Az ​őszinteség jutalma 91% 48 csillagozás

A magyar állam nem igazán örült nekünk, így nem is próbálta megkönnyíteni a helyzetünket. Semmit sem jelentett az, hogy magyarok vagyunk. Ugyanolyan szabályok vonatkoztak ránk is, mint a más nemzetiségű menekültekre. Akinek volt pénze, azt csípték, gyorsan megkaphatta a letelepedésit, de aki csóró volt, azt legszívesebben visszaküldték volna. A munkavállalói engedélyt olyan feltételekhez szabták, melyeket a hozzám hasonló nincstelenek gyakorlatilag képtelenek voltak teljesíteni. Épp ezért sok vajdasági magyar sorstársam kényszerült arra, hogy törvénytelen úton boldoguljon annak ellenére, hogy dolgozni szerettek volna.

2007 elején egy ismerősöm felhívott Szegedről, hogy találkozni szeretne velem. Találkoztunk is, és ő beavatott egy már jól működő „üzletbe”. Ez abból állt, hogy külföldi állampolgárok nevére olyan cégeket vásárolnak, melyek az előző évben pozitív szaldóval zártak, így jogosultak voltak a Széchenyi– kártyára, mely akár huszonötmillió forint is lehetett cégenként. A pénz felvétele után még áruforgalmat bonyolítottak le, ami után nem fizették be az áfát, de sokszor magaert az áruért sem fizettek. Az ismerősöm elmondta, hogy az APEH–nál, a bankokban és a cégbíróságon is megvannak a megfelelő emberek, akik intézik a dolgokat, ráadásul nagy kockázat sincs, hiszen a jogi felelősség csak a cégtulajdonos balekokat terheli, akik EU–n kívüli országokból valók – ők főként szerbeket és albánokat használtak. Engem azért keresett meg, mert szerette volna, ha beszállok a buliba, ugyanis szükségük volt valakire, aki távol tartja tőlük az alvilágot. Milliárdos csalásokat vittek véghez, így előbb–utóbb várható volt, hogy lesznek jelentkezők, akik szívesen részesülnének a haszonból.
Egy ilyen infóra bármelyik ország igazságszolgáltatása ugrana – Nyugaton az adócsalás és az állam pénzügyi megkárosítása egy szinten van a gyilkossággal –, de nem így Magyarországon! Közölték ugyanis, hogy nincs alku. Ma már nem lepődnék meg, de akkor még nem tudtam, hogy a magyar bíróságok addig pártatlanok, ameddig a sajtótájékoztató tart, és hogy itt az igazságszolgáltatás nem más, mint a politika egyik fő eszköze, amelyet bármikor, bárki és bármi ellen be lehet vetni, okkal vagy ok nélkül.

Az élet egy színház, Magyarország pedig a képmutatók színakadémiája.

263. oldal, 20. fejezet - Sokkoló ítélet

Hogyan lehetséges az, hogy a kinti szervezet 2000 óta havonta szállított, vagy talán még ma is szállít, akkora mennyiségű szintetikus drogot, mint amekkora tételről az egész vád szól? 2000 óta semmiféle tudomásuk sincs arról, hogy ilyen létezik. Amikor ezt feltártam, majd a nyomozás alátámasztotta, a komplett drogellenes osztály csak ült, és bámult maga elé. Ezt persze az Ügyészség sem reklámozza, de amikor villám sebességgel ezt a két csoportot letartóztatták, még a csapból is ez folyt. Az Ügyészség által kreált négy csoportot oly sikeresen és büszkén sikerült felszámolni, hogy napokon keresztül a címlapokon kapott helyet a hír az akciókról. De valójában ez volt a cél. Ezután az Ügyészség elmondhatta: Hölgyeim és Uraim, az akciók sikeresek voltak, mind a címlapokon, mind a tv–képernyőn ott vagyunk!

Sokan nem tudják, de Szeged volt Magyarország drogbölcsője, itt kezdtek el először marihuánát termeszteni, és nem is akármilyet. Akkoriban a szegedi fű aranyat ért az egész országban. Később hallottam, hogy a híre eljutott egészen az amszterdami Green Festig, az évente megrendezett marihuánafesztiválig. A szegedi „cucc” ezen a versenyen Hungarian Brutal néven futott, és aranyérmet nyert.

Az igazi meglepetés akkor ért, amikor bementem a rendőrségre, es közöltem, mi járatban vagyok. A fogadópult mögött ülő hölgy felvilágosított, hogy amit tettem, nem törvénybe ütköző cselekedet, körözés sincs kiadva ellenem, így sajnos nem tud segíteni. Nem akartam hinni a fülemnek, és újra próbálkoztam:
ma reggel szöktem meg, magyaráztam, három évre ítéltek jogerősen, a göteborgi börtönben ültem, és csak azért léptem le, hogy átszállítsanak egy másik helyre.
De a rendőrnő megismételte, hogy semmiféle bűncselekményt nem követtem el, így ő nem jogosult semmilyen intézkedésre, de talán menjek vissza a börtönbe, és próbálkozzam ott. Felhívtam az ügyvédet, és elmeséltem neki, mi a helyzet. Ő nevetett egy jót, aztán elmondta, hogy a rendőrségnek teljesen igaza van, ő sem véletlenül ajánlotta, hogy egyből a börtönbe menjek. Hívtam egy taxit, és bemondtam a börtön címét. Miután odaértem, vagy fél órán keresztül csengettem, mire egy hang beleszólt a kaputelefonba. Elmondtam neki is a gondomat, de nem tudott segíteni. Azt mondta, neki nincs engedélye, hogy bárkit is beengedjen, jöjjek vissza holnap munkaidőben, és a parancsnok megmondja, mi ilyenkor a teendő. Aztán hozzátette, még sosem hallott olyat, hogy valaki megszökik reggel, este meg visszajön. Jót nevetett, majd megszakította a beszélgetést. Amikor a taxisnak elmeséltem, mi a gondom, úgy röhögött, hogy félre kellett állnia. Elvitettem magam egy hotelba, és némi borravalóért személyi nélkül is kaptam egy szobát. Még jó, hogy Attiláék kisebb vagyont küldtek az ügyvéddel, így simán tudtam szállodában aludni, meg naphosszat taxizgatni. Egész este Brigivel beszélgettem telefonon, őt is sikerült megnevettetnem a történetemmel.

Az állig felfegyverkezett „nindzsák” nagyon büszkék voltak magukra, és sűrűn dicsérték is egymást: „kiválóan dolgozik a Bravó 4–es!” – mondogatta az előttem ülő fickó. Mivel végigcsináltam néhány kiképzést, szakmailag is rengeteg hibát fedeztem fel. Például tudták ugyan, hogy évtizedes küzdősportos múlttal rendelkezem, a lábamat mégis szabadon hagyták. Egy kisbuszban szállítottak. A hátsó ülésen ültem, mellettem egy kétméteres csávó, aki jól a keze köré csavarta a vezetőszíjat. A hátam mögött ült egy másik csóka egy géppisztollyal, és előttem is egy fegyveres, mellette pedig a sofőr. Egy szempillantás alatt fejbe tudtam volna rúgni a sofőrt. Úgy százhússzal mentünk, és csak rajtam volt biztonsági öv. Ha lerúgom a csávót, tuti, hogy komoly sérüléseket szenvednek az amúgy nagyon keménynek látszó nindzsák.
Elképesztő volt a felkészületlenségük. Ezek tényleg csak arra valók, hogy húszan lerohanjanak egy–két embert, és irtó primitív módon beledöngöljék őket a földbe. Ha egy mindenre elszánt bűnöző ült volna a helyemen, komoly bajba kerültek volna.

Emlékszem, Attila sokszor mondogatta, nagy kár, hogy nem minden országban van olyan rendőrség, mint Magyarországon, ahol úgy táncolnak, ahogy ő fütyül. Ezzel arra utalt, hogy gyerekjáték elhitetnie a konkurenciáról, hogy amazok kemény bűnözők. Nincs más dolga, mondta, mint elküldeni Magyarországra pár ezer ecstasyt, feldobni a futárt, és a rendőrség kapva–kap az alkalmon: néhány bogyóból hatalmas bűnügyet kanyarít, melynek végén újra „felszámol” egy egész „maffiát”.

[…] az élet egy színház, Magyarország pedig a képmutatók színiakadémiája.

De a magyar igazságszolgáltatásnak azon is el kell gondolkodnia, hogy jogában áll-e emberek, családok életet tönkretenni csak azért, mert nem képes megfelelő döntéseket hozni vagy bizonyos dolgokat felelősségteljesen kezelni.