Egy ​egész élet 90% 165 csillagozás

Milyen pici az ember, és milyen nagyok a hegyek… Pedig Andreas Egger élete egyáltalán nem tekinthető eseménytelennek – megözvegyül, átél egy háborút, a szovjet fogolytábort, és mondhatni: izgalmas munkája van –, ám ha van tanulsága történetének, akkor az az, hogy sorsának minden kacskaringójával, boldogságaival és fájdalmaival együtt csak egy porszem ő valami nála hatalmasabb dologhoz képest, és ha ő elveszik, akkor minden, amit átélt, már semmit sem számít. Seethaler ezt a kontrasztot azzal emeli ki, hogy helyszínül a részvéttelen, gyönyörű és kegyetlen alpesi hegyvidéket választja – és azzal is, hogy választott nyelvezete is olyan, akár ezek a hegyek: szép, de kíméletlen. És egyben szűkszavú, akár maga Egger. Egész egyszerűen hajmeresztő, hogy a huszadik század java, a világháború, valamint az osztrák vidék varázsütésszerű átalakulása agrártársadalomból szolgáltató szektorrá, valamint ezzel párhuzamosan – és ezt Seethaler csodás finomsággal érzékelteti – fogyasztói társadalommá, szóval mindez belefér 136 oldalba… Ilyen kevés szóval ilyen sokat a változásról, és az emberről a változásban kevesen tudnak mondani.

Egy egész élet.
Ez a címe annak a könyvnek, amivel úgy találkoztam, amit John Williams Stoner című kötetéhez hasonlítanak. Nekem nem kellett több, azonnal olvasni szerettem volna. Párszor már írtam, a Stoner egy hatalmas kedvenc, egy olyan könyv, amire mindig jó szívvel gondolok vissza. Hatalmas olvasás élményt nyújtott. Bármikor újra tudnám olvasni. De vajon megismételhető más könyv által az élmény?

Az élet rohan

Ez a regény – a már említett Stonerhez hasonlóan – arra próbált rávilágítani, milyen az élet elszigetelten, magányosan. Milyen megalkuvással élni, milyen érezni azt, elrohan mellettünk az élet. A szerző finom érzékkel irányítja az olvasót, mutatja be számunkra a főszereplő életét. Nagyokat sóhajtozunk, sírunk, vagy akár nevethetünk. Az aprólékos részletek által jelen vagyunk, átélünk, átérzünk pillanatokat. A szereplőt maximálisan megismerjük. Gondolkodóvá tesz minket, vajon a mi életünk hogyan alakult és hogyan fog alakulni. Ami életünk regénye vajon ehhez hasonló lehetne? A regénybeli élet szépsége magával tud ragadni. Valahogy úgy tudnám elképzelni az egész élményt amit az olvasás közben éreztem, hogy bent ültem egy csónakban, ami szépen halad a sodrással előre, miközben mellettem elhalad a táj, az emberek, az épületek és emlékek.

Elengedtem

Ugyanakkor nem tudok elmenni szó nélkül amellett, hogy valamilyen téren csalódás is volt a regény. Iszonyú nagy elvárásokat támasztottam felé és nagyon-nagyon szerettem volna ugyanazt az élményt átélni amit a Stoner adott nekem. De nem volt meg a varázs. Nem volt meg benne az a megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan érzés, ami számomra különlegessé tehette volna. Elolvastam, elgondolkodtam rajta, de végül útjára engedtem a könyvet. Nem érzem hogy hosszan velem fog maradni vagy meghatározó élmény maradna.

“Rohadt dolog ez a meghalás. Az ember egyre kevesebb lesz az idő múltával. Van, akinél gyorsan megy, van, akinél eltart egy darabig. Születésedtől kezdve egymás után elveszítesz valamit: először egy lábujjat, aztán egy kart, először egy fogat, aztán a fogsorodat, először egy emléket, aztán az egész emlékezetedet, és így tovább, mígnem aztán már semmid sincs. A végén bedobják a maradékot egy lyukba, földet lapátolnak rá, és kész.”

Amennyiben a Stoner a semmiből jött, sehová sem tartó entellektüel kisember eseménytelen, közhelyekben fuldokló, mégis egyszerűségében/től felmagasztosult életének himnusza, akkor Andreas Egger 140 oldalba szorított majd’ nyolcvan évének története maga a betűvé lett Parasztkantáta.
Az apró, árva fiú az Alpok monumentális ölelésében maga is óriássá válik. De nem a szellem óriásává, egyszerűen csak a hétköznapok, a munka, a „holnapra kelni és a napban gyönyörködni”, az élet minden percét „munkával és a létezéssel, magával ünnepelni” hősévé. Egger, aki magától értetődő módon fogadja be a természetet, idomul hozzá, sőt eggyé válik vele, nem gondolkozik a dolgok mélységén, nem rugódozik az élet tragédiái ellen, egyfajta különös fatalizmussal veti bele magát a holnapba. Minden veszteséget zokszó nélkül fogad, a természet apró ajándékait szó nélkül zsebre vágja, nem vár és nem keres magyarázatot a lélek bonyolult kérdéseire, a létezés csavaros összefüggéseire.

Robert Seethaler mindezt a lehető legegyszerűbb, és pont ettől néha drámaian szívszorító, lírai mondatokban szerkeszti meg. Néha pár oldalba sűrít nyomorúsággal, halállal teli, ép ésszel túlélhetetlen hosszú éveket, máskor pedig szinte fejezetnyi hosszúságot szentel egy sorsdöntő nap, vagy éjszaka történéseinek. Mindettől mégsem bukik orra a kisregény szerkezete. Sőt, egyfajta sajátos harmóniává áll össze ez a szikár, csontsovány, minden sallangtól mentes történet. Az egyszerű alpesi hegyi ember története, aki csak egy közülünk, és élhetne akár a magyar pusztán, vagy az amerikai Észak végeérhetetlen erdőségeiben egyaránt. Minden korok puritán, dísztelen, cicoma nélkül való emberének örök emlékezete.
Szép és egyszerű. Egyszerűen szép. Olvastassék minél többek által.

Nem véletlenül hivatkozik a fülszöveg a Stonerre (már csak az eladás maximalizálás miatt is), hasonló koncepcióra épül a könyv. Van egy szegény, egyszeri ember, akinek végig követjük az amúgy teljesen hétköznapi életét. Persze ez a hivatkozás kétélű fegyver, mert ha a Stonerrel kell összehasonlítanom ezt a regényt, akkor kevésbé hajlik alatta az asztal. És itt konkrétan arra is gondolok, hogy rövidke kis könyv ez, nem éreztem benne azt a kidolgozottságot, mint a nagy elődben.
Pedig a történet jóval közelebb állhatna hozzánk, hisz itt játszódik a szomszédban, bár ez az alpesi életforma elég idegen tőlünk, és azt hiszem Andreas Egger alakja is távolabb áll az átlagolvasótól, mint Stoner könyvekkel körülvett figurája.
Egger árvagyerekként kerül egy hegyi tanyára, ahol amolyan Árvácskaként nő fel. Később is idegenként tekint a világra, nem érti azt, de nem is akarja megérteni, a munka monotóniájában telik az élete. Ez alól csak két dolog menti fel: egyrészt a háborús szolgálata, másrészt élete egyetlen boldog periódusa, amikor együtt él Mariával.
Az egyszerű emberek szikár bölcsessége sugárzik a könyvből; ő és a természet, ahogy egymásnak feszülnek, de ki is egészítik egymást. Talán ez is az oka, hogy a végén hiányoltam, hogy a vallás nem került elő a regényben, pedig ezeknek az embereknek az életében jelentős szerepet játszott. Seethaler panteizmusa (ha van neki ilyenje) helyettesíti a hitet a történetben.
Visszatérve a fülszövegre, le van ottan írva: „… a méltóságteljes magányban és elszigeteltségben töltött élet himnusza.” Na ezt nem éreztem igaznak. Ezt a méltóságteljest. Felvillant előttem Andreas pucér fehér feneke, ahogy égnek meredve lóg egy rúdon, és a gazda vesszőzi. Ez volna a méltóság? Még akkor is, ha csöndben tűri? Ha ebben a szellemben akarjuk olvasni ezt a könyvet, akkor félreolvassuk. A Seethaler által leírt élet olyan, amilyen. Amilyen juthatott egy nincstelennek a 20. sz. első felében Közép-Európában. Nincs itt semmi hamisítás, méltóságteljesre festés, csak egy ember, akinek előbb a gazda töri el a lábát, hogy egész életére sánta lesz, aztán egy lavina töri tovább a csontjait, hogy a háború fejezze be ezt a pusztítást. Egger ennek ellenére mindig felkel, megy tovább. Ez a sors, tovább kell menni.

Bár az Egy egész élet az első magyarra lefordított könyve (németül meg ugye nem olvasok), engem már korábban is lenyűgözött az osztrák Robert Seethaler; ráadásul úgy, hogy még csak nem is sejtettem. A könyv hátlapjáról tudtam meg ugyanis, hogy ő volt a hallgatag hegymászó Paolo Sorrentino Ifjúság című filmjében, és bár nem volt nagy szerepe, jelenléte, hihetetlenül erős kisugárzása annak idején mégis lenyűgözött. Ennek fényében nem is olyan nagy csoda, hogy éppen ilyen könyvet írt: egy kőkemény életről mesél, mégpedig egy egészen furcsa lírai szűrőn keresztül.

Seethaler könyvét nyugodtan mondhatjuk világsikernek, hiszen a kritikusok és közönség is imádta, nem véletlenül. Ezen a 136 oldalon olyan intenzitással képes elmesélni egy egész életet, annak minden örömével, bánatával és fordulatával együtt, amire csak nagyon kevesen képesek.

Főszereplőnk, Andreas Egger 1902-ben, árva gyerekként kerül egy kis hegyvidéki osztrák faluba, ahol (katonaéveit leszámítva) egész életét tölti, amit elejétől a végéig nyomon követhetünk, és amit az osztrák szerző a lehető legegyszerűbb módon és a lehető legegyszerűbb szavakkal mesél el, mégis úgy, hogy abban minden benne van. A siralmas gyerekkor, a férfivá érés pillanata, az elő nagy szerelem, a házasság, az egész kőkemény hegyvidéki létezés, a II. világháború, a nácizmus és kommunizmus borzalmai, az öregedés, a világ megváltozása, a közelgő elmúlás és ezzel párhuzamban a mindvégig meglévő ragaszkodás az élethez.

Bár az egész könyv egyfajta tragikus és igen realista életfelfogást tükröz („Az ember egyre kevesebb lesz az idő múltával. Van, akinél gyorsan megy, van, akinél eltart egy darabig. Születésedtől kezdve egymás után elveszítesz valamit: először egy lábujjat, aztán egy kart, először egy fogat, aztán a fogsorodat, először egy emléket, aztán az egész emlékezetedet, és így tovább, mígnem aztán már semmid sincs. A végén bedobják a maradékot egy lyukba, földet lapátolnak rá, és kész.” – véli egy öreg munkás), mégis olyan pozitív a végkicsengése és mondanivalója, mintha mondjuk Ernest Hemingway fogalmazta volna meg: „Meg lehet venni valakinek az óráit, el lehet lopni a napjait vagy akár az egész életét is. De senki nem foszthat meg egy embert egyetlen pillanattól sem” – állítja egy helyen hősünk főnöke.

És ami miatt nekem a legjobban tetszett az Egy egész élet, az az, hogy ilyen erős képiséggel és ilyen élénk színekkel ábrázolt, nehezen felejthető pillanatokkal még csak nagyon kevés helyen találkoztam. Seethaler egyetlen pillanatban, egyetlen megfigyelésben olyan kiválóan tudja megragadni az adott eseményt, ami igazán kivételes: ahogy leírja egy koporsójából „kiintegető” halott karját, vagy éppen egy leszakadt és magányosan heverő kart (a könyv filozófiája, miszerint az élet csupa veszteség, természetesen az események szintjén is megjelenik a regényben), az teljesen beleég az emberbe.

Teljes mértékben egyet tudok érteni a fülszöveggel: Robert Seethaler kisregénye a Stoner méltó párja, legalábbis a kettő számos dologban hasonlít (egy egész életet írnak le a lehető leghagyományosabb és legrealistább felfogásban, illetve minden fájdalom, tragédia és veszteség ellenére mégis szép mind a két kötet), és mint ilyet, csak ajánlani tudom. Részemről kíváncsi lennék a szerző másik négy regényére is…

„Erős volt, de lassú. Lassú volt a gondolkodása, lassú a beszéde, lassú a járása, de minden gondolata, minden szava és minden lépte nyomot hagyott, méghozzá pontosan ott, ahol annak szerinte a helye volt”

Ő Andreas Egger, akinek még születésének pontos dátumát sem lehet tudni. Az osztrák Alpokban élt. Édesanyja halála után, körülbelül négyévesen került Hubert Kranzstocker gazdához, rokonához, akit csak a fiúcska tarsolyában levő pénz tette motiválttá abban, hogy ne dobja ki az árvát. Egy baleset után a gyermek örökké bicegő lett, ami sok tekintetben meghatározta életét is. A csendes fiú első osztályos koráig még csak nem is beszélt. „ Nagy nehezen összegyűjtött maréknyi szót, amelyet ritka pillanatokban tetszőleges sorrendben fölmondott. Beszélni egyet jelentett azzal, hogy ráterelődik a figyelem, ami viszont semmi jóval nem kecsegtetett.”

Tizennyolc éves korában elkezdte saját útját járni, elszegődött bárhová, gyűjtötte a pénzét, vett egy kis telket, épített egy kis házikót, s egy nap a szerelem is beköszöntött hozzá Marie személyében. A szűkszavú férfi mégis szót értett a lánnyal, feleségül vette, de a gyermeküket szíve alatt hordó asszonyt magával ragadta egy lezúduló lavina. Hiába volt halk és nyers ember Egger, a tragédia sebet ejtett rajta, soha be nem hegedő sebet. Később megjárta a második világháború szovjet fogolytáborát, majd visszatért falujába és mindent folytatott ott, ahol abbahagyott. Dolgozott, élt, simán és nesztelenül. Élete végén turistákat vezetett a hegyekben, majd teljesen magába fordulva, visszavonultan élt a hegy gyomrában, míg egy nap meg nem halt.

Nem tudom mi adja ennek a könyvnek a varázsát, mert minden ilyen egyszerű és árnyék nélküli, ahogy leírtam. Mégis valami kifinomultság és elegancia jellemzi, ami az ember kisszerűségét hangsúlyozza. Egger bicegő alakja szemben az Alpok hatalmas vonulataival, apró fejszesuhintásai kontrasztban a hegyek közé drótkötélpályát húzó cég óriási erőfeszítésével, a falujából soha ki nem mozduló főszereplő alakja az orosz fogság távoli, pontszerű pöttömiségével.
Elfogadom, hogy a rövid kis könyv jelentéktelen voltunkat emeli ki, de mégis elgondolkodtat egy dolog. A kötet azzal a jelenettel kezdődik, amikor Andreas 1933 februárjában rátalál Tülkös Hannesre, a kecskepásztorra, aki szinte félholt állapotban van. Hátán cipelve le akarja vinni a beteget a faluba, aki azonban elszökik tőle és soha többé nem látja őt. Azaz mégis, mert élete végén egy síelő csoport megtalálja a jégbe fagyott Tülkös testét. „ a jéggé fagyott kecskepásztor mintha az idő ablakán keresztül tekintett volna rá.” Ez a keretezés megengedi, hogy mégse fogadjuk el puszta véletlennek létezésünket, talán mégis megvan a helyünk, minden jelentéktelenségünk ellenére van értelme minden apró cselekedetünknek.

A fülszöveg párhuzamba állítja a könyvet John Williams Stoner című kötetével. Egyet tudok érteni a kijelentéssel, tényleg mindkét alkotás „a méltóságteljes magányban és elszigeteltségben töltött élet himnusza”, kiegészítve azzal a személyes véleménnyel, hogy az osztrák író megközelítése nekem jobban tetszett.

Egy csöndes, magányos élet története. Nincs benne harag, sem ellenállás, sem lázadás, csak belenyugvás, elfogadás. Felvillanó apró örömök, rengeteg elutasítás, fájdalom. Egger akárki, bárki lehet. Némi hiányérzet mégis maradt bennem a történet végén.

Nagyon jókor talált rám ez a könyv, mert újabban sok dolog átértékelődik bennem, és míg a világ egyre csak nyüzsög és tágul, én annál inkább vágyom az egyszerűségre, a nyugalomra, a természet közelségére. Ha nem is teljes egészében, de Seethaler történetében ezt megtaláltam, sőt, még talán egy kis ráadást is az életről, amin érdemes elgondolkodni.
Miért is nem tudunk ilyen egyszerűen és szépen élni, mint Egger, miért kell nekünk mindent túlbonyolítani, mindenért két kézzel kapaszkodni, mindent megbánni vagy éppen nem megbánni?

Az első mondattól kezdve Seethaler egy csendes, tényszerűséggel ábrázolt életről mesél. Andreas Egger életének története a magány története.

http://gaboolvas.blogspot.hu/2017/05/egy-egesz-elet.html

Andreas Egger 1902-ben, körülbelül négyévesen kerül egy kis alpesi parasztfaluba, ahol néhány évnyi szovjet hadifogságot leszámítva az egész életét leéli egy olyan idillinek tűnő helyszínen, amelynek szépségétől turisták veszítik el a józan eszüket. A valóság azonban korántsem ilyen felhőtlen, pláne egy olyan szegény árvának, mint Egger, akinek minden falat kenyérért meg kell küzdenie az elemekkel és keményen dolgoznia rokkant lába ellenére.

Ez a küzdelem azonban hosszú, eseménydús, és tulajdonképpen boldog élettel ajándékozta meg Eggert: kibírt egy sanyarú gyermekkort, egy lavinát, egy háborút, egy lágert; megismerte az igaz szerelmet és megtapasztalta, hová vezethet a szerelem; nem követett el bűnt és nem bánt meg semmit. A veszteség egész életét végigkísérte, spoiler de ő csak konokul ment tovább előre, valami ismeretlen felé, a legutolsó pillanatig.

Robert Seethaler nemcsak egy teljesen szokványos sorsot mutat be, hanem azt is, hogyan lesz egy egyszerű osztrák parasztfaluból vonzó sícentrum; a 20. század foglalkozási átrétegződését ilyen szépen kevés irodalmi mű képes ábrázolni. Az első kötélvasutak, telefonpóznák, személyautók megjelenését hamarosan gombamódra növő sípályák és szállodák követik, a falu lakói felhagynak az állattenyésztéssel és a turizmusban kezdenek dolgozni, még az emberekkel nehezen kapcsolatot teremtő Egger is hegyi vezető lesz. Ezt azonban nem direkt leírások formájában kapjuk meg, hanem Egger szűkre szabott gondolatai révén, ami az Egy egész életet kissé hasonlatossá teszi a skandináv prózához.

Kiemelném még, hogy a regény szerkezete milyen szép hasonlóságot mutat az emberi emlékezés természetével. Egger emlékei fiatalkoráról kristálytiszták, így a történet eleinte lineáris, később azonban, ahogy az idősebb kori emlékek néha összekeverednek, felcserélődnek, a kötet is elkezd az időben ugrálni, annak megfelelően, hogy főhőse gondolatai éppen merre járnak.