Essünk túl a rosszon. Ha a címen múlt volna, én lehet, nem is kezdek bele a könyvbe. Vajda Endre ugyanis úgy döntött, hogy az eredeti címet (All the King's Men), ami egy közismert angolszász versike sora, hazai ismeretlenségére való hivatkozással behelyettesíti egy Toldi-sorral, merthogy értelmileg hasonlóak. Na persze. Bizonyos aspektusból persze értelmileg az is hasonló, hogy Kertek alatt a ludaink megfagynak, meg az is, hogy Nem vagyok én apáca… feltéve persze, hogy tágan értelmezzük azt a bizonyos aspektust. Pedig különben Vajda fordítását kifejezetten erősnek éreztem – egyszerre lendületes és sűrű, sokat hozzátesz a mű élvezetéhez – már ha eltekintünk a sok „teringetté”-től meg „a keservit”-től (lövésen sincs, az eredetiben milyen indulatszavak voltak, de azért gyanítom, életszerűbbek), illetve a korszak állandó, bár megbocsátható tévedésétől (egyszerűsítésétől), miszerint a rögbi egyenlő amerikai foci. A cím viszont sajnálatos.
Pedig ha létezik olyan kategória, hogy Nagy Amerikai Regény, ez a könyv oda tartozik: a populizmus kiemelkedő irodalmi ábrázolása. Willie Stark krónikája a ’30-as évek derekáról, aki idealista farmergyerekből előbb ügyvéddé, majd gátlástalan kormányzóvá küzdi fel (le?) magát – ő a Gazda*, aki zsebre vág mindenkit. Azért lép politikai pályára, hogy megtisztítsa az államot a velejéig korrupt elittől, igazságos adózást ígér, kórházakat, utakat, tejet, mézet, kánaánt – és komolyan is gondolja. Bombasztikus beszédei az unortodox retorika mesterfogásai – csupa érzelmekre hatás, csupa „én közétek tartozom”, de olyan bravúrral megjelenítve**, hogy az olvasó már rohanna is az urnákhoz. Stark szilárdan hiszi (vagy hinni akarja), hogy jót tesz, és azt is, hogy jót csak a rosszból lehet felépíteni – csak hát ki mondja meg, mi a jó? És hogy kinek jó? És ha az a picike jó, amit ki lehet szedni a rossz hatalmas halmából, már nem éri meg az egészet, akkor mi van? Az odáig rendben van, hogy Stark az emberek érdekeit nézi – de mi van, ha a végén összetéveszti magát az emberekkel? „A ti akaratotok az én erőm.” – mondja. És ezt is: „A ti szükségetek az én igazságom.” Bizonyára. De vajon jó ez nekünk?
A regény első ránézésre azt az elbeszélői stratégiát követi, amit A nagy Gatsby-ből vagy a Sophie választ-ból ismerhetünk: az író valódi főszereplője és az olvasó közé még beiktat egy kívülálló E/1-es elbeszélőt, megfelelő távolságot teremtve ahhoz, hogy magunk alakíthassuk ki koncepciónkat a valódi kulcsfigura jelleméről és életeseményeiről. Ez a lehetőségünk itt is megmarad, mert Stark rendkívül komplex csávó (megosztó személyiség, ahogy manapság mondanák), de jobban megvizsgálva a központi alak mégis maga az elbeszélő, Jack Burden, ez a filozofikus hajlamú, intelligens és szarkasztikus, ám mélyen nihilista figura. Legalább annyira fontos az ő motivációja, mint a kormányzóé – vajon miért marad mellette még akkor is, amikor már térdig kell miatta gázolnia a fekáliában? Mi készteti arra, hogy megtegye azt, amit maga is bűnnek gondol? A válasz itt sincs a szánkba rágva, ám talán nem elhamarkodott kijelenteni, az „írástudók árulásának” motívuma jelenik meg itt a könyvben: amikor a végletekig passzív értelmiség hagyja magát megvezetni a karakteres és tetterős, éppen ezért vonzó populizmus által.
Ám ez a könyv nemcsak fifikás politikai tanmese a jó megrontásáról, hanem több ennél: időtálló történet egy nagyon sokszínű, szinte pulzáló nyelven elbeszélve. Penn Warren bőven használ lírai futamokat és ráérősen végigírt retrospektív betoldásokat, néhol a Dél érzékletes ábrázolásával kényeztet minket, szimbólumkezelése pedig kellemesen harsány (lásd azok a beszélő nevek: Burden, Stark). De a legbámulatosabbak azok a jóféle, bikaerős, Hugo-t idéző drámai jelenetei, amiből nem ritkán kettőt-hármat is elpottyant egy ötvenoldalas fejezetben. Nem finomságáról vagy eleganciájáról lesz számomra emlékezetes ez a regény, hanem ezekről a jobbhorgokról, amiket az író magabiztosan bevisz az olvasónak. Jól van megcsinálva, na.
* Ez Vajda másik fordítói leleménye: így oldja meg az eredetiben szereplő Boss behelyettesítését. Megmondom őszintén, nekem tetszik, bár a kifejezés bennem áthallásokat teremt Sztálin személyéhez – de ez aligha a fordító hibája.
** Már közvetlenül az első fejezetben ízelítőt kapunk Stark emberfeletti verbális képességeiből, amikor szülővárosába visszatérve a mélyen tisztelt egybegyűlteknek szónoklatot rögtönöz. „Nem akarok semmiféle beszédet tartani” – kezdi, megidézve ezzel egy másik trükkös szónokot, Shakespeare Antoniusát („Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni”). Aztán persze olyan monológot rittyent nekik, hogy még az aszfaltot is felkaparják gyönyörűségükben.
