatos torzót kaptunk a kezünkbe. Ízlés dolga, nekem ez az állandóan ott kaparászó kis bizonytalanság csak még vonzóbbá tette a könyvet. Az mondjuk biztos, hogy eredetileg is öt részesnek szánta, mi több, úgy rendelkezett, hogy az öt könyv halála utána öt különálló kötetként jelenjen meg, ezzel is biztosítva itt maradt családjának az anyagi likviditást. Halála után családja és kiadója viszont úgy döntött, hogy a 2666-nak egy, önálló műként KELL megjelennie, ezt ezúton is köszönjük. Bár az öt, hangulatban és sodrásban is nagyon különböző mű tulajdonképp darabokra szedve is megállná a helyét, esélyük sem lenne ekkorát ütni önmagukban, többek közt ez az egybecsomagolás IS teszi ezt az egészet megkerülhetetlenné.
Most vizsgáljuk meg egy kicsit ezt a borzalmas számmisztikát. Évszám vagy hely vagy állapot? Bár a regényben egyszer sem hangzik el a dátum, korábbi művekben már ott vannak az apró utalások. Például a Vad nyomozók végén: „De Cesárea a hamarosan beköszöntő időkről beszélt, a tanítónő pedig, mielőtt témát váltott volna, megkérdezte, mégis, milyen idők azok, és mikor érkeznek. Cesárea erre megjelölt egy dátumot: nagyjából úgy 2600-ban. Kicsivel kétezer-hatszáz után.”
Vagy ott van az 1999-es, magyarra még nem lefordított Bolano-regény, az Amuleto, amiben már világosabban ott van, hogy „…az Avenida Guerrero ezen az éjszakán sokkal inkább hatott sírkertnek, mint sugárútnak, de nem egy 1974-es vagy 1968-as temetőnek, hanem egy temetőnek 2666-ból, egy elfelejtett temetőnek egy hulla vagy egy meg nem született gyermek szemhéja alatt, úszva ama szem nedveiben, mely oly erősen akart egyetlen dolgot elfelejteni, hogy végül minden mást elfelejtett…”.
Amióta Isten halott, úgy tűnik, mindent szabad. Bolano ezzel az alapművel végleg felrúgta a klasszikus regényformát. A 2666 iszonyatosan megterhelő, emellett mindvégig hihetetlenül élvezetes metafizikai krimi, ahol nincs lineáris történetvezetés, ahol a beteg világ diagnózisa maga az instant kozmikus válság, ahol a bűn egyszerűen körülhatárolhatatlan, és a tettes(ek)nek nincs arca.
Az egész XX. századon és komplett kontinenseken átívelő történet nagyon laza kerete mindig ugyanott lyukad ki, Santa Teresa-ban (a Mexikó és az USA határán elterülő, bűnös nagyváros, Ciudad Juárez bolányói megfelelője), ahol 1993 és 2005 között egy majdnem félezer áldozatot számláló gyilkosságsorozat zajlott le. Igen, a valóságban is. Mármint a mienkben.
Az áldozatok kivétel nélkül nők. A negyedik, Gyilkosságok könyve néven futó mágikus részben kimerítő betekintést nyerhetünk a gyilkosságok milyenségébe. Több mint száz nő hullájával találkozhatunk, de egy fia gyilkosság nem sok, annyi sem történik a szemünk láttára. Az elkövetők kilétét maximum sejthetjük, és valószínűleg rosszul tippelünk, ahogy Santa Teresa-ban, úgy a valós Ciudad Juárez-ben sem került(ek) elkövető(k) rendőrkézre. Páran igen, de vagy koholt vádak alapján, vagy nem volt közük a szóban forgó gyilkosság-sorozathoz. Vagy nem ehhez. Basszus, még azt sem jelenthetjük ki, hogy valóban egy sorozatról van szó. Inkább mintha maga a város, ez a gonoszul pulzáló metropolisz lenne a tettes. Jézus második, hangyányit bepöccent Eljövetele. Kéz a kézben a Hegel-i dialektika és Chtulhu felemelkedése. Az egzisztencialista közöny és egy rendőrségi jegyzőkönyv beteges násza. Csak aztán bírjuk gyomorral.
A történet másik alappillére a rejtőzködő íróóriás, Benno von Archimboldi. Őt keresi az első könyv négy irodalomkritikusa, akiknek a története egyébként az ún. értelmiségi, entellektüel létforma sötét paródiája. Így párhuzamosan a Santa Teresa-i eseményekkel, itt is zajlik egy irodalmi misztikum felgöngyölítése, akárcsak a Vad nyomozókban. Nem lehet véletlen az ő névválasztása, emlékeztet minket a szürrealizmust is megelőlegező reneszánsz festőművészre, Giuseppe Arcimboldo-ra. Miként névrokona, Archimboldi is az irodalmi életen kívül rekedt „barbár zseni” megtestesülése (másnak is eszébe jutott Thomas Pynchon?), közben a regény felépítésében is megjelenik Giuseppe alkotói módszere, ahogy ő is különböző anyagok és módok felhasználásával teremtett zavarbaejtő, de ügyesen összeillesztett egészeket, úgy Bolano is különböző megszólalásokkal és írói módszerekkel, szinte észrevehetetlen átmeneteket, különnemű részleteket kendőz el homogén egészként.
De több szót nem is vesztegetnék a történetre, mert az értelmezési lehetőségek tárháza tulajdonképpen végtelen. Megelevenednek lelki szemeink előtt Goya folyosókból nyíló végtelen folyosói, ahol időnként elszaladnak előttünk a kritikusok, a gyilkosok, a meggyilkolt nők, a mégtébolyodó zsurnaliszták és néha még maga Archimboldi is, reménytelenül kergetve egymást és rohanva egymás elől, mint a Scooby Doo folyosós jeleneteiben. Döbbenetes, hogy egy ekkora nagyregény, aminek mellesleg NINCS morális dimenziója, mennyire lesújtó látleletet nyújt korunkról. Kimerítő mese a Gonoszágról. Arról, hogy a kirekesztés, a szegregáció, bár szeretjük azt hinni, hogy nem, még mindig virágzik. Az Emberek eltárgyiasítása (főleg a nácik óta) egyre virágzóbb üzletág, kihasználtságuk egyre praktikusabb, a folyamat láthatatlan és globális. Az arctalan erőszak rendszerszintre emelkedik, logika mintha sosem lett volna, a ráció végleg csődöt mond.
Egyszer majd, ha becigizve ácsorgok egy éjszaka, mittomén, mondjuk a Normafán, szakadt gatyában meg egy Miles Davis-pólóban, és a lét hiábavalóságán töröm a kobakom, és leszáll mellém egy repülő csészealj, benne tök jó fej űrlényekkel, és megkérdik, hogy össze tudom-e röviden foglalni a múlt század történelmét, meg tudok-e világítani tendenciákat, akkor majd elnyomom a spanglit anélkül, hogy megkínálnám őket, kezükbe nyomom ezt a könyvet, és azt mondom majd, hogy bocsi tesó, én nem. De itt van ez a regény, amiben már megtették helyettem.
Johann Gottlieb Fichte német filozófus 1804-es elmélete szerint el fog jönni a „tökéletes bűnösség” korszaka, a 2666-os év?/hely?/állapot? maga, a „minden igazság iránti abszolút közöny, a vezérfonal nélküli teljes kötetlenség kora”. Roberto Bolano mintha már itt is a síron túlról figyelmeztetne minket, hogy ezt a jövőt bizony már most is éljük. Nincs remény. Egyetlen miheztartási pontunk, egyetlen vezérfonalunk maradt. Az Irodalom, avagy maga a Művészet.

9 hozzászólás
>!
Marcus
Roberto Bolaño: 2666

Bolano mesterműve tulajdonképpen nem is egy, hanem öt könyv – ahogy erre a „fejezetek” címei is utalnak. Öt különböző történetet kapunk, amit látszólag csak néhány elem köt össze – Santa Teresa városa és Archimboldi, a titokzatos német író személye –, de ennél azért mégiscsak többről van itt szó.

Az első könyvben európai irodalmárok vetik bele magukat az általuk zseninek tartott, de inkább csak irodalmár körökben népszerű Archimboldi életművének feltárásába. Ez a furcsa nevű író német, de a neve olasz, és szinte senki sem ismeri. Nem tudják, hol él, hány éves, vagy mivel foglalkozik úgy egyébként. Irodalmáraink között van egy nő is, úgyhogy hamarosan furcsa szerelmi négyszög alakul ki köztük, miközben az író utáni nyomozás Santa Teresába, Mexikóba vezet.

(Santa Teresa nem más, mint Ciudad Juarez megfelelője. Érdemes olvasás közben utánanézni ennek a városnak, ami az Egyesült Államok és Mexikó határán áll. A regény idején, főleg a 90-es években, erőteljes ipar alakult itt ki az amerikai és más külföldi befektetőknek köszönhetően, ami magával hozta a női emancipációt is, mivel az üzemekben egyre több nő ment el dolgozni. Ezzel kiléptek a mexikói machismo kultúra árnyékából, de ezt nem minden férfi nézte, illetve nézi jó szemmel.)

A második könyvben egy chilei származású, Spanyolországot is megjárt irodalmár életébe nyerünk betekintést, aki jelenleg a Santa Teresa-i egyetemen tanít. Míg az első könyv irodalmárai minden tekintetben (földrajzi, szociális, pszichológiai) távol álltak a városban zajló gyilkosságsorozattól, addig Amalfitano professzor esetében a földrajzi tényezőt már kivehetjük a képletből. Ő talán a lányán keresztül a leginkább veszélyeztetett, de ez egyelőre másodlagos: maga a professzor és gondolatai érdekesebbek, na és persze a viszonya a gyermeke anyjához és gyermekéhez.

A harmadik könyvben megint a kívülállással variálunk: ezúttal egy fekete újságíró (aki a lapjával együtt egy kicsit a 60-as években ragadt) érkezik a városba, hogy egy boxmeccsről tudósítson, de aztán ennél mélyebbre merül a helyi életbe – és egy kicsit az alvilágba is.

A negyedik könyv képezi elvileg a könyv gerincét, hiszen Bolano itt megy végig módszeresen és részletesen a könyv megírásáig történt nőgyilkosságokon (feminicidios), amelyek 1993-ban kezdődtek, és mind a mai napig (jóval a könyv megírása utánig) tartanak. Ennek is érdemes utánaolvasni: https://en.wikipedia.org/wiki/Female_homicides_in_Ciuda…. Itt jön ki Bolano zsenialitása, ahogy hideg tárgyilagossággal sorolja a gyilkosságokat, de mégsem érezzük úgy, hogy ez unalmas vagy felesleges lenne. Ráadásul a távolságtartás ellenére is képes érzelmeket kelteni az olvasóban, ha más nem, a tehetetlen dühöt a magát tehetetlennek tettető rendőrséggel és hatóságokkal szemben – amit nemcsak itt, hanem a világ számtalan pontján és számtalan helyzetében tapasztalhatunk. Egyre jobban kirajzolódik egy komplex háttér, amiben minden értelmet nyer – maguk a gyilkosságok éppúgy, mint a cselekvőképes erők semmittevése.

Az ötödik könyvben aztán egy látszólag éles váltással látszólag célba érünk: a középpontban már maga Archimboldi áll, és az ő különös élete.

Minden komplexitása mellett szerintem ez a könyv végül is férfiak és nők örök kapcsolatáról szól, és ennek a kapcsolatnak megannyi áttételes megjelenéséről, legyen az éppen háború, vagy állam és polgár kapcsolata. Így tehát hiába a váltások, az öt különböző, néha alig összefüggő történet, Bolano mégis tökéletesen egységes regényt alkot emberről és emberről.

Ui.: Kutasy Mercédesz pedig Félix J. Palma után ismét kitűnő munkát végzett, remélem, még sok fordítást olvashatok tőle. (Nem is. Azt remélem, hogy felfejlődik annyira a spanyolom, hogy eredetiben olvassam ezeket. :) )


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

A Santa Teresa-i Egyetem olyan volt, akár egy temető, amely váratlanul gondolkodóba esik, de hiába.

176. oldal

25 hozzászólás
>!
mate55 

Ha az ember olvas, azzal sosem vesztegeti az idejét.

>!
vargarockzsolt P

A lelkiismeret-furdalás úgy enyészett el, mint nevetés egy tavaszi éjszakán.

87. oldal

>!
mate55

Én csak annyit mondok, hogy könyveket kell olvasni.

>!
vargarockzsolt P

Micsoda szomorú paradoxon, gondolta Amalfitano. Már a felvilágosult gyógyszerészek sem mernek nekiveselkedni nagy műveknek, a befejezetlen, áradó műveknek, melyek utat nyitnak az ismeretlenbe. A nagy mesterek tökéletes ujjgyakorlatait választják. Vagy ami ugyanaz: a nagy mestereket vívóedzés közben kívánják látni, de semmit sem óhajtanak tudni a valódi küzdelmekről, ahol a nagy mesterek küzdenek olyasvalami ellen, ami mindnyájunkat riadalommal tölt el, az ellen, ami megfélemlít bennünket, amitől földbe gyökerezik a lábunk, és ahol vér van, meg halálos sebek meg bűz.

215. oldal

2 hozzászólás
>!
Kuszma P

– Jézus a remekmű. A latrok a kisebb alkotások. Miért vannak ott? Nem azért, hogy kiemeljék a keresztre feszítést, ahogy néhány jámbor lélek gondolja, hanem hogy elrejtsék.

732. oldal

>!
mate55

De én akkor is olvastam, csak olvastam, olykor a magam számára is megdöbbentő sebességgel, máskor nagyon lassan, mintha minden mondat vagy szó ínyencfalat volna az egész testemnek, és nem csupán az elmémnek.

1 hozzászólás
>!
Kuszma P

Ebben az országban mindig összetévesztettük a ragyogó elmét a konokkal, nem gondolja? Ragyogó elmének hisszük magunkat, de valójában konokok vagyunk.

548. oldal


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Manuel Rojas: Tolvaj volt az apám
Joaquín Gutiérrez: Emlékszel, barátom?
Valentín Teitelboim: A pampa éneke
Sergio Stuparich: Különös ismertetőjele nincs
Semsey Viktória: Spanyolország és Latin-Amerika 19-20. századi rövid története
Fischer Ferenc: „Dél-Amerika poroszai”
Letenyei László (szerk.): Tanulmányok az Andokról
Árkus István: Véres napok Chilében
Héctor Tobar: A sötét mélyben