„Ismert ismertek, ismert ismeretlenek, ismeretlen ismeretek és ismeretlen ismeretlenek.”
Gin Rummy.
Valahol mindig ez a négy dolog motoszkál bennem, mikor olyan adaptáció kerül a kezembe, mely egy nagyobb médiumról igyekszik egy kisebbre konvertálni az adott művet. A szerepjáték – regény kategória pedig tökéletesen lefedi ezt, mert az író, bár ő maga rendelkezik egy bizonyos mértékű tudással a világról, nem tudhatja, mit és mennyit tud az egyszeri olvasó. Itt lép be a fenti nagy négyes, miszerint vannak ismert ismeretek, amikről tudjuk, hogy tudjuk. Ismert ismeretlenek, amikről tudjuk, hogy nem tudjuk. Ismeretlen ismeretek, melyekről nem tudjuk, hogy tudjuk és végül az ismeretlen ismeretlenek, melyekről nem tudjuk, hogy nem tudjuk. Ezt meg kell szorozni minden a regény kijöveteléig publikált szabálykönyvvel és játékmodullal, majd az olvasók négyzetére emelni. Nagyjából ennyi féle verzió lehetséges. És ez több, mint sok.
Túl sok.
A „Sose kezdj sárkánnyal”, esetében meglehetősen hamar nyilvánvaló lesz, hogy ez egy úgynevezett „kampány” regény, mely a nullkilométeres főszereplővel indulva eljut a hatalmas, eget s földet megrázó végkifejletig, amikor már fölös mennyiségű sárkány szálldos az égen és mindenkit beterít a szenny, melyet a négyszínű hazugok kavarnak, hogy végül kiderüljön, hogy mindez valójában semmi volt, egy nulla, egy zéró – de ehhez is megint csak kellenek azok a bizonyos „ismert ismeretlenek”…
Tekintve, hogy a regény a 1990-es, le sem tagadhatná, hogy két kézzel kapaszkodik Gibson munkásságába, már ami a cyberpunkkodást, mint olyat jelenti, bár annak érzet mániáját azért elkerüli. Ugyanakkor folyvást konfliktusba kerül a saját világával, hiszen a főszereplő „tudatlanságát kihasználva” kell bemutatnia azt, és nehezen hihető, hogy 2050-51-ben, harmincnyolc/kilenc évvel az első sárkány és harminchárom/négy évvel a Nagy Szellemtánc után, amikor az indiánok négy vulkánt borítottak rá az Államok hadseregére mágiával, a főszereplő, aki művelt és olvasott, fejleszegett ostobaként tamáskodik a mágia és a sárkányok miben léte felől. Szóval a karakter tájékozatlansága érthető, csak kissé túlerőltetett.
Mindemellett bár teljesen kezdőnek írja le a karaktert, idővel afféle mindenhez „is” értő figura lesz belőle, kicsit ismételten szembe menve azzal, amit eddigre megismertünk a Hatodik Világból, mert nem tudom hányan játszottak mondjuk dekás-sámánnal…
Visszakanyarodva a „kampány-könyvhöz”, a regény sorra veszi az összes klasszikus elemet, a karakter előtörténetét, az első kalandot, majd el kezd megágyazni valami nagyobbnak, és természetesen beleszövi a kezdeti kalamajkát is, beindulnak az újabb szálak, gyarapodnak a karakterek, jönnek a tervek, ellentervek, kontra-ellentervek stb, mindeközben gyűlnek a „karma-pontok”, bejárunk változatos helyszíneket, hogy ne lankadjon a játékosok ébersége a megszokott környezettől, teszünk néhány kitérőt és teszünk pár „szívességet egy barátnak”, majd végül nagysokára, de még mielőtt kifulladna a lendület, rátérünk a nagyon személyes, nagyon komoly magányürügyre, és kezdődhet a hirig. Nagy vonalakban nincs benne hiba, közelről nézve viszont már-már döcög, sőt rogyadozik, de van benne annyi, hogy kihúzza a kötet végéig.
Én nem tudnám őszintén „belépő-szintű” regénynek nevezni a kötetet, mert egyszerűen annyira sok mindent halmoz fel oldalról-oldalról és csupán a töredékét magyarázza meg, így inkább abban teszek „chip-igazságot”, hogy ez egy Shadowrun játékosoknak készült belépő a regények világába, nem pedig fordítva. Annak minden erényével és gyengeségével.